A szerb pártokra történő magyar átszavazás

Nem új jelenség, és semmiképpen sem az az oka, hogy a Vajdaságban több magyar párt van. 1990-ben egyetlen érdekvédő szervezetünk volt, igen nagy támogatottsággal vettünk részt a parlamenti választásokon, de becslések szerint a ma­gyarok kb. 20 százaléka ekkor is szerb pártokra, mindenekelőtt a posztkommunista Reformerők Szövetségére adta a voksát. Temerinen -- de gondolom, más, akkor még nemzetileg viszonylag homogén településeken is így valahogy lehetett ez -- szinte topográfiai rajzolatát lehetett adni a pártszimpátiáknak. A hetvenes-nyolcvanas években épült „kezitcsókolom utcák” jómódú lakói­nak többsége egy percig sem volt VMDK-s szavazó. Nem is lehetett, hiszen döntő mértékben korábban kedvezményezett helyzetű családok lakták az ilyen településrészeket, s a társadalmi hierarchiában való előrejutás nem lett volna lehetséges az állam és a rendszer iránti nyílt vagy színlelt érzelmi lojalitás nélkül. Később ezek a rétegek adták a VMSZ első híveit is, majd még később a Demokrata Pártét. Mára azonban komoly fordulat állt be, és Tadić magyar szimpatizán­sai már korántsem csak ebből a rétegből toborzódnak. Számuk oly mértékben megnövekedett, hogy pártját akár magyarnak is nevezhetnénk, ha nem lógna ki egyik-másik pártvezér frakkja alól a diszkréten palástolt szerb nacionalista lóláb, jelesül a kisebbségi kérdés kettős mércék szerinti megoldásának feltétlen igénye, vagy a magyar autonómiától való görcsös félelem.
De miért nem látják ezt a magyar szavazók?

Egyszerű volna azt mondani, hogy azért, mert a propaganda, a gazdasági felemelkedést, családi jólétet, munkahelyeket ígérő tadići rábeszélőgép a magyar emberek többségének a szívéből beszél -- noha ez is kétségtelen igaz. Ha elolvastuk a Demokrata Párt magyarul is terjesztett programját, láthattuk, hogy az nem egyéb olcsó ígéreteknél és a választási kortesdagály szellemében fogant közhelygyűjteménynél, mely­ből édeskevés fog megvalósulni egyhamar. És ha valami mégis, akkor a sorban a magyarok lesz­nek az utolsók az osztozkodásnál.

Elkeseredettség, letargia, reménytelen kilátástalanság

A magyarok átszavazásának okát tehát nem ebben, vagy nem csak ebben kell keresni. Azt gondolom, hogy az átszavazás -- a mindenkinek kedves jóléti demagógia mellett -- a magyar vá­lasztótestület elkeseredettségének, letargiájának, reménytelen kilátástalanságának a következmé­nye.
A vajdasági magyar csalódott a VMSZ „kormányzati felelősségvállalásában”, mert az -- tíz-tizenkét vállalkozót és ugyanennyi politikust kivéve -- felemelkedést senkinek sem hozott. De reálisan szemlélve a dolgokat nem nagyon bízhatott a Magyar Összefogás koalícióban sem, hi­szen annak -- valljuk be -- szervezeti ereje harmatgyönge, az összefogást létrehozó mindkét párt filléres anyagi gondokkal küzd, amit a választók ugyan nem kötelesek tudni, viszont pontosan érzékelnek a hétköznapi politizálás és a választási kampányok során már évek óta.
Persze a magyar pártok is ígérhetnek szociális felemelkedést, gazdasági jólétet és virágzó Vajdaságot, csakhogy a szociális demagógia és népámító populizmus az ő szájukból azonnal nyilvánvaló mindenki előtt, hiszen a magyar szavazó is tudja, kisebbségi párt Szerbiában soha­sem lesz abban a helyzetben, hogy átfogó gazdasági és szociális reformokat akárcsak a részleges siker reményében kezdeményezni tudjon belgrádi pártok belegyezése vagy támogatása nélkül.
A magyar szavazók tehát lényegében úgy tettek, mintha elhinnék a nagy szerb pártok jó­léti ígéreteit, ezért szavaztak rájuk -- és nem csak Tadićra, a vasalt képű szépemberre meg a Čedo-féle liberáldemokratákra, de -- figyelem! -- számosan a Szerb Radikális Pártra is. Vannak társadalmi rétegek, amelyek nem tudnak élni tartós önámítás nélkül. Ha nem így lenne, akkor a reklámipar és a kereskedelmi tévék már régen becsukták volna a boltot. A vajdasági magyarok többsége éppúgy nem tud politikai illúziók nélkül élni, mint ahogyan a szerb sem. Szeretne jól élni, kevesebb adót fizetni, szeretné, ha a gyerekei majd kapnának munkát (de ha nem is adnak, legalább ígérjenek), és azt sem bánná, ha magasabb volna a nyugdíja. Miközben a tömeggyűlések vezérszónokait figyeli a tévé előtt, érzi, hogy ismét rászedik, de olyan jó hinni valamiben!

A gyurcsányi nemzeti nihilizmus

Mert az átszavazás talán legnagyobbik oka, hogy a 2004. december 5-ei magyarországi referendum azt üzente a vajdasági átlagmagyarnak, az anyaországra belátható időn belül nem számíthat. És nem csupán a kettős állampolgárság kérdésében, de a magyar autonómia ügyében sem. A magyarországi népszavazás, amit azóta csak megtetézett a gyurcsányi nemzeti nihilizmus programja, azt üzeni a vajdasági magyaroknak, hogy boldoguljunk, ahogy tudunk, de az anyaor­szág politikai és erkölcsi támogatása nélkül. Nincs többé „életünket és vérünket”, sőt fogytán van a zab is (bár abból eddig is többnyire csak Kasza kecskéinek jutott) -- facsarhatnánk ki a 18. szá­zadi szállóigét.
És erre a vajdasági magyar választók a megcsalt szerető dühével vetik magukat az éppen erre járó balkáni politikai selyemfiú karjaiba (aki mellesleg nem is az első csábító), mert az azt ígéri, hogy őket is beviszi Európába. Oda, ahová Magyarország nem képes, sőt még a schengeni vasfüggönnyel együtt járó 35 eurós vízummal is riogat.
Itt tartunk. Innen már csak néhány lépés az integratív nemzetiségi modell, a Pajtić és Egeresi által beharangozott államalkotó nemzeti státus (állam nélkül), és teljes lesz a magyar nemzet egészéről történő leválasztásunk politikai megalapozása. Máris egyre több az elbizonyta­lanodott identitástudatú magyar fiatal. Régen belőlük toborzódtak a „jugoszlávok”. A maiakat vajon minek fogják majd nevezni?
És vajon mi várja őket, ha nem teljesülnek a szerb pártok által kínált jóléti ígéretek? Ha kiderül, hogy nem segít az önként és dalolva vállalt politikai megalkuvás, sem a demokratikus szerb pártok által jóindulattal felkínált csendes asszimiláció, melynek első, egyelőre még csak érzületi szintű megnyilvánulása a január 21-ei parlamenti átszavazás volt ?
(Vajdaságma, 2007. január 23.)

Dokumentumok:

VMDP HÍRLEVÉL II. évf. 1. szám
2004. január 5.

Ágoston András:
A 2003-as parlamenti választások hozadéka

A VMDP meglepődve tapasztalja, hogy a szerbiai parlamenti választások után milyen nehezen alakul ki a reális kép az eredményekről. A siránkozás, amit a vesztes VMSZ és a Kaszát támogató média produkál, érthető. Aki veszt annak szabad hara­gudni. A szavazás eredményeinek alaposabb elemzése a részletes, településekig visszave­zet­hető adatok vizsgá­lata nélkül lehetetlen. Ilyen adatok még nincsenek.
Van azonban, ami máris tudható.
Az, hogy Kasza és holdudvara vesztett a választásokon a vajdasági magyarságnak nem rossz, hanem jó. Nincs tovább lehetőség a ködösítésre. A „kormányzati felelősségvállalás” fikciójával nem lehet többé megkerülni a tényleges problémákat.
A vajdasági magyarság helyzete továbbra is nyílt és megoldatlan.
Rendezéséhez, a magyar (perszonális) autonómia és a számarányos kisebbségi kép­vi­seletet létrejöttéhez a szerb politikai elit valószínűleg csak a magyar kormány és a nemzet­köziek közbenjárására lesz hajlandó hozzájárulni. Ezt a támogatást meg kell szerezni!
A választások után Vajdaság ügyét nem lehet összekeverni a magyar autonómiá­val. Míg a magyar (perszonális) autonómiára van esély, a Vajdaság autonómiája végleg átkerül a szerb politikai elit hatáskörébe.
S van még valami, amit a siránkozók gondosan megkerülnek: a G17 Plussz liberális pártnak a kisebbségi pártok, így a VMSZ számlájára történő előretörése. S ezzel összefüggés­ben a vajdasági magyar politikai elit súlyának a csökkenése.
Ezen a ponton világossá válik az értékrendbeli különbség. A VMDP számára a ma­gyar pártok által közösen begyűjtött szavazatok jelentettek volna értéket. Mint ahogy most értéket jelentenek az előbb jelzett felismerések is. Kasza és holdudvara más értékrendet követ. Ők a par­lamenti mandátumokat és az ezzel járó képviselői mentelmi jogot tartják fontosnak.
Az új helyzetben a magyar­oknak sokat segíthetne a Vajdasági Magyar Koalíció létre­jötte. Reméljük, hogy lesz belőle valami.

A VMDP álláspontja a vajdasági magyar pártok előtt álló feladatokról
Közlemény, 2004. január 2.

Feladatok az új évben
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt felhívja a figyelmet arra, hogy a vajdasági ma­gyarság életében 2004-ben egy új szakasz kezdődik.
Az elmúlt években világossá vált, hogy a vajdasági magyar pártok, sem a parlament­ben, sem azon kívül különösebb eredményeket a nemzeti közösség nyílt és megoldatlan hely­zetének rendezésében nem tudtak elérni.
Jelenleg három pontban lehet összefoglalni, azokat a változásokat, amelyeknek meg kell történnie ahhoz, hogy a vajdasági magyarok közösségként tudják bevárni Szerbia EU-csatlakozását, illetve a határmódosítás nélküli nemzeti integráció folyamatának olyan kibő­vülését, ami már lehetővé teszi a nemzeti önazonosság megőrzését és fejlesztését.
Mindenek előtt a kettős állampolgárságra vonatkozó kérelmet kellene érvényesíteni.
Továbbá – s ez igaz az erdélyi és a kárpátaljai magyarokra is – a magyar kormány és a nemzetközi tényezők segítségével a nemzeti önazonosság megőrzéséhez szükséges tevé­keny­ségek önálló lebonyolítására megfelelő autonómiaformákat kellene kialakítani. Legiti­mitása a kisebbségi önkormányzat vezető testületének csak akkor lehet, ha tagjait maguk a kisebbségi közösségek tagjai választják meg. S ha a testületi tagok kisebbségi választóiknak tartoznak csak politikai felelősséggel. Ezért kell létrehozni a kisebbségi választók névjegy­zékét, s a képviseleti testületet pedig a helyi hatalomnak más közjogi funkciókkal is fel kell ruháznia. Első sorban a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal, de saját forrásokkal és va­gyonnal is.
Harmadszor, érvényesíteni kell azt az európai normát, miszerint a helyi parlamentek­ben a kisebbségi közösségek számarányuknak megfelelően saját képviselettel rendelkeznek. El kell érni, hogy csakúgy, mint Horvátországban, Szlovéniában és másutt – a többpártiság elvé­nek figyelembevételével – a magyarok is saját képviselőket választhassanak a szerb parla­mentbe.
Most, hogy nincs többé a nemzeti érdekek szempontjából nézve igencsak megtévesztő parlamenti képviselete, a vajdasági magyarság a pártok – ha ezek alkalmasnak bizonyulnak e szerepre – de akár a civilszerveződések útján is fenn kell, hogy tartsa felsorolt követeléseit.
Várható, hogy ebben a törekvésében határozott és konkrét támogatást kap az EU-csat­lakozási görcstől megszabaduló magyarországi politikai elittől, sőt a Szerbiában működő nem­zetközi tényezőktől is.
A tétlenség s a csüggedés egyenesen elvezet a vajdasági magyar közösségben újra je­lenlevő romboló folyamatok gyorsuló felerősödéséhez.