A második világháború végén Benes elnök az új csehszlovák kormány ideiglenes székhelyén, Kassán kijelentette, hogy

"Csehszlovákia a csehek és szlovákok állama és senki másé." Ebben a szellemben határozták el a csehek a szudétanémetek és a szlovákok a magyarok kitelepítését. Délszlovákiában, a történelmi Magyarország területéből kiszakított széles határsáv­ban, mintegy 650 000 magyar élt akkor. A csehszlovák kormány ezeket akarta eltávolítani. Az volt a terv, hogy 100.000-et ad cserébe a magyarországi szlovákokért, 200 000-et "visszaszlo­vákosít" és a maradék 400 000-et pedig szétszórja az országban, hogy beolvadjanak.

Első lépésként megfosztották a magyarokat kollektíve csehszlovák állampolgárságuktól, közhivatalaiktól, nyugdíjuktól és mindenfajta állami vagy községi járulékaiktól. Minden kártérítés nélkül elvették vállalataikat, üzleteiket s megtiltották, hogy iparral vagy kereskedelemmel foglalkozzanak. Kilakoltatták őket házaikból, vagyonukból és azokba szlovák partizánokat ültettek bele. Bezárták az összes magyar elemi és középiskolákat s az állami iskolákban megtiltották a magyar nyelv használatát. Még hitoktatást se lehetett végezni magyar nyelven. Feloszlatták a magyar egyesületeket, betiltották a magyar lapokat és megakadályoztak minden magyar könyv kiadást. Több helyen üldözték a magyar nyelv használatát még a magánérintkezésben is; sok templomban megtiltották a magyar igehirdetést és a magyar egyházi énekeket. Magyar papokat nagy számban utasítottak ki, pásztorok és vezetők nélkül hagyva a népet.

A zaklatásokat csak azok kerülhették el, akik megtagadták magyarságukat és szlovák nemzetiségűnek vallották magukat. Ezt nevezték akkor "visszaszlovákosítás" -nak.

A csehszlovákok 1945 nyarán a Postamban ülésező nagyhatalmaktól  kérték, hogy hagyják jóvá a szudétanémetek és a magyarok kitelepítésére előterjesztett terveket. A konferencia hozzájárult a szudéták eltávolításához, de nem engedélyezte a magyarok kitelepítését. E nagyhatalmi döntés ellenére mégis, ezen az egy nyáron mintegy 20 000 magyart üldöztek át a határon. Miután a Szovjet a csehek oldalán állt, a magyar kormány üldözött véreinek érdekében nem mert közbelépni. Az egyedüli magyar csoport, a magyar kommunista párt pedig, amely a megszálló szovjet hatalom bizalmát bírta, minden vonatkozásban megakadályozott olyan kormányintézkedéseket, amelyek a Szovjetorosz érdekekkel ellenkeztek. (Az oroszoknak a befolyásuk alá került csatIósállamokban - a divide et impera elvnek megfelelően - azóta sem érdekük a nemzetiségi ellentétek elsimítása. ).

Ilyen körülmények között hárult az Egyházra a feladat, hogy a szlovákiai magyarság siralmas sorsára ráirányítsa a közvé­lemény figyelmét. Még Veszprémben felkeresett 1945 nyarán Tomek Vince, a későbbi piarista generális, hogy tájékoztasson a helyzetről és közbenjárásomat kérje az üldözöttek érdekében a szlovák püspöki karnál. Amikor azt ajánlottam, hogy forduljon kérésével Grősz érsekhez, Tomek arra hivatkozott, hogy az én közbenjárásom talán hatásosabb lehet, minthogy én is börtönt szenvedtem a háború alatt. A tőle kapott információk alapján  írtam a szlovák püspököknek és arra kértem őket, hogy - amint a magyar püspöki kar védelmébe vette az üldözött zsidókat s elítélte hazájában az emberi jogok megsértését -ítéljék el egy közös nyilatkozatban a csehszlovák hatóságok embertelen magatartását s vegyék védelmükbe üldözött magyar híveiket. E levelemre nem kaptam választ, sem akkor, sem később; arról sem hallottam, hogy a szlovák püspökök közösen elítélték volna az emberi jogoknak ezt az elképesztő megsértését. Kiutasított magyar lelkipásztorok tudtak azonban arról, hogy a szlovák egyházi hatóságok egyes esetekben igyekeztek segítségére lenni az üldözötteknek.

Esztergomi székfoglalásom után 1945. október 15-én körlevél­ben tártam a közvélemény elé a szlovákiai magyarság tragikus sorsát. Idézek néhány részletet, hogy megvilágítsam, milyen embertelen következményei lehetnek az ún. kollektív felelős­ségre vonásnak.

 

„… A nyár és ősz folyamán sűrűn érkeztek főhatóságomhoz megrázó jelentések a kiutasítások, bebörtönzések, gyűjtőtáborba utalások, az embertelenségek  beláthatatlan sorozatáról. Beteg asszonyokat csendőrök visznek el ágyukból, tüdőgyulladásos öregekkel szemben sem gyakorolnak kíméletet, nem marad­hatnak, még orvosi bizonyítvány bemutatása esetén sem. Okot nem mondanak, kihallgatás nincs. Sem bőrbaj, sem vérmérgezés sem az új helyzetben szerzett gyomorfekély nem mentesít: Ártatlan csecsemők halnak meg internálótáborokban.

 

Fegyveres csendőrök falvakban és városokban szerzetesnővéreket és papokat tartóztatnak le, börtönbe viszik, vagy a fegyverszüneti szerződés által meghúzott új határok felé hajtják őket. Eddig 37 magyar papot, - köztük csehszlovák állampol­gárokat - űztek ki. Mindmáig nem ismeretes azoknak teljes száma, akik koncentrációs- és büntető-táborokban sínylődnek.

 

Hónapok óta, a nap minden órájában, különösen pedig éjnek idején, ezrek és ezrek feszült idegekkel várják, mi lesz velük.

Egy híradás szerint egyedül Ipolyság környékéről több mint 500 üldözöttnek kellett elindulnia - délután öt és reggel fél hat óra között - a bizonytalanság felé Voltak csecsemők és aggok közöttük, szülők négy-öt kicsiny gyermekkel, ugyanakkor nem engedték meg nekik, hogy tulajdonukból valamit is magukkal vigyenek.

 

A templomok istentiszteletébe templomkerülő emberek közbejöttével belenyúlt a politika; elveszik a katolikus és magyar iskolákat és idegen iskolákba erőszakolják a gyermekeket. Megszentelt szobrokat döntenek le templomok előtt és házak ormán. Családi vagyonokat lefoglalnak, egyesületeket oszlatnak fel, magyar cégtáblákat törnek-zúznak, felforgatják ősi plébániák levéltárait és széthordják berendezését. Nemzedékek hosszú sorának öröme és szenvedése által megszentelődött családi szentélyeket feldúlnak és lakóit üldözött vadként hajtják el. "

 

Az év végén valamit enyhült a helyzet, amikor a magyar és ,a csehszlovák kormány lakosságcseréről kezdett tárgyalni. Megállapodtak abban, hogy a csehek kitelepíthetnek SzlovákIaból annyi magyart, amennyi szlovák hajlandó áttelepülni Magyországból Szlovákiába. De amikor látták, hogy csak csekély számban tudnak magyarországi szlovákokat áttelepíteni, a csehszlovákok újra a nagyhatalmakhoz fordultak.

 

 

Most a párizsi békekonferenciától kérték, hogy engedjen áttelepíteni 200 000 magyart Szlovákiából Magyarországba. A 'konferencia elutasította a kérést, de beiktatta a magyar békeszerződésbe azt a cikkelyt, hogy a szlovákiai magyarság sorsát a magyar és a csehszlovák kormány kétoldalú tárgyalá­sokkal oldja meg. Közben a csehek kitelepítették a szudétákat s az utánuk üresen maradt területekre a szlovák hatóságok kezdték erőszakkal áttelepíteni a magyarokat.

 

Megint tömegesen menekültek át a megriadt emberek a határon. Amikor ezek hiteles vallomásaiból megállapítottuk, hogy erőszakos, durva eszközökkel tépik ki a magyarokat ősi ősi lakóhelyükről, nyilatkozatban tájékoztattuk az ország lakosságát. A szabad világ közvéleményének a figyelmét pedig az emberi jogok e kirívó megsértésére úgy hívtam fel, hogy táviratot , intéztem Griffin londoni és Spellman new-yorki bíborosokhoz és azok szövegét átadtam a hírügynökségeknek. A szlovákíai magyarság tragikus helyzetével ettől kezdve rendszeresen foglalkozott a nemzetközi sajtó.

 

Amikor a csehszlovák kormány azzal védekezett, hogy az áttelepítés csak közmunkára való igénybevételt és nem depor­tálást jelent, a kezemben lévő hiteles adatok alapján erről is nyilatkoztam 1946. december 21-én. Közben beutazási engedélyt kértem Csehszlovákiába, hogy az üldözöttek érdekében személyesen is közbenjárhassak egyházi és világi hatóságoknál. Kérvényemre azonban hosszabb idő után sem kaptam választ. Akkor írtam Beran prágai érseknek, aki 1946. december 21-én közölte velem a kormány válaszát: megadják a beutazási engedélyt, ha szigorúan tartom magam az út egyházi jellegéhez és minden másirányú megnyilatkozástól tartózkodni fogok. A csehszlovák kormány természetesen nem volt hajlandó megengedni, hogy meglátogassam a megbolygatott magyar falvakat és a Szudétákba már áttelepített s az emberi és polgári jogaiktól megfosztott magyarokat. Erre kezdettől számítottam, de annyit legalább elértem, hogy útitervemmel és a deportáltak Sorsával újra foglalkozott a sajtó.

 

 

A következő év elején, 1947. február 5-én, VI. György angol királyhoz és Truman amerikai elnökhöz fordultam segítségért az alábbi táviratban:

 

 

"Mély hódolattal, bizakodó esengéssel terjesztem elő a Csehszlovákia által a két évvel ezelőtt imperiuma alá utalt, közel 652 000 magyarnak kegyetlenül borzalmas üldöztetését. Kollektíve, bírói ítélet nélkül megfosztottak mindenkit emberi jogától, minden vagyonától, anyanyelvű vallás- és kulturális szabadságától. Ezeket a jogokat a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek Alapokmánya szentnek és sérthetetlennek deklarálták és tekintélyükkel szavatolták. November 16 óta közmunka ürügyével, fegyveres hatalommal deportálják a csecsemőket, aggastyánokat, ágyban fekvő súlyos betegeket, szülő nőket, továbbá önálló kereskedőket, 20-100 holdas önálló kisgazdákat, főiskolát végzett felszentelt papokat az ezeréves szülőföldről 500-600 kilométer távolságra marhaszállító vagonokban béres-szolgáknak. A betegek és a csecsemők közül az úton a húszfokos hidegben sokan megfagynak, elpusztulnak. Az emberiesség nevében kérem, hogy amint az Egyház a két évvel ezelőtt lezajlott zsidódeportálás megakadályozásánál közremű­ködött, méltóztassék az Isten örök törvényeibe és az emberies­ségbe ütköző deportálás ellen tiltakozó szavát felemelni és százezrek égbekiáltó gyötrelmeit megszüntetni.

 

                                                                                                                            Mindszenty József s.k. bíbornok, Magyarország hercegprímása"

 

 

 

A csehszlovák hatóságok azonban a nemzetközi közvélemény félreérthetetlen elmarasztaló ítélete után is folytatták a magyarok üldözését és erőszakos áttelepítését. Sok ezren menekültek a csonkahazába, ami új problémát jelentett: lakást, élelmet, munkahelyet kellett biztosítani számukra. Csak az Egyház szeretetszolgálatára számíthattak.

 

 

A külügyminisztérium derék tisztviselőinek lehetett köszönni, hogy Tildy és Nagy kormánya foglalkozott a szlovákiai magyarok sorsával. Ők készítették elő az 1946. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezményt, amely átmenetileg némi enyhülést hozott a bizonytalan helyzetben. De a következő évben a kommunisták szétmorzsolták .a Kisgazdapárt parlamenti többségét, ami a szlovákiai magyarokra is súlyos hátrányt jelentett, mivel a csehszlovákok 1947 nyarától anélkül, hogy a magyar kormány részéről ellenállásba ütköztek volna, megint tömegesen dobhatták át a magyarokat a határon. A bábkormány nemcsak hogy nem tiltakozott ez ellen, hanem újra hozzáfogott a németek kitelepítéséhez, hogy helyet adhasson a Szlovákiából kiutasított magyaroknak.

 

 

A gonosz mesterkedéssel megszőtt terv - a szovjet érdekeknek megfelelően - egyszerre gyengítette a magyarokat és a németeket a Dunavölgyében.

 

Persze a színfalak mögött az oroszok mozgatják a szálakat, ahogyan 1946 nyarán is Vorosilov szorította rá Nagy Ferenc kormányát a magyarországi németek  kitelepítésének a megindí­tására. Szerencsére az amerikaiak - s ebben a magyar püspöki kar erélyes tiltakozásainak is volt része - gazdasági 

 

nehézségekre hivatkozva, az általuk megszállt német zónába már néhány hónap után nem fogadtak be többé újabb kitelepítetteket. Amikor 1947 nyarán a Szovjetunió "engedélyt" ad  Magyaror­szágnak, hogy német kisebbségét kitelepítheti Kelet-Németor­szágba, a kitelepítés újra folytatódik. A kitelepítés terve roppant rémületet okozott és Dinnyés Lajos miniszterelnöknél a püspöki kar nevében tiltakoztam ellene.

 

Az embertelen deportálásokra kiáltványban hívtam fel a figyelmet:

 

"Szokatlan lépésre határoztam el magam. A kérdés rendkívüli komolysága és végtelenül fájdalmas volta kényszerítenek rá. Miután már kimerítettem minden hivatalos és egyéb közbenjá­rásnak a lehetőségét, ismét a sajtó segítségéhez fordulok, hogy a társadalom minden rétegének, valamint Magyarország és a külföld illetékes hatóságainak figyelmét felhívjam az áttelepítések és kitelepítések szélsőséges és kegyetlen lefolytatására. Vannak, akik azt hiszik, hogy ezekkel a módszerekkel megtalálták a béke biztosításának a módját, pedig máris mutatkoznak veszélyes következményei. Pusztán származásukért és anyanyelvükért ezreket visznek el régi lakhelyükről, onnan, ahol már őseik éltek századokon keresztül; vagyonukat elkobozzák, vándorlásra és nyomorúságra ítélik őket. Vessünk ezekre a számunkra oly fájdalmas eseményekre egy pillantást.

 

Csehszlovákiából- megalakulása mindössze negyedszázaddal ezelőtt történt - hétszázezer magyart, akik ezer esztendő óta  élő közösséget alkottak a Dunától  északra, deportáini kívánnak és kiűzni akarják arról a földről, amelyet mind a régi állam, mind az első világháború után alakult új állam is jogos tulajdonukban  hagyott.

 

 Kitelepítésüknek körülményeit, melyeket deportálásnak is nevezhetnénk, gyakran szigorú titoktartással rejtegetik.

 

Hasonló körülmények között deportáltak Németországba sok ezer embert szülőföldjéről. Átmeneti szünet után folytatják ezeket a siralmas cselekményeket. Mindezt akkor, amikor meghirdetik a demokrácia alapelveiként: az emberi méltóság, egyéni szabadság és félelemnélküli élet biztosítását. Az emberiséget szerető, minden becsületes embernek a szíve fáj és vérzik ezeknek a láttán.