Duray Miklós

Az elkerülhetetlennek látszó tragédia

(Trianon 85. évfordulója)

Ma nem csupán érezzük, hanem már tudjuk is, hogy az első világháborút lezáró Párizs-melléki békerendszer történelmünk eddigi legnagyobb tragédiáját szakította ránk. Nemzeti és állami létünk során első alkalommal mondták ki fölöttünk a nemzetközi jog eszközével a halálos ítéletet. Megszüntették történelmi államunkat, felosztották országunkat, megfosztottak bennünket hazánktól és szétdarabolták nemzetünket.

Mai napig nem látjuk tisztán, miért történt ez. Ebbéli ködös látásunk azonban további tragédiával fenyeget: a Trianonban elkezdett mű beteljesülhet.

* * *

Az első világháború 1914. június 28-án kezdődött a szarajevói merénylettel, egy előre eltervezett program szerint, amelyet az orosz és nem kevésbé a francia titkosszolgálat készített elő. Ennek áldozatául esett Ferenc Ferdinánd és felesége. A magyarokat gyűlölő, léha trónörökösért nem volt kár, de nem a semmirevalósága miatt puffantották le őt.

A politikai hagyományok akkor még határozottan dinasztikusak voltak, melyek szerint, csakis hadüzenet lehetett a következménye annak, ha egy uralkodót vagy egy trónörököst egy idegen állam területén meggyilkoltak, és ez az állam az ügy vizsgálatában merevséget tanúsított, vagy a merénylő pártját fogta. A hadüzenetre a merénylet után pontosan egy hónappal került sor. De a merényletet éppen e hadüzenet előidézésére tervelték ki. Oroszország – erre várván – július 30-án általános mozgósítást rendelt el. A monarchiában – noha az első hadüzenet innen jött – csak egy nappal később mozgósítottak. Tizenkét nap elteltével azonban egész Európa hadra kelt – úgy tűnik, hogy a kontinens összes állama Gavrilov Princip pisztolyának eldördülésére, illetve az osztrák császár és magyar király hadüzenetére várt. Elkezdődött tehát a háború, amelyet nem csak az oroszok akartak, de a franciák is, és az angolok is. Erre hozták létre a szövetségi rendszerüket.

Amikor kitört a Nagy Háború – akkor még nem nevezték első világháborúnak – a magyarok nagy részét hazafias érzelem fűtötte. Magyarország hivatalosan, és a polgárok egyénenként is háborúellenesek voltak, mégis – éppen az oroszországi mozgósítás miatt – sokukat a hazaféltés érzése kerítette hatalmába, és a hon megvédésére önként mentek a frontra. Ott azonban szembesülniük kellett azzal, hogy hadseregünk silány: korrupt hivatalnokok vagy beépített ügynökök rontották teljesítőképességét azzal, hogy rosszul szervezték meg vagy szabotálták a hadtápot, tisztességtelen vagy diverzánsként működő hadiszállítóktól szereztek be fűrészporral töltött kézigránátokat. De kezdetben a belső bomlasztás még nem működött elég eredményesen, ezért 1914 decembere győzelmet hozott. Az osztrák-magyar csapatok elfoglalták Belgrádot, melynek valaha Nándorfehérvár volt a neve, de ekkorra már Szerbia központja volt, és a monarchia csapatai, valamint a német csapatok kiszorították a monarchia és Magyarország területéről az oroszokat.

Ennek a hőstettnek 1919-ben volt egy utójátéka. Szurmay Sándor altábornagy hadseregcsoport-parancsnokként szolgált ezen a harctéren, és a katonai rang- és tisztség-hierarchia szerint az ő érdeme volt az oroszok veresége. Szurmayt 1919 februárjában azonban a Károlyi-kormány az oroszok fölött aratott győzelméért háborús bűnösként letartóztatta. Ennek az intézkedésnek csakis egy olvasata volt és van: 1918. október 31-étől Magyarországon az ellenség, azaz az antant-hatalmak érdekeit képviselő kormány vette át a hatalmat. Így már sokkal érthetőbb, hogy miért kellett még ezen a napon meggyilkoltatni a volt miniszterelnököt, Tisza Istvánt, aki eredendően háború-ellenes volt, de leginkább ő lett volna alkalmas az ország védelmezésére, és az is érthető, hogy miért oszlatták fel néhány nap múlva a hadsereget. Az akkori hadügyminiszter, Linder Béla – aki korábban a Szarajevóban lelőtt trónörökös számára végzett besúgói szolgálatot – november 5-én azt nyilatkozta: az országot nem fenyegeti ellenség. De a nyilatkozatával egy időben megkezdték a másfél évvel később, Trianonban elcsatolandó területek elfoglalását a szerb, majd a román haderők és a csehszlovák légiók. De így az is érthető, hogy 1919. március 21-én miért kellett átadni a hatalmat a kommunistáknak. Az országot csak így lehetett teljesen romba dönteni és védekezés-képtelenné tenni. Károlyi és Kun Béla uralma a legitimnek látszó hazaárulás és nemzetárulás korszaka volt.

De mindehhez háború kellett.

Már a háború elején, az elfogott orosz katonáktól megszerzett értesülések alapján is tudni lehetett, hogy Oroszország mindenáron el akarja foglalni Magyarországot. De tudni lehetett ezt más forrásokból is. A pánszláv mozgalom már az 1830-as évektől terjedt, mégpedig orosz sugallatra, szláv nacionalista érzelmekre alapozva szították a magyar-gyűlöletet főleg a szerb és a cseh, majd a szlovák mozgalmak, a monarchia egynémely szláv népeinek értelmisége csodálta és magasztalta az orosz birodalmat. Mindez nem kerülte el a magyar kormányzati körök figyelmét. Arról is tudtak, hogy – főleg cseh és román részről – milyen mértéktelen és hazug propagandát folytattak Magyarország és a magyarok ellen.

A monarchia-ellenessé és főleg magyar-ellenessé vált cseh politizáló értelmiségiek és a francia politika által Magyarország-ellenessé fűtött román politikusok már a háború kitörése előtt háború-pártiak voltak. Erről tanúskodnak Masaryk és Beneą visszaemlékezései. Várták a háborút, és a hozzá fűződő reményeiket az orosz kémszolgálat csak erősítette.

Azért voltak háborúpártiak, mert ettől a háborútól várták vérmes hatalmi reményeik beteljesülését. A románok azt remélték, hogy országukat nyugati és keleti irányban is kiterjeszthetik, és ezzel megvalósíthatják Nagy-Romániát. A csehek magyarellenes bosszúszomjtól égtek és egy olyan nagy cseh (csehszlovák) állam létrejöttét óhajtották, amely védelmet nyújthat a németekkel szemben – az akkori hatalmi összefüggések szerint ezt csak orosz és francia szövetségben érhették volna el. A horvátok az illírizmus bódulatában élve a délszláv egység létrehozásáról gondolkoztak, a szerbek pedig abban reménykedtek, hogy orosz védnökség alatt létrehozhatják Nagy-Szerbiát, mely Szegedtől az ohridi tóig terjedt volna ki. Amennyi ezekből megvalósult, elsősorban a magyarok és Magyarország kárára lehetett valóra váltani.

Azonban 1916 nyarára a központi hatalmak, tehát Magyarország is, olyan stratégiai előnyhöz jutottak, hogy az antant hatalmak: Franciaország, Anglia és Olaszország a vereség határára kerültek. Ennek tudható be az 1916. augusztus 17-én megkötött, bukaresti titkos szerződés, amely szerint, ha Románia hadba lép az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, azaz megtámadja Magyarországot, akkor a győzelem esetén megkapja egész Erdélyt, Partiumot csaknem Debrecenig és néhány keleti területet, tehát valóra válhat a Nagy-Románia álma. Románia szeptemberben annak rendje és módja szerint meg is támadta Magyarországot, de a központi hatalmak csapatai október 10-ére kiszorították a román csapatokat a Kárpát-medencéből.

1916 decemberében Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia gyakorlatilag megnyerte a háborút. Ez azt jelentette akkor, hogy semmibe vesztek az új államok alakítására és a területszerzésre megálmodott tervek. Ezzel a feltétellel ajánlották fel a központi hatalmak a béketárgyalást az antant hatalmaknak. Eszerint egy vastag választó vonalat kellett volna húzni a múlt és a jelen közé, hogy semmisnek lehessen tekinteni a háborút, és az előtte lévő állapotokból kiindulva rajzoltassék meg a jövő.

És itt jött a fordulat!

A francia kormány tagjainak egy része által, és a monarchiából emigrált cseh, román és egyéb politikusoktól látogatott szabadkőműves páholyokban, valamint a cionisták befolyása alatt álló amerikai, illetve angliai kormányzati körökben elfogadhatatlan volt egy ilyen békekötés. Ez ugyanis nem tette volna lehetővé Németország meggyengítését, az Osztrák-Magyar Monarchia és főleg Magyarország feldarabolását és a Török Birodalom felosztását. Ez utóbbi miatt lehetetlenné vált volna Palesztína megszerzése és angol protektorátussá való alakítása, hogy majdan itt jöhessen létr a zsidó állam. Ez a cionisták érdeke volt, a két előbbinek a támogatói és hívei pedig a szabadkőműves páholyok látogatói voltak. Egy ilyen békekötés egyúttal Anglia megerősödését is jelentette volna, ezt pedig a franciák nem tűrték volna el, hiszen 1871 óta Németországgal szemben területi igényeik voltak. Ezen a ponton kellett beléptetni a háborúba az Egyesült Államokat. Amerika háborús szerepvállalása nélkül el kellett volna kezdeni 1917-ben a béketárgyalásokat, aminek sikeres vége a ma ismert világunkhoz képest merőben más arculatúvá tette volna Európát – a világháború pedig csupán nagy háború maradt volna. Sőt valószínűleg nem került volna sor a második világháborúra sem.

Egy amerikai üzletember, Benjamin H. Freedman, aki tagja volt a Versailles-ban tárgyaló amerikai békedelegáció gazdasági szakértői csoportjának, az 1917 és 1920 között kialakult helyzetről egy 1961-ben, Washington D.C.-ben elhangzott előadásában azt mondta: itt kezdődött minden baj. Lehet, hogy valóban igaza volt, mert az antant hatalmak feltehetőleg két ok miatt nem fogadták el a központi hatalmak béketárgyalási ajánlatát. A cionisták meggyőzték Balfour angol külügyminisztert, hogy Anglia utasítsa el a béketárgyalási ajánlatot és ismerje el a zsidók igényét Palesztínára. Az osztrák-magyar monarchiával leszámolni akaró szabadkőművesek pedig a francia politikát tartották kézben, aminek ez egyáltalán nem volt ellenére, hiszen a monarchia területileg is akadályozta Franciaország gazdasági terjeszkedését kelet felé. A központi hatalmak által kezdeményezett béketárgyaláson ezek az érdekek nem kaptak volna szabad utat.

A szabadkőműveseknek a magyarokkal szemben játszott szerepéről 2005. májusának első hetében a pozsonyi Domino fórumban jelent meg egy érdekes eszmefuttatás (Stanislav Gilan: Eąte stále neznámy Stefánik), amely szerint éppen a csehszlovák emigráció egyetlen szlovák tagja, Milan Rastislav Stefánik vette rá szabadkőműves kapcsolatai révén a francia kormány-politikusokat Magyarországnak, a „nemzetek börtönének” a feldarabolására. Az angol kormányzati körökben nem talált volna erre az ötletre ilyen könnyen vevőket.

Freedmannek az említett előadásában a békekötést előkészítő tárgyalásokról elhangzott egy figyelemre méltó állítás: a különböző területi igények teljesítésének feltétele volt, ki mennyire támogatja a cionisták Palesztína iránti igényét, illetve azt az elképzelést, hogy Palesztína angol fennhatóságú területté váljon.

De még mielőtt bármilyen érzelmek kelnének a szabadkőművesek vagy a cionisták ellen, le kell szögezni: a zsidó állam, a cseh-szlovák állam, a délszláv állam létrehozásának, illetve a román nemzetegyesítésnek az igénye jogos igény volt. Jogtalan igénynek a más nemzet hasonló igényének a semmibevételét, illetve a saját nemzet valóságos lehetőségein és szükségein túllépő igényt kell tekinteni.

Az első világháborút lezáró versaillesi békerendszer tehát elsősorban abban vezette tévútra a világpolitikát – és ez ekkor történt meg ilyenformán először –, hogy jogos igény kielégítéseként tüntette fel a jogtalan igényt is, mint például a magyarok által lakott területek bekebelezése volt. A korábbi évszázadokban a területi státusváltozások elsősorban adófizetői kötelezettségbeli változást jelentettek, az államhatalom nem kívánta birtokba venni az adófizető alany szellemi és érzelmi világát. Az első világháború vége felé és a békeszerződés megfogalmazásakor alakult ki annak az államhatalmi totalitásnak az ideológiája, mely szerint azonosulnia kell a birtokba vett területnek a birtokba vevő nemzetállammal, valamint azonosulniuk kell a birtokba vett személyeknek a birtokba vevő nemzettel – vagy pedig el kell őket űzni.

Ez jelentette a hagyományos nemzetállam megszűnését és az új nemzetállamok korszakának a kezdetét is. A hagyományos nemzetállamban az alattvalóból, a polgárjogok fokozatos kibontakozásával alakult ki a hatalom új birtokosa, a modern nemzet. Az új nemzetállamban a hatalom teljeskörű birtoklása az etnikai nemzet létfeltételeként fogalmaztatott meg. Így az egyik nemzet törvényszerűen és óhatatlanul a másik ellenségévé vált.

Tulajdonképpen az első világháború végkimenetelét meghatározó körülmények jelentették a dinasztikus politika, azaz az uralkodó-családok által meghatározott politika végét és a modern hatalmi politika, azaz a finánctőke által befolyásolt politika kezdetét. A modern hatalmi politika szemszögéből megítélve ekkor ért véget véglegesen a XIX. század.

* * *

Ebben a korszakváltásban azonban, amely egybeesik a magyar nemzetet ért tragédiával, fellelhető egy látszólag érthetetlen ellentmondás. Ha a nemzeti jelleg nélküli tőke és a piaci érdek vált uralkodóvá a hagyományosságot képviselő dinasztikus érdekkel szemben, akkor miért kellett az egész magyar nemzetet sújtani a háború utáni osztozkodásban részt vevő hatalmaknak? Miért nem elégedtek meg csak gazdasági erejének és piaci adottságainak ellenőrzésével a tönkretevése helyett? Miért a nemzetet darabolták szét, miért nem csak a piacát? Miért nem akarta a tőke és a piaci érdek a szövetségesévé tenni a magyarságot? Vagy talán azt fogalmazták meg a békekötést irányító trösztben, hogy először tönkre kell tenni bennünket és aztán könnyű zsákmányként az ölükbe hullunk? Vagy látták előre, ha nem csonkítják meg a magyar nemzetet, akkor talpra áll és újraszervezi gazdasági erejét és piacait? Vagy jobb üzletnek vélték kielégíteni a magyarság kárára megfogalmazott érdekeket, és ezzel a fizetőeszközzel a kielégítetteket politikai vazallussá tenni? De lehet, hogy azt is tudták, hogy ha a nemzet egyben marad, nemzet módjára tud viselkedni és tud nemet mondani akkor, amikor veszélyeztetve érzi érdekeit és tud igent mondani akkor, ha ez egybeeseik nemzeti érdekeivel. Egy biztos, a piaci szellem szerint érdemesebb volt a magyar érdeket sárba taposni, mint sok egyéb, a magyarok jogos érdekének a kárára megfogalmazott érdeket kielégítetlenül hagyni.

A hangosan gondolkodás kérdései válasz nélkül maradhatnak, mert maga a helyzet, mely akkor létrejött és azóta folyamatosan, apró módosításokkal nyolcvanöt éve létezik, arról tanúskodik, hogy egy tudatosan kialakított ellenséges környezetet hoztak létre körülöttünk, amelynek a mai működtetése is az akkori rendezői elvvel függ össze. Ennek már akkor két összetevője volt. Aki a magyarság kárára előnyhöz jutott, a megszerzett javakat meg akarja tartani. A javak megszerzéséhez és megtartásához azonban olyan szövetségesre van szüksége, aki a magyarokat különböző – külső vagy belső – eszközökkel az ellenőrzése alatt tartja. Ez a szövetséges azonban megkéri a szolgáltatás árát – valakinek fizetnie kell érte.

Említettem az előbb Szurmay Sándort. Ő írta a Kárpátokban végzett hadműveletekről szóló könyvében, hogy Magyarországnak 1918 őszén még olyan szervezett katonai ereje volt, amellyel meg tudta volna védeni magát. Nincs okunk kételkedni ebben, és abban sem, hogy akkor a magyarság ellen megfogalmazott hatalmi szándékok érvényesülését csak katonai erővel lehetett volna megakadályozni. Ekkor volt az utolsó lehetőség egy ilyen megoldásra. Ezt tette lehetetlenné a Károlyi kormány, majd utána a Tanácsköztársaság. De talán azt sem érdemtelen feltételezni, hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában a magyar politika állam- és nemzetmegtartó alkalmasságának több évtizedes hiánya is bűnös lehet.

Az 1938 és 1941 között végrehajtott nemzet- és területegyesítési kísérletek eleve kudarcra voltak ítélve. Nemcsak azért, mert nem abban a egyezményi rendszerben történtek, amelyben a csonkolásunkat végrehajtották, hanem mert annak a háborúnak a segítségével, amelyet az első világháborút lezáró érdekek provokáltak ki. A második világháború – nem véletlenül – ezért az első háború idejének hatalmi megosztottságát és érdekeit másolta, azzal a különbséggel, hogy akkor Oroszország korán kiesett a szereplők köréből, ezúttal azonban Szovjetunióként egyik főszereplővé lépett elő. Ez határozta meg a háború utáni rendezés jellegét, mely a korábbitól abban különbözött, hogy Európa két érdekövezetre oszlott. A kontinensnek az a fele, amelyiken a magyarság kárára nyerészkedők voltak, velünk együtt a Szovjetunió érdekszférájába került. Itt kialakult a Pax Sovietica, és ez tökéletesen betöltötte nemzetközi küldetését: lehetetlenné tette a magyar nemzet rekonstrukcióját.

A kommunista hatalom bukása, majd a Szovjetunió széthullása, illetve a Trianonban létrehozott két új állam – Jugoszlávia és Csehszlovákia – megszűnése sok magyarban hiú ábrándokat ébresztett: talán elkezdődött a visszaszámlálás?

Valóban elkezdődött egy új korszak, amelyben a nemzetet újra és újjá lehetne építeni Bethlen István vagy Teleki Pál szándékai szerint. Legelőször Antall József mondta ki ennek az igéjét azzal, hogy ő lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Ezután csaknem fél évtizedet kellett várnunk, hogy az Európai integráció szellemével összhangban megfogalmazhassuk a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének az eszméjét, ebben a szülőföld megtartásának az óhaja is rejlett. Ebben az irányban az első jelentős lépés a státustörvény volt, mely egyrészt csökkentette az elszakított magyarság magyarországi jogi idegenségét, másrészt első alkalommal tette törvényessé a nemzeti szolidaritást és az elszakított, emiatt egyre inkább leszakadó nemzetrészek támogatását a nemzeti azonosságtudatuk megőrzése és a szülőföldjükön való boldogulásuk érdekében. Ennek a folyamatnak a részeként, de túl korán került napirendre a magyar állampolgárság folytonosságának a helyreállítása. Ez a kísérlet azonban ugyanazon a politikai szándékon bukott el, amely a státustörvénnyel is szembeszegült, illetve amely lehetetlenné tette 1918-ban és 1919-ben, hogy védje magát a nemzet. Akkor a katonai védelem nemcsak legitim lett volna, hanem lehetséges és minden bizonnyal eredményes is. Az állampolgárság folytonosságának a helyreállítása 2004-ben ugyancsak legitim és lehetséges volt. De úgy tűnik, hogy a magyarság önmegtartó erejét ma már nem kell közvetlen külső erővel gyöngíteni. Ma már rendelkezésre áll ehhez elégséges belső erő is, amelynek azonban lehet, a korábbiakhoz hasonló külső forrása.

A nemzetet belülről bomlasztó erők leépítését kell célba venniük a jövő terveinek. El kell távolítani a politika eszközeivel azokat az akadályokat, amelyek mind Magyarországon, mind az elszakított nemzetrészekben gátolják a nemzet újjáépülését. Csak a biztos alapra helyezett elem válhat a nemzet újjáalakuló szerkezetének részévé. Ma már nem revízióra van szükségünk, nem a bűnösök megjelölésére, hanem az okokat kell ismernünk. Ha tudjuk, honnan erednek az elénk vetett csapdák, elkerülhetjük őket. Noha sok ember borúlátását erősítette, az Európai Unió is így válhat hasznunkra: nem mások ellenében, hanem értünk. A nyolcvanöt évvel ezelőtt ellenünk elkövetett bűnt a Nyugat részben így teheti jóvá – de ránk bízza, hogy a lehetőséggel hogyan élünk.

2005. május 30. Szabad Újság, Felvidék