Régi Felvidékünk és a Kárpátalja magyar múltjának elrablása

Írta: Kollányi Károly || Forrás: www.nemnemsoha.hu

Talleyrand mondotta: "Az államok és egyének számára egyaránt nem abban áll a boldogulás igazi útja, ha elveszik, ami a másé, hanem, ha kifejlesztik azt, ami az övék. " Mi, magyarok koronatanúi vagyunk annak, hogy ezt a bölcs mondást nem szívlelik meg az õsi magyar föld új urai. Õk, ha már ajándékba kapták Magyarország legszebb tájait, nem elégszenek meg azzal, hogy ehhez történelmi jogot költsenek, hanem igyekeznek magukénak feltüntetni azok minden kultúrkincsét is, a tájékozatlan idegenek felé dicsekedve mutogatni, mintha minden az õ alkotásuk volna. Az idegen tollakkal ékeskedõ egyszeri jó madár esetét nem ismerik, nem tartanak a leleplezés szégyenétõl. Bizonyítható, önálló nemzetek új mai történelmi tettek hiányában úgy találják, a Felvidék építészeti, képzõmûvészeti kincseinek és mûvelõdési intézményeinek kisajátításával teremthetnek maguknak új történelmet is, és ezek volnának annak látható bizonyítékai. A tájékozatlan idegen turista vagy olvasó megcsodálja a "szlovák barokk" nagy alkotásait, amint ezt pl. városleírások, útmutatóik közlik, még régebbrõl a "szlovák gótika" mestermûvét, a kassai dómot. Az önálló, Szvatopluktól úgyszólván napjainkig élõ "Szlovákia" fejedelemség folytonosságát -szerintük - igazolja többek között a nagy szlovák fejedelem történelmi alakja is, Matus Cak Trencinsky. Mi tudjuk, hogy a valószínûen avar-kagáni eredetû Csák nemzetség sarja dúsgazdag magyar fõúr volt. Trencsénben lakott, de szlovák igazán nem volt, -amirõl Gyõrffy György és Fehér M. Jenõ is értekezett, a Csák nemzetség eredetét kutatva. Így teszik meg a szlovákok Murány vára úrnõjét, Széchi Máriát is szlováknak, Maria Szecovszka-ra változtatva nevét. Miért ne, ha ugyanott Wesselényi Ferencbõl is Franyót csinálhattak. Talán mosolyogni lehetne az ilyen gyermekes csalásokon, ha nem volnának a magyarságra nézve végzetesen veszedelmesek. Mert az idegent lépten-nyomon megragadják érdekes, nagyszerû látnivalók, ezredéves múlt tanúi, amelyekrõl csak azt hallja és olvassa, hogy azok az "õsi szlovák kultúra" alkotásai. Mit tudja az idegen, hogy még maga a "szlovák" szó is, amellyel magukat nevezik, mesterséges szülemény, nem idõsebb 200 évesnél. Hogy ki építtette a várat, templomot, kastélyt, palotát, festette az oltárképet, arról tanácsos hallgatniok, mert ott bizony, igen bajos volna szlovák nevet találni, legfeljebb elszlávosodott magyart. Ez nem volna szégyen. Hiszen a vezetõ, államszervezõ, magyarság oltalma alatt hosszú évszázadok folyamán kialakuló szlovák népnek nem is Iehetett ilyen alkotásokra módja, mint a magyarnak. Persze, ha ezt bevallanák, hogyan lehetne arról beszélniök, hogy õk a regényes "Nagymorva Birodalom" folytatása, jogutódja, akik állítólag Magyarország keretén belül is önálló életet éltek, mint "Szlovákia". Ezért kell a magyarságnak még a nevét is elhallgatniok, mint akinek szintén lehetne köze az ezeréves korszak alatt ehhez a földhöz. Mert akkor az érdeklõdõ idegen meg találná kérdezni, hogy ugyan mit csináltak ott azok a magyarok? És akkor bizony, meg kellene mondani, hogy ezt is, azt is õk építették. Létünket is elhallgatják Ha a szlovákok még a létünket is elhallgatják, nekünk kell, minél hangosabban jelentkeznünk. Úgy érezzük, nem szükségtelen arról beszélnünk, hogy bizony, van a közünk a Felvidékhez, végigjárva az õsi földet, felújítva emlékeinket, adatainkat a magunk, gyermekeink és idegenek okulására. Nekünk nincs szükségünk regényes mesékre, csak a valóságot, történelmi tényeket kell felelevenítenünk, amelyek bizonyíthatóak is. - Hogy Felvidékünk múltjáról helyes képet alkothassunk, nem kerülhetjük el, hogy magának a mai birtokos szlovák népnek eredetét, kialakulását is szemügyre vegyük. Tudjuk, hogy a történelmi tények megcáfolják azt a hiedelmet és állítást, hogy a szlovákok nagyrésze egyenes leszármazottja volna a néhány évtizedig fennálló morva államnak. A romantikus szlovák felfogást a történelem, régészet nem tudja igazolni. Megbeszélésünk kerete kialakításához, ha nagy vonásokban is, de foglalkoznunk kell a szlávság közép-európai megjelenésével is. Már a rómaiak tudtak arról, hogy a Dnyeper és Pripjat vidékérõl származnak. Nem voltak egységes nép, sok csoportjuk létezett, amelyek a népvándorlás különbözõ elemeivel keveredtek. Csak a hódító szándékú pánszláv politika igyekezett az egységes szláv nép hiedelmét terjeszteni, amelyen belül csak törzsi különbségek volnának. A szlávokat leigázó hun, avar, bolgár vezetõ rétegek nemegyszer átvették a meghódított szlávok nyelvét is, ugyanakkor sokat át is adtak a maguk kultúrájából. Az így kialakult szláv népek a legfiatalabbak közé tartoztak Európában. A "tót" név eredete Hazánk területére nyilván az avarok közvetítésével kerültek az elsõ szlávok, akiket elsõsorban országuk köré, gyepûnépként telepítettek, de saját térségükön belül is, védelmi és igazgatási központjaik, az avar gyûrûk köré is kerültek szláv szolgák. Ez a magyarázata annak, hogy az ország területén elszórtan is találunk egykori szláv lakosokra utaló földrajzi neveket. Ezekre a nevekre hivatkozva igyekeznek egyes szlovák tudósok bizonyítékot találni az egykori "Szlovákia" nagyságára . Árpád honfoglalói az itt talált szláv szórványokat, ezek népét egységesen "tót"-nak nevezték. Ennek az a magyarázata, hogy az avarok telepítette szlávok keveredtek az itt maradt gepidákkal, akik magukat "tot"-nak nevezték. Ezt a magyarok a Kárpát-medence minden szláv nyelvû népére egységesen alkalmazták, amint" azt Makkai László történészünk megállapítja. Régi térképeinken Horvátország helyén is Tótország van feltüntetve. A szlávság gyors elterjedését alkalmazkodóképességének, igénytelenségének r köszönheti. Minden állam megtûrte õket, mint olcsó munkaerõt, ha területére s beszivárogtak. Saját államalapításra sokáig képtelenek voltak. Elsõ megszervezõik lovasnépek vagy germánok voltak. A vagy két évtizedig fennállott Nagymorva Birodalomra hivatkozni, mint történelmi jogalapra, komolytalan. Ez a birodalom államalkotó, szervezõ nép hiányában, nem lévén természetes fejlõdés eredménye, csak Szvatopluk kiváló képességeinek köszönhette rövid létét. Így majdnem maradéktalanul omlott össze. Nyitra és környéke csak ideiglenesen hódított terület, a birodalom súlyterülete a Kárpátokon kívül volt. Minderrõl egykorú bajor püspökök írásai is tanúskodnak. Hogy nagy szláv birodalomról szó sem Iehetett, azt még a nagyszláv történész, Palaczky is beismerte: "a magyarok megjelenése az alakulóban lévõ szervezet szívébe hatolt be." A mai szláv tudományosság sem tudja azt bizonyítani, hogy ez a morva terjeszkedés Komárom vonalán túlra is elért volna, mint F. Graus írta. A Csehszlovák Tudományos Akadémia kezdeményezésére készített tanulmányok között olvasható Jan Dekan megállapítása: "A nagymorva jelzõt nem tartom szerencsésnek, mert téves elképzelések kialakítására vezet e nemzetiség területi kiterjedését illetõen". (Nemzetiség a feudalizmus korában, Budapest, 1972.) A nagymorva birodalom legendája Egykori szlovák miniszter és egyetemi tanár azonban arról írt, hogy Mojmir herceg 846-ban egyesítette a szlovák hercegségeket, Nagymorva Birodalom elnevezés alatt. Szerinte ebben az idõben ez a birodalom nemcsak Szlovákiára, Morvaország keleti részére, továbbá Ausztria keleti, Pannónia északi részére, de még a Nagy Magyar Alföld tekintélyes területére is kiterjeszkedett. Hogy miért nevezték volna el magukat a "szlovák hercegségek" Morva Birodalomnak, ezt nem magyarázta meg. Némely szlovák tudós rajta is túltett, a Passautól a Fekete-tengerig, a Tátrától Szalonikiig terjedõ szlovák birodalomról írva. Az Encyclopedia Britannica írja XI. kiadása XIII. kötetében a morva birodalomról: "Ez az árnyékbirodalom a magyarok elsõ támadására olyan maradéktalanul összeomlott, hogy megérkezésük után tíz évvel nyoma sem maradt." Árpádék nyugati gyepûvonala a Kárpátok nyugati elõterében húzódott. Ezt bizonyítja Ibrahim Ibn Jakab zsidó rabszolga-kereskedõ útinaplója melyben feljegyezte, hogy Csehország "hosszában határos a türkök földjével." Ibrahim a Morva völgyében utazott Prága felé. Hogy a magyar gyepû átnyúlt a Kárpátokon is, igazolja Török Sándor kutatása, aki ott 21 magyar eredetû helynevet talált. (Településtörténeti tanulmányok és határproblémák a Kárpát-medencében, Garfield, 1975. 19. és 26. old.) A szlovák régészet megkísérli a Felvidéken talált leleteket úgy magyarázni, mintha azok nagymorva eredetûek volnának. Pedig ezek kétségtelenül lovasnemzetek, hunok, avarok, magyarok hagyatékai. Az õs-szlávoknak szavuk sem volt sisakra, kardra, fokosra, csak késõbb vették át használatukat. (A. Stenderk Petersen: Slawisch-germanische Leninwortkunde, Dorpat, 1927.) A magyar-szláv kongresszus eredményei Budapesten 1963. október 23-28. között magyar-szláv kongresszust tartottak: "Szlávok a Duna-medencében és a Balkánon" címmel. Ott a magyar tudósok kérdései nem egyszer kellemetlenek voltak a szlávok számára. Fügedi Erik kérdez- te: "Ha a nagymorva állam olyan erõs volt, mi az oka, hogy államszervezete nyomtalanul eltûnt?" A sok kiásott, nagymorvának mondott templom komoly egyházi szervezetet tételez fel. Mi az oka, hogy ez is eltûnt? Miképpen volt ott a IX. sz.-ban akkora népsûrûség, amilyent a szláv térkép feltüntet? A morva Paulik mindezekre csak annyit válaszolt, hogy a morva telepek 20 évenként helyüket változtatták. Váczy Péter felvetésére -hogy olyan népnek, amelynek még neve sem volt, vándor pásztor volt, miképpen lehettek pompás templomai, gazdag sírleletei? -csak László Gyula tudott magyarázatot adni, rámutatva a krónikáink, sõt a szláv évkönyvek feljegyezte kettõs magyar honfoglalásra, a felvidéki griffes-indás díszítésû sírleletekre. (Archeológiai Értesítõ, Budapest, 1964. XII.) Hogy a morvákból a Kárpátokon belül nem sok maradhatott, bizonyítja még a magyar nyelvben kimutatható szláv eredetû szavak többsége, amennyiben tényleg szláv, akkor a pannóniai szlávoktól származik, s nem a morváktól. (Prof. Stefan Kniezsa: Die Sprache der alten Slawen Transdanubiens, 1955.,32/33. old.) Konstantin császár is megörökítette: "Jöttek a türkök -magyarok -, teljesen tönkretették a morvákat, elfoglalták országukat, a nép maradékai szétszéledtek a szomszédos népekhez". A Felvidéken kialakult mai szlovák népben tehát édeskevés utóda lehet az eredeti morvaszlávoknak. Cyrill és Method nem járt Szlovákiában A szlovák történetírás megkísérli Nyitrával kapcsolatosan Cyrillt és Methodot is beépíteni propagandaanyagába, mint akik segítségével a szlovákok terjesztették el a kereszténységet a Duna-medencében. Mondanunk sem kell, hogy ebbõl semmi sem igaz. Ugyanis felvidéki tevékenységüket semmi sem igazolja. Kniezsaprofesszor is megállapítja, hogy a két hittérítõ egyáltalán nem mûködött azon a területen, amit ma Szlovákiának neveznek, kultuszuk a szlovákoknál egészen újkeletû. Az egyházi életben nyomuk sincs. Szerinte pl. bõségesen találunk anyagot Szt. István kultuszára vonatkozóan, szlovák nyelvû imádságok százai tanúskodnak errõl, még a protestánsoknál is, de semmi nyoma Cyrillnek és Methodnak. (Kovács Endre: Magyarország és Kelet-Európa, Budapest, 1947.277. old.) Ha a szlovák nép kialakulásának történetét vizsgáljuk, meg kell határoznunk azt is, hogy milyen magyar települések voltak a Felvidéken. Már ezek léte is bizonyítja, hogy ott az árpádi honfoglalás idején igen kevés szláv Iehetett. Hogy a bizonyíthatóan ott élt magyarság tetemes része tûnt el az idõk folyamán, csak úgy érthetõ meg, hogy jelentõs magyar emberanyag gyarapította a szlovákság kialakulását. Kétségtelen, hogy a Felvidéken Árpád bejövetele elõtt is éltek már magyarok. ". Jenõ pápa 826-ban levelet írt a "keresztény magyarok fejedelmének" felszólítva õt templomok építésére. Tehát még jóval Methodék elõtt. Kopasz Károly császár 858. évi konventi határozatának aláírói között már egy "hungaricus comes" szerepeit. A Faludi Évkönyvben 863-ban található, hogy a holland Utrecht városának püspöke "Hungaricus Trainstensis". A 863. évben a keresztény krónikák megállapították, hogy a "hunok összessége már megtért". VIII. János pápa 872. és 882. között ismételten írt a "keresztény magyarok fejedelmének" szintén templomok építésére buzdítva õt. Kétségtelenül a Felvidékrõl volt szó. László Gyula professzor a régészeti megfigyeléseket térképre rögzítve, számos tanulmányában bizonyította be, hogy Árpádék elõtt is éltek Felvidékünkön magyarok. (Archeológiai Értesítõ 1964. és 1970. sz.) Az õsmagyar települések A továbbiakban majd okmányokon alapuló adatok felsorolásával bizonyítjuk, hogy a Felvidék tele volt magyar helynevekkel, amelyeket késõbbi határleírások tanúsága szerint fokozatosan cseréltek fel szláv nevekkel. Tehát szlávosodás és nem magyarosítás folyt. Kniezsa professzor idevágó tanulmánya bõ bizonyító anyagot mutat be errõl. (St. Kniezsa: Zur Geschichte der ungarisch-slowakischen ethnischen Gren- zen, Budapest, 1941.) Bõven sorolhatnánk fel adatokat más szerzõk mûveibõl, mint: Körösy József dr., Jócsik Lajos dr., Révay István gr., Kovács Ilona, Wagner Ferenc dr. Felvidéki vármegyéink õsi magyar nevei szintén bizonyságai az eredeti magyar településnek. Ezek: Turóc, Árva, Zólyom, Bars, Hont, Szepes, Sáros, Ung, Bereg. Árpád-kori okmányok tanúskodnak a nyugati gyepük székely településeirõl, Pozsony, Nyitra, Trencsén vármegyék területén. Szalontai Rezsõ, a világszerte csehnek tudott Comensky(Comenius) székely származását igazolva (aki bizony Szeges volt) mutatja ki a morvaországi székely határõrök nyomait. De a Szepesben, a Poprádi-fennsíkon is megtalálhatjuk a székely telepek maradványait. Kevésbé ismert az, az új régészeti felfedezés, hogy a mai Przemisl terében és attól keletre, Délkelet-Lengyelország és Délnyugat-Ukrajna területén is voltak az Árpádok idején elõretolt magyar határbiztosító elõõrsök, kisebb földvárakkal meg- erõsítve. Ilyeneket találtak Przemisl területén kívül Halics városában, Krüloszban, Szudovaja Visnja faluban is, amelyek magyarságát az ott feltárt temetõk leletei igazolták. (Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete közleménye, Nép- szabadság 1979. febr. 25. sz. 15. old.) Ez a vonal felel meg a honfoglalók Verecke felé való vonulásának is. E földvárak õrsége ellenõrizhette a duklai, uzsoki, mezõlaborci kárpáti átkelõ útvonalakat. Ha a Kárpátvonal katonai biztosítása ilyen messze elõretolt elemekkel volt megerõsítve, ér1hetõ, hogy a Kárpátokon belül is mindenütt magyar volt a határbiztosító település, tehát végig a Felvidéken is. Az eltótosodás Az Árpád-kori oklevelek természetesen sok -a magyarság életmódjának kevésbé megfelelõ -, akkor még lakatlan területrõl emlékeznek meg. Ez idõben a magyarság lent a völgyekben települt Ie, különösen Trencsénben, Turócban, Liptóban ismeretes a magyar nemesi falvak egész sora. A késõbb betelepülõ szlávság eleinte csak a hegyi legeltetésre alkalmas régiókat szállta meg. Késõbb a szaporodó tótság között elszigetelten élõ magyar falvak lakossága eltótosodott. Részben belõlük alakult ki a tótság elsõ nemessége, utóbb a tótok kiválói is felemelkedhettek erre a társadalmi szintre, fõként összeházasodások révén. A XV. sz. után az eltótosodás mind nagyobb méretûvé vált, számítások szerint a XVII.-XVIII. sz.-ok folyamán kb. negyedmillió magyart és 200.000 németet olvasztott magába a tótság. (Karácsonyi János: Tör1énelmi jogunk, Budapest, 1921.) Lássuk, honnét kerültek a szlávok a Felvidékre, akikbõl a szlovákság kialakulhatott. A német terjeszkedés Kelet felé, maga elõtt terelte a sziléziai, cseh- és morvaországi szláv pásztorokat. Ezek fokozatosan töltötték ki a pozsonyi, nyitrai, morvamezei, szepesi gyepû elvi térségeket, a XII. sz. végéig eljutva a Hernádig is. Oklevelekkel igazolható, hogy a fehérhorvátok fõleg Sziléziából jöttek, Pozsony megyébe horvátok, a keleti térbe fõleg rutének. Már Károly Róbert király nagyszámú erdõirtó "tótot és vendet telepített a Dráva-Száva-közi Tótországból a Vág és Nyitra völgyeibe. Késõbb, a török elõl menekülõ balkáni szlávok is a tótság lélekszámát szaporították. A cseh bevándorlás is korán megkezdõdött, különösen a husziták idejében volt igen erõs. Lengyelek is telepedtek be hozzánk, Trencsénbe, Árvába és Szepesbe. A késõbbi szlovák nép tehát igen sokféle elembõl alakult ki, ami magyarázza a viszonylag kis területen elõforduló sokféle nyelvjárást. (Jancsó Benedek: Defensio nationis hungaricae, Budapest, 1920., Bonkáló Sándor dr.: A szlávok, Budapest, l- 1915., PavelJosef Safarik: Geschichtederslawischen Sprache und Literatur, 1826.) A magyar-szlovák történelmi közösség A felvidéki tótság kezdettõl fogva bekapcsolódott a magyar életbe, így részesévé vált történelmünknek. Tótok is harcoltak a török ellen, a szabadságharcokban a Habsburgok ellen, sok népdaluk emlékezett meg a sorsközösségrõl. Hogy õket a magyarság nem nyomta el, bizonysága, hogy oltalma alatt szaporodhatott, kialakul- hatott a mai szlovák nép, fiai részt vettek a magyar közéletben, a legmagasabb közjogi méltóságot is elérve, hercegprímásokat is adva az országnak. Sajnos, mindezt nem tudja a mai átlagszlovák. Ritka az a kimûvelt szlovák fõ, aki szabaddá tudja magát tenni a cseh propaganda-történetírásból tanult magyargyûlölõ, sovén szellemtõl. A következõkben megkíséreljük adatokkal bemutatni, hogy igenis van közünk a Felvidék ezeréves történelméhez, kultúrájához, ha ezt el is akarják orozni tõlünk. Zemplén Trianon északkeleti áldozata Írta: Dévényi István || Forrás: HUNSOR Akiknek térkép a táj A hét évtizede történtekrõl errefelé mindenki tud, a legendákat mindenki ismeri, hiszen a határmódosítás utórezgéseit mind a mai napig érzik a zempléniek, akik szeretik a hagymás ruszlit, a cseh sört és az olcsó szlovák benzint. Senki földje - így nevezik a Csörgõ felé vezetõ útszakasz egy részét a sátoraljaújhelyiek. Sajátos státusú földdarabról van szó: semleges terület ez, amely a húszezres város vízellátását biztosító vízmû közlekedését hivatott szolgálni. Ha tehát egy személyautó közlekedik a "semleges" földúton, a sofõrje itthon, míg az anyósülés vendége Szlovákiában halad. A különös helyzet oka a Ronyva-patak. A cseh küldöttség a trianoni tárgyalásokon ezt a vízfolyást jelölte ki határfolyónak, állítva, hogy hajózható, vagyis ideális állomáshelye lesz a nemzeti flottillának. Az érvelés apró szépséghibája, hogy a Ronyva csapadékosabb idõszakban is csupán térdig ér, a mederben tehát nemhogy a hadihajó, de még a komolyabb halászcsónak is megfeneklene. A trianoni kastélyban minderrõl mit sem tudtak, így a kis patak határfolyóvá lépett elõ, a csehek pedig megszerezték a hon áhított kelet-nyugati vasútvonalat. A nagyhatalmak egyetlen ponton azért eltekintettek a határfolyó nyomvonalától, mivel a Ronyva a térségi vízmûvet is elszakította volna Magyarországtól. - Valaki lefestette a sorompót - mutat Seres Ernõ mûvezetõ a csehek által eredetileg elképzelt határt jelképezõ piros-fehér-zöld szerkezetre. A sorompót - amely egyébkor nyitva áll - az ismeretlen felújítók lezárták, ezért továbbhaladásunkhoz szükséges a véletlenül arra járõrözõ határõr segítsége is. A katona útlevelet senkitõl sem kér, annak ellenére, hogy a jármû jobb oldalán ülök máris Szlovákiában tartózkodnak. A valódi határátlépés azonban csak pár száz méterrel késõbb következik, ahol a csörgõi út a kassai autóútba torkollik. Itt újabb frissen festett sorompó állja utunkat, ezt már csak a vízmû szakemberei nyithatják ki saját kulcsaikkal. Fél kilométerrel odébb ismét határátlépés: a szlovákiai fõútról bekanyarodunk a magyar vízmûtelepre. Seres Ernõ talán a határátkelés Guinness-rekordere, mivel öt évig élt a két ország határán álló vízmû egyik szolgálati lakásában. Kisebbik gyermeke is itt, a sokhektáros kerttel és gyümölcsössel övezett, 1906-ban emelt épületben nevelkedett. A családi idillnek azonban épp az idill vetett véget. - Idegesítõen nyugodt a környék - mondja az egykori lakó -, mert a magyarok nem jöhetnek ide, a szlovákok meg minek jönnének. A csöndet csak néha-néha töri meg a falakra szerelt mozgásérzékelõs riasztók sikítása, akkor azonban még Sátoraljaújhely alsóbb részein is tudják, hogy illetéktelen személy tévedt a szivattyútelepre. Seres Ernõn kívül Tóth Jánosné és fia is a vízmûnek köszönheti otthonát. Családi házuk szintén a Ronyva bal partján épült, tehát az eredeti tulajdonosokat csak az ivóvíz miatti határmódosítás mentette meg a csehszlovák fennhatóságtól. A kilencvenéves Tóth Jánosné öt esztendõvel ezelõtti költözésükkor még csak nem is sejtette, hogy alkalmanként szlovák területen fog hazatérni, s Trianon is csak akkor avatkozott be az életükbe, amikor a gázszolgáltató nem volt hajlandó a gázvezetéket a bizonytalan helyzetû ingatlanig vezetni. Jó néhányan - fõként az autósok - viszont hasznot húznak az államhatár közelségébõl. A térségben soha nem látott méreteket öltött az üzemanyag-turizmus, mivel a gépjármû-tulajdonosok egy szlovákiai tankolással harminc forintot takaríthatnak meg literenként. A tapasztalatlan próbálkozó azonban könnyen pórul járhat, mert bár gond nélkül fizethet forinttal az átkelõ szomszédságában épült benzinkútnál, a szlovák alkalmazottak hat helyett hét forintjával számolják a koronát, ha idegent szolgálnak ki. Szlovák részrõl ugyanakkor leginkább a szalámi- és szerencsejáték-turizmus dívik: a jó minoségû honi élelmiszerek, valamint a nagyobb lottónyeremények továbbra is tömegeket vonzanak a határ menti településre. Legtöbbük a Rákóczi utcán lépi át az államhatárt. A Sátoraljaújhely központjából induló út a Ronyva-patak fölött is áthalad, ami miatt a város kisebbik részével együtt Csehszlovákiához került. Az apró átkelõhelyen csak a gyalogosforgalom engedélyezett, s ez egyfajta páneurópaipiknik-hangulatot kölcsönöz a határállomás hétköznapjainak. A magyarországi magyarok szívesen betérnek a húsz méter híján itthon maradt Tulipán étterembe, ahol hamisítatlan juhtúrós sztrapacskát, pacallevest, beherovkát és barna sört fogyasztanak. A forgalom természetesen kétirányú, mivel a szlovákiai magyarok meg a Szlovákiában hiányzó magyaros ízek kedvéért sétálnak át a Rákóczi utca honi oldalára. A kereskedelmi összefonódás a piaci napokon szemmel láthatóvá is válik: a cipõ, ruha, kazetta, játék, édesség és parfüm árát forintban és koronában egyaránt kiírják a vásári árusok. 1995-ig a pácinak is Sátoraljaújhelynél hagyták el az országot, ha nagykövesdi (Velky Kamenec) rokonaikat akarták meglátogatni. Ötven kilométer, egyórányi autóút, s máris összeborulhattak a szétszakított családok. Igaz, Trianon elott mindehhez öt percre, ha szükségük lett volna. Az egymástól két kilométerre fekvõ települések helyzetére polgármestereik már 1991. október 14-én felhívták a figyelmet. Baráti Attila rendhagyó ebédre invitálta szlovákiai kollégáját, Jakus Pétert. A pácini óvodában készített menüt Barati Attila a sorompó magyar oldalán fölállított, magányos asztalnál fogyasztotta el, majd a fogásokat hivatalsegédjével átküldte a sorompó másik oldalán ücsörgõ Jakus Péternek. Az étel - a sátoraljaújhelyi kerülõnek köszönhetõen - egy órával késõbb, kihûlve került a nagykövesdi polgármester asztalára. Mivel a tiltakozó táplálkozás nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, a két polgármester 1993 júniusában éhségsztrájkba kezdett. Jakus Péter és Barati Attila tizenkét napig koplalt a határszélen, s demonstrációjukat csak akkor függesztették föl, amikor az illetékes hivataloktól ígéretet kaptak a határnyitásra. A pácin-nagykövesdi határátkelõ 1995 márciusában nyitotta meg kapuit. - Tudtuk, hogy jó ügyért harcolunk, s ez nagyon hamar be is bizonyosodott - véli Barati Attila, aki harmadszor tölti be Pácin polgármesterének tisztét. - Közvetlenül a határnyitás után megszerveztük a bodrogközi napokat, s a rendezvényen azóta is magyar és szlovák árubemutatót és vásárt tartunk. A két falu varrodái is fölvették egymással a kapcsolatot, s egy karcsai vállalkozó Nagykövesden húsz asszonynak munkát adó mûhelyt nyitott. Egy hónap múlva pedig megnyílik Pácinban a szomszéd ország vásárlóira alapozó nagybani piac, nem beszélve a Sóstó, Debrecen és Hajdúszoboszló felé irányuló szlovák fürdõturizmusról, amely 1995 óta Pácinon halad keresztül. Felhõtlen, szép nyári napokon Pácinból tisztán látni a negyedszáz kilométerre kéklõ Szárhegyet. Sem magassága, sem élõvilága, sem más nem teszi különlegesen nevezetessé, Zemplénben mégis számon tartják ezt a természeti képzõdményt. A magyar kálvária emlékhelye tette híressé a Szárhegyet, a tizenhárom stáció, amelyek mindegyike az elcsatolt városoknak állít emléket. A stációkat összekötõ hegyi ösvényen - amelyet a magyar fájdalom útjának is hívnak - rövid sétával a Szent Koronát mintázó kápolnához s az ünnepnapokon, a hegytetõn lobogó, a magyarság egységét hirdetõ országzászlóhoz juthat a látogató. Hétköznapokon viszont csak a csupasz zászlórúd mered az égre, az országzászló ilyenkor a sátoraljaújhelyi polgármesteri hivatalban pihen. Félõ ugyanis, hogy a fagyûjtésre, illegális favágásra szakosodott polgárok esetleg ellopnák a piros-fehér-zöld vásznat. www.nemnemsoha.hu nyomán Karpatia Magazin > 47. szám – 2005. július              Magyar Holokauszt Ifj. Szőcs György Midőn elgondolkodtam e cikk megírásán, Edvard Beneąsel, Csehszlovákia egykori külügyminiszterével, majd későbbi elnökével kapcsolatban egy idegen szó tisztázását tartottam nagyon fontosnak. E szó a nacionálsovinizmus. Az Idegen szavak és kifejezések szótárában a következő definíciót találhatjuk Nacionálsovinizmus címszó alatt: az országon belül élő más nemzetek és népcsoportok önrendelkezési jogát soviniszta jelszavakkal ellenző politikai irányzat. Tettem ezt mindazért, mert Edvard Beneą nacionálsoviniszta, hisz a Csehország, illetve a Felvidék területén élő magyarok és szudéta-németek önrendelkezési jogát soviniszta jelszavakkal ellenezte, ennek érdekében hozta meg 1940 és 1945 között londoni száműzetése alatt a hírhedt Beneą-dekrétumokat. 1920. június 4-én, a trianoni békediktátum aláírásakor a nagyhatalmak már tisztában voltak vele, hogy egyenesen a II. világháború kitörését garantáló ügyiratot deklarálták, éppen azért, mert a határok meghúzásakor nem vették figyelembe az etnikai határokat, illetve az ezzel kapcsolatos szociális helyzetet képtelenek voltak kezelni. A diktátum Magyarországgal a legmesszemenőbb garanciát vállaltatta az egyharmadára csonkított területen maradt kisebbségekkel kapcsolatban. Beneą Londonban tulajdonképpen az antant kívánságainak akart eleget tenni, mivel a szövetséges és társult államok faji alapon tiszta államokat kívántak létrehozni, ezért kilátásba helyezték a lakosságcseréket már 1920 júniusában, a diktátum aláírásakor. A békediktátum ugyan kimondja, hogy… „Mindazon személyek, akiknek illetősége oly területen van, amely azelőtt a volt Osztrák-Magyar Monarchia területeihez tartozott, a magyar állampolgárság kizárásával jogérvényesen annak az Államnak az állampolgárságát szerzik meg, amely az említett területen az állami főhatalmat gyakorolja”, azonban a diktátum következő cikke így szól a Szerb-Horvát-Szlovén, illetve a Cseh-Szlovák Államokkal kapcsolatban; „azok a személyek, akik valamely területen 1910 évi januárius hó 1-je után szereztek illetőséget, csak oly feltétellel szerzik meg a szerb-horvát-szlovén vagy a cseh-szlovák állampolgárságot, ha a Szerb-Horvát-Szlovén, illetőleg a Cseh-Szlovák Államtól erre engedélyt nyernek”. Horthy számtalan erényének egyike az I. világháborút követően az volt, hogy az országot nem csak pénzügyi, gazdasági téren kívánta megerősíteni, hanem szellemi, erkölcsi értelemben is. Klebelsberg Kunó szavaival élve Horthy programjának szíve ez volt: „magyar lélek, európai tudás”. Mai napig ez lehet nemzetünk fennmaradásának kulcsa! 1938-tól 1941-ig sorra szereztük vissza hazánk elszakított részeit. Felvidék, Kárpátalja, Székelyföld, Észak-Erdély, Délvidék! Horthyék áldozatos nemzetépítő munkájának köszönhetően a nemzet újraéledt! Viszont a csehszlovák és román külpolitika ekkor félelmetesen jól működött, igaz, minden szavuk színtiszta hazugság volt. Ennek ellenére sikerült a trianoni határokat megújítaniuk. Beneą dekrétuma (többek között) a kollektív bűnösség elvét alkalmazza az ott élő magyar és német kisebbséggel szemben. Így a rendelet értelmében minden magyar és német nemzetiségű ember náci kollaboráns, háborús bűnös az újszülöttől az aggastyánig. Ennek értelmében faji alapon megkülönböztetnek, minden ingó és ingatlan vagyonuktól, állampolgári jogaiktól megfosztatnak, orvosi ellátásban, nyugdíjban egyéb juttatásban nem részesülhetnek. A tanárokat, orvosokat, köztisztviselőket elbocsátották, majd ha mindez nem lett volna elég, teljesen törvényen kívül helyezték őket. Mindez azt jelentette, hogy bárki meg is ölhette a magyarokat, illetve a szintén ezen a területen élő németeket. Törvény előtt ezen tettéért nem kellett felelnie senkinek. Ez a mi holokausztunk, amely mind a mai napig érvényben van. Hatályát olyannyira nem vesztette, hogy Edvard Beneąnek nemrégiben szobrot emeltek Prágában a külügyminisztérium épülete előtt. A német vezetés ezt nyílt provokációnak nyilvánította, a Gyurcsány-kormány nyilatkozata: „… a kollektív bűnösség elvének felelevenítése érthető módon vált ki ellenérzéseket az érintettekben, ugyanakkor a magyar kormány nem vitatja Edvard Beneą szerepét a csehszlovák állam megalakításában”. Íme a gyurcsányi felelős hazafiság újabb megnyilvánulása 2004 december 5. után! Ennyit érünk mi, magyarok a jelenlegi magyar kormánynak és miniszterelnöknek. Tartsuk ezt észben 2006 tavaszán is, amikor majd ismét elhalmoznak minket újabb választási ígéretekkel, és ne felejtsük el, hogy ki az igaz hazafi és ki a felelős (félős) hazafi, aki Nemet mond Trianon határain kívül maradt testvéreinkre és Igent a Magyar Holokausztra!