Trianon nem ilyen egyszerű képlet, nem egy könnyen meghatározható, hódító, elôrenyomuló hadivállalkozás, birodalomépítés, mint a korábbiak. Trianon része egy világra szóló átalakítási törekvésnek, amely elégedetlen és türelmetlen volt a világ rendjével, és vállalkozott annak megváltoztatására. A világnak ez a rendje Európában a monarchikus birodalmak hatalmi rendszere volt. Az európai birodalmak egyike volt, a Habsburg-birodalom, amelynek törvényesen rendezett egyik része volt a magyar királyság. Ez a törvényesség a török idôkben kefejlôdött Habsburg hódoltságból, az egész országra kiterjedô gyarmati sorsból négy évszázados folytonos szabadságküzdelmekbôl alakult ki elviselhetô, élhetô társas viszonnyá. Mire Európa monarchikus nagyhatalmi rendjét az alkotmányosság kiteljesedése elfogadhatóvá tette, és mire elérkezett a kontinens belsô erôinek fejlôdési lehetôsége, ami a kontinens felvirágozását biztosította volna, a fent említett törekvés a támadás állapotába jutott. A vezérelv: el kell tűnnie a monachiáknak, a köztársaság a kívánatos államforma.

Európa mindenegyes birodalma számos nép hazája volt. A legtarkább összetételű vidék Európa legtöbb pusztító háborút elviselt része a Kárpátmedence és környéke. Ezeknek a népeknek a "felszabadítása" a nyugat-európai baloldali szervezetek programja lett már a XIX. században. Az elsô világháborúban még monarchiák ugrottak egymásnak, az elsôdleges cél a "veszélyesen fejlôdô" Németország letörése volt Anglia és Franciaország részérôl, de a háború végén, a békeszerzôdések termeiben a baloldali pártok és mozgalmak döntöttek Európa közepének átrendezésérôl. Ennek az átrendezésnek a kedvezményezettjei a szlávok általában és a balkáni románok lettek. A hadviselô gyôztes nagyhatalmak szövetségeseiként szerepelhettek "gyôztes" államokként az új államalakulatok is, mint Csehszlovákia és Jugoszlávia, továbbá a nagy étvágyú Románia. Területi hódításaik érdekében a nagyhatalmak támogatásával az elsô világháború befejezése után, a fegyverszüneti megállapodás után, a balkáni francia hadsereg támogatásával hódító háborút indíthattak Magyarország ellen.

Ma már kimutatható, hogy az elsô világháború is és annak végeredménye is elôre megfontolt politikai elhatározás volt. Csakúgy a kisantant államok kielégítése. Ablonczy Balázs rámutat arra (Magyar Nemzet, 200. június 3.), hogy a Monarchia és Magyarország szétdarabolásáról "a döntés, nagyhatalmi szándék eredménye volt. A nyugati szakértôk meglehetôsen jól ismerték Közép-Európa nemzetiségi, gazdasági, földrajzi viszonyait." A kedvezményezettek igényei jóval meghaladták azt, amit kaptak. Errôl így ír Ablonczy: "A megvont határok valójában kompromisszumot jelentettek a nyugati szövetségesek egyes elképzelései és az utódállamok elég féktelen tervei között. Csehszlovákia területi összeköttetést akart a délszláv állammal a Nyugat-Dunántúlon keresztül, és megszerezni az egész Északi-középhegységet. Jugoszlávia Baranyát és a Dél-Alföld további területeit, Románia az egész Tiszántúlt követelte. És amikor már eldöntöttnek tűntek a határok, fel-feltünedeztek újabb igények: Alexandru Vaida-Voevod román miniszterelnök 1919 októberében azt közölte a francia miniszterelnökkel, hogy Románia szeretne kijutni a Maros torkolatáig, szeretné elcsatolni a békési román és szlovák telepeket. Ez utóbbiak lakói ki is nyilváníttták ebbéli hajlandóságukat."

A nagyhatalmak szempontja természetesen az volt, hogy Közép-Európában ne álljon újra össze egy erôs középhatalom, amely Németországgal együtt Közép-Európát a kontinens súlypontjává tenné. Ha Magyarországon a háborús erôfeszítéseket hátbatámadó baloldali mozgalmak nem tudták volna szétzülleszteni az országot, szétszéleszteni a frontról hazatérô magyar alakulatokat, lett volna ellenállás, és a nagyhatalmak nem védekezhetnének azzal, hogy jók voltak hozzánk, többet meghagytak, mint amit védenceik követeltek.

Amit Trianonban elvettek Magyarországtól, az a "gyôztes hadviselôk" háborús szerzeménye. Miután tudjuk, hogy a nemzetközi jog alapja mindenkor a háborús zsákmány jogszerűsége, Trianon döntése jogilag megtámadhatatlan. A nemzetközi jog akkor változhat meg, ha egy újabb háború a korábbi veszteseket gyöztesekké teszi. Ezért nem szabad elítélni azokat, akik háborús jóvétetelben reménykedtek, mert ez az élet rendje, és annak sikere lett volna a nemzetközi jog új alapja, ami cseppet sem lenne tisztességtelenebb, mint az ami érvényben van. A revíziós hangulat is jogos volt, és az ma is. Csakhogy - a revízió erô kérdése.

Politizálni kétféleképpen lehet: erôvel vagy ábrándozással. A magyar közvélemény nem tudta feldolgozni azt a mérhetetlen igazságtalanságot és erkölcsi érzéke azt a kegyetlen fosztogatást, ami ôt sújtotta. Aki érezni tud, annak még ma is elfogadhatatlan. Ez akkor kifejezôdött a "Mindent vissza!" jelszóban. A két háború közötti magyar külpolitika nem ebben a megfogalmazásban gyakorolta revíziós politikáját. Felismerte az új szemlélet gyôzelmében a jogossági alapot minden nép államisága megalkotására, és például nagy segítséget nyújtott a Csehszlovákiával elégedetlen szlovákok önálló államiságért küzdô szervezeteinek, támogatta a horvátok hasonló törekvéseit is, ami most kapott történelmi igazolást. Más szóval tudomásul vette, hogy az integer szentistváni ország, amit azóta történelmi Magyarországnak nevezünk, Európa gyôzelemre jutott új rendjében nem tartható fenn. Ez nem lehetett könnyű felismerés a huszas-harmincas évek politikai elitjének, amely maga is a szentkorona tan neveltje volt.

Az akkori magyar külpolitika elfogadta a kialakult hatalmi helyzet adottságaként a határrevíziót, de két dologhoz ragaszkodott. Egyik az volt, hogy békés, tárgyalásos alapon történjen, a másik pedig az volt, hogy csak a többségében magyarlakta területek térjenek vissza. A döntések, amiket a korabeli nemzetközi helyzet elfogadott, mindkét szempontnak megfelelt Egy kivétel volt csak, Kárpátalja egészét katonai (de jelentôs harc nélküli) beavatkozással (a német birodalom szándékával szembehelyezkedve) vette birtokba. Mindkét szempontban benne volt a remény, hogy a magyarlakta területek akkor is megtarthatók lesznek, ha a háború a nyugati hatalmak gyôzelmével végzôdik. Ezt a bizakodást táplálta a nyugati hatalmak propagandája a háború utáni igazságos rendezésrôl, meg az a bizakodás, hogy miért is ismételnének meg akkora igazságtalanságot, ami nem lehet az új béke alapja. Megismételték. Közel hat évtizeddel ezelôtt visszaálltak a trianoni határok. Sok minden megváltozott azóta, csak a nagyhatalmi politikában, legalábbis Trianon vonatkozásában minden maradt a régi. Ami változott, az valójában beteljesíti és véglegesíti a történelmi tragédiát: a hatvan évvel ezelôtti visszacsatolás országrészei nagy részén, városainak falvainak többségében a magyarság kisebbségbe került. Egy esetleges visszatérési alkalom népszámlálási alapon kevés kiigazítást eredményezne a határok mentén, Székelyföld már csak sziget, ami állandó ostrom alatt áll.

A szovjet megszállás évtizedeiben nem az volt a felháborító, hogy a helyzet rendezésére semmiféle kilátás nem volt, hanem az, hogy szólni sem volt szabad a határon túli három millió magyar sorsáról. Nem tudjuk, hogy ebben mekkora rész terheli a megszálló szovjet hatalmat, de a hír- és szemléletzárlat fô bűnöse a magyarországi kiszolgáló rendszer volt. Két generáció nôtt fel teljes tudatlanságra kárhoztatva Trianon története és következményei ismerete terén. Aligha van mégegy ország a világon, amelyben a kormányzó hatalom teljessége olyan buzgón kiszolgálta a megszálló hatalmat, hogy teljes szívvel-lélekkel az ország érdekei ellen dolgozott, a nemzet testi-lelki pusztulását tartotta legfôbb feladatának. Magyarországon ilyen természetű volt a diktatúra, amely a két ízben felizzott fizikai terror idôszakait is meghaladóan teljes idôben fenntartotta a kulturális terrort a nemzeti érzés és érdekek ellen. Ennek a diktatúrának idegfájdalmas rögeszméje volt a legelképesztôbb tilalmak és büntetések alkalmazása minden ellen, ami kapcsolatban volt Trianonnal és az elszakított területek magyarságával. A budapesti bolsevisták hatalomban megmaradásának fontos eleme volt az orosz szláv-ortodox érzésvilághoz közelálló utódállamok szláv illetve ortodox eredetű nacionalizmusának kiszolgálása.

Nagy reményeket fűztünk mi itt Trianon 70-ik évfordulóján, 1990 júniusában a megváltozott helyzethez, amikor Magyarország már a függetlenség útját járta, és várta a szovjet megszálló csapatok beígért elvonulását. Akkor így reménykedtünk: "El kellett jönnie egy olyan kornak, amiben már nem gyôztes-vesztes alapon osztályoznak népeket, és el kellett jönnie egy olyan kornak, amiben szólni lehet az üldözöttek igazáért és jóvátételért." Üdvözöltük, hogy a magyar Országgyűlés hivatalos nyilatkozatot olvasott fel az évforduló alkalmával 1990. június 4-én. A nyilatkozat megállapította, hogy a trianoni békeszerzôdés, "miközben sérelmeket kívánt orvosolni, tragikusan sújtotta a magyarság egészét, ... egyben szembeállította térségünk egymásra utalt népeit és a szabad együttműködés helyett az ellenségeskedés terheit zúdította az itt élô nemzetekre. ... Emlékezve Magyarországnak a helsinki záróokmányban aláírt kötelezettségvállalására, megerôsítik a határok erôszakos megváltoztatásának a tilalmát. Ugyanakkor hazánk elvárja a határainkon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű biztosítását. Az aláíró pártok olyan világ mellett kötelezik el magukat, amelyben az államhatárok elveszítik korlátozó jelentôségüket, megvalósul a népek-nemzetek, kisebbségek és anyanemzetek, országok és polgáraik közötti kapcsolat szabadsága." A nyilatkozatot mind a hat parlamenti párt aláírta.

A megfogalmazásban, hogy "megerôsítjük a határok erôszakos megváltoztatásának a tilalmát", a hangsúly bizonyára az "erôszakos" szón van. Ha tényleg így van, és a gondolatban benne volt 13 évvel ezelôtt a határok "békés" megváltoztatására való törekvés, akkor azt most számon lehet kérni. Nemcsak a magyar kormányokon, hanem az igazságtalanságot elkövetôkön is. Sajnos egyre-másra azt tapasztaljuk, hogy 13 évvel ezelôtti reményeinkkel ellentétben még nem jött el olyan korszak, amiben már nem gyôztes-vesztes alapon osztályoznak népeket, és bár fel lehet szólalni az üldözöttek igazáért és jóvátételért, csakhogy az nem talál meghallgatásra. A bolsevizmus szláv változatával párhuzamosan a nyugati változat a helsinki vállalásokat meghaladó garanciákat követelt a magyar kormányoktól, alapszerzôdéseket, amikben már nemcsak az "erôszakos" határmódosításról van szó, hanem a határok kifejezett garantálása kap hangsúlyt. Ilyen megerôsítés megkívánná viszonzásképpen annak megerôsítését, illetve alapszerzôdésbe foglalását, amiben a fenti nyilatkozat hat pártja megállapodott, hogy: "hazánk elvárja a határainkon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű biztosítását." Kormányaink errôl megfeledkeztek. Ezzel Trianon ártalmai megmaradtak és tovább működnek a magyarság elpusztításán.

Magyarország kormányai 13 éven keresztül elmulasztották megvalósítani a nyilatkozatban vállalt körtelezettségüket, az egyértelmű kisebbségvédelmi politika kidolgozását. A lábak lóbálása helyett le kellett volna állni keményen a talpakra, és kijelenteni, igenis, mi hiszünk a megszállás utáni újrakezdésben, és az igazságot vállaló jószomszédi viszonyban. A magyar kisebbségek üldözésének meg kell szűnnie.

Nem újdonságot kértünk volna. Kós Károly 1921-ben megfogalmazta Kiáltó szó címen erdélyi politikai programját, aminek a lényege így hangzik: "Kétmillió magyarra mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásból ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelôl akaratunk és erônk, másfelôl Románia józan belátása."

Románia józan belátására 1921-ben még talán lehetett számítani, 70-80 év után azonban már dôreség. A kétmillió magyar akarata és ereje sem volt elegendô. Magyarország orosz megszállás alatt tehetetlen volt. Azóta viszont miért tehetetlen?

Két héttel ezelôtti számunkban idéztem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elsô kongresszusán, 1990. április 22-én megfogalmazott határozatából a 9. és a 10. pontot, amelyben a gazdasági, kulturális és politikai autonómia és a helyi önkormányzati rendszer követelését határozták el. Ez a követelés elsikkadt a romániai magyar párt gyakorlatában is, és a magyarországi politikában is. Az igazság az, hogy 1990 óta egyetlen magyar kormány sem állt elô megfogalmazott és általános érvényű kisebbségvédelmi követeléssel a nemzetközi porondon.

A trianoni ország- és nemzetdarabolást nem szabad elfelejteni, de nem is lehet, mert következményei ma is jelen vannak, és jelen lesznek minden belátható idôre. A jelenvaló ártalmak két fô csoportra oszthatók:

1.) Az elszakított nemzetrészek veszélyeztetettsége (megfogyatkozása - asszimilálódása, elvándorlása -, üldöztetése, jogfosztottsága).

2.) A szomszédokkal való megbékélés reménytelensége.

Ami a második pontot illeti, azon a magyarok tudnak segíteni a legkevésbé. Visszatekintve a megszállásban eltelt 85 évre, a magyar kormányok mindenféle módon próbálkoztak normális kapcsolatot létesíteni az utódállamokkal, jobb esetben az ott élô magyarok érdekében. Ennek a hosszú idônek több mint fele olyan állapotok között telt el Magyarország és szomszédai viszonyában, amikor a magyarországi kormányzat és az ország társadalma szót sem ejtett az elvesztett területekrôl és azok magyar népességérôl, elôbbi hivatalosan is a helyzet állandóságát, megváltoztathatatlanságát vallotta, utóbbi a téma tabu kezelése folyamán jórészt már emlékezetébôl vesztve nem foglalkozott gondolatban sem Trianon következményeivel.

A hosszú idôszak bôven elegendô lett volna az utódállamok részére lenyugtatni a problémát országa társadalmán belül azáltal, hogy az ország egész lakosságát tekintik államalkotó népnek. Ez fôleg a jeles demokrataként elismert Csehszlovákia esetében feltűnô mulasztás. Ezek az államok alkotmányuk elsô mondatában kifejezik a többségi nemzetre utaló nemzetállam jelleget, ami minden más nemzetiségű lakost kizár az államalkotás szerepébôl, és ehhez a diszkriminációhoz igazítja a teljes jogi és közéleti rendjét.

A Herrenvolk-elméletre annyira érzékeny nyugati politikai körök és hatalmasságok ügyet sem vetettek ezeknek az államoknak erre a folyamatosan gyakorolt - használjunk divatos szót - fasizmusára. Amikor kifejezzük azt, hogy mennyire politikátlan, haszontalan és ostoba álláspont saját maguk részére, országuk belsô békéje részére, a helyzet tartósítása részére is oly veszélyes politikájuk fenntartása, akkor a jelenségnek csak egyik részére tekintettünk. A másik része sokkal feltűnôbb és sokkal megdöbbentôbb: Nyugat elfogadja és befogadja az általa szünet nélkül átkozott fajüldözést gyakorló rendszereket.

Amikor Európa szerencsétlen fele szovjet igazgatás alá került, a háború végével kialakult helyzet konzerválódott. A háború végén a Kárpát-medencében Magyarország volt az egyetlen legyôzött ország, négy ellenséges gyôztes által körülfogva. Minden háború természetes következménye a vesztes kiszolgáltatottsága. A második világháború a feltétel nélküli megadás elvén és a féktelen gyűlölet gyakorlatával végzôdött. Ismerjük a magyarság sorsát ebben a helyzetben az újra vissza elszakított területeken, de a megszállt maradék országban is. Ez a kezdet kíséri végig a hódoltsági idôszak pszichózisát, amiben a gyôzteseknek a tudatában a magyar ellenség maradt. Idegen test az államnemzet mellett, amelynek eltüntetése történelmi nemzeti feladat. Jól jött a kommunizmus, aminek a nevében törvényesen ki lehetett fosztani bárkit, de a magyarokat mindenképpen. Nemcsak egyénileg, de közösségi és egyházi vagyonától is megfosztották. A csehek még az állampolgárságtól is megfosztották a magyarokat, kitelepítették, deportálták áttelepítették, elüldözték ôket. Mindez lezajlott az elsô idôkben, és eredményei állandósultak. A Herrenvolk alkotmány és gyakorlat a biztosíték arra, hogy nem követelhetnek jóvátételt. A rendszerváltás "zseniálisan" megoldotta a kommunista idôszak törvényességének folyamatos fenntartását. Az utódállamokban ez nemzeti érdek is. Az orthodox egyházi vagyont a román kormányok azóta visszaadták.

Áttekintve tehát: egy közel hatvan évvel ezelôtti véres háború befejezô állapota merevedett politikai, erkölcsi és társadalmi normává Magyarországgal illetve a magyar nemzet egyebütt élô tagjaival szembeni viselkedésben. Ezen sem a szlovákok, sem a románok sem a szerbek nem tudnak változtatni belsô meghasonlás nélkül. Az ukránok is hasonlóan viselkednek az utóbbi idôben.

Hogyan kezeli mindezt az egyesülésre készülô Európa? Számunkra ez életbevágó kérdés. Nem tagadhatjuk, hogy javult a helyzet a szovjetrendszer elmúltával, de az távolról sem kielégítô. Most viszont az a veszély fenyeget, hogy a jelenlegi állapot állandósul, és legfeljebb csak olyan járulékos javulás lehet, ami a határok átjárhatóbbá tételébôl származik. Az államok nem szűnnek meg, és az államok természete sem változik meg. Tapasztaljuk, hogy mindaz, ami sérelmes a magyarság számára a szomszéd népek jogrendjében és politikai gyakorlatában, aligha okoz gondot az Európai Unió szervezôinek. Olyan szemlélet, amely az alapszerzôdések megkövetelésével a magyarok jogos igényeinek a visszavonását megköveteli, de érzéketlen a nemzetállam-koncepcióra, ami egyértelműen a fajüldözés jogszerűsítése, és amely szemlélet meg tud barátkozni a Benes dekrétumok tovább éltetésével, az eleve pervertálja az unió eszmeiségét, és megfertôzi az Európai Uniót.

A jelenvaló ártalmak elsôként említett pontja, az elszakított nemzetrészek veszélyeztetettsége, elsôsorban magyar gond. A három millió magyar szétszéledése, beolvadása elsôsorban bilaterális kérdés Magyarország és a szomszéd államok között - ellenérdekeltségi alapon. A magyar állam és társadalom a szovjet elvonulás óta cselekvô helyzetben van a helyzet békés jobbá tétele terén, de az elmúlt 13 évet nagyon gyéren használta ki a magyar állam.

Nem lehet elfogadni a magyar kormányoknak azt az érvelését, hogy a határon túli magyar népcsoportoknak a dolga megfogalmazni a követeléseiket, mert a nemzet nem annyi darab, ahány megszállás, hanem: egy. Ezért kell az egységes magyar nemzet nevében megfogalmazni a nemzet megmaradása érdekében fontos cselekedetek programját. De meg is fogalmazzák az elnyomott részek magyarjai, mint például az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, az RMDSZ keresztény-nemzeti platformja elnöke, Katona Ádám egy a közelmúltban elhangzott elôadásában, Székelyudvarhelyen:

"Máig nincs magyar jövônket biztosító önrendelkezésünk, holott tudván tudjuk, hogy a nemzeti önrendelkezés egyenlô a magyarság jövôjével. Magyarságunk megôrzését biztosítandó kell mielôbb kialakítanunk magunknak itt, Erdélyben az európai alkotmányos jogállamokban jól bevált önrendelkezési formákat, autonómia-formákat. Minden adandó alkalommal hirdetjük, hogy természeti jogunkhoz, önrendelkezésünkhöz ragaszkodva, autonómiát (önkormányzást), még pedig elôször területi autonómiát akarunk teremteni magunknak, és nem csak a Székelyföldön, hanem az erdélyi tömbmagyarság másik két régiójában, Kalotaszegen és itt, a Partiumban is.

Senki ellen, csupán a magunk érdekében hozzuk létre területi autonómiáinkat ott, ahol az erdélyi tömbmagyarság él, ilyen módon valamennyi romániai magyar testvérünk számára mintegy belsô anyaországot teremtve, tehát a vegyes-lakosságú, sôt a szórványban élô magyarság érdekében is.

Tudjuk, hogy ennek a szándéknak valóra váltása azon múlik, ha nem csupán egy-két ember, nem csak néhányan, hanem valamennyien akarjuk és halogatás nélkül cselekszünk. Hiszen az ország erôsen felgyorsult ún. regionalizálási törekvései immár elodázhatatlanná tették a romániai magyarság konkrét politikai cselekvését. Ezért vállaltuk dr. Csapó József szenátor, Az autonóm magyar nemzeti közösség című autonómia statútum-gyűjteményének közre adását, melyet Tôkés László püspök úr volt szíves az elôbb bemutatni Önöknek.

Továbbá - noha sokan rosszallották és még többen vitatták - az EMK immár egy évtizede kérte-kéri a Magyar Köztársaságtól, anyaországunktól, hogy minden magyar, aki igényli, alanyi jogon lehessen állampolgára a Magyar Köztársaságnak, röviden szólva: anyaországunktól kettôs állampolgárságot várunk, a védôhatalmi státussal kiegészítve. Ezek nélkül ugyanis másutt Európában sem igen jöhetett volna létre területi autonómia az ott élô ún. etnikai kisebbségek számára. Tehát nem csupán a Státustörvény végrehajtását, maradéktalan végrehajtását várjuk el anyaországunktól, melyet legfennebb egy többlépcsôs folyamat elsô fokának tekinthetünk, hanem a kettôs állampolgárság meg a védôhatalmi státust is! Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha elmondjuk, hogy vállalva az úttörés nehézségeit és kellemetlenségeit elsôkként mi vetettük föl a ±89 decembere utáni Erdélyben a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezési, illetve a kettôs állampolgárság követelését."

Sokat tehetnek, az eddiginél sokkal többet tehetnek az elszakított országrészek magyar szervezetei az autonómia érdekében, de küzdelmük sikeréhez nem nélkülözhetik a magyar kormány támogatását, és sokat tehetne az emigráció is. Fôleg azzal a figyelmeztetéssel, amit még Teleki Pál fogalmazott meg: "Európát nem lehet úgy rendezni, hogy ne legyenek kisebbségek... a kisebbségek helyzetének teljesen kielégítô rendezése nélkül Európa sorsát, jövôjét megalapozni nem lehet". Hozzátehetjük, hogy bármennyire igazságtalan a helyzet úgy ahogy van, a dolgok nem rendezôdnek maguktól. Most van itt az idô, talán utolsó lehetôségként, kiharcolni az autonómia minden válfaját, ami segíti megmaradni a magyar nemzet egészét, amíg az egyesülés útjára lépett Európa a kialakulás állapotában van. Kapcsolódó cikk:
http://www.geocities.com/hfkhunsor/hunsor/csapotudositasai/trianonimegemlekezes.htm