A fényfelszabadítás művelete két menetben zajlik le. Az első menetben olyan állatnak a testén szűrődik át a fény, amelyik négylábú, mégpedig tovább nem pontosítható négylábú állat. Ott látjuk Péter és Jakab apostol képének a hátterében. A négylábú állat – ezt szintén a manicheista hagyományból tudjuk – a tűz elemét jelölte. A második menetben azután a levegő elemét jelölő madár tűnik fel, amelyik sem nem galamb, sem nem turul, sem nem sas, sem nem sólyom, hanem egyszerűen: madár. Nagyon lényeges tudni: ha ők sólymot akartak ábrázolni, akkor sólymot ábrázoltak. Ha galambot akartak, galambot ábrázoltak. És itt pontosan lehet látni, hogy ezeknek az állatoknak a testén szűrődik át az az apró alapjel, amelyik a kiteljesedett fény megidézője a manicheista kéziratokban, de egyébként emlékeken is. Azé a fényé, amely földi lekötöttségéből éppen rajtuk keresztül tud felszabadulni.

Mármost ez a fényfelszabadítás, mint üdvtörténeti program, éppenséggel a gerince a manicheista tanrendszernek. És ezt a ,,nagyegyház”, mint olyat, soha nem ismerte el. Egyszerűen nincs jelen a kelléktárában, nem tudja értelmezni. Ezen az egy mozzanaton túl egyébként még mintegy tucatnyi olyan nyomós érv gyűlt össze az elmúlt években, amelyik mind arra mutat, hogy a Korona képi programja nem a ,,nagyegyházi”, hanem a manicheista eszmerendszerben fogant. Ez azt jelenti, hogy nem a római vagy a bizánci kereszténység ideológiai programja fejtődik ki benne, általa. Így aztán nyilvánvalóan nem is tudhatta a pápa – sem a XIV. század elején, Károly Róbert korában, sem a XX. század végén, a mi korunkban –, hogyan működik a magyar Szent Korona. És ezzel a ténnyel függ össze, hogy a fény a koronázás során tényleg fölszabadul, és ilyen értelemben a Korona valóban élő minőségként ,,viselkedik”.

A Fénynek az anyagi világban való lekötöttségéből a tisztult állapotba való fölszabadulása – nos, éppen ez a lényege, ez a központi vonulata a manicheista tanrendszernek. De hát miért mondok manicheizmust? Hiszen az imént abban maradtunk, hogy nem ez az igazán idetaláló név. Azért, mert a manicheizmus a saját leszármazási vonalán két közbülső állomást tart nyilván. Az ő névadó mesterük Mani, őróla nevezte el a kortársi gyakorlat, illetve az utókor a manicheizmust. Igen ám, de a saját hagyományuk szerint Mani készen kapta a bölcsességét. Azt a legendás személyt, akinek a könyvtárát örökölte, hogy aztán a saját neve alatt terjessze tovább a benne talált tanokat, Buddásznak hívták, s azt már régen kimutatta a kutatás, hogy ez a név Buddhának, a buddhizmus névadójának a fedőneve. Tehát a buddhizmusban lecsapódott bölcsesség megy tovább a manicheizmusban és ennek a bölcsességnek a megszemélyesítője Buddász. Igen ám, de Buddász sem a saját bölcsességét adja tovább a manicheista hagyomány szerint, hanem neki is van egy mestere, azt pedig úgy hívják, hogy Szkythiánosz. Na most hát ha ez a név se beszélő név, akkor nem tudom, mi az. Tehát itt egészen nyilvánvalóan a szkythánoszi. azaz szkíta bölcsesség az ősforrása a manicheista tanításnak. S mint láttuk, pontosan ez az a bölcsesség, amelyik szűretlenül jöhet le a Koronán a teremtés-központból a földi világba, András és Fülöp apostolok, a ,,szkítatérítők” közvetítésével.

Itt lehet kezdeni megérteni, hogy miért nem tudtak ezzel a koronával, illetve a benne rejlő képi üzenettel Európában mit kezdeni. S akkor udvarias vagyok, mert múlt időt használtam. De gyakorlatilag ma sem tudnak. Mert ez a vonala a kereszténységnek hozzánk, magyarokhoz nem a manicheista mellékágon keresztül jött, mint ahogy a bogumilizmusba onnan jött, vagy a patarénizmusba, meg a többi nyugat-európai eretnekségbe, a valdensekhez, a kathárokhoz, egészen a huszitizmusig végig azon a mellékágon jött, hanem hozzánk közvetlenül érkezett, a szkythiánoszi, azaz szkíta fővonulatban. Ne felejtsük el, hogy az első pogánylázadás leverése után I. Endre királyunk a pogány vallásgyakorlatot tiltó rendelkezésében nem azt írta, hogy ,,manicheista vallás”, hanem nevén nevezi, amit tilt, így, hogy ,,scythiai ősi pogány szokás”. Ez a hivatalos magyar fordítása a rendelkezés latin szövegének. Az eredetiben viszont a ,,scythicus” jelző mellett az ,,ethnicus” és a ,,gentilis” szavak szerepelnek, mint a ,,ritus” további jelzői. S ennek a jelzős szerkezetnek lehet olyan értelmet is adni, hogy ,,a szkíta néphez és nemzethez kötődő”, vagyis ,,szkíta népi-nemzeti” vallás.

Beöthy Mihály, a koronát kutató mérnökcsoport egyik tagja, ma is működő kiváló elme. Tudomásom szerint ő vetette föl először azt a kérdést, hogy ez a korona nem szerepelhetett-e az ún. ,,avar kincsben”. Nagy Károly krónikásától tudjuk, hogy ennél nagyobb kincset egész fennállása alatt nem rabolt össze a Frank Birodalom. Ennek a rablásnak több olyan azonosítható tárgyi emléke van, amelyet ma sem tud hova tenni az európai művészettörténelem. Jobb híján hát a Karoling-korra teszi, de szemmel látható, hogy ezeknek az ötvösremekeknek ott nincs előzménye, sőt nincs következménye sem. Tehát ez egy Frankföldön másodlagosan befoglalt, de nyilvánvalóan nem ott született anyag. Hogy tudjuk, milyen súlyú ügyekről van szó, egy magyar kutató, Alföldi András már korábban kimutatta, hogy az egyik Karoling-korinak tartott kanna – ezt ma a svájci Sankt Moritzban őrzik – az avar jogar alkatrészeiből (köztük zománcképekből!) lett összeállítva. A foglalás, az tényleg Karoling-munka, tehát Nagy Ká-roly és utódainak korát idézi, de a zománc, az nem. Jellegzetesen nem az.

Mármost az a felfedezés, amelyet, mondom, Beöthy Mihály fogalmazott meg, úgy szól, hogy minden valószínűség szerint a magyar Szent Koronát is ekkor rabolták el, ami azt jelenti, hogy annak is ott kellett lennie az avar koncstárban. Ez egyáltalán nem vad feltételezés, hiszen még IV. László királyunkról is, akit mi inkább Kun László néven ismerünk, azt írja 1276-ban az elfogulatlannak mondható ausztriai krónikás, hogy a tőle elrabolt kincsek ,,a tempore regis Ungarie Attile et ab aliis successoribus suis usque nunc in Ungaria fuerant conservata”, ami annyit tesz, hogy ,,Magyarország királyának Attilának és más utódainak idejétől fogva egészen mostanáig Magyar-országon őriztettek”. Tehát az Árpád-házi királyok kincstárában bizony Atilla-kincsek voltak.

Mármost az említett hipotézis értelmében Koronánk kikerült volna Nagy Károlyhoz, aki rögtön a pápának ajándékozta volna tovább. Hogy aztán a pápa használta-e utóbb – éppen Nagy Károly megkoronázására, amint azt újabban egy külhoni magyar Korona-kutató, Szigeti István feltételezi –, vagy betette a kincstárába, ami talán a valószínűbb ebben az esetben, ez megint kérdés, de hiszen itt hipotéziseken vitatkozunk, ezt nem szabad elfelejteni. Ami viszont gondot okoz, az az, hogy ha mindez így történt, akkor innentől kezdve a pápa mintegy orgazdája egy rablásnak. Ez pedig elég kínos tétel. Befejezésül érdemes tehát az 1110 és 1116 között fogalmazott ún. Hartwik-féle Szent István-legendát megvallatni, ahol a koronaküldésről szó van. Ugyanis egy nagyon érdekes fordulata van ennek. A magyar fordításban is kitűnik, s erre Csathó Pál hívta fel annak idején a figyelmet, aki nagyon sok értékes megfigyeléssel gazdagította a Korona-kutatást, hogy tudniillik ebben a történetben lengyelek számára készített a megnevezetlen pápa egy koronát, és a lengyelek kérik ezt a koronát. Egyenesen a kérésükre készül. Ez a ,,kér” ige, ahányszor szerepel a lengyelekkel kapcsolatban, mindig a quero, querere igeként hangzik el, illetve íródik le. A pápa azonban közvetlenül a korona átadása előtt álmot lát. Ebben megjelenik neki egy angyal, és közli vele, hogy ne a lengyeleknek adja a koronát. Egy másik országból majd követek jönnek, és uralkodójuk részére koronát követelnek. Adja őnekik. Hosszú ideig azt hittem, hogy itt puszta stílusfordulatról van szó: a magyar fordító arra törekszik, hogy elkerülje a sok kér, kér, kér igéből adódó károgást. Kiderült, hogy nem ez a helyzet. Az eredeti latin szövegben is benne van ez a kettősség, és a ,,követel” igének ott az a szó felel meg, hogy flagitare. Mármost ha az ember utánanéz a középkori latin nyelv szótáraiban a ,,flagitare” ige jelentéseinek, akkor a példamondatokból kiderül, hogy az eredeti jelentése: járandóság behajtása, visszakövetelése. Tehát egy járandóságról van szó, ami lehet adó, és akkor annak a behajtását jelenti, de jelentheti kölcsönadott pénznek a visszakövetelését is. Ráadásul mindezt hevesen. Ennek az igének a töve a flagelluméval, a korbácséval közös, és így mintegy visszautal a ,,flagellum Dei”, ,,Isten ostora” kifejezésen keresztül – Atillára. Hiszen Atillát nevezték így a kortársak, illetve nevezi így az utókor, egészen napjainkig. Hát ez bizony meg kellett hogy gondolkoztasson.

Miről lehet szó ugyanis? Arról, hogy a ,,korona-kiárusítás” szépen kitervelt műveletébe (nota bene: 1784 és 1790 között hasonlóképpen igyekezett ,,végkiárusítani” a kalapos király az átprogramozott Koronát, csak akkor, gyaníthatólag, a II. Katalin orosz cárnővel közösen kikotlott, ,,Új Bizánc” nevű, rövidesen dicstelenül elvetélt államalakulat javára) az utolsó pillanatban beleavatkozik az Európát ekkor már gyakorlatilag teljes egészében katonailag ellenőrző magyar fejedelemség. Ezt megint el szoktuk felejteni: ha ma ugyanígy zajlana le a folyamat, egyértelműen így fogalmaznánk: a Kárpát-medencében élő magyarság katonai ellenőrzés alatt tartja a kontinenst. Ennek ez a pontos megnevezése, nem az, hogy ,,kalandozás”. Minden esetre úgy tűnik, a magyarok megtudják, hol van a koronájuk. Ugyanis a ,,kalandozások” útvonala, – ezt viszont egy emigráns történész, Fehér Mátyás Jenő mutatta ki – feltűnő kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak idején szétajándékozta az avar kincs értékesebb darabjait. Már régebben is föltűnt a kutatóknak, hogy nem minden ún. ,,kalandozás”-útvonal fontos stratégiai szempontból. De Fehér Mátyás Jenő – ha valakit már besaraztak hazai berkekben, hát ő ezek egyike volt; ezt csak azért mondom, hogy ha valaki most örömrivalgva megy a történész ismerőséhez, hogy milyen nagyszerű ember Fehér Mátyás Jenő, akkor az nagyon le fogja lombozni őt hivatalból! –, mindenesetre ő mutatta ki, nagyon alapos kutatások eredményeit összegezve, hogy bizony ezek a ,,kalandozások” feltűnően az olyan apátságokat veszik célba, ahová Nagy Károly bizonyítottan továbbajándékozta az avar kincs exponált darabjait. Még mielőtt azt hinnénk, hogy itt a kincs visszarablása a tét – ellopták 20 forintomat, szaladok a rabló után, jól megpofozom és visszaveszem – nos, nem erről van szó. Ha visszaemlékezünk arra, amit a Koronáról az előzőekben hallottunk-olvastunk: itt működő organizmusról van szó. Ha ez olyan kézbe kerül, amelyik nem tudja, hogyan működik, úgy járhat vele, mint a varázslóinas az elszabadult varázseszközökkel: ön- és közveszélyessé válik általa. Tehát ezt vissza kell szerezni! Ha most arra gondolunk, hogy például sugárzó anyagot, mondjuk, atomerőmű fűtőelemét itt elkezdenének ilyen Nagy Károly-félék rabolgatni, mert tudják, hogy ez nekünk fontos, valami miatt mi ezt nagyon őrizzük, hát kb. ez a helyzet rekonstruálható. Ennek a továbbgondolása volt tulajdonképpen Beöthy Mihály érdeme, aki ismerte Fehér Mátyás Jenőnek ezt a publikációját, és miután itt a Koronáról van szó, tényleg valószínűtlennek tűnt, hogy ezt valamelyik apátságba dugja be Nagy Károly, hanem elég valószínű, hogy egyenesen Rómába adta tovább. És ebben az esetben ha mi, magyarok megjelenünk a pápa előtt, azt biztos, hogy nem ,,quero, querere” igével fogjuk ,,kéregetni”, hanem – az Isten ostorára hivatkozva – hevesen visszaköveteljük.

És ez az a pillanat, ahol az emberben egyszerre földereng egy kép. Tudom, hogy ez már aztán délibábnak a tipikus esete, de abszolute nem izgat. A helyzet az, hogy tényleg megjelenik egy kép, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ez a betoldás – mai szóhasználattal élve – egy közös közlemény. Tehát: megkapjátok a koronátokat, ha felveszitek a kereszténységnek azt a válfaját, amelynek a járékszabályait mi diktáljuk. Azaz judeokrisztiánizmust, római kiadásban. Aki pedig nem áll keresztvíz alá, lett légyen a szkíta rítus szerint keresztény, vagy nem keresztény, az innentől pogánynak minősíttetik, és ám lássa a következményeit. Nyilván akkortájt is voltak titkos záradékok, hogy ezen kívül még mi mindent kell végrehajtanotok, de az utolsó pillanatban... Nos, mi tudjuk, hogy miért fontos számunkra a Korona visszaszerzése, ők nem tudják. Csak azt tudják, hogy mi mindent megadunk már, csak kapjuk vissza. És akkor annyit sikerül még a magyar félnek elérni, hogy legalább ez a ,,flagitare” ige benne maradjon a záró dokumentumban. Itt elaludt vagy nem működött elég erélyesen az elhárítás a túloldalon, ez az árulkodó tétel hát benne maradt. Megpróbálták ugyan később eltusolni: van olyan publikációja a Hartwik-legendának, amelyben nem szerepel a ,,flagitare” kifejezés – de már elkéstek. Sőt éppen ez az utólagos kozmetikázás tette gyanússá a szememben az ügyet.

,,Summa-summárum” – kellene most mondanom, de hát ami igaz, igaz: nem a végén, hanem a legeslegelején járunk a magyar Szent Koronáról szóló beszélgetésnek. Egyelőre legfeljebb kinagyolni tudtuk a fontosabb témaegységeket, a pontosító kérdések még csak azután következnének, hogy a részletekbe menő vizsgálatok eredményeit is előhívják. Mindezekre azonban terjedelmi, azaz már megint ,,természetesen” anyagi okokból – várnunk kell. Reméljük, nem sokáig.

Had idézzük a kérdés egyik szakértőjét, dr. Kmety Károlyt, aki így jellemzi a Tant:

,,a) A szent korona-féle közjogi rendszer kiindulási tétele az, hogy a szent korona személyiség, a legfőbb, tehát az igazi souverain nemzetszemély, a nemzeti hatalom alanya, vagyis a nemzet önmagát személyesíti meg Szent István koronájában. A szent korona tehát államfogalommá lesz, mely így elválik a szent koronától, mint külső jelképtől s létében is függetlenné lesz attól.

b) A szent korona a magyar nemzet személyesítője, az egész nép a maga nemzeti létében, egybefoglalása a magyar állam összes alkatelemeinek. A szent koronáé, ahhoz tartozik, abba kapcsolódik minden, ami állami tényező, így:

I. A szent koronáé az államterület. A magyar államhoz tartozó országok a ,,szent korona országai”, a szent korona hatalma alá tartoznak. Ma is szokásos, sőt törvényekben is használatos kifejezések ezek: ,,a magyar szent korona országai”, ,,Szent István koronájához tartozó országok.”

II. A magyar állam jogi népessége vagyis a magyar állampolgárok a szent korona népét képezik. A szent korona tagja volt 1848 előtt minden közszabad, vagyis minden nemes (Membra Sacrae regni coronae), mint akik közvetlenül részesedtek az állam életében, a korona hatalma gyakorlásában, míg a nem nemes lakosok a nemesek útján közvetve voltak a szent korona hatalma alatt. Az 1848 évi nagy alkotmányreform következtében, amióta az összes magyar honpolgárok képezik az egységes és megoszthatatlan magyar nemzetet, a szent korona tagságának alapját maga az állampolgári kötelék képezi, az államhatalomnak, a korona hatalmának minden honpolgár egyaránt és közvetlenül alá van rendelve. A nem nemesek a nemesség közszabadsági színvonalára emeltettek.

III. A szent korona az igazi souverain, sem a király, sem az országgyűlés külön önmagukban nem bírják a souverainitás teljességét (csak annak némely vonásait), a valóságos állami felségiség vagy főhatalom, főuralom, a szent korona összes tagjait, vagyis a szent korona egész testét illeti meg. Király és országgyűlés együttesen a szent korona egész testét képezik. (Totum corpus Sacrae regni Coronae, totum Corpus Regni). A királynak, ki részese a souverinitasnak, nem lehet több hatalma, mint a mennyi reá a szent koronából átszállott.

IV. Minden közhatalom a szent koronából ered: az ún. felségjogok a szent korona jogai, sem a királynak, sem a nemeseknek felsőségi jogai (földesuraság) nem patrimonális természetűek, mert valóságos birtokosuk a korona, a kitől azt minden nemzettag származtatta (Jura Sacrae Coronae).

V. A szent korona nemcsak a terület feletti imperium birtokosa, hanem 1848-ig a hazai föld minden talpalatnyi területének főtulajdonosa is volt és az adományrendszer szerint a földbirtok szétosztásának hatalmával bírt. A szent korona hajtotta végre az ősi elvet, mely a honfoglalástól datálódik, hogy amit közös erővel szereztek, abban mindnyájan részesedjenek. Az ún. királyi jog – jus regium – az ország szent koronájának azon joghatóságát képezte, melynél fogva az összes földbirtok feletti nemzet-hatalmat érvényesíté. A királyi adományozás és a koronára visszaháramlás rendszere az ősiséggel együtt, nem más, mint azon fő közjogi tétel következése, hogy a szent korona a hazai földbirtok ura. Minden szabad vagy gyökeres birtok a szent koronától közvetlenül veszi eredetét. ,,Sacra corona radix omnium possessionum.”

1848 óta a szent korona főtulajdon jogára vonatkozó jogtétel, a földtulajdon közjogias alapja erőtlenül az adományrendszer és ősiség eltörlésével.

,,VI. A szent korona a nemzet díszének és méltóságának hordozója; a királyhoz és hazához való hűséget egyképp jelenti a szent korona iránti hűség. A szent korona sérelme a király és nemzet sérelmét képezi, a homály, mely a szent koronára esik, árnyat vet az egész nemzetre.”

(Dr. Kmety Károly: A magyar közjog tankönyve. 6. kiadás, 1926)

Íme egy államelmélet, állameszme, amely az állami főhatalom megosztásáról szól nemzet és államfő között, amely minden hatalom forrásává a hatalmat átruházó magyar nemzetet teszi meg, eredetileg megfelelő biztosítékot, ellenállási jogot adva a hatalmat átruházó nemességnek. A történelmi folyamatot évszázadok elteltével összegező Werbőczy István által 1514-ben összeállított Tripartitum (Hármaskönyv) I. rész 3. cím 6–7. §-a szerint:

,,6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletéből, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és őt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképpen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az ország Szent Koronájának joghatósága alá helyezte és következésképpen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettől fogva Ő tőle ered minden nemesítés és a két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik.

7. §. Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”

(Werbőczy István Hármaskönyve. Magyar Törvénytár 1000–1895. Szerk.: Dr. Márkus Dezső, 59. old.)

Milyen előnyöket mutat a Szent Korona-eszme a népfelség elvéhez képest a nemzeti szuverenitásnak, mint a hatalom forrásának a koronaeszme középpontjába állításával, mintegy felváltva a népszuverenitást. Mielőtt erre válaszolnék, világosan kell látnunk, hogy az 1920-as évek jogfolytonossági csatározásaiban és az államfő kérdéséről szóló vitákban megjelent ez a következtetés az 1918–1919-es forradalmak nyomán, teljes joggal, hogy a néppel mindent és mindennek az ellenkezőjét, a magyar történelmi alkotmány elutasítását is meg lehet szavaztatni. Igenám, de a Szent Korona-eszme nem törvény vagy egyszerű jogtétel, amit parlamenti döntéssel hatálytalanítani lehetne, amint nem lehet parlamenti döntés tárgya a sokszázéves történelmi jogfejlődés sem. Ebben az értelemben és összefüggésben helyesen írta Molnár Kálmán, a kor jeles közjogásza 1930-ban:

,,Tisztában kell lennünk azzal, hogy a népfelség elvének s a népszuverenitás tanának nincs gyökere a magyar alkotmányjogban. Hogy a magyar állam szuverenitásának hordozója nem a nép, nem a tömeg, hanem az állami létre szervezett nép, vagyis a nép a maga közhatalmi szervezetében. Egyszóval: a nemzet.

A szuverenitás nem a népé, hanem a nemzeté. Azé a nemzeté, amelyet a szent korona jelképez és képvisel: amely szent koronában az államélet két főtényezőjének: a királynak és az államtagoknak közjogai olvadnak össze felbonthatatlan egységgé. Át kell éreznünk azt, hogy a szuverén jogkört a két főtényező közül egyik se ragadhatja magához ősi alkotmányos jogrendünk szellemének megtagadása nélkül. És ha évszázadoknak szenvedésekben gazdag felemelő küzdelmei meg tudták akadályozni azt, hogy a szent koronában megtestesült nemzetszuverenitás ne alakuljon át a szent korona tagjainak jogát kijátszó fejedelmi szuverenitássá, akkor meg kell találnunk a módját annak is, hogy a szent korona szuverenitását ne engedjük a szent korona fejének törvényes jogát kijátszó népszuverenitássá átvedleni.

A múlttal való kapcsolatot csak úgy állíthatjuk vissza, a jogfolytonosság elszakított fonalát csak úgy kapcsolhatjuk össze, ha távol tartjuk magunktól a magyar államfelfogástól merőben idegen népszuverenitásnak forradalmi eszmekörben született és forradalmi mentalitásból táplálkozó elméletét, s újra felemelkedünk a szent korona tanának, vagyis a nemzetszuverenitásnak arra a magyar horizontjára, amelyről őseink ezer éven át az állami szervezet alapvető kérdéseit áttekintették és megítélték, s amelynek alapján hazánk ezeréves fennállását annyi balszerencse között s oly sok viszály dacára biztosították.”

(Molnár Kálmán: A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége. 1930. Pécs. 41–42. old)

Találóan jegyzi meg a két világháború közötti közjogász, Egyed István a magyar történeti alkotmányosságról:

,,A magyar alkotmány nem egyes emberek, nem egy nemzedék alkotása. A magyar alkotmány sohasem volt és ma sincs egységes szerkezetbe, külön törvénybe foglalva, tételei úgy alakultak ki évszázados fejlődés folyamán. A magyar alkotmány felépítésén egymást követő nemzedékek hosszú sora dolgozott, tételeiben mindig az egyetemes nemzeti meggyőződés érvényesült. Röviden kifejezve: a mi alkotmányunk épp úgy, mint még az angol alkotmány: történeti és nem írott (kartális) alkotmány.

A történeti alkotmányoknak kétségtelenül hátrányuk, hogy tételeik nem lévén egységes szerkezetbe foglalva, nehezebben ismerhetők fel. A történeti alkotmányok tételei nagyrészt nem is törvényhozási úton, hanem formátlanul jöttek létre, csak szokásjogi alapon alakultak ki és nemzedékről nemzedékre szállva szent hagyományként maradtak tiszteletben. De a törvénybe foglalt tételek is különböző időben keletkeztek és el vannak szórva ezeréves törvénytárunk különböző lapjain. E, részben törtvénybe sem foglalt, részben különböző törvényekben szétszórtan jelentkező tételek teszik a magyar alkotmányt. Rendszerbe foglalása nem csekély tudományos feladat, tanulmányozása és megismerése a magyar nemzet politikai történetében való elmélyedést kíván. (Saját kiemelésem Z. Zs)

Ezzel a hátránnyal szemben minden történelmi alkotmány azzal a felmérhetetlen nagy előnnyel rendelkezik, hogy valóban a nemzet közmeggyőződését tükrözi. Mi az alkotmányunkat nem kaptuk, nem másoltuk, azt egyáltalában nem készítették; úgy nőtt az ki a nemzeti lélekből természetes fejlemény gyanánt, mint a nemzeti kultúra legnagyobb szabású alkotása. Az ilyen történeti alkotmányra illik igazán, hogy az a nemzet saját életformája; mindenben megfelel a nemzet egyéniségének, lelki világának. Az ilyen alkotmány nagy hagyományok hordozója és egyúttal a jövő fejlődés útja.

Utóbbi időkben bizonyos körökben lehetett hallani azt az érvelést, hogy az alkotmány tisztelete nem lehet végcél, hogy az alkotmány csak formaság, amelyet – ha a nemzet érdeke úgy kívánja – félre szabad és kell tolni és más alkotmánnyal, más rendszerrel pótolni. Ez a tetszetősnek látszó érvelés talán megállhatja a helyét oly államokban, amelyekben az alkotmány csak kölcsönzött keret, tudományos elgondolás eredménye, tehát mesterséges alkotás, amelyekben tehát az alkotmány nincs hozzánőve a nemzeti lélekhez. A magyar alkotmány azonban nem olyan ruha, amelyet könnyen lehetne váltani; ez az alkotmány nemzeti egyéniségünknek megtestesülése. Ha helyesen mondja a költő, hogy ,,szívet cseréljen az, aki hazát cserél”, – nemzetünknek nemcsak szívet, de jellemet is kellene cserélnie ahhoz, hogy egy újonnan készített alkotmány keretei közé illeszkedjék. Mert ehhez a nemzethez ez az alkotmány, ez az életforma tartozik hozzá, épp úgy, mint a magyar nyelv, s a magyar nemzeti kultúra sok más megnyilatkozása.

Ki tudná megmondani, hogy Franciaországban az ancien regime, a gyorsan változó forradalmi alkotmányok, Napoleon állama, az egymást váltogató királysági és köztársasági alkotmányok közül melyik volt az igazi francia alkotmány? Ki tudná megmondani, hogy a német nemzethez a császári, a weimari vagy a mai tekintélyi állam alkotmánya illik-e inkább? Az azonban kétségtelen, hogy a magyar alkotmány épp úgy egy nemzet sajátja, mint az angol vagy az amerikai alkotmány. A mai alkotmányunk nemcsak a magyar állam alkotmánya, de jellegében is teljesen magyar alkotmány...

A világáramlatok hatása alól a magyar alkotmány sem zárkózhatott el; de idegen eszmékért az ősi intézményeket soha fel nem áldozta. A szükségesnek talált reformokat beépítette alkotmányába és ezzel az alkotmányt tovább fejlesztette. Így lett az 1848. évi nagy reform is csak állomás a magyar alkotmánytörténelem útján, de nem új alkotmány. A mai átmeneti helyzetet szabályozó közjogi törvény: az 1920:I törvénycikk is az ősi alkotmány alapján áll. Amikor az évekig tartó világháború nagy megpróbáltatásai után Európa-szerte valósággal dühöngött az alkotmányozás láza, s gomba módra keletkeztek új alkotmányok nemcsak a legyőzött, de a semleges, sőt győztes államokban is, a kicsiny, megtépett Magyarország – szinte leküzdhetetlennek látszó nehézségek között is – az ősi alkotmányossághoz való visszatérésben jelölte meg a közjogi kibontakozás útját...

A történeti alkotmány reformtörvényét az idők folyamán a nemzeti közmeggyőződés illeszti be az alkotmány többi rendelkezései közé és azokkal egységes szelleművé teszi; a hozzáépítés rövidesen szerves alkatrész lesz, mint ahogy egységes képet kap a dóm, amelyen egy szellemtől áthatottan nemzedékek dolgoztak.

A történeti alkotmány nemzetét ugyanis hagyományos szellem hatja át. Ez a hagyományos szellem ragaszkodást diktál az ősi intézményekhez és a reformok bekapcsolását a történeti fejlődésbe. A történeti alkotmányt csak tovább lehet építeni, de sohasem szabad lerombolni. Lerombolni annyi lenne, mint megtagadni dicső múltunkat és gyökértelen új életet kezdeni; vajon ezt az üres fényűzést megengedhetnénk-e magunknak?

A történelmi alkotmány nemzetét és így a magyar nemzetet is alkotmányhűség tünteti ki. Hű a magyar nemzet az alkotmányhoz, mert abban önmagát látja teljesedésbe menve. Ragaszkodik, de nem az alkotmány betűihez, hanem annak a szelleméhez, s századokon át felhalmozódott erkölcsi értékekhez. Mert a magyar nemzetet mindig különleges jogi érzék jellemezte: katona- és politikus-nemzet volt. Míg karddal védte függetlenségét, a jog fegyverével védte szabad alkotmányát, s mély politikai bölcsességgel dolgozott annak belső kiépítésén és továbbfejlesztésén. Halmozta az alkotmány biztosítékait, hogy az évszázados küzdelemmel kivívott és fenntartott alkotmányosság ne eshessék könnyű áldozatul abszolutisztikus törekvéseknek. S ezeket a biztosítékokat most magunk dobjuk lomtárba, önként legyünk hűtlenek az ősi intézményekhez?...

Az alkotmányhoz való hűség biztosítja az alkotmány folytonosságát, azaz a jogfolytonosságot. Ez azt jelenti, hogy az alkotmány módosítására csak törvényes, azaz alkotmányos eszközökkel szabad törekedni. Tehát mindenkinek a jelenlegi alkotmány alapján kell állani mindaddig, amíg annak módosítása törvényes úton meg nem történt. Forradalmi eszközök igénybevétele épp úgy veszélyes, mint puccs-szerű kísérlet. Ilyenek csak akadályozhatják az alkotmány érvényesülését, de meg nem szüntethetik érvényét. A jogfolytonosságot előbb helyre kell állítani és a jogfejlődést ott kell folytatni, ahol az annak idején megszakadt. Így 1867-ben sikerült az uralkodó hosszas ellenállásával szemben kivívni az 1848-es alapra való helyezkedést.

A jogfolytonosság azonban nemcsak alaki, hanem anyagi fogalom is. Nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út mellőzésével, azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a meglévő intézményekben kell gyökerezniük, az alkotmányfejlődés irányával számolniuk, alkotmányos berendezésünk összhangját fenntartaniuk. A magyar nemzetben rendkívül nagy ragaszkodás van ősi intézményeihez: a királysághoz, az országgyűlési rendszerhez, a megyei önkormányzathoz. Sokszor térünk vissza már elhagyott gondolathoz: így a vármegyék megszűnt követküldési jogát a főrendiház újjászervezésénél értékesítettük, a felsőház ősi egyenrangúságát legújabban állítottuk vissza, a nádori intézmény felújításának kérdése pedig a politikai és tudományos irodalomban állandóan visszatér. Az államfői hatalom gyakorlásának jelenlegi szabályozásánál is Hunyadi János kormányzósága szolgált mintául.

Vajon nem lehetünk-e boldogok, hogy alkotmánytörténelmünk a legnehezebb helyzetekben is biztos útmutatást tud adni. Ez a történelmi szellem a legbiztosabb vezér, a múlt megtagadása pedig a legbiztosabb jele a hanyatlásnak.”

(Egyed István: Az ezeréves magyar alkotmány. 1939. Budapest. 246-250. old)

Zétényi Zsolt