Ifjúságom nagy élménye volt a Kárpátoktól védett ép és egész Magyarország. Diákkorom óta történelmi valóságként élt és visszhangzott bennem Vaszary Kolos hercegprímás millenniumi beszédének megállapítása; hogy bár kard szerezte meg, de a kereszt tartotta fenn Magyarországot.

Az ország történelmét már fiatalon jól ismertem, megtanított arra, hogy a honfoglalást tulajdonképpen Szent István fejezte be, amikor Krisztushoz vezette népét s kereszténnyé tette állami és társadalmi berendezkedésünket. Halála előtt, 1038. augusztus I5-én, országát és koronáját a Szent Szűznek ajánlotta, akit mi magyarok azóta Magyarok Nagyasszonyának, Magyarország Pátronájának hívunk; ugyanakkor országunkat Regnum Marianum-nak, Mária Országának nevezzük. A sajátosan magyar "Regnum Marianum- "eszme azt jelenti, hogy Mária védi

országát, mi pedig, hűen követve a krisztusi hitet, érvényre juttatjuk állami és társadalmi életünkben is az evangéliumi tanítást.

A szent király felajánlását történelmünkre kiható természet­fölötti tényezőnek fogtam fel, azért törekedtem minden eszközzel a Regnum Marianum eszméjének felelevenítésére a nemzeti veszedelem idején.

A "Mária Országa-" eszme mintegy kulcs volt a kezemben a magyar történelem hullám-hegyei és hullám-völgyei, a nemzeti nagyság és a nemzeti tragédiák megfejtéséhez.

 "Észbontóan fájó gondolat lenne, - írtam 1948-ban újévi körlevelemben - ha az ősi máriás magyar földről a hit, a remény és a szeretet megfogyatkozásával az Isten

  Anyját száműznők, vagy száműzni engednők és Szent István történelmi értékű szerződését botorul felbontanók, megsemmisítenők."

  Hosszú életemben nagy magyar tragédiák tanúja lettem. Még a hittudományi főiskola padjaiban ültem, amikor ránk szakadt az első világháború.

 Az első kommunizmust mint fiatal hittanár fogságban éltem át, s éppen elfoglaltam a zalaegerszegi plébániát, amikor nemzetünkre rákényszerítették a trianoni békeparancsot. Trianonban darabokra tépték a Máriának felajánlott Országot. Aki a természetfölötti hit szemével meri nézni vagy mérni a nemzetek és népek tragédiáit s nem kizárólag egy pozitivista oknyomozó történetírás pragmatikus módszereit alkalmazza rájuk, az jogosan gondolhat arra, hogy az ország talán azért került lejtőre, mert szellemében sokban már elpártolt a szentisváni alapoktól a századforduló óta; úgy mint a Muhi és a Mohács előtti években is. Keresztény hívők ítéletében az analógiák itt elgondolkoztatók.

Trianonban a történelmi Magyarország 282 870 négyzetkilo­méter területéből elvettek kereken 190 000 négyzetkilométert: az egész területnek kétharmadát. A 18 264 533 lakosból pedig csak 7 980 143 maradhatott a csonkaország szűkreszabott határai kőzött. A sokat emlegetett Wilson-féle önrendelkezési elv ellenére három és fél millió magyar került - népszavazás nélk:ül - idegen uralom alá.

 Később Európában és az Amerikai Egyesült Államokban politikusok és államférfiak beismerték, hogy a párizsi békekonferencia "elfogult" és "részrehajló" volt s a bosszú­vágytól fűtött békeparancs sok igazságtalanságnak lett okozója, ugyanakkor, részben hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely a második világháború kitörésére vezetett. Sajnos, - ígéretek ellenére - a szerződő felek elmulasztották az igazságtalan békeszerződés revízióját, s így csak - a hitlerizmus hódításaival egyidőben - a második világháború küszöbén és annak első éveiben ,kaptunk vissza elszakított területeket: 1938-ban a Felvidéken, 1939-ben a Ruténföldet, 1940-ben Erdély egy részét és 1941-ben a szerbektől megszállt területeket. Mindezekről a visszakerült ősi magyar területekről 1945. január 20-án az Ideiglenes kormánynak, amikor aláírta a fegyverszüneti szerződést, le kellett mondania.

     1946 nyarán Párizsban tanácskozott a békekonferencia, :melyen ,a magyar delegáció semmi eredményt sem tudott felmutatni. Ennek egyik okát abban lehet megtalálni, hogy az  ún. koalíciós kormány - elmerülve-a mesterségesen felidézett pártpolitikai küzdelmekben - nem fordított  elég időt és gondot sem a békedelegáció felkészítésére, sem a nagyhatalmaknak diplomáciai úton történő tájékoztatására. Maga Nagy Ferenc miniszterelnök volt az, aki a kommunistákat a magyar békecélok szabotálásával is vádolta. Nagy szerint a magyar területi igényeket mint ártalmas revizionista és soviniszta" követeléseket emlegették. A püspöki kar is ismerte ezt a sajnálatos helyzetet ,s ezért tartottuk szükségesnek, hogy a világegyház vonalán nyugati keresztény államférfiak elé tátjuk a jogos magyar igényeket. A Nyugatra küldött emlékiratunkból valók az alábbi részletek :

   „Nem kívánunk különleges magyar érdekeket előtérbe helyezni, mert meggyőződésünk, hogy magyar nemzeti szempontból is a legjobb béke az, amely valamennyi háború-sújtotta népnek megnugvást hoz és megteremti azokat az előfeltételeket, amelyek a szomszédainkkal való békés együttműködéshez el­engedhetetlenek. Az Egyház pedig, amely egy ezredéve dolgozott itt a népek művelődésén, most is segíteni akarja híveit egy boldogabb jövő kialakításában. Így reméljük, hogy elérkezik az idő, amikor a népi és vallási különbségek nem áldatlan viszályok előidézői, hanem a sokoldalú emberi kultúra kifejlesztését előmőzdító erők lesznek.

A Dunamedence népei a múltban kedvező földrajzi helyzetük adottságainak megfelelően egy többnemzetiségű állam keretében egyesültek. Az első világháború után a győzők politikai célkitűzéseiknek megfelelően a népek önrendelkezési jogának hangoztatásával felosztották az Osztrák-Magyar Monarchiát és több kis nemzetiségi államot alkottak meg, közben a Monarchia, egyetlen nemzeti államát, Magyarországot (54.5 százalék  magyar) is szétdarabolták.

    Hogy ez a rendezés nem volt szerencsés és nem váltotta be a hozzáfűzött. reményeket, annak legfőbb oka – amint ezt győztesek táborából is elismerték - az volt,

hogy a népi elvnek önkényes, Magyarországra nézve sérelmes alkalmazása nem hozhatta meg a békét. Számos elintézetlen, függőben lévő kérdés és ellentét maradt, mert Magyarország mindig igazságtalannak tartotta, hogy a népek önrendelkezési jogának megsér­tésével, népszavazás nélkül 3 500 000 magyar került idegen uralom alá.

    Magyarország két világháború megpróbáltatásai és tanulságai nyomán eljutott oda, hogy minden kétséget kizárólag lemondjon a neki tulajdonított soviniszta, imperialista törekvésekről. Ezért nem a revizionizmus szellemének felidézése, ha felhívjuk a nagyhatalmak figyelmét a határkérdés rendezetlenségére.

Mikor most a trianoni békeszerződés felülvizsgálatát kérjük, egy, megbékélt jövendő alapjait akarjuk lerakni. Egy olyan békekötés, amelyet a magyarság is fenntartás nélkül el tudna fogadni. Közép-Európa békéjének legfontosabb tényezője lenne s így a jövőben nem fordulhatna elő, hogy a kisnépek érdekellentétei az egész világra zúduló háborús katasztrófák forrásai lennének.”

  Az emlékirat további részében részletesen tárgyaltuk Magyarország háborús felelősségét, a szomszédainkhoz való viszonyt és a dunavölgyi megbékélés alapjait.

 1946. augusztus 15-én az esztergomi bazilikában mondott szentbeszédemben is intéztem néhány gondolatot a párizsi békekonferenciához:

"Ma, 1946-ban a magyar tekintetek Nyugatra, a béketárgyalások színhelye felé irányulnak és szorongva figyelik, mennyire érvényesülnek ott Szent István országával szemben az igazságos és megnyugtató békének a háború alatt és után annyiszor meghirdetett alapelvei.

A várakozásnak eme súlyos napjaiban és épp a mai, történelmi emlékezésektől is terhes ünnepen, a magyar katolikus Egyház és a nemzet nevében küldöm a Világ-Egyház vonalán át a béketárgyalás asztalához a megnyilatkozást és kérelmet az örök igazság és a szenvedő milliók érdekében.

1. Magyarország az Egyház világokat átfogó fájának utolsó ága itt Közép-Európában. Ez a hatalmas fa kétezer éven át termette népek és nemzetek boldogítására az emberi civilizáció áldott gyümölcseit. Nem közömbös ma sem, épp a civilizáció szempontjából, hogy a fának közép-európai ága öt-hat felé hasítva elsorvad, avagy egész erejével szolgálja ezer éve betöltött küldetését a Julián barátok fáklyájával.

A Világegyház vonalán küldöm ezt a gondolatot, mert az ma is a hit és szeretet egységén túl az igazság oszlopa és erőssége (1. Tim. 3, 15).

2. Magának a magyarságnak is vannak a civilizáció védelmében elévülhetetlen és eleddig kellően nem méltányolt szolgálatai. Ittléte óta állandóan, de különösen a XIII-XIV. században a  maga testével és vérével védte Nyugat békéjét és épségét. Ezért nevezi Franciaországról írt történelmi művében Michelet Nyugat áldott megmentőjének. A magyar vér széles folyamként dagad és amíg Michelangelo nyugodtan dolgozik a Szent Péter kupoláján, London nyugodtan él Shakespeare színműveinek, végvári vitézeink őrt állanak Róma, London és Párizs kapujában is.

Angliának, Franciaországnak és Magyarországnak a középkor­ban egyenlő számú lakossága volt. És ma Angliának 44, Franciaországnak 41 millió és Magyarországnak csak 10-12 millió lakosa van, mert a magyarság 500 éven át szüntelenül vérzett Nyugatért, a keresztény civilizációért. Nagyhatalomból

vérfolyamon át lettünk kis állammá, csonka és koldus nemzetté. "

Mégis elkövetkezett a nagy csalódás: a párizsi békeszerződés nemcsak érvényben hagyta a trianonit, hanem újabb teruletet is elcsatolt. Kisebbségi sorsban maradt a három és fél millió magyar,. - kisebbségi, emberi jogok biztosítása nélkül. Gazdaságilag hazánkat a megroskasztó jóvátétellel a Szovjetunió vazallusává tették. Legnagyobb kára a nemzetnek és országnak abból származott; hogy a győző hatalmak által ünnepélyesen megígért szuverénitásunkat nem nyertük vissza. A békeszerződés értelmében sannak érvénybelépése után az orosz csapatoknak három hónap múlva el kellett volna hagyni az országot, de vesztünkre a szerződő felek biztosították a Szovjetunió­nak azt a jogát, hogy "Magyarországon tartson oly haderőket, amelyekre a szovjet hadsereg és az ausztriai megszálló övezet közötti közlekedési vonalak fenntartása végett szüksége lehet." Mindenki tisztában volt e roppant csalás értelmével; mindenki tudta, hogy a Vörös Hadsereg azért marad az országban, mert a Szovjet tisztában volt azzal, hogy az orosz haderő kivonásával a kommunisták azonnal kiesnének erőszakkal megszerzett pozicióikból és a magyar nép percek alatt elsöpörné a választási visszaélésekkel hatalomba ültetett ún. népidemokratikus kormányt.

Az elkeseredés nőttön nőtt és lassan felőrölte a legerősebb idegeket is. Megindult a pánikszerű menekülés az országból. Éreztem, hogy a végsőkig elkeseredett, mindenéből kiforgatott magára hagyott és megalázott népet megint csak az Egyháznak kötelessége megvigasztalni, s lelkébe erőt önteni..

1947, február 9-én a párizsi békeszerződés aláírásának előestéjén, nyilatko­zatban tártam a közvélemény elé, hogy a magyar nemzet az igazságosság és az emberi jogok sérelmének tekinti az új magyar békeszerződést. Az aláírás napján, 1947. február 10-én pedig az alábbi táviratot intéztem magához a párizsi békekon­ferenciához:

A mai békekötésen beszélni nem szabad, de a legsúlyosabb vádlottnak és elmarasztaltnak hallgatni sem lehet. A kitűzött szép békecélok nem értek el a békekötés asztaláig. Vajon meddig ér és él a kívülhagyott súlyos \ erkölcsi alapelvek nélkül ez a békemű? Wilson önrendelkezési, a charták emberi jogának mellőzésével csak papír- és szájbéke születhetik… Sem az angol-amerikai, sem a lenin-sztalini elveknek nem felel meg három és fél millió magyarnak más államokhoz csatolása. Világ bírái, igazsággal, emberséggel, a félelmetesen nagy problémák mélyére hatoló vizsgálattal hárítsátok el Közép-Európában és mindenütt az újabb világiszonynak békeművetekre rávetődő éjsötét árnyékát. Esengő kéréssel:

                                                                                                                                                                                                                   Mindszenty bíboros.

      Este szentségimádásra hívtam a főváros népét; magam a Szent István Bazilikában vezettem a szentórát. Tízezrek mondták utánam - sírva és zokogva - az alábbi imát:

"Mindeneknek Mindenható Teremtője, Alkotója, Ó Nagy Isten! Amitől gyötrelmes napokon és vergődő éjszakákon tartottunk, rettegtünk, hogy földi igazságban, emberi megértésben és emberi érzésben a mi reménykedésünk dőre és kába lesz: az ítélkező nemzetek határozatából országunkra, népünkre - épp ebben a  kegyetlen pillanatban - az újabb országcsonkítás is elkövet­kezett.

Most írják alá Párizsban a magyar békét, a világ-békemű legnagyobb parcellázását címerben, földben, lelkekben, házakban, temetőkben,- iskolákban, templomokban, a Nagy­asszony és Szent István ezeréves örökségében. Akik aláírták, élvezik a pillanat történelemszerűségét, az aláírók a történe­lembe, a tollak a múzeumokba kerülnek; de mi tudjuk, hogy ezek a tollak gyémánttűknél sebezőbb vastollak, amelyek millió szívek táblájára írnak. Szívek vére, szemek könnye buggyan, serked és csordul a nyomukban. Sóhajok szállnak, életek vonaglanak.

Egy szó nyilalik a hazán keresztül,

Egy röpke szóban ,annyi fájdalom,

Érezzük amint a föld szíve rezdül,

 És megvonaglik róna, völgy, halom.

Vártuk a békét, annak ezerszer megáhított világát. Most mondják: Béke, béke, holott nincs béke (Jeremiás 6, 14). Csak csalják vele az én népemet (Ezekiel 13, 10). A mi népünk nem lép a béke útjára (Luk. 1, 79), mert az igazság és béke nem váltottak csókot (Zsolt. 84, ll).

Muhi, Mohács, kétszer, Párizs.

Muhinál átcsapott rajtónk a történelmi végzet nagy sújtása. Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács.

1920. júniús 4-én Trianonban mind a négy égtáj magyar földjét, magyar népét erőszakosan ki- és letépték a történelmi, néprajzi, földrajzi és gazdasági egységből. Eltörték az Isten legszebb kelyhét, elszedték bort, búzát, békességet összefogó peremét. Elvették lakossága 63.5, fóldje 71,3 százalékát, adtak helyébe életképtelen, holteleven életet és nagy koldustarisznyát az új, árva, maradék siralomvölgyben.

Ez a második megcsonkítás sokkalta súlyosabb az elsőnél. Újabb területet vettek el. Nyomasztó, megroskasztó fizetéseket raktak ránk. Most még papiroson sincsenek különleges kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi, magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!

Nézd, Uram, ezeréves, történelmi tengerjárásunkban ez immár a negyedik hajótörés. Elmondhatjuk apostoloddal: élünk veszélyekben nemzetbelieink, a hamis atyafiak között, veszélyekben a pogányok miatt; fáradozásban és nyomorúságban, éhségben és sok böjtölésben, hidegben és mezítelenségben; mindennapi szorongásunk az Egyház gondviselése is (II. Kor. ll, 25-28).                      

Az ítélet módját nem ítéljük meg; önmagában hordja az ítéletet. De nem hallgathatjuk el, hogy a Te Isteni és a mi emberi jogunkat súlyosan megsértették. Nem ezt ígérték, nem ezzel biztattak.

Nincs joguk az Egyesült Nemzeteknek sem, még büntetés címén sem, valamely nemzetcsalád Isten-alkotta közösségét erősza­kosan, barátságok jutalmazására széttépni.

Uram, mi Hozzád, az örök és csalhatatlan igazság kútforrásához menekülünk. Benned bízva nem adjuk fel a reményt, hogy felébred még a most vészesen elaltatott emberies érzés, a keresztény felelősség és eljön a várva várt megbékélés, az igazság és szeretet világa. A Te isteni végzésed, hogy az emberi rendelkezések mulandók legyenek. Addig is, amíg ez újból beigazolódik, sorsunk örvénylő mélységéből fordulunk alázatos és szüntelen imádsággal Hozzád, az igazságos Istenhez és az Igazság Tükréhez, a Magyarok Nagyasszonyához.

Töredelmesen megvalljuk: Megfeledkeztünk rólad (Jer. 2, 32) és törvényeidről: káromkodtunk, feleséget csereberéltünk, a jövő életet eltapostuk, vallási kötelességeinket, ah, de hányszor elhanyagoltuk! Bocsáss meg esengő, összetört népednek, bármi sokat is vétkezett (II. Krón. 6, 39). Vedd el néped gyalázatát (Iz. 25, 8). Te légy Istenünk és mi a Te néped (Jer. 11, 4), amely most ugyan sötétben ül, de kegyelmedből világosságot lát (Máté 4, 16). Ezentúl a felülvalókat keressük (Kol. 3, 1) és járjuk egységben és állhatatosan azt az utat, amelyet az Újév hajnalán püspökeink az engesztelés müvében mutattak meg nekünk. Nálad kérni és zörgetni soha meg nem szününk a közel és távol, minden világtájon gyötrelmes keresztutat járó magyar testvé­reinkért. Szakítsd el már, Uram, ennek a gyötrelemnek fonalát. Múljék el ez a pohár milliók kezéből! Mária Nagyasszonyunk, hajolj le mindenkor tapasztalt irgalmasságoddal életünk tengerének örvénye fölé és mutasd meg, hogy édesanyánk vagy!

A jövőben nem alacsonyítjuk le magunkat azzal, hogy ­mintha nem is

magyarok volnánk és az erkölcsi alapot  felejtve - az idegenekkel 

versenyre kelve ócsároljuk  nemzetünket .

Nem, nem sietünk ezzel a más népek méltán megérdemelt megvetésére.

Ha a nagy csákányütés alatt Téged, Istenünket, a nagyhatalmú és irgalmas Nagyasszonyt, az Egyházat, az embertestvért, önnön halhatatlan lelkünket a tévelygések  után megtaláljuk, a nagy megaláztatás még nemzeti javunkra és lelki üdvünkre válik. Ámen."

Mindszenty József 1892. március 4-én született Csehimindszenten. A szombathelyi püspöki nevelőintézetben végzett tanulmányok után 1915-ben szentelték pappá. 1917-től Zalaegerszegen volt gimnáziumi hittantanár. Az 1918–19-es forradalmak idején politikai okokból letartóztatták, a Tanácsköztársaság idején szülőfalujába internálták. 1919 októberétől ismét Zalaegerszegen volt plébános, 1924-től címzetes apát, 1937-ben pápai prelátus lett. 1944. március 15-én szentelték püspökké, és helyezték a veszprémi egyházmegye élére. Mentette a meggyőződésük vagy származásuk miatt üldözötteket, szót emelt a Dunántúl hadszíntérré változtatása ellen, ezért 1944 őszén a nyilasok elhurcolták, Sopronkőhidára, onnan Sopronba vitték. 1945. április 2-án szabadult, visszatért Veszprémbe. 1945 őszén esztergomi érsekké, a következő évben bíborossá szentelték. Szembenállt a kommunista politikával, ragaszkodott az egyház társadalmi szerepének megőrzéséhez. Nyilvánosan emelt szót az 1947. évi választási csalások, majd az egyházi iskolák államosítása ellen. 1948 karácsonyán letartóztatták, a következő évben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. 1955-ben börtönbüntetését megszakították, és Felsőpeténybe vitték, szabadulásáig ott volt házi őrizetben. A forradalom idején kiszabadítása, érseki tisztének helyreállítása az egyik általánosan elterjedt követelés volt. Október 28-án a helyi lakosság tett kísérletet kiszabadítására, azonban az ekkor még tűzparanccsal rendelkező ÁVH-s védők ezt megakadályozták. Másnap Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője érkezett rendőrök, valamint szovjet katonák kíséretében Felsőpeténybe, hogy Budapestre vigye Mindszentyt, ő azonban nem volt hajlandó elhagyni eddigi kényszerlakhelyét. Az október 30-án a fővárosba visszatérő Horváthot elfogták az újpesti felkelők, akik megtudva a bíboros fogva tartásának helyét, kiszabadítására azonnal Felsőpeténybe indítottak egy nagyobb fegyveres egységet. Időközben azonban a felsőpetényi ÁVH-sok beszüntették Mindszenty őrzését, ezt tudatták a helyi forradalmi tanáccsal. Utóbbiak a rétsági páncélos alakulattól kértek segítséget, ahonnan négy tiszt ment a bíborosért, akit még aznap este átvittek Rétságra, ahol találkozott a kiszabadítására indult újpesti fegyveresekkel. Mindszentyt másnap, október 31-én katonákból és felkelőkből álló népes csoport kísérte Budapestre. November 3-án este rádióbeszédben szólt a nemzethez, ebben a kormányt a bukott rendszer örökösének nevezte. 4-én reggel a szovjet támadás hírére az Egyesült Államok nagykövetségére menekült, ahol menedékjogot kapott. 1957. március 9-én bejelentették, hogy Mindszenty ítélete hatályban van, vagyis amennyiben elhagyja a nagykövetség épületét, úgy folytatnia kell börtönbüntetése letöltését. 1962-ben – távollétében – 1956-os szerepéért is elítélték. 1971. szeptember 28-án előzetes megállapodás alapján elhagyhatta az amerikai követséget. 1973-ban a pápa – arra hivatkozva, hogy másképp továbbra is betöltetlen maradna az esztergomi érseki szék – lemondásra szólította föl. Utolsó éveit Bécsben töltötte, ott halt meg 1975. május 6-án. Máriazellben temették el, hamvait 1991-ben Magyarországon az esztergomi bazilikában helyezték végső nyugalomra. 1994 márciusában megkezdődött az egyházi eljárás boldoggá avatása érdekében.