Lord Rothermere Daily Mail-ban és a világsajtóban megjelent nevezetes cikkei:
"Magyarország helye a nap alatt" ( a teljes szöveg feltöltése folyamatban van a jelenlegi kivonat). Megjelent:1927.jún.21-én.
"Európa puskaporos hordója" ( a teljes szöveg az Igazságot Magarországnak II.menüpont alatt található)Megjelent:1927.aug.30-án.
Lord Rothermere: Magyarország helye a Nap alatt
Lord Rothermere híres cikke a Daily Mail című angol lapban, 1927. június 21. "Két fiam esett el a háborúban, - mondotta az egyik nyilatkozatában. - Nemes ideálokért áldozták fel az életüket, nem azért, hogy egy dicső nemzettel igazságtalanul bánjanak."
Kelet-Európa sem más mint sok kis Elzász-Lotaringia. Amikor 1871-ben a frankfurti béke elszakította ezt a két ikertartományt Franciaországtól, elkerülhetetlenné vált az újabb háború. Nagyobb méretekben ugyanezt a baklövést követték el az Osztrák-Magyar Monarchiát felosztó békeszerződések is. Döntéseik nyomán elégedetlen nemzeti kisebbségek jöttek létre Közép-Európa féltucat országban, melyek közül bármelyik gyújtópontja lehet egy újabb világégésnek.
A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, melyet Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is szövevényes hálóját, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének szükségességét.
Az új közép-európai államok jelenlegi határai önkényesek és gazdaságtalanok. De van egy ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére.
Ha visszaemlékezünk, milyen körülmények között nehezedett a szövetséges hatalmak államférfijai maroknyi csoportjának vállára a világtérkép átrajzolásának feladata, nem lepődnénk meg azon, hogy hatalmas munkájuk néhány kisebb részlete elnagyolt lett. Az Osztrák-Magyar Monarchia területeinek felosztása néhányuk számára természetesen kevésbé fontos ügynek látszott, mint például a Németországgal kötendő megállapodás. A vezető küldöttek megelégedtek az Ausztria-Magyarországgal határos, a háború során a mi oldalunkra állt kisebb szövetséges nemzetek és a Habsburg Monarchia alávetett népei képviselőinek véleményével és javaslataival.
A szövetséges miniszterelnökök azonban nem vették figyelembe a történelem hódítási hullámai és népvándorlásai által Közép-Európába sodort sokféle nép között meglévő vad féltékenységet és mohóságot. Kétségtelen, hogy az így megfogalmazott különböző szerződésekben az igazságosság néha áldozatul esett a mohóságnak, aminek az lett a következménye, hogy Közép-Európa nagy része ma nagyon ingatag egyensúlyi állapotban, teljesen balkáni körülmények között él.
Nekünk itt Angliában annyi komoly problémával kell szembenéznünk, hogy hajlamosak vagyunk ezeket a félig elfelejtett békeszerződéseket véglegesen elrendezett dolgoknak tekinteni és figyelmen kívül hagyni. De aki ismeri Közép-Kelet-Európa viszonyait, nem helyezkedhet erre a kényelmes álláspontra. A kéz, amely a jelenlegi politikai helyzetet kialakította ezen a területen, egy eljövendő háború magvait hintette el.
A békemegállapodás ingatag voltára utal az a tény is, miszerint három közép- és kelet-európai ország: Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia azonnal fontosnak érezte, hogy KATONAI szövetséget kössön Franciaország támogatásával a szerződések, különösen a Magyarországgal kötött trianoni szerződés érvényben tartása érdekében, amely nyilvánvaló tévedéseket és igazságtalanságokat tartalmaz.
Ez a kisantant néven ismert szövetség ma is fennáll, bár a múlt hónapban megtartott éves konferenciáján a három állam magatartása Magyarországgal szemben valamivel kevésbé volt agresszív; mint az elmúlt években. Ez a fejlődés kétségtelenül annak köszönhető, hogy bár Magyarország állandóan tiltakozik a békeszerződés igazságtalan volta miatt, híven teljesíti annak feltételeit.
A kisantant tehát gyorsan veszít nemzetközi értékéből. Az ilyenfajta szövetségek maguk is veszélyeztethetik a világbékét, ha tovább maradnak fenn, mint ameddig szükség van rájuk. Ebben a hónapban lesz hét éve, hogy aláírták a trianoni szerződést, és azok, akik legjobban ismerik Közép-Európát, kezdik felvetni, hogy nem lenne-e bölcs dolog átfogalmazni a szerződés néhány nyilvánvalóan hibás pontját a ma meglévő nyugodtabb légkörben.
Egy ilyen lépés első eredményeit maguk a kisantant országok élvezhetnék. Románia például halálos viszályt örökölt Oroszországgal Besszarába annexiója miatt. Ha bolsevista marad Oroszország, ha nem, Románia mindig számíthat arra, hogy egyszer fegyverrel kell majd megvédenie újonnan megszerzett gazdag határ menti tartományát. Egy ilyen hadjáratban csak akkor számíthat sikerre, ha nyugati szomszédja megbízható, baráti ország. A mai körülmények között viszont ez sohasem következhet be, mivel (CSAK!) Erdély Romániához csatolása román fennhatóság alá hajtott egy és háromnegyed millió magyart. Ezek többsége keveredett a román és szász lakossággal, Magyarország beletörődött az elvesztésükbe. De közvetlenül a magyar határ mentén van két olyan összefüggő magyarlakta terület, ahol 600 ezren élnek. Ezt a térséget főleg a stratégiai fontosságú vasútvonal szempontjai miatt adták Romániának. Nem szabad azonban megengedni, hogy ilyen jelentéktelen dolgok állandósítsák a háborús veszélyt Közép-Európában.
Hasonlóképpen egy szép napon Csehszlovákia - ahová több mint 1 millió magyart csatoltak - is vitába keveredhet Németországgal a hárommillió osztrák-német miatt, akik északi határain belülre kerültek, és akkor előnyös lenne számára, ha megszabadult volna a déli határaival kapcsolatos problémáiktól. A határ ésszerű kiigazításán alapuló barátság Magyarországgal ráadásul lépést jelentene a vámunió felé is, ami mindkét ország számára nagy haszonnal járna.
Magyarország harmadik, déli szomszédja, Jugoszlávia a békeszerződés eredményeként 400 000 magyart vett át. Legtöbbjük a volt Horvátország egyik sarkában él a Dráva és a Duna által határolt háromszögben. Velük keveredve él ott még 300 000 német, aki minden bizonnyal szívesebben venné, ha újra magyar fennhatóság alá tartozna. Jugoszlávia számára - amelynek jelenlegi külső és belső helyzete kritikusabb bármely más európai országénál, Oroszországot kivéve - előnyt jelentene, ha megszabadulna ettől az elégedetlen nemzeti kisebbségtől északi határai mentén. Az új, a maitól csak kissé eltérő határt úgy lehetne meghúzni, hogy a változás nem érintené a volt osztrák-magyar tartomány, Horvátország határát, amely a délszláv királyság létrejöttekor csatlakozott Szerbiához.
Ilyen, viszonylag kis változtatásokkal újra lehetne egyesíteni az anyaországgal kétmillió magyart abból a hárommillióból, akiket a trianoni béke idegen fennhatóság alá helyezett. A súrlódásokat úgy váltaná fel egy megkönnyebbült viszony, hogy a békemegállapodás fő vonalai érintetlenek maradnának, és nem változnának jelentősen Közép-Európa erőviszonyai sem.
Úgy vélem, elérkezett az ideje annak, hogy a szövetséges hatalmak, amelyek aláír(AT)ták az önkényesen megfogalmazott trianoni békeszerződést, az elmúlt hét év(80 év) tapasztalatainak tükrében újra megfontolják a határok kérdését. Ha egy megállapodás hét(80 év) próbaév után sem működik jól, nagyon valószínű, hogy eleve nem megfelelő.
A Magyarországra kényszerített békefeltételek módosításának kidolgozása során az érintett területek bonyolult módon összevegyült lakosságát is meg kell kérdezni. Volt idejük eldönteni, melyik nemzethez fűzik őket ösztöneik és érdekeik. A mindenütt megtartandó népszavazásoknak az USA vagy egy másik nem érdekelt állam kormányának ellenőrzése alatt kell lezajlaniuk, mivel az elcsatolt területek egy részén sok eset bizonyítja, hogy a magyar lakosság nem élvezi a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát, amit pedig a trianoni békeszerződés is rögzít számára!
A közép-európai helyzet újraértékelését nemcsak a célszerűség, hanem az igazságosság érdekében is sürgetem. Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia fejlődése nagymértékben függ a külföldi tőkétől. Ez azt jelenti, hogy stagnálásra vagy talán hanyatlásra és széthullásra vannak ítélve, ha nem tudják meggyőzni London és New York pénzintézeteit arról, hogy nem állnak fenn olyan akut problémák, amelyek veszélyeztetnék a nekik nyújtott kölcsönök visszafizetését.
Ha ezek a bizonytalan helyzetű kis közép-európai szövetséges államok még nincsenek tisztában a külföldi hitelek megszerzésének nehézségeivel, az azért van, mert eddig ki tudták használni a befektetők naiv optimizmusát, főleg az Atlanti-óceán túlsó partján. Megtudtam, hogy New York-i pénzintézetek az utóbbi időben adtak kölcsönöket Belgrádnak. Ahogy a dolgok ma Jugoszláviában állnak, nem tudok elképzelni ennél bizonytalanabb befektetést. A jugoszláv kormány jelenleg egyre agresszívabban próbál beavatkozni a vele az adriai parton szomszédos kis Albán Köztársaság ügyeibe.(- NAPJAINKBAN: KOSZOVÓ, ÉS MONTENEGRO ) Ez a politikája abból az aggodalomból táplálkozik, hogy Horvátország esetleg elszakad Jugoszláviától, és ezzel a délszláv királyság elveszti csaknem egész adriai partvonalát. A jugoszláv kormány ezért egy alárendelt és leigázott Albániával(MONTENEGRO) reméli kárpótolni magát.
Ez az előrenyomulási politika egyre ellenségesebb viszonyt teremtett Olaszországgal, ami már-már összeütközéssel fenyeget. A térképre pillantva láthatjuk, hogy az Albánia feletti ellenőrzés kérdése legalább olyan fontos Olaszországnak, mint Calais és Boulogne hovatartozása Angliának.
Legalább ilyen nehéz elképzelnem, hogy egy felelős pénzintézet támogassa a román kormánynak nyújtandó kölcsönöket. Romániának alapos oka van félni Oroszországtól, de féltékenysége és mohósága megakadályozza abban, hogy egy tisztességes alkuval bebiztosítsa az oldalát Magyarország felől.
A közép-európai béke közvetlenül fontos Nagy-Britannia számára. Nem tehetjük meg, hogy a béke kérdését kis és jelentéktelen nemzetek kezébe engedjük át, amelyek terjeszkedésüket - és egyes esetekben egyenesen a létüket - éppen a szövetséges hatalmak háborús áldozatvállalásának köszönhetik. A Balkán több generációra visszamenőleg a nemzetközi konfliktus veszélyét hordozza magában. Valójában itt tört ki a világháború. És most - a szövetséges béke-előkészítő delegációk hiányos információi és elsietett döntései folytán - ez a régi balkáni veszély még sokkal nagyobb területre terjedt ki.
Egy szálig ki kellene gyomlálnunk a trianoni békeszerződés száraz füvét és halott fáit, mielőtt egy véletlen szikra lángra lobbantja őket. Ha a tűzvész kitör, már késő lesz.
Kisállamok szűk látókörű előítéletei nem állhatnak az európai biztonság útjába. A kisantant egyik célja a monarchia restaurációjának megakadályozása Magyarországon. Miért ne lehetne a magyaroknak királyuk, ha nekik úgy tetszik, amíg békésen és megfelelően intézik az ügyeiket? Románia és Jugoszlávia, amely lerohanással fenyegeti Magyarországot a királyi ház visszahívása esetén, szintén monarchia.
Nyugodtan tanúsíthatunk bizalmat Magyarország iránt, hiszen csak kis része volt a világháború kirobbantásában. És míg a magyarok bátran harcoltak az ügyért, amely mellé álltak, az országukban élő britekkel a háború alatt mindvégig türelemmel viseltettek, és hagyták, hogy zavartalanul éljék az életüket.
Akármennyire legyőzöttek és megtörtek voltak is, a háború után néhány hónappal már volt elég erejük és nemzeti öntudatuk megdönteni a bolsevik önkényuralmat, amely a hírhedt Kun Béla alatt erőltette magát országukra. Ezzel megmentették Európát attól, hogy ott éktelenkedjen a közepén egy fekély, ahonnan a fertőzés továbbterjedhetett volna.
Ezután következett Magyarország szétdarabolása egy olyan békeszerződés keretében, amelynek szigorúságát akkoriban sok szövetséges államférfi helytelenítette. Lakossága 21 millióról 8 millióra csökkent, területe pedig 125 ezer négyzetmérföldről 36 ezer négyzetmérföldre.
Magyarország örült annak, hogy megszabadult néhány olyan népcsoporttól - mint a csehek, horvátok és románok -, amellyel a Monarchia idejében össze volt zárva. De velük együtt elcsatoltak tőle 3,5 millió magyart is. Az ország területi veszteségei együtt jártak a fa-, só és vaskitermelési lehetőségek teljes elvesztésével, ami a csaknem teljesen mezőgazdaságból élő lakosság számára alapvető lett volna. A kegyetlen békeszerződés még arra is kényszerítette Magyarországot, hogy Ausztriának hatalmas mennyiségű épületfát szállítson, amikor saját szükségleteire is importálnia kellett.
Magyarország nem okozott semmi gondot a szövetségeseknek a békeszerződés teljesítése során. Egyensúlyba hozta költségvetését, munkásai és parasztjai pedig ugyanolyan jól élnek már, mint a háború előtt. Az állam 2 millió acre szántóföldet vásárolt meg a nagybirtokosoktól és osztott fel a kisbirtokosok között, ami azt eredményezte, hogy Európa egy országában sincs olcsóbb és jobb ellátás frissen termelt élelmiszerekből.
Szeretném, ha külügyminisztériumunk csatlakozna ahhoz a példához, amit Olaszország mutatott a nyugat-európai hatalmaknak Magyarország megsegítésében. Magyarország természetes szövetségese Nagy-Britanniának és Franciaországnak. Helye van a Nap alatt. A magyar nemzet ma bizalmatlanul és nehezteléssel tekint Németországra. Amíg a háború emléke él, régi viszonyukat lehetetlen felújítani.
Ugyanilyen kizárt dolog az Ausztriával való régi kapcsolat felélesztése. Az Ausztriával szembeni ellenérzések manapság olyan erősek, mint Kossuth szabadságharcának 1849-es leverésekor, amikor a magyar nemzet vezetője Angliában talált menedéket és együttérzést. Magyarország Nyugat-Európában keres barátokat, és most jött el az idő ezeknek a barátságoknak a megszilárdítására.
Egy olyan népet, mint a magyar, amely mögött egy ezredéves nemzeti és tradicionális fejlődés áll; amely a középkorban hősiesen védte Európát a töröktől; és amelynek már 1222-ben, mindössze hét évvel a miénk után megszületett a maga Magna Chartája, az Aranybulla, nem lehet úgy kezelni, mint egy(2) újonnan létrejött balkáni államot a maga kialakulóban lévő intézményeivel és tapasztalatlan politikusaival.
Szeretném, ha külügyminiszterünk azzal mutatná ki érdeklődését a magyar ügyek iránt, hogy személyesen odafigyel Románia azon törekvésére, hogy lehetetlenné tegye a nemzetközi döntőbírósághoz folyamodás békeszerződés által biztosított jogának gyakorlását az erdélyi magyar gazdák széles köreiben, akiktől a román kormány kártérítés nélkül vette el a földjüket. Ez az ügy egy ideje már a Népszövetség asztalán fekszik. Nagy-Britannia, mint a trianoni béke egyik aláírója közvetlen felelősséggel tartozik azért, hogy igazságot szolgáltassanak ebben az ügyben.
Ám semmi sem tehet többet Közép-Európa stabilizálódásáért és békééért, mint London és New York nagy pénzintézetei. Ők tartják a kezükben ezt az ügyet. Ha nem adnak hiteleket azoknak az államoknak, amelyek a jelenlegi bizonytalan helyzet fenntartásáért felelősek, az eredmény hamarosan mutatkozni fog olyan határkiigazítások és megállapodások elfogadásában, amelyek nagyban csökkentik majd a háborús veszélyt.
A békeszerződés erőszakkal és fenyegetéssel való megváltoztatása nem vita tárgya. A szövetséges hatalmak saját érdekükben elleneznék, ha bármely korábbi szövetséges vagy ellenséges állam fegyveres erőszakkal próbálna változtatásokat eszközölni Európa térképén. A Közép-Európa újonnan alakult államainak megsegítésére hivatott pénzintézetek bölcs pénzügyi politikája azonban jótékony, nyugtató hatással lehetne a térségre. A befolyásuk alatt végrehajtott ésszerű határkiigazítások - ha alapos megfontolás után, nyugodtan kerül rájuk sor - inkább erősíteni fogják; semmint veszélyeztetnék a világbékét.
Oldal tetejére
A Felvidék történelmi novemberei
November 2-án a felvidéki magyarok nem csupán elhunyt hozzátartozóikra gondoltak kegyelettel. Számukra ez a nap nemzetrészük két nagy történelmi sorsfordulójának kezdetét is jelenti. Az egyik az elszakítottságot, a hazátlanná válást jelentette, a másik a feltámadást, a visszatérést az ezeréves hazába, az egyesülést az anyanemzettel. Az első emlékezetes eseményre 1918. november 2-án, a másodikra pedig húsz évvel később, 1938. halottak napján került sor.
Az első világháború utolsó napjaiban, 1918. október 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztásán ügyködő Csehszlovák Nemzeti Bizottság Prágában proklamálta a Csehszlovák Köztársaságot. A cseh politika természetszerűleg Magyarország északi területeit is a létrehozandó új államalakulat részének tekintette, egészen a Dunáig, az Ipolyig és a Tiszáig, és minden tőle telhetőt meg is tett annak érdekében, hogy mielőbb birtokába jusson az igényelt területeknek. A Csehszlovák Nemzeti Bizottságban már 1918. november 2-án politikai döntés született arról, hogy a kialakulóban lévő új hatalom rendelkezésére álló csekély számú katonai és karhatalmi alakulatok mielőbb szállják meg a csehszlovák állam számára igényelt magyar államterületet, és ezáltal állítsák kész tények elé a minden bizonnyal rövidesen összehívandó békekonferenciát.
A felvidéki területek cseh megszállása valóban már 1918. november 2-án – de a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság aznapi határozatától függetlenül – elkezdődött. A magyar határ közelében fekvő morvaországi Göding (Hodonín) kisvároson átvonuló 25. kremsieri gyalogezred 120 önkéntes katonájából és 11 tisztből álló különítménye ezen a napon átlépte a magyar határt, és benyomult a határ menti Holicsra és Egbellre. Mivel nem ütköztek semmilyen ellenállásba, további határ menti helységeket is megszálltak, és azokat a Felvidéken még csak papíron létező csehszlovák állam részévé nyilvánították. November 4-én tovább vonultak Malackára, 6-án Szakolcára, sőt november 7-én Nagyszombatot is megszállták.
Két hónap leforgása alatt a még csak szervezés alatt lévő és csekély harci értéket képviselő cseh haderő – mivel a nemzetáruló Károlyi-kormány semmilyen ellenállást nem tanúsított – az egész Felvidéket birtokba vette a Duna, az Ipoly és az Ung folyókig. Ami 1918. november 2-án elkezdődött, az 1919 januárjára kézzelfogható valósággá vált. Az 1918. évi halottak napjával kezdetét vette a felvidéki magyarság lassú haldoklása.
Húsz év elteltével azonban a feltámadást jelző harsonák is november második napján szólaltak meg. Az 1938 októberében lefolytatott sikertelen kétoldalú csehszlovák–magyar határmódosító tárgyalások után mind a csehszlovák, mind a magyar kormány nemzetközi nagyhatalmi döntőbírói közreműködést kért a Felvidék visszacsatolandó magyarlakta területei mértékének megállapítása tárgyában.
A döntőbírói határozat 1938. november 2-án Bécsben mondatott ki. Ez a nap a felvidéki magyarság számára a várva várt nagy történelmi pillanatot jelentette. Minden magyar örömmel vette tudomásul, hogy a trianoni határt az etnikai elv alapján megvont belvedere-i határ váltja fel. Még azok a magyarok is reménységgel és optimizmussal voltak eltelve, akik továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt maradtak.
Az 1938. november 5-től 10-ig terjedő hat nap alatt a magyar honvédség rendben birtokba vette az anyaországhoz visszatérő felvidéki területsávot. November 5-én a magyar csapatok bevonultak a színmagyar Csallóközbe, 6-án Komáromba és Királyhelmecre, 8-án Rozsnyóra és Érsekújvárra, 9-én Beregszászra és Fülekre, 10-én pedig Lévára, Losoncra, Kassára, Ungvárra és Munkácsra.
A felszabaduló területek katonai birtokbavétele euforikus hangulatban zajlott. Mindenütt diadalkapuk, lovasbandériumok, ünnepi szónokok és örömmámorban úszó tömegek fogadták a bevonuló honvédeket. Ezek a napok az anyaország magyarságának is az öröm napjait jelentették. Persze voltak akik kevesellették a hazatérő volt magyar területek kiterjedését. Sokan szívesen ott tudták volna a visszatérő területek között Pozsonyt, az ősi koronázó várost, esetleg Nyitrát és Eperjest, vagy a teljes Kárpátalját, aminek következtében létrejött volna a közös magyar–lengyel határ. Nagy általánosságban azonban megállapítható, hogy mind a magyar kormány, mind az egész politikai közvélemény megértően és belenyugvóan tudomásul vette, hogy az adott nemzetközi politikai és hatalmi viszonyok csupán e vékony, túlnyomóan magyar etnikai területsáv visszaszerzését tették lehetővé. Mindazonáltal senki számára nem volt kétséges, hogy az 1938. november 2-ai bécsi nemzetközi döntőbírói határozat – és ennek következményeként bizonyos felvidéki területek visszacsatolása – csupán az első lépést jelentik a Magyarországot ért trianoni igazságtalanságok korrigálásának folyamatában.
A visszacsatolás keretében Horthy Miklós kormányzó két felszabaduló felvidéki várost is megtisztelt személyes jelenlétével. November 6-án részt vett a komáromi bevonuláson, november 11-én pedig az előző napon birtokba vett Kassát látogatta meg.
A kormányzó ünnepélyes komáromi bevonulására 1938. november 6-án, vasárnap a délutáni órákban került sor. A megható ünnepség helyszíne a Klapka tér volt, ott is a szobor előtt felállított díszemelvény. A különböző üdvözlések és köszöntők után Horthy kormányzó rövid, de megható beszéde következett. „Húsz súlyos esztendő után először lépek seregünk élén a Felvidék felszabadult földjére” – jelentette ki beszéde elején a kormányzó. – Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét” – folytatta, majd meleg szavakkal köszöntötte Komáromot, „ezt a magyar emlékektől megszentelt várost”. Komárom és lakóinak méltatása után a kormányzó megköszönte a Felvidék „hűségét, szeretetét, kitartását és kiváló vezéreinek a feltámadásba vetett rendíthetetlen hitét”.
Néhány nap múlva a komáromihoz hasonló örömünnepre került sor Kassán is. A honvédek által 1938. november 10-én birtokba vett városba a kormányzó november 11-én látogatott el kíséretével.
Horthy Miklós kormányzó emlékirataiban is említést tesz e két város meglátogatásának önfeledten boldog pillanatairól. „Aki úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába, vagy hullottak térdre az út mellett, és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül” –, emlékezett vissza 1938 novemberének örömteli napjaira a már száműzetésben élő kormányzó.
Persze azért egyetlen józanul gondolkodó magyarnak sem lehettek kétségei afelől, hogy a boldog ünnepnapok elmúltával jönnek majd a dolgos hétköznapok, a visszacsatolt részek beintegrálása az anyaországba, és ez a folyamat minden bizonnyal több kellemetlen buktatót is rejt magában. Azt is tudatosítani kellett, hogy a jövő a felszabadulás után sem lesz mentes a gondoktól és a megoldásra váró kisebb-nagyobb problémáktól. Nyilvánvaló volt, hogy az eufória elmúltával a pántlikás élet bizony szürkévé fakul, sőt az emberi gyarlóság – olykor a kimondott rosszindulat – is felüti majd a fejét. A hazatérés fölött érzett örömet e szép, virágos napokban azonban nem volt képes semmi sem megkeseríteni, sem az éppen véget érő kisebbségi lét emlékei, sem az ismeretlen jövendő nagy kérdőjelei.
Popély Gyula
A Felvidék visszatér
A Felvidék visszatér
(Földi Pál 2003.12.21.)
 Közép-Európa északi részén az antant 1918-ban létrehozott mesterségesen egy bábállamot, amelynek az előretolt bástya szerepét szánta. Csehszlovákia volt ennek az államnak a neve, területe összerabolt, lakosai morvák, németek, lengyelek, magyarok, rutének és szlovákok voltak.
Az egykori császári udvar nagy talpnyalója, Masaryk Tamás és hű fegyverhordozója, Benes Eduárd, a világháború előtt külföldre szöktek és a nyugati hatalmak pártfogását megszerezve ügyes propagandával megkezdték tervszerű aknamunkájukat az Osztrák-Magyar Monarchia felosztására és egy önálló csehszlovák állam megalakítására. Tevékenységüket gátlás nélkül alapozták valótlan néprajzi, földrajzi és történelmi adatokra. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a trianoni diktátum szellemi megalapozója ez a két francia ügynök volt.
A háború után Benes, mint az antant hű vazallusa, mindig támogatta annak politikáját, érdekeit a Népszövetségben és másutt. Az antant pedig állandó fenyegetésnek használta ezt a csatlósát. Közép-Európa legerősebb erődvonala mögött a csehszlovákoknak másfél millió emberük állt fegyverben és ezeket egy kitűnően szervezett és nagy teljesítőképességű ipar látta el fegyverrel.
A csehszlovák haderő természetesen minden tekintetben magán viselte a francia befolyás és irányítás bélyegét. A francia hadászati felfogás a csehszlovák kül-és katonapolitikai helyzetnek teljesen megfelelt. Mindkét állam külpolitikai célkitűzése a háború befejezése után összerabolt területek biztos megtartására irányult. Amikor a francia katonai vezetés a Maginot-vonal kiépítésével a korszerű határvédelem elveit valósította meg, a csehek is siettek tanítómesterüket követni, és előbb a magyar, majd a német hatér mentén álladnó erődítési elemek kiépítésével igyekeztek a kialakult helyzetet biztosítani.
Az idő múlásával, és főleg Németország fokozatos erősödésével a csehek újabb biztosíték után néztek. A cseh-orosz szerződés SzovjetOroszország részére csehszlovák területen (Kárpátalján) repülőtér építésére, annak orosz repülőgépekkel és személyzettel való benépesítésére adott jogot. Ezt a tényt Németország, Lengyelország és Magyarország is nagy nyugtalansággal szemlélte, és ettől kezdve a cseheket a kommunizmus előőrsének is tekintették.
Masaryk és Benes tákolmánya azonban nem bizonyult időtállónak. 1938-ban a csehszlovák bábállam szemben találta magát azokkal a népekkel, amelyek igazságtalanul kénytelenek voltak elviselni a versaillesi és a trianoni diktátumokat. Németország és Magyarország vissza akarta szerezni elidegeníthetetlen területeit és állampolgárai szabadságát.
Maga Csehszlovákia sem volt egységes. Politikai jogaikért és az anyaországgal való egyesülésért elkeseredett harcot folytattak a magyarok, a szudéta-németek, a lengyelek és még a "testvéri" szlovákok is Prágától független önállóságot akartak.
1938-ban Hitler elérkezettnek látta az időt a cselekvésre, de tartva az angol-francia reagálástól, velünk akarta a "nyulat a bokorba ugratni", és Magyarországot egy Csehszlovákia elleni támadásra buzdította. Magyarország kormányzója, Horthy azonban nem akarta ezt a szerepet eljátszani, mert nem akarta kitenni az országot az erőszak alkalmazásáért a nemzetközi megbélyegzésnek, mert a magyar haderő távolról sem volt még ütőkész, mert nem volt semmi biztosítékunk Románia és Jugoszlávia semleges magatartását ilkletően.
A csehek politikája az volt, megadni a németeknek, amir követelnek, de a magyarokkal határozottan szembe helyezkedni. Ennek alátámasztására a cseh hadvezetőség félre nem érthető előkészületket tett. Megbízható forrásból származó hírek számoltak be a magyar határ felé gördülő csapat-és hadianyagszállításokról.
Hitler ekkor a diplomácia eszközeivel elérte Münchent. A briteknek és a franciáknak be kellett látniuk, torzszülött bábállamuk csak világháború útján tartható fenn. Csehszlovákia születését az antant szuronyoknak köszönhette, logikus volt tehát, hogy eme szuronyok kicsorbulása ezen tákolmány összeomlását eredményezte.
A müncheni egyezmény után előtérbe kellett kerülnie a jogos magyar területi követléseknek is. Milyen jó lett volna, ha ennek az igénynek a súlyát egy korszerűen felfegyverzett, ütőképes honvédség adja meg. Így csak Hitler és Mussolini nagyon is kétes jóindulatára számíthatunk.
A magyar és cseh kormány tárgyalásai a csehek fent említett taktikája miatt eredményre nem vezethetett. Ezzel a kockát a csehek elvetették.
Magyarország Legfőbb Hadura, Horthy kormányzó elrendelte a mozgósítást. A határon támadásra sorakozott fel az I., II. és III. hadtest. A csapatok harci morálját jól jellemzi, hogy a mérsékletre intő felsőbb parancsok ellenére, alegységként ismételten betörtek a cseh védelmi vonalba.
A "Rongyos Gárdának" nevezett különleges egység pedig diverziós vállalkozásokkal nyugtalanította a cseheket. Ez lényegét tekintve önkéntesekből álló és jól kiképzett szabadcsapat volt, a korszerű hadviselés elengedhetetlen tartozéka. A kommandó akciókat vezérkari szinten egyeztettük a lengyelekkel.
A csapatot természetesen fedték, katonai vezetőjét is csak a "Névtelen kapitányként" imserték. A valóságban ez a név Náday István tábornokat takarta, aki a Honvéd Vezérkar Főnökének első helyettese volt.
A tényleges szervezés és irányítás munkáját a VKF-5. osztály élén álló Homlok Sándor vk. ezredes végezte. A vállalkozás lelke a széáles látókörű, nagy hazafi, egykori huszártiszt, leveldi Kozma Miklós volt. A szervezés nyomán kialakult zászlóaljakat (I.-XIX.) az ország különböző laktanyáiba helyezték el és képezték ki.
1938. október 5-én már Vásárosnaményben találjuk a bevetésre kész "Előd" zászlóaljat. A kitűnő felderítés következtében megállapítást nyert, hogy a cseh erődvonalban Tarpa és Muzsoly általános irányban kb. 1,5 kilométeres szélességben rés tátong. Ezt a gyengén lezárt és rosszul kiépített szakaszt szemlélte ki a oarancsnokság a kommandó átjáró helyéül.
A határt már aznbap este átlépte az első ún. "surranó járőr", amely feladata végrehajtása után október 18-án elérte a lengyel határt. Ettől kezdve a tarpai résen át szakadatlanul folytak a sikeres vállalkozások, a kommandó tagjait természetesen a magyar lakosság a legmesszebbmenőkig támogatta. Október 8-án került sor az első nagyobb akcióra, a cseh rendőrség által erősen őrzött borsovai híd felrobbantására. Ezt követően az átdobott kommandók vasúti csomópontokat, hadiszállítmányokat semmisítettek meg. Az egyre erősödő akciók mozgósították a cseheket, a határra nagy erőket dobtak át, és az egyik kommandó Borsavánál belefutott egy páncélosokkal is megerősített cseh ezredbe. Az egynlőtlen harcban a "rongyos gárdisták" 16 főt veszítettek, 9 fő átvágta magát Lengyelországba, 22 fő pedig visszatért.
Ezt követően a csehek nagy erőkkel lezárták a tarpai rést, így a szabadcsapat áttelepült Tornyospálcára, ahonnan kisebb, de sikeres akciókat hajtott végre.
A honvédség támadása mégsem indult meg, mert a Német Birodalom és az Olasz Királyság a két fél kérésére, külügyminiszteri szinten november 2-án Bécsben, Savoyai Jenő egykori Belvedere palotájában összeült, hogy megvizsgálja a magyar és cseh álláspontot.
A bécsi konferencia döntése teljesen szubjektív alapon született, és egyik felet sem elégítette ki. Az ad hoc döntés értelmében Magyarország visszakapott 12.000 km2 területet, 1.030.000 lakossal. Visszakerült Magyarországra Komárom, Galánta, Ungvár, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Munkács és Beregszász, az új határvonal a felsorolt városoktól északra húzodott. Ugyanakkor a cseheké maradt Pozsony és Nyitra.
Még a magyar-cseh közvetlen tárgyalások megkezdésekor a csehszlovák kormány-hogy "tárgyalási készségét bizonyítsa"- beleegyezett abba, hogy Ipolyságot és Sátoraljaújhely csehszlovák részét a magyar csapatok azonnal megszállják. Ipolysággal szemben Diósjenő és Nagyoroszi területén a budapesti 1. honvédgyalogezred állott, amely a kapott parancs értelmében oktüber 11-én, Paduschitzky Alréd ezredes parancsnoksága alatt bevonult a városba. Ugyanakkor a sátoraljaújhelyi kisállomást a VII. vadászzászlóalj (Füzessy István őrnagy) szállta meg.
Eközben a honvédség vezetésében jelentős változások történtek. Keresztes-Fischer Ferenc altábornagyot, a rá nehezedő felelősség folytán bekövetkezett idegkimerülés miatt saját kérésére felmentették vezérkari főnöki beosztásából. Utódjául a kormányzó Werth Henriket nevezte ki, akit egyben vezérezredessé léptett elő.
November 5-én elhangzott a Kormányzó hadparancsa:
" Honvédek!
A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédség húsz esztendei nehéz várakozás után átlépi a magyar határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvér vár rátok odaát. Az ő számukra két évtizedes megpróbáltatás után ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesedését.
Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre. Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden lakóját. Büszkén és bizalommal bocsátalak utatokra, azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán és az új életre támadt magyar erő segítéségvel visszaszerzett magyar területeket soha, semmi szín alatt nem hagyjuk el többé. Isten és a Haza nevében előre!
Horthy"
A kiindulási körzetekben várakozó csapatok megkapták részletes parancsaiakt a bevonulási hadművelet végrehajtására. Ezek szerint:
A székesfehérvári II. hadtest (Temessy Milán altábornagy) a 4. gyalogdandárral Medvénél, az 5. gyalogdandárral Keszölcnél és Doborgaznál, a 6. gyalogdandárral pedig Komáromnál november 5-én kel át a Dunán és megkezdi a Csallóköz megszállását.
A budapesti I. hadtest (nagybaconi Nagy Vilmos altábornagy) a 2. gyalogdandárral november 6-án Esztergom-Párkány térségében kel át a Dunán és Bátor-Keszi-Nagysurány felé nyomul előre, az 1. gyalogdandárral az Ipolyságtól északra lévő területeket és Lévát veszi birtokba, a 3. gyalogdandárral pedig Zély-Losonc térségébe nyomul előre.
A három gyalogdandárt követi a második lépcsőben a 2. gépkocsizó dandár és a 2. lovasdandár. Ez utóbbinak előnyomulási iránya Fülek-Rimaszombat.
A miskolci VII. hadtest (Littay András altábornagy) a 20. gyalogdandárral Rozsnyót, a 19. gyalogdandárral Kassát, a 21. gyalogdandárral a Sátoraljaújhelytől északra és keletre eső országrészt szállja meg.
A debreceni VI. hadtest (eberswaldi Siegler Géza altábornagy) a Csap-Tiszaújlak közti határszakazról a megerősített 1. lovasdandárral Csap-Ungvár térségét, a 17. gyalogdandárral pedig Munkácsot és Beregszászt veszi birtokba.
November 5-én hajnalban a 4. (Thold Dezső ezredes) és 5. (Zalay Károly ezredes) gyalogdandárok -az őrnaszád osztály bizotsítása mellett- megkezdték az átkelést és még aznap megsztállták Kis-és Nagymegyert, másnap pedig Dunaszerdahelyt.
A komáromi ünnepélyes bevonuláson (novmber 6.) részt vett Horthy kormányzó és Imrédy miniszterelnök is. November 8-án Temessy Milán altábornagy az egész Csallóköz és a Vág és Kis-Duna közének felszabadulását jelenthette. Az 5. gyalogdandár a somorjai és galántai járások területén, a 4. gyalogdandár Ekecs-Dunaszerdahely, a 6. gyalogdandár pedig Érsekújvár térségében rendekedett be, a csapatok kivonásának kezdetéig.
Az I. hadtest arcvonalszakaszán a 2. gyalogdandár (Horváth László vezérőrnagy) november 6-án kezdte meg a bevonulást Esztergomon ár Párkányba. Itt tartózkodott a hadtestparancsnok, nagybaconi Nagy Vilmos is, aki törzsével elsőként lovagolt át az Esztergomot Párkánnyal összekötő vasúti hídon. Az 1. (Makay József vezérőrnagy) és 3. (csíkszentsimoni Lakatos Géza ezredes) gyalogdandár november 7-én és 8-án az Ipolyságtól és Balassagyarmattól északra eső területet, Felsőszemeréd, Palást és Zsély környékét foglalta el. Mivel a hadtest Esztergom térségéből északkelet felé egészen Bánrévéig igen hosszú határszakaszon nyomult előre, hamarosan előre kellett vonni a Salgótarján térségében felvonult 2. lovasdandárt (dálnoki Miklós Béla ezredes) és a 2. gépkocsizó dandár (Zay Ödön vezérőrnagy) egy részét is.
November 9-én a 2. lovasdandár csapatai bevonultak Fülekre és Rimaszombatba, 10-én pedig az 1. és 3. gyalogdandár csapatai birtokba vették Lévát és Losoncot. A losonci bevonulást maga a hadtestparancsnok, nagybaconi Nagy Vilmos vezette. A hadtest balszárnyán előnyomuló 2. gyalogdandár, egyik ezredével Magyarszőgyén térségét, a másikkal pedig Nagysallót szállta meg. A Garam mentén a 11. folyambiztosító század nyomult a dandárral előre. A birtokba veendő terület legtávolabbi pontját -Verebélyt- a hadtest közvetlen I. vadászzászlóalj (Leide Richárd ezredes) századai Léváról kiindulva november 10-én érték el.
A miskolci VII. hadtest szakaszán a 19. gyalogdandár (Csatáry József ezredes) első lépcsőben a 34., mögötte a 13. gyalogezreddel november 7-én kezdte meg előnyomulását -Tornán és Hidasnémetin keresztül- Kassa felé. Ezzel egyidejűleg a 20. gyalogdandár (Szűcs Endre ezredes) pedig Bodrogszentmária térségébe menetelt. Rozsnyót november 8-án szabadították fel, Kassára pedig -Littay András altábornaggyal az élen- november 10-én vonultak be a miskolci hadtest alakulatai.
A szélső jobbszárnyon, a debreceni VI. hadtest november 6-án kezdte meg előnyomulását a Beregszásztól délre eső országrészben. A 17. gyalogdandár (Eötvös Sándor ezredes) Badalónál és Beregsuránynál átlépve a határt, november 9-én bevonult Beregszászra, ahol a helyi lakosságtól átvehette az egykori munkácsi 11. honvédgyalogezrednek, a csehek elől 20 éven át elrejtett zászlaját, majd folytatva előnyomulását, november 10-én birtokba vette az ősi Munkácsot.
Az 1. lovasdansár (Béldy Alajos ezredes) Nagypárkány és Perbenyik felől az Ungvár-Szerednye vonal felé nyomult előre, és az első napi menet után Ágcsenyő-Királyhelmec-Lelesz térségében szállásolt. Ungvár ünnepélyes birtokbavétele, Siegler Géza altábornagy hadtestparancsnok jelenlétében november 10-én történt meg.
A visszacsatolt Felvidék felszabadításának utolsó felvonásaként Horthy kormányzó november 11-én Rátz Jenő honvédelmi miniszter, Sónyi Hugó honvédfőparancsnok és Werth Henrik vezérkari főnök kíséretében ünnepélyesen bevonult a lelkesen ünneplő, zászlódíszbe öltözött Kassára. Az ünnepséget a kassai székesegyházban -ahol II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona hamvai nyugszanak- bemutatott Te Deum zárta.
Minden felszabadított városban zúgtak a harnagok, az utakon boldogságtól zokogó emberek térdepeltek és honvédeink virággal borított utakon lépdeltek. A visszatért Felvidéken egyetlen ember sem beszélt más nyelven csak magyarul, é ezt nevezték Trianonban, majd 1946-ban Párizsban is- igazságnak...
A csehek történelmi hagyományaiknak megfelelően nem merték vállalni a fegyveres harcot. Korszerűen gépesített, páncélosokkal teletűzdelt alakulataik nagy csörömpöléssel takarodtak ki a bitorolt területekről. Ez volt az a pillanat, amikor álmodni mertük Magyarország feltámadását. forrás: www.gportal.hu/horthy |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Közép-Európa északi részén az antant 1918-ban létrehozott mesterségesen egy bábállamot, amelynek az előretolt bástya szerepét szánta. Csehszlovákia volt ennek az államnak a neve, területe összerabolt, lakosai morvák, németek, lengyelek, magyarok, rutének és szlovákok voltak. 
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum