Forrás: Alkotmányossági Mühely és fórum itt
A „külföldi magyarság" kialakulása
 Julianus és Gellért atyák szobra a Budai Várban
A „külföldi magyarság" kialakulása, tömegessé válása és az anyaországgal való kapcsolatának alakulása*
(Vázlatos történelmi áttekintés)
I. Elõzmények
A Kárpát-medencében új hazát teremtett magyarság köréből a középkorban diplomáciai szolgálat, háború, kalandozás, hadifogság, kereskedelem és tudásvágy okán tartózkodtak külföldön. A tömeges méretű, hosszabb ideig tartó külföldi tartózkodás ekkor még ismeretlen volt. Kezdetben tehát nem szétszóródott vagy az országtól leszakadt területek magyarsága volt „külföldi", hanem az őshazában maradt magyarság.
Az őshazában maradt magyar törzsek felkutatása
A középkorral foglalkozó történészek megemlékeznek arról, hogy a honfoglaláskor nem telepedett meg valamennyi magyar törzs az új hazában. A honfoglaló magyar törzsekről két rész már a honfoglalást megelőző századokban leszakadt és elveszítette a közvetlen kapcsolatot az új haza magyarságával. A honfoglalás utáni évtizedekben a Kárpát-medencén kívül maradt magyarságról az új haza vezetői megfeledkeztek. Emléküket sokáig őrizte a szájhagyomány és néhány krónika.
Az őshazában maradt magyarokkal való kapcsolat kezdeményezői és elindítói a XIII. században a domonkos-rendi szerzetesek voltak. E szerzetesek a rendelkezésükre álló ősforrásokból megállapították, hogy a magyarok őshazája a Meotisz (az Azovi-tenger) mellett volt. Anonymus írását olvasva homályos utalást találtak arra is, hogy a „dentümagyarok" az Ethyl (Volga) folyón túl laktak.
II. Endre királyunk idején, Béla herceg kezdeményezésére Ottó-atya 1231-ben három szerzetessel Keletre utazott, hogy megkeresse a külföldön maradt magyarokat. Útja nem sikerült. 1235 tavaszán IV. Béla király Julianus barát vezetésével újabb Domonkos-rendi szerzetes csoportot küldött keletre, hogy a leszakadt nemzetrészeket felkutassa és az új hazába vezesse.
Julianus barát 1236 tavaszán a Volga mellett megtalálta a keleti őshazában, „Magna Hungáriában" maradt magyarokat!
Julianus Magna Hungáriában
Julianus közel egy hónapig időzött Magna Hungáriában a magyarok körében. Egy félévi utazás után 1237. január 10-én érkezett haza a fehérvári kolostorba, ahol domonkos-rendi főnökeinek beszámolt utazásának eredményéről.
Julianus útjának leírását és tapasztalatait Ricardus, a pápai udvarba berendelt dominikánus szerzetesírnok foglalta írásba Rómában, 1237 tavaszán. E jelentés szerint Magna Hungária, ahol a keleti magyarok éltek, egy igen nagy kiterjedésű, erdőborította terület volt, ahol a lakosság „tisztán érthető magyar nyelven beszélt".
Magyarországi fiatalok tanulása külföldi egyetemeken
A középkorban - tanulási céllal - elsősorban a fiatalok utaztak külföldre. Hazai egyetem hiányában a külföldi egyetemek látogatása volt a felsőfokú tanulás egyetlen lehetősége. A királyi kancellárok, a kancelláriai jegyzők, írnokok, illetve az egyházi vezetők, püspökök, papok egész sora folytatott jogi és teológiai tanulmányokat Bologna, Padova, Prága, Párizs egyetemein. A XIII. század végén és a XIV. század elején a külföldön tanuló magyarországi fiatalok száma már a kétszázat is meghaladta, és köztük polgári származásúak is voltak.
A XIV. századtól szinte folyamatos volt a magyarországi fiatalok jelenléte a bécsi, a krakkói, a prágai, a grazi, a római és az oxfordi egyetemeken is. A XV. században volt olyan időszak, amikor a krakkói egyetem hallgatóinak egynegyede magyar volt. A XVII. században kb. 4 ezer magyarországi katolikus fiatal tanult külföldön.
A reformáció elterjedésével jelentős számú hazai fiatal tanult Frankfurt, Wittemberg, Basel, Genf, Halle, Heidelberg, Königsberg, Leiden, Utrecht, Oxford, Cambridge egyetemein, sőt a svédországi egyetemeken is.
A törökök is sok magyart hurcoltak el hazájukból
A török megszállás másfél századában a török katonák több száz magyart, köztük asszonyokat, gyermekeket hurcoltak el Magyarországról. Sokan rabszolgák lettek, a férfiak közül pedig többen egyiptomi helyőrségeken szolgáltak. Több száz magyar férfit mohamedán hitre térítettek és beosztották őket a török hadseregbe. Voltak, akik Szudánban és Egyiptomban teljesítettek katonai szolgálatot, ahol családot alapítottak és véglegesen letelepedtek. Nándorfehérvár elfoglalása után több száz magyar hadifoglyot Dél-Egyiptomba, majd Wadi Halfa szigetre hurcoltak, akik közül többet az ott fogva tartott núbiai négerek őrzésével bíztak meg.
A törökök által Afrikába hurcolt magyarok leszármazottai közül többen ma is élnek. Egyik csoportjuk Szudánban él. A legfrissebb adatok szerint jelenleg Egyiptomban, Szudánban és Gibraltárban mintegy hétezer „magyarab" él. A rabszolgapiacon a török katonák francia földesuraknak is adtak el magyar rabszolgákat, akiket a pestis által sújtott, elnéptelenedett francia falvakba telepítettek. Ezek utódai a franciaországi Regusse-ben élnek. Velük Illyés Gyula is találkozott s egyik írásában megemlékezett róluk.
Székely csoportok Moldvába vándorlása
A XV. században kezdődött meg és attól kezdve folyamatossá vált az erdélyi magyarság egyes csoportjainak a Keleti-Kárpátok túlsó oldalára, a Dnyeszter és a Duna-delta között elterülő Moldvába való áttelepülése. Az átszivárgás fő oka a székelyek bizonytalan helyzete, az állandó földesúri kiszolgáltatottság, a jobbágyterhek növekedése volt, de hozzájárult az éhínség és a kötelező hosszú katonai szolgálat előli menekülés is.
Az áttelepült székelyek, akiket a vándorlásuk miatt csángóknak (csámborgóknak) neveztek, a XVIII. század végén Bukovinában hét községet alapítottak, amelyek neve: Fogadjisten, Istensegíts, Andrásfalva, Boldogfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Magyarfalva.
A Thököly- és Rákóczi szabadságharc külföldre menekült bujdosói
A magyar nemzet szabadságáért és az ország függetlenségéért vívott küzdelmet lezáró karlócai, illetve szatmári békekötés után a szabadságharcban résztvevő kurucok közül sokan külföldre menekültek.
A száműzött Thököly Imrének és harcostársainak, mintegy másfél ezer bujdosó kurucnak a török porta 1699-ben a kisázsiai Nicodémiában, a „Virágok mezején" adott menedéket.
Az 1711. évi szatmári békekötés után II. Rákóczi Ferenc rövid ideig, közel ezer főnyi katonájával Lengyelországban maradt. Később, miután nem tette le a fegyvert, nem ismerte el a Habsburg hatalmat és nem mondott le az erdélyi fejedelemségről, a száműzetést választotta. Lengyelországból először „negyedmagával" Angliába ment, de miután az angol királynő nem fogadta, Franciaországba utazott, ahol már addig több bujdosó kuruc menedéket talált.
Magyar utazók, felfedezők, katonák, tudósok, hittérítők külföldön
A XVI. századtól kezdődően a történelemkönyvek „szakkönyvek és lexikonok számos olyan magyar ember nevét örökítették meg, akik egyedül vágtak neki a nagyvilágnak és szereztek elismerést a magyar névnek. Az első magyar, akinek nevét 1583-ban amerikai kontinensre érkezésekor feljegyezték, Budai Parmenius István volt. 1778-ban George Washington Kovács Mihály nevű magyar huszárkapitányt nevezte ki az amerikai függetlenségért harcoló Pulaski-légió parancsnokává. Több nagy ütközetben vett részt és a harctéren esett el. A Révkomáromban született Nagy Károly csillagászt Philadelphia díszpolgárává választotta. Bölöni Farkas Sándor, aki a XIX. század 30-as éveiben Amerikában járt, feljegyezte hogy ott több magyarral is találkozott. Bendefy László a „Magyar utazók Afrikában" c. könyvében részletesen ismerteti azokat az utazókat, tudósokat, felfedezőket, akik Afrikában éltek. Ács Tivadar a Dél-Amerikában járt magyar hittérítők küzdelmes életét tárta olvasói elé a „Magyarok Dél-Amerikában" című könyvében.
Számos külföldön híressé lett magyar feltaláló, tudós, művész munkásságát ismerteti Kun Andor, az Amerikai Magyar Népszava szerkesztője a „Tudod-e mit köszönhet a világ a magyaroknak?" c. életrajzgyűjteményében.
II. Az 1848/49. évi szabadságharc magyar katonai és polgári emigrációja (1849_1867)
„A szabadság mentsvára rom, száz sebből vérzik Magyarország", - adta tudtul 1849. októberében a világnak Heinrich Heine.
A forradalom és szabadságharc dicső napjait Magyarországon könyörtelen osztrák császári bosszú követte. Tömegessé váltak a letartóztatások, a kivégzések. Sok ezren rejtőzködéssel, bujdosással, vagy külföldre szökéssel mentették életüket, családjukat.
A kegyetlen császári bosszúállás miatt külföldre menekült forradalmár magyar vezetők és szabadságharcosok többségét Törökország és néhány nyugat-európai ország fogadta be, ahonnan később többen a tengerentúli országokba emigráltak.
Ezzel a nagy számú meneküléssel vette kezdetét a külföldi magyarság tömegessé válása és állandósulása.
III. Kivádorlás Magyarországról Amerikába az első világháború előtti évtizedekben
A XIX. század hatvanas éveiben készített vármegyei jelentések szerint a földnélküli mezőgazdasági lakosság köréből több ezren a szomszédos Horvátországba, Szlavóniába és Romániába vándoroltak, hogy ott egy kis földet bérelve, vagy vásárolva biztosítsák családjuk megélhetését.
A hetvenes évek végén jelentősen megváltozott a kivándorlás iránya és számaránya. A következő négy évtized alatt Magyarország területéről közel két millió állampolgár vándorolt ki Amerikába.
E nagy és ijesztő méretű kivándorlás kiváltó okairól, körülményeiről, a kivándoroltak helyzetéről, az idegen környezetbe való beilleszkedésükről és az óhazához fűződő kapcsolatuk alakulásáról a történészek, közgazdászok, szociológusok, statisztikusok az elmúlt évtizedekben számos jelentős forrásértékű kiadványt jelentettek meg. Ezek egybehangzó adatainak felhasználásával teszünk kísérletet arra, hogy e nagyméretű kivándorlásról összefoglaló jellegű áttekintést adjunk.
A kivándorlás folyamata
A kivándorlás első jelzései a felvidéki vármegyékből érkeztek
Az 1860-as évek végén még csak néhány helyi újság adott hírt a kivándorlásra való készülődésről. 1861-ben azonban már magyarországi bevándorlók nevét jegyezték fel az amerikai kikötőben. A 60-as években még csak 484 hazánkból beutazó személyt regisztráltak, néhány év múltán azonban Sáros- és Zemplén vármegyék közigazgatási bizottságai már csoportos méretű kivándorlásról tájékoztatták a belügyminisztert és e téma szóba került a magyar képviselőházban is.
A hivatalos tájékoztatás szerint az első kivándorló szlovák nemzetiségű csoportok Sáros vármegye topolyai járásából indultak Amerikába 1862-ben. Baráti, személyi, családi kapcsolatok révén, valamint a hajóstársasági ügynökök csábítására a kivándorlás híre futótűzként terjedt át a szomszédos Zemplén, Abauj, Borsod, Szepes, Gömör és Ung vármegyék magyar nemzetiségű lakosságára is. A bodrogközi kivándorlók kivétel nélkül mind református magyar parasztemberek voltak.
Folyamatosan növekedett a kivándorlók száma
A kilencvenes években és a századfordulót követő első évtizedben az alföldi, a dunántúli és a délmagyarországi vármegyékben is tömeges méretűvé vált a kivándorlás.
Magyarország vármegyéiből a kikötői regisztráció szerint a századfordulóig közel félmillióan, 1900-1913 között pedig már másfél millióan vándoroltak ki Amerikába. E nagy kivándorlási hullám tehát közel kétmillió állampolgárt vetett ki hazájából.
A magyar hivatalos statisztikai kimutatások a századforduló után kivándoroltakról a következő számadatot vetítik elénk:
Évek: Kivándorlók száma:
1889 - 1915 1.289.396
A kivándorlási hullám az 1905-1907. években tetőzött, amikor több felvidéki megyében egész járások váltak néptelenné, állapították meg a történészek.
E nagy népmozgalmat Ady Endre az „Ülj törvényt Verbőczy" c. költeményében megrázó szavakkal örökítette meg: „... Úgy elfogy a magyar, mintha nem lett volna."
A kivándorlók foglalkozása és életkora
A hetvenes években még csak iparosok, kézművesek vándoroltak a tengerentúlra, majd a felvidéki szlovák és rutén zsellérség és a mezőgazdasági cselédek, napszámosok, vándormunkások mozgolódtak családostól. A századforduló után, amikor az alföldi és a dunántúli parasztság tömegeit is elérte a kivándorlási láz, a kivándorlók túlnyomó többsége a mezőgazdasági népesség köréből való volt.
A statisztikai felmérések azt mutatják, hogy a kivándorlók jelentős százaléka a fiatal korosztályhoz tartozott.
Az 1905-1907. között kivándorolt 451 ezer magyarországi személy közül a 20 éven aluli 23,3 %
20-29 éves 35,9 %
30-39 éves 25,6 %
40-49 éves 12,6 %
50 éven felüli 2,6 % volt.
A férfiak és a nők arányszámát vizsgálva a statisztikusok megállapították, hogy 1912-ig a kivándorlók többsége férfi volt, 1913-ban azonban az arány egyensúlyba jutott, mert erősödtek a családegyesítési törekvések.
A kétmillió kivándorlónak csak a negyede volt magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű
A statisztikai felmérések szerint a közel kétmillió magyarországi kivándorlónak csak 25-30 %-a volt magyar.
A magyar kivándorlók száma legfeljebb 450 ezerre tehető. A kivándorlók többsége a felvidéki, igen mostoha gazdasági és természeti körülmények között élő szlovák és rutén lakosság köréből való volt.
A kivándorlók többsége nem akart véglegesen külföldön maradni
Magyarországról a lakosság különböző rétegei általában nem a végleges letelepedés szándékával indultak el Amerikába. Az ottani tartózkodásukat átmenetinek tervezték, többségében pénzszerzési lehetőségnek, hogy az otthoni gondjaikat enyhítsék, jövőbeni életlehetőségeiket jobbítsák. A fiatal házasok saját házat szerettek volna építeni és néhány hold földet vásárolni, hogy ne a máséban, hanem a sajátjukban dolgozhassanak. Egy kis pénzt akartak gyűjteni, hogy adósságaikat kifizessék. Ilyen és ehhez hasonló célok kitűzésével kelt útra sok fiatal az esküvőjük után. A többségük csak egy-két évi távolléttel számolt, s arra nem is gondoltak, hogy soha többé nem térnek vissza szülőföldjükre - állapították meg a korszak szakértői.
A katonaköteles férfiak többsége a kivándorlással akart megszabadulni a többéves katonai szolgálattól.
A kivándorlás fő haszonélvezői a hajóstársaságok voltak
A korabeli sajtóhíradások szerint a tömeges méretű kivándorlás nagy hasznot hozó üzletággá fejlesztette a tengeri hajószállítást. A múlt század végén a kivándorlókat német hajózási vállalatok szállították. Később - 1904-től - a magyar kormány a kivándorlókat Fiúme felé irányította.
A hajóstársaságok által foglalkoztatott ügynökök szinte valamennyi vármegyében csábító ígéretekkel, mesés meggazdagodási lehetőséggel, ingyenes utazással, munkalehetőséggel toborozták kivándorlásra a lakosságot. A törvényhatóságok a belügyminiszter intézkedését kérték az engedély nélkül működő „üzérkedő" ügynökök ellen.
Kivándorlóink megérkezése az újvilágba
A nagy utazás több mint két hétig tartott. Az egyszerű parasztembereket, akik korábban a falujuk határát sem lépték túl, nagyon megviselte a tenger és a hajó zsúfoltsága. Sokan betegek lettek az utazás alatt.
A hatalmas méretű hajók többsége a New York melletti szigeten, Ellis Islandon kötött ki. A korabeli tudósítások, visszaemlékezések szerint a kikötőben mindig nagy volt a torlódás. A különböző országokból érkezett bevándorlók keveredése a Bábel vízióját keltette fel Hegedűs Lóránt leírása szerint.
A kivándorlóink előtt a hajóstársaságok ügynökei „Meseország"-nak tüntették fel Amerikát, ezért igen elbizonytalanodtak a hűvös, rideg fogadtatáson.
A kivándorlóinkat a hajóból való kiszállás után „végiglökdösték egy nagy fahangáron", ahol a különböző nemzetiségű csoportok teljesen összekeveredtek. „A nyomorúságnak és az elszántságnak befoghatatlan skálája bontakozott ki előttük," - állapította meg Perényi Zsigmond. Hegedűs Lóránt megfigyelése szerint a hajóról egy bárka vitte a bevándorlókat a vizsgálatra. A Barge Office-ben minden bevándorlót megvizsgáltak az amerikai hatóságok. Az orvos a betegek többségét a bevándorlók kórházába küldte, a munkára alkalmatlanokat és a prostituáltakat pedig visszatoloncoltatta a hajóra. A hatóságok minden csomagot tüzetesen megvizsgáltak. Elvették az iratokat, és akinél előre lekötött munkaszerződést találtak, azt visszaküldték. A vizsgálatok eredménye után különböző csoportokba osztották a bevándorlókat és elszállították őket a kijelölt munkahelyekre, a ruhájukra tűzött cédulákon kijelölt településre.
A magyarországi bevándorlók többségét a bevándorlási hatóságok munkára alkalmasnak ítélték, mindössze a fél százalékuktól tagadták meg az amerikai letelepedési engedély megadását.
A magyar kormány akciója a kivándoroltak „nemzeti gondozása" érdekében
Először Eötvös Loránd kultuszminiszter figyelmeztette a kormányt, hogy „az anyaországnak kötelessége gondoskodni arról, hogy a kivándoroltak gyermekei megtanulják és megőrizzék anyanyelvüket." E kívánalmat fogalmazták meg a tárgykörben rendezett regionális gazda-kongresszusok határozatai is. A Siófokon rendezett dunántúli gazda-kongresszus határozata kimondta, hogy a kormány sürgősen szervezze meg „a külföldön" élő magyarság érdekeinek védelmét, létesítsen külföldön magyar iskolákat, küldjön oda lelkészeket és segítse a külföldről hazatérőket. A társadalmi szervezetek kérésére a külföldi magyarság nemzeti gondozása céljára az Országgyűlés 1902-től kezdődően 50 ezer koronát irányzott elő a Miniszterelnökség költségvetésében.
1903. január 12-én a Miniszterelnökségen tartott tárcaközi bizalmas jellegű értekezlet napirendi témája „az Amerikában élő magyarság nemzeti gondozása" volt. A témára vonatkozó előterjesztést Klebelsberg Kunó miniszterelnöki segédtitkár foglalta össze, majd Nuber Sándor chicagói császári és királyi konzul ismertette az Amerikába kivándorolt több 100 ezer magyar ajkú honfitársunk szociális helyzetét, valamint a nemzeti gondozásukra hivatott egyházi szervezeteik és iskoláik működését. A bizalmas értekezlet határozatot hozott arra, hogy „minden életképes magyar hitközségben rendes magyar iskolát kell szervezni" és oda a szükséghez képest hazai képesítéssel bíró, megbízható tanítókat kell küldeni.
Az Amerikába kiküldendő magyarországi tanítók és papok költségeinek fedezésére és „az anyaország határain kívül élő magyarság nemzeti gondozására" az Országgyűlés a Miniszterelnökség költségvetésében „az évek hosszabb sorára" egy megfelelő költségvetési tételt irányzott elő.
A kivándoroltak negyede hazatért Magyarországra
Az Amerikába kivándorolt állampolgárok közül sokan néhány év múltán hazatértek. A visszavándorlás oka részben családi elhatározás volt, de hozzájárult az is, hogy időközben változott az amerikai gazdaság állapota is. Az egykorú jelentések szerint sokan annyit kerestek néhány év alatt Amerikában, hogy itthon 20-30 hold földet tudtak vásárolni. Viszont másoknak „nem hozott szerencsét" Amerika. Sokuknak nem sikerült anyagi eredményeket elérni. „Több ezren testben, lélekben megtörve és tönkretéve tértek vissza hazájukba," _ állapította meg a belügyminiszter a törvényhatóságokhoz intézett 1913. december 2-i körlevelében.
Az Egyesült Államok bevándorlási hatóságai által készített statisztikai adatok szerint az 1899-1906 között Magyarországról bevándoroltak 15-20 %-a, az 1908-1913 között bevándoroltaknak pedig 35-40 %-a tért vissza Magyarországra. A visszatelepülőknek a magyar állam csak minimális támogatást adott, a hazatérők mindenütt védtelenek voltak az üzérkedőkkel szemben.
A Julianus-szobor jelenleg a Hilton Szálló Dominikánus-udvarában áll, lezárt kerítés mögött, csak a szálló bejáratán át közelíthető meg.
Inditványozom, hogy a Kongresszus adjon ki felhívást: a Julianus szobrot tegyék méltóképpen megtekinthetővé, függetlenül a szálloda látogatásától _ mint köztéri szobrot.
Budapest, 2000. május 10.
Kiss Dezső, levéltáros
--------------- ooo ------------------
Vissza a tetejére
A magyar diaszpóra és az MVSZ
A diaszpóra" görög szó, „szétszórtan élő közösség"-et jelent.
A magyarság a XX. század küszöbén, majd az egész huszadik században a szakadatlan szétszóródás állapotában volt.
A sor az agrárproletárok, a szegényparasztság kivándorlásával kezdődött:
„Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfélmillió emberünk."
(József Attila: Hazám)
A magyarság legnagyobb számban a trianoni országcsonkítás következtében került a határokon túlra.
Az 1920. június 4-én Versailles-ban, a Trianon-palotában aláírt békeszerződés értelmében a történelmi Magyarország 282 ezer km2 területéből (Horvátország nélkül) mindössze 93 ezer km2 (33%), a 20,8 milliós népességből csupán 7,6 millió (36%) maradt az új államhatárok között.
A magyar etnikum 30%-a (3,2 millió fő) idegen állam fennhatósága alá került, kisebbségi sorsra jutott, amivel a korábbi gazdasági és kulturális egység is szétesett.
Ilyen iszonyú veszteség Magyarországot a XVI. század, az ország három részre szakadása óta nem érte. A magyar társadalom olyan megrázkódtatást és megalázást szenvedett, amely nemcsak egész XX. századi létünket rendítette meg, hanem a magyarság egész jövőjét meghatározta.
A trianoni trauma betetőzését jelentette, hogy a nyugati hatalmak az elcsatolt területeket bekebelező országalakulatokat messzemenően támogatták, míg Magyarországot igyekeztek teljesen elszigetelni.
A magyar külpolitika kényszerpályán mozgott, amelynek egyenes következménye lett az első világháborúban vesztes, majd fasizálódó Németországhoz való közeledésünk. (De jegyezzük meg, a magyar-német kapcsolatok hazánk külkapcsolataiban mindig is a legerősebbek voltak, vagyis hagyományos gyökerei alakultak ki.)
Magyarország 1938-tól a következő területeket kapta, ill. szerezte vissza:
1. Az első bécsi döntés értelmében (1938.november 2.) hazánk visszakapta a Felvidék déli sávját (Kassa, Ungvár, Munkács városokkal), mintegy 12 000 km2-t.
2. A magyar hadsereg 1939 márciusában bevonult Kárpátaljára, s visszafoglalt 12 000 km2-nyi területet.
3. A második bécsi döntés (1940.aug.30.) értelmében Észak-Erdély és Székelyföld visszakerült hazánkhoz. (Ekkor 43 000 km2-rel gyarapodott az ország.)
4. Magyarország 1940 novemberében örök barátsági szerződést köt Jugoszláviával. E szerződést felrúgva 1941. április 11-én a magyar katonaság bevonul Jugoszlávia magyarlakta területeire (Bácska, Muraköz, baranyai háromszög), s 11 500 km2-t foglal vissza.
Magyarország területe ekkor a visszakapott és visszafoglalt területekkel együtt kb. 137 000 km2 lett.
Ez a visszacsatolás átmeneti jellegű volt csupán, mert 1944 augusztusában, a második világháború befejező szakaszában a Vörös Hadsereg sorra foglalja el a magyar területeket. A Vörös Hadsereg elől és a bosszútól félve - ami be is következett - Erdélyből és Bácskából százezrek menekültek el az anyaországba és tovább.
1945 áprilisában már az egész ország szovjet megszállás alá kerül.
A büntetés ezúttal sem maradt el. A győztes hatalmak 1947. február 10-én íratták alá a párizsi békekonferencián Magyarországgal a békeszerződést, melynek értelmében jóváhagyták a már újra elcsatolt területek státusát, ily módon újra visszaálltak a trianoni határok, mi több: Pozsony térségében újabb három községet csatoltak el.
Ez a konferencia szentesítette a szovjet megszállást azon a jogcímen, hogy az ausztriai szovjet megszálló erők utánpótlásához szükség van magyarországi bázisokra.
A békeszerződés nem tartalmazott kisebbségi garanciákat, a nemzetiségek ügyét belügynek tekintették, vagyis lehetővé tették a nemzetiségi elnyomást.
Magyarország az itt élő nemzetiségeknek messzemenő politikai és kulturális jogokat biztosított, kivéve a német nemzetiséget, amelynek kitelepítését a Szövetséges Ellenőrző Bizottság írta elő. Hazánkban akkor 220 ezer német élt, közülük a „kollektív bűnösség" alapja 175 ezer főt telepítettek ki minden földjüktől, házuktól, vagyonuktól megfosztva. Ugyanígy járt el Csehszlovákia és Lengyelország is, ahonnan több mint egymillió német lakost kényszerítettek hazájuk elhagyására.
Ugyanakkor a Felvidékről (Csehszlovákia) és a Délvidékről (Jugoszlávia) százezernél is több magyart utasítottak ki. A kitoloncolt magyarokat minden vagyonuktól megfosztották. A lakosságcsere értelmében tőlünk húszezer nincstelen, önkéntes szlovák jelentkezett áttelepülésre, akik az elűzött magyarok gazdaságait kapták meg.
A magyarság megfogyatkozásának harmadik nagy hullámát az 1956-os forradalom vérbefojtását követő menekültáradat negyedmilliós tömege jelentette. A következő évtizedekben is folytatódott az ún. „disszidálási" folyamat, melynek „eredményeként" több tízezer magyar állampolgár hagyta el az országot.
Az anyaország számára most a legfontosabb külpolitikai kérdés a Magyarországgal szomszédos országokban lakó magyar nemzetiségek sorsa. Ezért a szomszédainkkal való kapcsolat elválaszthatatlan az ott élő magyarság helyzetétől.
Az egy tömbben élő magyarság legfőbb törekvése és követelése az autonómia, amelynek a körvonalai jelenleg még egyáltalán nem látszanak.
Elképzelhető volna az ún. „kettős állampolgárság" intézményének a bevezetése (német, olasz minták alapján), de ennek az anyaországra nézve azért jelentős hátrányai is lennének.
A magyarság összefogását _ a mindenkori kormányzati politikától függetlenül _ a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) látja el.
A magyarság száma a világban (Nem pontos adatok alapján)
Az összmagyarság egyharmada (kb. ötmillió fő) él az ország határain túl.
|
Románia |
2 000 000 |
|
Szlovákia |
600 000 |
|
USA |
600 000 |
|
Délszláv országok |
400 000 |
|
Ukrajna |
200 000 |
|
Németország |
200 000 |
|
Kanada |
150 000 |
|
Észak-Európa |
100 000 |
|
Brazília |
60 000 |
|
Ausztrália |
50 000 |
|
Ausztria |
50 000 |
|
Franciaország |
40 000 |
|
Svájc |
20 000 |
|
Olaszország |
20 000 |
|
Anglia |
10 000 |
|
másutt |
50 000 |
Szabó Kálmán: Osztályfönöki kézikönyv, témavázlatok, Hazánk és a nagyvilág című fejezet 227_229. oldal (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997.)
„De facto Ungarie Magne"
Részlet Julianus barát első utazásáról 1237-ben Ricardus által készített jegyzőkönyvből, amelyet a Vatikáni Levéltárban őriznek. (A Pal. Lat. 965 jelű kodex 201 r. oldala)
| | | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum