Kérdés: A ,,történelmi ország” és a ,,szellemi birtokbavétel” nem kavarja-e fel a ,,revízió” vádjával jelenleg is hangoskodókat?

Válasz: Bizonyára felkavarodnak ezek az indulatok. Azonban

I.) a ,,lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének lenni” kitétel és Trianon nemzeti katasztrófaként való felfogása és emlegetése már 1990-ben felszította a nemtelen indulatokat;

II.) az igazság a történelmi országra vonatkozóan kétségbevonhatatlan, mint ahogy az is, hogy 1868 óta tételes törvény – azelőtt a befogadás és háborítatlanság szokásjoga – tette minden nemzetiségű lakosa közös hazájává ezt az országot, amelyet egyetlen nem magyar nemzetiségű néprésze sem az akkori vagy jelenlegi bármely elfogadott önrendelkezési akaratnyilvánítások valamelyikével kinyilvánított szándéka szerint hagyott el;

III.) a magyarság is és minden más, földrajzilag a történelmi határok között, államjogilag a Szent Korona tagjaként annak szabadságában és méltóságában osztozva együtt élő minden térségbeli honos nemzet magáénak kell tudja és vallja ezt a történelmi országot, függetlenül a mai határoktól, amelyek az utóbbi 80 esztendő világpolitikai szörnyszüleményei;

IV.) az igazságtalanság mindenkit sújt, akár haszonélvezi, akár szenvedi, de természetesen a tévhitük, vagy inkább önös, sőt ön- és közpusztító, talmi érdekeik szerint viselkedő haszonélvezők sérelmezik az emlegetését, ami érthető, de nem elfogadható és még kevésbé mértékadó szempont;

V.) a ,,történelmi” és ,,szellemi” jelzők minden jószándékú magyar és nem magyar számára egyértelműek kell legyenek, de éppen azt nagyon is szükséges tudatosítania az Ország területén ma osztozó utódállamok népeinek, hogy a mai abszurd állapot természetellenes, és mint ilyen okvetlenül megoldandó és megoldható!

Kérdés: Értelmezhető-e a ,,teljes nemzet” fogalmának hangsúlyos bevezetése magyar állampolitikai szempontból?

Válasz: A magyar, mint a XX. századi Európában példa nélküli társadalmi és politikai katasztrófa sújtotta európai nemzet számára az összetartozás és az ebből fakadó összetartás élesztése és ápolása alapvető emberi és politikai jog! Ezért

I. a magyar kormánypolitika súlyponti feladata kell legyen a gyakorlati, nemzetpolitikai jogértelmezés és a megfelelő alkalmazások kimunkálása ugyanúgy, mint ahogy a nyugat-németországi össznémet ügyekben a németek megtalálták és alkalmazták a leggyakorlatiasabb módozatokat, amit világháborút indító nép létükre sem vett tőlük soha senki rossznéven, bár természetesen ,,revansizmus” volt ellenük is a vád;

II. az őshonos, történelmi anyaországbeli magyarság és a kiszakadt, kitelepült vagy kimenekült néprészhez tartozók részére biztosítani kell önazonosságuk megtartásának minden lehetséges nemzeti és nemzetközi politikai és államjogi feltételét.

Kérdés: Szabad-e, lehetséges-e gyakorlati politikai jelentőségre emelni a ,,Szent Korona” szimbólumot minden vitathatatlan szellemi-történelmi jelentősége és a néplélekben gyökerező tisztelendősége ellenére?

Válasz: A Korona, mint kegytárgy és a Szent Korona mint intézmény és mint ilyen politikai integritás-szimbólum, minden összetartozásuk mellett és ellenére más kategóriát képviselnek. A politikai integritás – Hungaria semper libera – ezer esztendőn át politikai axióma, és mint ilyen alapintézmény volt, amin az sem változtathatott, hogyha történetesen 150 évig három részre szakadt ország vagy bármiféle más ,,idegen uralom” volt, vagy 80 éve ,,Trianon” van, mint pillanatnyi politikai ,,realitás”. A királyt ennek következtében nem a származása, hanem kizárólag a megkoronázása, tehát az ,,ország”-gal való összekapcsolása hozhatta uralkodási-országlási pozícióba! A választás és ezáltal a mindenkori választók ,,népfelség”-ének ilyen ezeréves és mai fogalmak szerint is gyökerében demokratikus hagyománya mellett a Szent Korona, mint intézmény egyedülállóan közös történelmi alkotása és emiatt közös kincse az általa képviselt-összekapcsolt népeknek és az évezredes életterüket képező területek politikai összetartozásának valóságos, tárgyi kifejezése! Ezért

I.) a korokon és nemzedékeken át és felett, közmegegyezéssel uralkodó igazságok rangsorában közjogi-nemzetpolitikai értelemben mindmáig változatlan érvényű, ezért a legfelső rendű a Szent Korona igazsága, amelyet semmiféle újabb kori, magyar vagy nem magyar parlament, sem más népképviseleti, vagy más közhatalmi intézmény térségünkben vagy nemzetközi szinten soha nem hatálytalanított, és amelynek ezért az alapjelentése ma is a többnemzetiségű, de mégis egységes, történelmi ,,örök” Ország, mint alapintézmény;

II.) térségünkben a Szent Korona, mint intézmény közjogilag ugyanolyan alapadottsága és egyben pillére is minden jövőképes államiságnak, mint volt ezer esztendőn át, és mint amilyen maga a minden változatosságában is egységes Kárpátok övezte földrajzi tér, és ezáltal tárgyi és közjogi-politikai alapja térségünk Európában példa nélküli geopolitikai egységpotenciájának!

III.) a Kárpát-medence népeinek ma közös feladata és kötelessége a Szent Korona Intézmény fenntartása évezredes rangjához, valódi jelentőségéhez méltóan, és következetes alkalmazása a mai, katasztrofálisan rendezetlen viszonyok gyökeres rendbetételéhez a következő évezredre!

Kérdés: A magyarság ,,államalkotó” szerepéről nem anakronizmus-e mai vonatkozásban beszélni, nem élezi-e ki az ilyen felvetés a viszonyt a trianoni utódállamokkal?

Válasz: A Trianonnal szétdarabolt ezeréves állam helyreállításának kérdését bizonyos értelemben okkal lehet ,,államalkotás”-nak minősíteni. A párhuzam azért is szembetűnő, mert sem tíz évszázada nem volt, most sincs szó semmiféle területhódításról, vagy valamiféle erőszakról, ami mindig csak kérészéletű eredményeket szülhet, viszont nagyon is szó van erkölcsökről, ésszerűségről, szervezésről, intézményesítésről, jogalkotásról és tartós eredményt ígérő mindenféle alkotó munkáról. Ebben az ,,államalkotó” munkában nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem tehetség és valós érdemek alapján kell és lehet részt kapnia vagy vállalnia mindenkinek, akinek érdeke a valódi eredmény, ami nem más, mint a Kárpát Medence ismét egymásra talált történelmi nemzeteinek újjá teremtett, erős, egységes állama! Ezért

I. a történelmi Örök Ország újraalkotása nem privilégium, nem a kirekesztő kiváltsága egyetlen itt élő társnemzetnek sem, hanem ellenkezőleg; a feladat egyformán munkára hívja rajtunk kívül mind a tíz – sőt a térképen látható mind a tizenkettő – ,,szomszéd” és érintett országot és népet, vagyis az egész közép-kelet európai régiót;

II.) a nemes vetélkedésnek természetesen helye van, szabad túltenni egymáson az ilyen irányú buzgalomban, sőt magyar részről mindenki szívesen látná a ,,többiek” előretörését, tehát azt, ha nem mi volnánk ennek az új országalapításnak az éllovasai;

III.) arra az álláspontra nyilvánvalóan nem helyezkedhetünk, hogy bárkire is, bármilyen oknál fogva – legkevésbé a rosszul felfogott ,,politikum”, vagy a ,,ki tudja mit szólnak hozzá” jelszóval – várjunk, mert a leghatározottabb és azonnali irányvétel, a feladat állampolitika rangjára emelése az ügy szempontjából a mai világhelyzetben létkérdés!

Kérdés: Választási küzdelemben miért emlegetne bármely párt ,,változékony pártérdek”-et, vagy mennyire hiteles pártfeletti nemzeti érdekről beszélnie vagy ilyet képviselnie?

Válasz: Magától értetődően léteznek pártfeletti, össznemzeti érdekek, amint az kivétel nélkül minden érett demokrácia politikai életmegnyilvánulásaiban lépten-nyomon tapasztalható, sőt magától értetődő! Éppen választások idején szokott döntő szerepe lenni annak, hogy valamely párt mennyire tudja kitapintani az ,,össznemzeti”, tehát voltaképpen pártfeletti érdeket, ami az igazi hazafiság alapja minden időkben. Kivételes esetektől eltekintve, a nem párttag választó – tehát a mindenkori abszolút többség! – a legkevésbé az egyes pártokra, mint inkább arra érzékeny és kíváncsi, hogy az egyes politikai színekben ,,páváskodó” – a mai demokráciákban sajnos elvárt, sokszor ízléstelen magamutogatásra kényszerülő – pártok mit tudnak kifejezni a ,,mindenki” nyelvén mindenkinek, tehát mennyire tudják, vagy reménybelileg tudhatják majd önmagukat felülmúlni! Ezért

I.) a ,,pártfeletti nemzeti érdek” kulcsfontosságú téma a pártok választási eredményessége szempontjából, ami az 1998-as választásoknak is alapkérdése kell legyen;

II.) a ,,pártfeletti” témakörök felismerése és határozott, céltudatos felvetése nemcsak jó értelemben vett figyelemfelkeltést szolgál, hanem szilárdan megalapozza az igazi politikai szövetségesek keresését és helyes kiválasztását, ami szintén döntő tényezője a jövő évi választási eredményességnek;

III.) a ,,tisztességre alapozott jólét”, amelynek mai társadalmunkban ugyanúgy mint a múltban egyetlen szilárd biztosítéka a Szent Korona feltámadása, mint nemzeti célkitűzés és mint alapvető és közérthető nemzetpolitikai vezérelv a hiteles nemzeti erők 1998-as választási kampányának alapgondolatául kínálkozik!

Kérdés: Hogyan lehet közös érdekű az a szomszédság, amely Trianonnak köszönheti a jelenlegi államiságát, és ezáltal kedvezményezettje a magyarság legnagyobb sérelmének?

Válasz: A Trianon miatt létrejött jelenleg fennálló ,,magyarellenes” politikai állapotok szükségszerűen szembefordítanak bennünket a szomszédság jelentős részével. Ebben a magyarság tiszta lelkiismeretű szenvedő fél, akivel egyre inkább a ,,világ” is rokonszenvezik, ezért igyekeztek görcsösen a többi érintettek rossz lelkiismerettől űzve ún. alapszerződésekkel a mai magyar állam által is szentesíttetni Trianont. Ebben – sok okból teljesen tévesen – a dolog méregfogának az egyetlen kihúzási lehetőségét érezték. Tény az is, hogy a magyar állam revíziós követeléssel mégoly korlátozott, vagy ésszerű mértékben sem állt elő, sőt alapszerződéseket kötött, azonban mindezek ellenére sem lehet még felszínes javulásról sem beszélni, nemhogy valamiféle áldásos fordulatról.

Az egymásközti, tárgyilag ellenséges viszonyok azonban lényegesen különböznek, és ezért különválasztandók a Kárpát Medence térségének a közeli és távoli térségekhez fűződő gazdasági és politikai viszonyaitól és érdekeitől, amelyekben azonnal szembetűnnek az alapvető érdekazonosságok! Ezért

I.) a magyar nemzetpolitika már a mai helyzetben is reálisan tekintheti közös érdekűnek a szomszéd országokat, amennyiben a történelmi Országot, mint térséget tartja szem előtt, függetlenül attól, hogy ezen belül jelenleg milyen – esetenként ütköző – részérdekek működnek;

II.) a történelmi dimenzióban gondolkodó és cselekvő nemzetpolitika éppen azáltal meggyőző eszköze az alapvető kölcsönös érdek tudatosításának az egymásközti viszonyok visszarendezésében, hogy a térségi érdekeink és a világhoz fűződő kapcsolataink kizárólag a történelemben kikovácsolódott együttesünk újraélesztése esetén képviselhetők és fordíthatók valamennyiünk közös javára és hasznára, csatlakozhatunk egyenrangú félként az euro-atlanti közösséghez, vagy bővíthetjük hatalmas tömbként a jelenlegi semlegesek körét;

III.) a térségünket javarészt kitöltő történelmi, közös és éppen ezért Örök Ország kínálja az egyedül igazságos, és ezért minden érdekeltnek elfogadható megoldást a ma egymás ellen fordító, mesterségesen szított, de annál fájdalmasabb, minden érintettet kínzó és nemzetközileg lejárató, ,,nemzetiségi” konfliktusnak!

Kérdés: Hogyan vállalhatná a ,,szentkorona” politikai koncepciót az elcsatolt magyarság, nem jelentene-e felesleges többlettehertételt az időszerű és minden erővel támogatandó autonómia-küzdelemben?

Válasz: A ,,Szentkorona” éppen az ezeréves tradícióban gyökerező ,,szentség” okán, mint alapvető kárpát-medencei közjogi adottság, közvetlenül semmiképpen sem tekinthető pártpolitikai vagy napipolitikai kérdésnek. Ez a koncepció a történelmi Ország Alkotmánya, – a ,,MI ALKOTMÁNYUNK” – alappillére, ahogy Egyed István professzor, a neves jogtudós 1943-ban e címen kiadott összefoglaló művében 11 évszázad írott és íratlan magyar közjogi felfogásával azonosan bemutatta. Az 1222-ben írásba foglalt Aranybullánk, a megszámlálhatatlan nemzedékek országépítő és fenntartó szokásainak és törvényeinek összessége, a mindenkori szokásjog és a tételes törvények együttese és szerves egysége nem mai találmány és még kevésbé veszthette el érvényét, mert azt nem ,,bevezették” egykor, hanem élték és ezáltal folyamatosan alkották, formálták és töretlenül hagyományozták az egymást követő nemzedékek.. A ,,többnyelvű és többszokású” népelemeknek egyformán otthont és hazát nyújtás intézményes képessége és tényleges megvalósítása történelmi tény. Ezt látnunk és láttatnunk kell! Fel kell mutatnunk, hogy a magyarság főszereplésével elvitathatatlan, és mai mércékkel is világraszóló politikai-kulturális csúcsteljesítmény valósult meg a Kárpát Medence történelmében. Ez a társadalmi-kulturális mű – amelynek a hagyomány megszentelte szimbóluma a Szent Korona – tette a Kárpát Medencét, mint természet adta okokból egységes térséget politikai egységgé, azaz országgá, és az Ország nemzetközösségének polgárává, vagyis népből nemzetté, nemre, nemzetiségre, nyelvre, szokásra, felekezetre tekintet nélkül a térség minden rendű és rangú és nemzetiségű honosait minden korszakban, közjogilag 1868-tól! Ezért

I.) az 1100 éves történelmi közjogi hagyománynak, a történeti – állampolitikai, és nem nemzetiségi értelemben véve ,,MAGYAR” – alkotmány köteles érvényre juttatásának legfőbb – de korántsem kizárólagos – letéteményese a jelenlegi körülmények között szükségszerűen a magyar állam maradt, amely ezirányú kötelezettségét sem el nem hanyagolhatja, sem senkire át nem háríthatja;

II.) a jelenkori magyar állam- és nemzetpolitika lehetőségei és feladatai szorosan és kötelességszerűen összehangolandók, de nem azonosak a jelenleg idegen állami környezetben élni kénytelen magyarság politikai lehetőségeivel és ebből eredő feladataival;

III.) a környező államokbeli magyarság jogos és minden módon támogatandó autonómia törekvésének legfőbb akadályát, az őket bekebelező államoknak – sajátos, de valós lelki kényszerből eredő – a magyarsággal szemben érzett fenyegetettségi rögeszméjét rábeszéléssel vagy meggyőzéssel, még kevésbé erőhatalommal bizonyosan nem lehet eloszlatni. Még annál is kevésbé az önkormányzatra törekvésnek az elárulásával vagy cserbenhagyásával bármiféle, a mai körülmények között szükségszerűen hamis államközi ,,barátság” ellenében! Őszinte béketörekvés minden érintett fél részéről csak az ezredéves történelmi múlt ésszerű és harmonikus feltámasztására törekedhet, mert egyedül és kizárólag ez teremthet ismét és végleg megbonthatatlan egyetértést, az ebből fakadó békét és virágzást kivétel nélkül minden érintett térségbeli nemzet és állam, ezáltal pedig egész Európa és a nagyvilág számára!

Kérdés: A köztudat úgy tartja, hogy a magyarországi nemzetiségek legfőbb törekvése volt az elszakadás, amit végül az első világháborút követő világpolitikai helyzet monarchiaellenességét kihasználva sikerült elérniük. Még sokkal többet is elnyertek területben és az ehhez kapcsolódó – mai kifejezéssel – ,,faji tisztogatásban” vagyis erőszakos magyartalanításban, mint gondolták. Minden akadály – látszólag – elhárult az ún. ,,nemzeti önállóság” útjából. Miért lenne mindez hátrányos számukra, amikor manapság is egyik legfőbb, feltétlenül méltányolandó politikai értéknek számít a nemzeti önállóság?

Válasz: A nemzetiségi érdekek és a magyarországi közérdek összeütközésének, az országlakosok közötti ilyen különbségtételnek a középkori magyar állam életében semmi nyoma sincs, annak ellenére, hogy előfordultak számottevő méretű idegentelepítések, amelyek adott esetben sértették a helyi honos magyar népességet, mint pl. a tatárjárás előtti besenyő és kun telepítés esetében. A helyi ütközéseket az állampolitika mindig megoldani törekedett, méghozzá számottevő sikerrel, erőszak nélküli eszközökkel. A későbbi háborús elnéptelenedések utáni tömeges betelepítések sem eredményeztek sem népközi méretű konfliktusokat, sem az állampolitika részrehajlását. Ez utóbbira a Habsburg-korszak hazai reformkori időszakában lehet kezdeményeket felismerni, amikor az ,,oszd meg és uralkodj” típusú hatalompolitika kezdett előtérbe kerülni. Jellasics horvát bán támadása a 48-as magyar ügy ellen ennek az akkori megosztó politikának a terméke, de mégis epizodikus jelentőségű, és sohasem homályosította el olyan elődei érdemeit és hazafiságukat, mint a szigetvári hős horvát bán Zrínyi Miklósé vagy a költő Zrínyié, és a példákat hosszan lehetne sorolni valamennyi nemzetiség köréből. A korábbi századokbeli zavartalan együttélés, ami kimondottan magyarországi jellegzetesség a többi korabeli európai ország konfliktusaival szemben, az előzményeket jellemzi. Az újabbkori tényhelyzetet a jelenben bevezetett közakarat-nyilvánítási módszerekkel lehetne csupán hitelesen minősíteni. Tény azonban, hogy a trianoni országdarabolást semmiféle népakarat nyilvánítás sem nem előzte meg, sem nem szentesítette. Az utódállamokbeli politikai demokrácia vagy bármely önálló államberendezkedés kizárólag az új, el – helyesebben – szétszakított állapot adottságából indult ki. Az ,,eszi, nem eszi, nem kap mást” állapot azonban mégis lelepleződött a híres soproni népszavazáskor, amikor a németajkú többség magyarországi akart maradni, vagy a legújabbkori, méltatlanul alábecsült kárpát-ukrajnai esetben, amikor a hatvanévnyi csehszlovák, majd szovjet-korszak alkonyán első ízben megengedett népszavazás az eredeti magyar nevét adta vissza Bereg-szásznak a magyarajkú népesség számarányát jóval meghaladó szavazataránnyal.

A tárgyilagos szemlélet esetén szembeszökő fenti körülmények egyértelműen jelzik, hogy a mai helyzet semmiképpen sem valamiféle ,,népakaratnak” a kifejeződése, hanem ehelyett csupán nemzetiséginek álcázott, valójában obskurus politikai, sokszor személyes, szűklátókörű hatalmi ambíciók szüleménye, amelyek csupán egy mára meghaladott nemzetközi politikai erőjáték ügyeskedő kihasználásával tudtak érvényre jutni. Ezt a következtetést a közös történelem feledett vagy feledtetett tényein kívül a különélés elmúlt hetedfél évtizedének és a legújabb kornak a tényei még erősebben alátámasztják. Csak a fontosabbak ezek közül:

I.) Az ún. utódállamokban kialakult viszonyok nemcsak az odacsatolt-odaszorult magyar ,,kisebbség”, hanem az új nemzetállami többség részére sem bizonyultak tartósnak. A társadalmi-politikai-szociális feszültségek nemcsak hogy nem oldódtak meg, hanem újabbak keletkeztek, végül mindez az utódállamok politikai felbomlásához, azok további részekre tagolódásához vezetett.

II.) A Kárpát Medence térsége a legújabbkori szétdaraboltsága korszakának legnagyobb részét az idegen szovjet hatalomnak alávetettségben élte át. A térség független és önálló múltja mégis a felszínre tört a magyar 56-os forradalomban, megrendítve és végül is visszavonhatatlanul aláásva a szovjet rendszer egész világépítményét. A megtorlás ellenére bekövetkezett változások, a szociális életminőség javulása, az egész ún. ,,gulyáskommunizmus” azonban nem terjedt túl a mostani országhatárokon, az utódállamok népei kimaradtak belőle. Számottevő részein ennek a térségnek polgárháborúba torkolltak a megoldatlanul maradt feszültségek, világméretű bonyodalmakat, az érintett népeknek súlyos veszteségeket okozva. Mindennek egyenes következményeként a külső nagyhatalmi elnyomás elmúltával sem tudott egyensúly teremni, sőt további konfliktusok éledtek.

III.) A kilátásokat illetően az ún. utódállamok és mai utódaik gazdasági-politikai-katonai EU-NATO tagságának felkapottá vált ügye álkérdés. A társas, vagy alárendelt viszony, tehát az európai-atlanti közöséggel létrejövő kapcsolat valódi minősége ennél sokkal fontosabb. A fő kérdés az, hogy a Kárpát Medence térség geopolitikai, geoekonómiai potenciáit, a hagyományos kiegyensúlyozó szerepet és 1000 km-es körzetben egy 200 milliós felvevőpiac központjának szerepét a térség jelenlegi szétdaraboltsága miatt sem egyetlen szomszédállam, mint utódképződmény, sem a jelenlegi Magyarország nem képes a jelenlegi elkülönültségben érvényre juttatni. A jelenlegi természet- és történelemellenesen szétdarabolt állapotban a kívánatosnak álcázott bármiféle csatlakozás okszerűen újraéledő világpolitikai alávetettség fenyegetését hordozza, amelyben a forgalomban lévő homályos, ellentmondásos, esetleges politikai-gazdasági-társadalmi igérvények még valószerűtlen teljesedésük esetén sem szüntethetnék meg, de szervetlenségük miatt konzerválnák és ezáltal bizonyosan súlyosbítanák a másodgenerá-ciós trianoni utódállamok jelenlegi vészes hátrányhelyzetét. A Szent Korona nemzetszövetségi újraegyesülésében rejlő órási belső erőforrások felszabadításának egyedül járható útja csupán időlegesen, a térség szétdarabolásának az érintett népek közös elhatározásából történő megszűntéig van elzárva, méghozzá a szomszédságban sokkal inkább, mint a magyarnak megmaradt középső részen!

Kérdés: A jelenlegi szomszédállamok önálló államiságának egyik fő eszmei alapja a közös múlt magtagadása vagy annak kisajátítása, szükség esetén meghamisítása volt. Hogyan lehetne közös jövőt építeni közös múlt nélkül, vagyis alapvető érdekellentétek miképpen eredményezhetnének közös célokat és ebből eredendő közös erőfeszítéseket?

Válasz: A történelem soha, a történelemírás bármikor hamisítható. Az egymást követő nemzedékek csak egymásra támaszkodva építkezhetnek, ez a tény jelenti a történelem megmásíthatatlan érvényét. Ennek felismerése vagy figyelmen kívül hagyása, tehát a helyes vagy téves magatartás sem a tényeket, sem az egyéni vagy közösségi célok elérésének valódi feltételeit nem változtatja meg. Pusztán a cselekedetek eredményessége lesz különböző, nyilván a helyes magatartásból eredők javára. Az eredményesség biztos mércéje és minősítő hatása olyan tartós szabályozó tényező, amelyre bízvást lehet céltudatos, közérdeket szolgáló, érdekegyesítő nemzeti-nemzetszövetségi politikát alapozni. Vagyis a jelenlegi szomszédainkkal, nemzettársainkkal közös célok hiánya merő látszat, amely csak felületes szemlélet esetén leplezheti el a kizárólag közösen ígéretes jövőt a Kárpát Medence sokat szenvedett-tapasztalt népei előtt.

Kérdés: A trianoni országdarabolás mivoltában, körülményeiben és hatásában európai viszonylatban példátlan története a magyarságellenes indulatokat éppen a magyarságot ért méltatlan sérelmek következtében gerjesztette soha nem tapasztalt fokra, és ez a folyamat a felszín alatt máig sem szűnt meg. Az összes érintett népet sújtotta ún. Trianon-szindróma fő jellegzetessége éppen az, hogy a téves közhiedelem legfőbb sértettnek számító magyarság folyvást valamiféle revans gyanúsítottja – mintegy sajátos elismeréseként a magyarságon esett valós történelmi erőszaktételnek. Még a legújabb időkben is – bár lényegesen különböző méretekben a különböző elszakított régiókban – állandó konfliktusforrás mindaz, ami a magyarság történelmi pozíciójával összefüggő kérdés, a nyelvhasználattól a művelődésen át az autonómiáig az emberi és politikai joggyakorlás legkülönbözőbb területein. Hogyan lehet ilyen körülmények között éppen ,,történelmi és nemzeti érdekszövetségről” szó? Hiszen sem időszakos taktikai szövetkezési kísérletek, sem alapszerződések nem vagy csak alig valósulnak meg, az európai-atlanti integráció felé is egymásnak és a magyarságnak is enyhén szólva hátat fordítva araszolnak az utódállamok utódai. Miféle nemzetszövetség várható ebből a helyzetből?

Válasz: Ez a kérdés tipikusan olyan, amely a feleletet is magában hordja. A jelenlegi áldatlan állapot ugyanis nyilvánvalóan fenntarthatatlan! Tehát a jövő útja nem vagylagos, azaz nem az ,,együtt vagy külön-külön” a kérdés. Mert kizárólag együtt lehet! Amint az előző ezredévben is történt. Az elmúlt alig három emberöltő különutas pályája nem téríthet el a legalább 450 emberöltőnyi közös útról, ami nemcsak az egyszerű megmaradást hozta, hanem a múlt századforduló addig példátlan stabilitását, virágzásnak indulását, jövőígéretét. A bekövetkezett katasztrófa – minden belső, politikai gyengeségtől függetlenül – ellenséges világhatalmi érdekektől vezérelt elháríthatatlan túlerőtől elszenvedett vereségsorozata volt térségünk valamennyi népének. A következményeket valamennyien máig szenvedjük! Ebből kijutni alapvető érdekközöség, amely csakis a közös történelem, a közös nemzetlét parancsolta érdekszövetségben lehetséges. A térség történelmileg kialakult nemzeteinek nemzetszövetsége, a Szent Korona Országainak megújult közössége ennek a szükségszerűségnek az egyenrangú nemzetrészeket egységesen magában foglaló szövetségi államformája.

Kérdés: A most érvényes valóság nap mint nap ütköztet a szomszédos érdekekkel, amit tovább élesít a magyar kisebbség elnyomott helyzete, amely utóbbi a sakkbantartásunknak is bevált eszköze. A sandaság és a burkolt vagy nyílt nemzetiségi zsarolás a szomszédság részéről hogyan férhet meg olyan őszintén jóakaratú politikával magyar részről, amely a szomszédok valódi felemelkedését célozná? Hacsak nem a saját érdekek feláldozásával, elvtelen engedményekkel, a magyar kisebbség ügyének feladásával, ami soha nem lehet a magyar társadalom érdekeivel összeegyeztethető!

Válasz: Mindaz, ami a térség jelenlegi államait ütközteti, egyidejűleg eltorlaszolja felemelkedésük útját. Szembenállásuk ugyanis kizárja volt egységük helyreállítását, ami az egyetlen járható útjuk volt és maradt, mégha átmenetileg eltérítették is őket saját jól bevált útjuktól. Ezt szem előtt tartva nyilvánvaló, hogy a szembenálló érdekek egyszerűen nem léteznek, hiszen egy csónakban evezünk hosszú századok óta! Ellentétek persze vannak, de ezek a rövidlátás és a belátás közti ellentétek, és nem népeké-nemzeteké, akiket nem szabad összetéveszteni gátlástalan politikusok felelőtlen ügyeskedéseivel. Ezek a mai hangadók a posztszocializmus jelenlegi zavaros időszakában mindnyájunknál divatba jött kirakat-demokrácia torzszülöttei, akik ugyanúgy jönnek és mennek, ahogy náluk sokkal nagyobbszabású, de hasonszőrű elődeikkel e században sorozatosan és kikerülhetetlenül megesett.

Tehát éles különbséget kell tennünk a valódi, a felemelkedést szolgáló szomszédsági és saját – ezekkel szükségszerűen összecsengő – magyar érdekek és a szomszédos napi sajtó és médiák útján ,,hangosított” jelszavas képzelgések, viszályt szító, tömegfogyasztásra szánt, valójában azonban a mögöttes önző érdekeket gondosan elleplezni hivatott ,,magyar veszély” riogatás, vagy a többségi nemzet nevében ágáló karrier-politikusok melldöngető sovinizmusa között. Mindezen kellő távlatból kell keresztülnéznünk, mint efemer, kérészéletű politikai epidémián, amely annál hamarább válik groteszk anakronizmussá, minél kevésbé veszünk róla tudomást, minél inkább a közös jelen- és jövőépítésre összpontosítunk.

Kérdés: A magyarság szerepét tagadó, kisebbítő, elferdítő, nem ritkán rágalmazó, sőt becsmérlő álláspontok és a mindezt sulykoló gátlástalan világméretű propaganda a legfőbb ideológiai táptalaja volt a Trianont megelőző és legalább annyira az azt követő időszakban mindmáig az utódállamok önértékelésének. Ilyen mértékű igaztalanság láttán és annak a ténynek a tudatában, hogy mindezt a magyarsághoz képest a térségben valójában jövevénynek számító, legtöbbször valódi jószándékkal, fenyegetettségük miatt befogadott és Európában példátlanul saját kultúrkörükben zavartalanul érvényesülni engedett népek jutottak dominanciához az elszakított területeken kisebbségbe került magyarság felett, miért adjuk fel még a végső bástyának megmaradt tudatát is annak, hogy miénk a honosság történelmi joga!? Miért vállaljunk közösséget ilyen kiközösítő társakkal, különösen akkor, ha semmi hasonló jószándékot nem mutattak ezideig?

Válasz: Minél elrugaszkodottabb, jó magyar szóval elvakultabb, akár személyek, akár közösségek vagy népcsoportok magatartása, annál fontosabb mindaz, ami a mindenkor szigorú és megdönthetetlen realitáshoz téríti vissza vagy legalább segíti visszatéríteni az érintetteket. Térségünk, a Kárpát Medence földrajzi-természeti integritása tagadhatatlan tény, ugyancsak sziklakemény, megmásíthatatlan tény, hogy legalább egy évezredes szerves egység jellemezte, szabályozta, alakította meghatározó módon a térség politikai-társadalmi életét. Méghozzá Európában példátlanul oly módon, hogy mindez a magyarságtól különböző népcsoportokkal, kultúrákkal szemben nem járt semmiféle erőszakos beolvasztással. Éppen ellenkezőleg. Ezt a tényt semmilyen ellenkező, valótlan állítás, sem a kiegyezést követő kor némely türelmetlenségi tendenciája nem teheti érvénytelenné, ugyanakkor nemzetiségi oldalról a spontán vagy kifejezetten szándékolt magyarsághoz hasonulásnak a múltban vagy a jelenben nagyon is valós ténye nem értelmezhető politikai erőszakként. A polgárjog 1848-as össztársadalmasítása, majd az 1868-as össznemzetesítése a Szent Korona tagjának szabadságát és ebből fakadó közjogi rangját adta meg minden országlakosnak mindenfajta megkülönböztetés nélkül. Ezidő óta az Örök Ország formális közjogilag változatlanul közös hazája a térség minden rendű és rangú, vallású, felekezetű, kultúrájú, nemzeti hovatartozású benne élőnek! Megmásíthatatlan tény tehát és nem szándék vagy felfogás kérdése, hogy közös hazája valamennyiünknek ez a térség, vagyis megmásíthatatlanul nemzettársai vagyunk egymásnak a Szent Korona bonthatatlan közösségében!

A magyarság természetesen elszenvedett példátlan és nagyon is méltatlan sérelmeket. A mai méltatlan viszonyok kialakulása nemzettársaink terhére írható nagyon is dicstelen előzményekre vezethető vissza. De semmilyen más útja nem maradhat az itt élőknek, kizárólag ugyanarra a közös útra visszatérés, amelyről erőszakkal vagy megtévesztéssel, de legkevésbé valódi szándékaik szerint – hiszen soha nem kérdezték meg őket – letértek néhány nagyon keservesnek bizonyult emberöltővel ezelőtt. Most azt kell minden érintett népnek észrevennie, hogy keserveink alapvető oka éppen ebben az eltérülésben rejlik, de legalább ilyen fontos annak belátása, hogy képesek és alkalmasak vagyunk közös erővel helyrehozni a régi közösséget, vagyis nagyon is lehetséges, sőt múlhatatlanul szükséges a Kárpát-medencei közös haza feltámasztása.

Mindezek következtében a magyarság önfenntartását, sorsának jobbrafordulását a legteljesebben éppen az szolgálja, ha legnemesebb hagyományai szerint a legnagyobb előzékenységet és a legteljesebb belátást tanúsítja abban, hogy segítsen hozzá mindenkit ugyanahhoz a valóságlátáshoz, és ne nézze el, még kevésbé táplálja a szomszédsági politikai aberrációkat és korlátolt sovinizmusokat! Hadd alakuljon ki valóban nemes vetélkedés e tekintetben az összes érintettek között, hogy ki, mely nép képes a közösségi gondolatot a legteljesebben érvényre juttatni, a többiek szempontjait a sajátokkal együtt és nem azokkal szemben értékelni és érvényre segíteni!

Kérdés: Az elszenvedett politikai, társadalmi, gazdasági sokféle nemzeti sorscsapások következtében az elmúlt századokban, de különösen az utóbbi másfél században elhurcolt, kimenekült, kiűzetett, kivándorolt vagy számtalan más, leginkább kényszerű okból a Kárpát Medence Anyaország különböző részeiből elköltözött-elszakadt – ,,újkori csángó” – magyarság vándorútja során szétszóródott a világ legtávolabbi térségeiben. Kapcsolatai az anyaország valós viszonyaival, mindennapi és politikai-társadalmi életével vagy egészen megszakadtak, vagy legalábbis nagymértékben gyérültek, elsekélyesedtek, esetleg anakronisztikussá váltak. Az esetleg meglévő legjobb szándékok ellenére hogyan válhatnának az így elszakadtak, az idegenben otthonra leltek, szép jelszavakon vagy pártfogó lobbizáson túl, aktív és szerves részesévé honi életünknek, hiszen ezt sokszor a földrajzi távolság is kizárná, de emellett időközben teljesen átalakulva nekik az óhazai élet egészen idegenné lett?

Válasz: A legnagyobb tévedés lenne az a vélekedés, hogy a magyarság, vagy bármely más nemzet elveszettnek kéne tekintse az elkülönült, a nemzettörzstől fizikailag-földrajzilag elszakadt, a nemzet zömétől eltérő, idegen körülményekhez alkalmazkodott, azokhoz hasonult, esetleg már nyelvet is cserélt, de gyökereit mégis számon tartó, sőt ahhoz belsőleg mégis kötődő tagjait! A tények és a legkülönbözőbb nemzetek példái éppen az ellenkezőjét bizonyítják! Még olyan esetekben is meghatározó jelentőségű az összetartozás tényének tudata, amikor az egész nemzet szétszóródik, ennélfogva a nemzettörzs társadalmi-politikai értelemben országtalanná válik, mint ami a zsidóság esetében kétezer éve – és akkor már nem is először – történt. A nemzeti lét, ha egyszer életre kelt, a legkevésbé azáltal gyengül vagy erősödik, hogy mennyire tartják vagy nem tartják össze fizikai kötelékek a hozzátartozó személyeket vagy csoportokat. A legnagyobb lélekszámban kirajzott nemzetekre, mint amilyenek pl. a kínaiak vagy az indiaiak ez ugyanúgy igaz, mint a legkisebbekre.

Másik vonatkozása ennek a kérdésnek a mai korszak lényegéből adódik. Az ún. ,,globalizálódás”, vagyis a világ minden pontjának egyre szorosabb összeköttetése a világ bármely más, bármilyen távoli pontjával – a manapság e tekintetben közkeletű túlzásokat és mindenfajta eltorzító és kiforgató kozmopolitizmust figyelmen kívül hagyva – a modern nemzeti lét egyik legnagyobb kihívása. Ugyanis a hagyományosan és történelmileg érlelten kiformálódott karakteres életvitel, a különböző élethelyzetekre adandó, és nem pusztán animális ösztönreakció, hanem kulturválasz, a korábbinál sokkalta gyakrabban igényli az idegen befolyás áthasonításának, szerves beépítésének és ezáltal a karakteres nemzeti jelleg átalakult megőrzésének folyamatait, mint az elmúlt korokban ez történt. Bármely kihívást ilyen igénnyel, tehát mindenkor egyensúlyban maradva kiállani csak úgy lehet, ha az idegen dolgokra vonatkozó értesültség, a valódi és hiteles tájékozottság, jártasság a lehető legteljesebb. Ezért a nemzeti önazonosság megőrzése a mai folytonos átalakulásban, forrongásban lévő világfolyamatban a magyarság – és kivétel nélkül minden más nemzet – esetében csakis és kizárólag attól függ, hogy mindenhol jelen tud-e lenni, mindenütt helyt tud-e állni, hogy évezredes tulajdonságaival egészében vagy akármely töredék részeiben, sőt leginkább egyedeiben sikeres választ képes-e adni mindenféle kihívásra a földkerekség bármely pontján, bármely természeti, társadalmi, politikai környezetben! Tudatosítanunk kell tehát, hogy szétszóródásunk nemhogy vesztünkre nincs, de éppenséggel rendkívüli hasznunkra és kimondottan előnyünkre szolgál a mai körülmények között! Azoknak a nemzeteknek van a legnagyobb esélye életfolyamuk további kiteljesítésére, akik – mint a magyar – az egész világon otthon tudnak lenni! Mégpedig nem ,,nemzettelenül”, arc és tulajdonság vagy saját karakter nélkül, amolyan kozmopolita silánysággal, hanem ellenkezőleg, éppen a saját lábukon megállva, a saját bőrükben megmaradva, a saját értékeiket akár minden külsőség és feltűnés nélkül is megőrizve és tovább gazdagítva!

A magyar nemzetrészek, csoportok vagy személyek jelenléte és meghatározóan sikeres életvitele a világ minden táján, alkotó beilleszkedésükkel elismerten jelentős hozzájárulásuk adott új környezetük sikeres társadalomépítéséhez a legszebb példát nyújtja a nemzetglobalizálódás előfeltételeinek teljesítésére. Múltbeli honfoglalás(ok) után tehát jóformán észrevétlenül lezajlott a föld(kerekség) foglalásunk is! ,,Omnes loca sibi aquiraebant et bonum nomen accipiaebant...” mondja az elveszett magyar Ősgesztát idézve nemzeti önismeretünket mindenkor serkentve őrző Anonymusunk – e mozgósító kiadvány szellemi Patrónusa –, ami nem helyfoglalást és névadást jelent, ahogy a manapság közkeletű ,,tudós kitalálás” torz értelmezéssel tartja, minthogy az ,,accipere” szónak ,,adni” jelentése sohasem volt. Ezzel szemben alapjelentése a ,,szerezni”, különösen ,,hírnévszerzés” értelemben! Anonymus, aki az akkoriban pogányként üldözött ősmagyar írásbeliség ismerőjeként, mentő és örökítő pártfogójaként kényszerült – az igazi értékmentőkhöz hasonlóan – névtelenségbe burkolózni, a mindenkori magyar típusú honfoglalás lényegét fejezte ki. Ebben egyforma súlyú volt a helyfoglalással a jó (hír)név, az elismerés megszerzése! Mára elmondhatjuk, hogy a Pro Patria et Libertate Rákóczi-zászló ,,híres-neves magyar nemzete” – folyton kiújuló, máig gyógyítatlan régi sebeivel együtt – bízvást az elsők között már körülérte eme honfoglaló vándorlása során a Földet, mindenhol képesen a helyfoglalásra és a hírnévszerzésre, ami mai szóhasználattal valódi elismertséget, igazi befogadást és ebből fakadó szilárd társadalmi pozíciót jelent! Ez bizonyítja a legjobban, hogy életünket soha nem mások rovására, hanem mindenkori társainkkal vállvetve éltük! Ennek a legtágabb értelemben vett felelős, – régiesen ,,nemes” – magatartásnak, az összetartozók egybentartásának örökre szóló, a maga nemében egyedülálló, intézményes társadalmi-politikai alapot is teremtettünk a Szent Korona közjogi rendszerében, amely nemzeti fennmaradásunk záloga volt minden időkben, a legsúlyosabb elnyomatásban is.

A kérdésre a válasz tehát az, hogy a világon szétszóródott nemzetrészeink, csoportjaink, egyedeink összefogásán nem a mai vagy jövőbeni ország sorsa, hanem a nemzet egészének sorsa áll vagy bukik! A mai országé is természetesen annyiban, hogy világszerte sikeresen egzisztenciát teremtett honfitársaink életpéldájukkal szavatolják jártasságukat számtalan olyan – különösen pénzügyi, gazdasági vagy technikai – területen, ahol országon belül, rendszerváltást emlegetve, önérdekű szerencselovagok, gátlástalan haszonlesők és hatalomátmentők, nemzetlét helyett vazallusi függőséget és ebből maguknak befolyást, sőt egyeduralmat kovácsolók nemzetidegen körei a hangadók.

A mindenkori országhatárainkon messze túlmutató GLOBÁLIS NEMZETREKONSTRUKCIÓ ezért mindenképpen elsődleges fontosságú előfeltétele bármiféle országépítésnek a korszakosan kipróbált, mindenkor nemzetmentő és fenntartó, A MAGYARSÁG VILÁGMÉRETŰ ÖSSZEFOGÁSÁRA PREDESTINÁLT SZENT KORONA ESZME SZILÁRD FUNDAMENTUMÁN. Ebben a Szent Jelben nemcsak múltunk dicsőségét örököltük, hanem általa vehetjük birtokunkba – minden más nemzettel közösen – mai és eljövendő, kiküzdött és megérdemelt hazánkat is, az egész Földkerekséget!

Eöry Karácson