EGY MEGVALÓSULT AUTONÓMIA

VESSEN EGY PILLANTÁST DÉL-TIROLRA!

Jó lenne felvidéki szlovákokat, erdélyi románokat és persze magyarokat is turistaútra vagy tanulmányútra eljuttatni Dél-Tirolba. Ha azon az útvonalon mennének gépkocsival, amelyen mi – Budapest–Bécs–Salzburg–Innsbruck–Rosenheim–Kufstein–Bolzano (Bozen), akkor arról is képet kapnának, mit jelent gyakorlatban az Európai Unió. Mint mindig, most is feszített tempóban autóztunk (de jó volna egyszer annyit szemlélődni, töprengeni, jegyzetelni egy úton, ahogy annak idején ezt Goethe tette Itáliába menet), felváltva vezettünk, s két dologról beszélgettünk. Az egyik egy elegáns újságcikk volt, belső vezércikk a legnagyobb példányszámú napilapban, amely az autonómiáról szólt – nem mentesen a magyar külpolitika okosításától, mit lehet és mit nem –, s történelmi példák felsorolása után arra a végkifejletre jutott, olyan autonómiák pedig nincsenek, amelyekben egy olyan kisebbségnek adott a többség autonómiát, amely kisebbségnek anya- (oltalmazó) országa van. Mindnyájan olvastuk a cikket, és furcsálltuk, hogy mind a jó nevű szerző, mind a jó nevű napilap megengedi magának, hogy valamilyen módon, de ne korrigálja a tévedését. Hisz úticélunk az az autonómia, az Olaszország északnyugati csücskében található Alto Adige vagy Südtirol, amelynek az az Ausztria az oltalmazó anyaországa, amelynek sztrádáján nagy iramban robogtunk a (jelképes) itáliai országhatár felé. Először jártam arrafelé, elnéztem a gyönyörű tájat, sóhajtottam, arra gondolva, mikor vezetnek ilyen utak a Kárpátokban, s hallgattam útitársaim emlékezéseit a mi országunk keleti oldalán elterülő hármas határok találkozási pontjairól. Sokszor álltam én is kezemben a kézzel írott kis cédulával a záhonyi határátkelőnél, ahol ukránok, románok, szlovákok, lengyelek, magyarok igyekeztek úticéljuk felé a nagy hatalmú határőrök és vámosok között, igen-igen kulturálatlan körülmények között, ahol egyszerre volt jelen a várakozásban valami időtlen, ázsiai közöny s a kis és nagy célú csempészek vad életereje, eltűnődtem itt – hatszáz kilométerrel nyugatabbra –, milyen lesz a hármas határ, az osztrák–olasz–német (bajor) érintkezési pont. Nos, nem láttam semmi különöset, ha csak azt nem, hogy Rosenheim után (vagy előtt) egy benzinkútnál a sokféle rendszámú (s nekünk luxus) autó utasai semmit sem tudnak a mi hármas határaink életjobbító lehetőségeiről, itt ők úgy esznek, tankolnak, sétálnak, lazítanak – mint a lakásuk melletti parkban. Szeptember vége volt, s a benzinkút melletti nagy parkolónál kezdődő tiszta vizű kis tóban éppen lassú léptekkel gázolt befele egy elszánt fürdőző. Jött az autót tankoló társam, DM-et kért, mondván, ha német márkában fizetünk, valamivel – nem sokkal – jobban járunk, ugyanis német területen vagyunk. Fizettünk német márkával, aztán jó félóra múltán Kufstein szép városát csodáltuk. Bevallom, Kazinczy naplói óta Kufsteint szörnyű helynek véltem – hát, szép. Sőt a látvány – gyönyörű. Erről ennyit. A Brenner és környéke kegyes hangulatban fogadott, napsütéssel, hatalmas, belátható völgyekkel, hihetetlenül szépen és jól megművelt szőlőkkel. Persze – többnyelvű táblákkal is.

Bolzano furcsa, kevert város. Fél évszázadnál idősebb épület, s mellé „odaszórva" egy a mienknél jobb kiadású, de nem túl lelkesítő elemes lakótelep. Gondolom, azért kerülhetett így minden egymás mellé, mert senki nem vélte véglegesnek a város birtoklását. Walter von der Vogelweide szobra áll a város főterén, fölöttünk mindenütt a hegy, a Dolomitok egy-egy nagyra nőtt nyúlványa – izgalmas látványú, ám rendkívül nyugodt város – Bozen vagy Bolzano.

Egy darabig figyeltem, okoz-e feszültséget, ha olaszul vagy németül kérdezek. Kíváncsi voltam, élnek-e a régi, napi gyakorlatban is előjövő ellentétek, amit mi Felvidéken vagy Erdélyben naponta megtapasztalunk. Nos, a harmadik napra az ilyen irányú kíváncsiságunk lelohadt. Ha bementünk valahová, s ott Grüss Gott!-tal üdvözöltek, az olasz kérdésre olaszul válaszoltak, szívélyesen.

A dél-tiroli kisebbségi konferencia fiataloknak szóló előadásait, vitáit is végigültük. Boldog emberek, gondoltam én, ha fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy kötelező-e a földrajzi-történelmi neveket lefordítani a másik két nyelvre, s hogy van-e jelentősége annak, hogy egy kétnyelvű felirat első tagja olasz vagy német.

Elárulhatom, Bolzano és vidéke virágzik, népe szorgalmas és takarékos, és bár nincsen száz kilométerre sem Münchentől, Bajorországtól, nincs elvándorlás – tudnak és szeretnek így (együtt) élni az itteniek.

Ennyit, útinapló helyett. A többit elmondja a képes összeállítás.

M. P.

Aki Dél-Tirol ügyében tájékozódni akar, a történelmi, földrajzi, közigazgatási megjelölések olyan szövevényével találja magát szembe, amelyben elsőre nem könnyű eligazodni. A nehézséget csak fokozza az olasz és német elnevezések párhuzamossága és az egységes magyar fordításuk hiánya. Ezen próbálunk segíteni néhány előzetes tudnivalóval.

Tirol történelmi tartománya a Brenner-hágóval jelzett alpesi vízválasztó két oldalán fekszik, és századokon át a Habsburgok birodalmába tartozott. Az első világháború után a földrajzi határ államhatárrá lett. A terület északi része (és egy kisebb keleti csücske) ma Tirol néven és Innsbruck székhellyel Ausztria kilenc szövetségi tartományának (Bundesland) egyike. Az Olaszországhoz került rész a Trentino–Alto Adige autonóm körzetet alkotja, amely két megyéből áll. (Olaszország közigazgatásilag húsz körzetre – regione – és 94 megyére – provincia – tagolódik. Öt körzetnek autonóm státusa van.) A körzet Ausztriával határos megyéjének központja Bolzano (németül: Bozen), lakossága többségében német nyelvű. Ezt a vidéket hívjuk Dél-Tirolnak, de az olaszok Alto Adigének (Felső-Adige) nevezik. Az alsó megye székhelye Trento (németül: Trient), a várost és vidékét – vagyis Trentinót – olaszok lakják. Az Európai Unió keretében létrejött és működik az osztrák Tirol tartományt, valamint az olaszországi Dél-Tirolt és Trentinót magában foglaló európai régió.

DÉL-TIROL AUTONÓMIÁJÁNAK
NÉHÁNY POZITÍV EREDMÉNYE

* A német nyelv az olasz mellett elismert hivatalos nyelv; ilyennek tekinthető a ladin nyelv is ott, ahol a ladin ajkúak őshonos lakosoknak számítanak, vagyis az összesen 116 településből nyolcban.

* Érvényben van egy „arányosítási rendszer", amely garantálja, hogy a lakásépítési támogatásokat és az igazgatási állásokat a három nyelvi csoport között számszerűségük arányában osztják meg.

* A nyelvi csoportok identitásának megőrzése a három különböző változaton alapuló iskolarendszerre épül, amely mindhárom nyelvi csoport részére biztosítja az anyanyelvű oktatást és emellett valamelyik másik nyelv elsajátítását is.

* Mindhárom nyelvi csoportnak rendelkezésére állnak saját anyanyelvükön működő óvodák.

* Ausztria és Olaszország között 1955-ben a felső fokú végzettség kérdésében létrejött egyezménynek köszönhetően a német ajkú csoport tagjai osztrák egyetemeken anyanyelvükön is végezhetik egyetemi tanulmányaikat.

* Lehetőség van német nyelvű tévé- és rádióműsorok vételére a szomszédos német nyelvű országokból. Mi több, helyi közszolgálati rádió- és tévéműsorokat is sugároznak. Ugyanez – bár kisebb mértékben – elmondható a ladin nyelvről is.

* Igen jól és tevékenyen működik a több mint ezer (!) kulturális egyesületből és szervezetből álló hálózat, amely igencsak sűrű szövésű, ha meggondoljuk, hogy a német és ladin nyelvcsoportot összesen 320 ezer fő alkotja – nem többen mint egy nagyobb város egyetlen kerületének a lakosságát.

* Dél-Tirolnak prosperáló gazdasága van, amely alapvetően három, egymást támogató, illetve kiegészítő tartópilléren nyugszik; a mezőgazdaságon (a foglalkoztatottak 12 százalékával), a termelésen (ipar, kereskedelem és kisipar, 27 százalékkal) és a szolgáltatáson (61 százalék).

1995-ben az egy főre eső bruttó nemzeti termék 35,2 millió olasz lírát tett ki, és 14 százalékkal haladta meg az olasz átlagot (30,9 millió).

* Míg a munkanélküliség Európában mindenütt az egyik legnagyobb gond, Dél-Tirolban, élve az autonómiával, előrelátó fejlesztési politika eredményeként sikerült elérni a teljes foglalkoztatást.

Összefoglaló tézisek Christoph Pan professzornak, a Dél-Tiroli Népcsoport Intézet igazgatójának előadásából. EAB Nyári Iskola, Bolzano, 1999.

A DÉL-TIROLI NÉPCSOPORT INTÉZET 1960-ban alakult Dél-Tiroli Gazdasági és Szociális Intézet néven a tartományban élő két kisebbség, a németek és a ladinok (rétorománok) társadalmi problémáinak feldolgozására. A gazdasági és szociális kérdések tanulmányozása hamarosan kibővült a kulturális, oktatási és környezeti tényezők, sőt az autonómia jogi feltételeinek vizsgálatával. A dél-tiroli autonómia fokozatos kiépülésével azonban bizonyos szakmai kérdések kezelésére különböző tartományi szintű intézetek szakosodtak, és így ma már az intézet elsősorban Dél-Tirol és az ott élő három népcsoport általános, össztársadalmi érdekű kérdéseinek tudományos vizsgálatával foglalkozik, és jelentős nemzetközi tevékenységet is kifejt. Miután az 1990-es változások a kisebbségi kérdést az európai politika előterébe állították, az intézet aktívan részt vett az európai népcsoportok jogairól kibontakozott vitákban. Ennek során dolgozta ki az úgynevezett bozeni konvenció-tervezetet (1994), amelynek fokozottabb figyelembe vételét éppen az olasz kormány ajánlotta az Európa Tanács figyelmébe. Az intézet szakmai tekintélyét jelzi, hogy véleményét kikérte az amerikai kongresszus és a dél-afrikai kormány is, valamint emigráns szervezetek, mint a brüsszeli kurd parlament vagy a menekült tibetiek kormánya.

A nemzetközi politika alakulását követve, az intézet 1995-ben olyan értelemben bővítette ki alapszabályát, hogy ma már a szolidaritás jegyében kutatás, tapasztalatcsere és nemzetközi együttműködés útján segítséget nyújt az európai kisebbségi problémák konstruktív megoldásához. Majd arculata megváltozását tükröztetve az intézet a következő évben felvette jelenlegi nevét.

A Dél-Tiroli Népcsoport Intézet a tartományi kormánytól, a politikai és társadalmi szervezetektől és a gazdasági érdekcsoportoktól független intézmény, amely jórészt természetes személyekből álló tagságának és szponzorainak adományaiból tartja fenn magát. Az intézet közgyűlése háromévenként választja meg az öttagú elnökséget.

TARTOMÁNY A HATÁRON

Beszélgetés Christoph Pan professzorral

– Professzor úr, miért döntött úgy, hogy kisebbségi kérdésekkel foglalkozik? Netán ezen a vidéken született, egyáltalán olasz-e ön, vagy német, esetleg osztráknak, vagy éppen tirolinak érzi magát? Mikor választotta hivatásának a kisebbségekkel való foglalkozást?

– 1938-ban születtem, itt, Dél-Tirolban, tehát beleszülettem a kisebbségi problémákba. A többi tudós kutató fokozatosan fedezte fel magának ezt a területet, én beleszülettem. 61 év óta élek ennek a kérdésnek a kellős közepében. Aztán persze tanulásra adtam a fejem, tanulmányoztam a jelenséget, tanultam itt, aztán Svájcban, Ausztriában, bejártam szinte az egész világot, és rájöttem, hogy ez a probléma mindenütt jelen van.

– Tehát nem csak Európában?

– Nemcsak Európában, hanem szerte a világban. Volt egy időszak a hatvanas-hetvenes évek környékén, amikor néhány helyen úgy döntöttek, hogy ez a probléma már nem létezik, nincs többé nemzetiségi kérdés. Én viszont azt láttam, hogy igenis létezik, hiszen mindennap megéltem. Útjaim során tapasztaltam, hogy volt, ahol nem ismerték fel, de azért a probléma bizony létezett. Aztán Európa egyszercsak kinyílt, és kiderült, hogy igazam volt.

– A kisebbségi kérdéssel tudományos szinten hol kezdett el foglalkozni, hol tanulta a „szakmát"?

– Én fiatalon, még a régi nagyoktól tanultam, az Osztrák–Magyar Monarchia nagy öregjeitől, akik akkor hetven-nyolcvanévesek voltak, akadt, aki közel járt a kilencvenhez. Mindenesetre kevesen foglalkoztunk a kérdéssel. Egyébként közgazdászként végeztem, aztán szociológiát tanultam, majd politikai szociológiát, végül pedig nemzetközi joggal foglalkoztam, így kerültem egyre közelebb a kisebbségi problémához. Hiszen a kisebbségi kérdés interdiszciplináris probléma. És ezt nem is annyira tanulni, mint inkább csinálni kell, a kisebbségekkel kapcsolatos nemzetközi jogot most alkotjuk meg, most van születőben a nemzetközi kisebbségi jog.

– Persze a problémák nem most születtek. Milyen múltra tekinthet vissza Tirol?

– Tirol Észak és Dél, a germán és a római kultúra határán, Brenner két oldalán alakult ki. A Brenner megkerülhetetlen volt, a választott német királynak is át kellett kelnie a Brenneren, amikor Rómába utazott, hogy német-római császárrá koronáztathassa magát.

– De a német király, a Brenneren átkelő, Tirolon átutazó német-római császár Tirol ura is volt?

– Nem, Tirol önálló volt, az ezerkétszázas évek óta teljesen önálló. Független grófság, élén a fejedelmi ranggal bíró tiroli gróffal. Aztán a tiroli grófi-fejedelmi ház utolsó uralkodója úgy halt meg 1363-ban, hogy előtte már elvesztette fiát, özvegye legközelebbi rokona pedig Ausztria hercege volt, így a Habsburgok egész egyszerűen megörökölték Tirolt.

– Te csak házasodj, boldog Ausztria… szóval az osztrákok „feleségül vették" Tirolt?

– Akárcsak Magyarországot! Nincs ebben semmi különös, ez akkoriban így ment… Mindenesetre az osztrákok itt maradtak több mint ötszáz évig, de közben nagyfokú önállóságot biztosítottak Tirolnak. Századunk elején még egész Tirol Ausztriához tartozott, tehát Észak-Tirol, Dél-Tirol, valamint Trento és környéke, az úgynevezett Trentino egyaránt. Most a dolog úgy néz ki, hogy Észak-Tirol Ausztriához tartozik, Dél-Tirol (olasz neve Alto Adige, vagyis az „Adige folyó felső vidéke") és Trentino Olaszországhoz. Dél-Tirolt (Allto Adigét) az autonóm Bolzano megye, Trentinót az autonóm Trento megye alkotja. A két megye alkotja Olaszországban a Trentino–Alto Adige nevű autonóm körzetet. Európai szemmel nézve ez a három egység, az ausztriai Észak-Tirol, valamint az olaszországi Dél-Tirol (Alto Adige) és Trentino alkotja a Tirol–Trentino európai régiót.

– Egy pillanatra azért visszatérnék Südtirol, vagyis Dél-Tirol olasz nevére, Alto Adigére. Ez valami elolaszosító ügyeskedés nyomán született egyfajta kompromisszumként, vagy van valami történelmi előzménye?

– Hogyne, ez maga Napóleon találmánya. Közel kétszáz évvel ezelőtt, Itália meghódítása után a pozsonyi békeszerződés Bolzanót Itáliának ítélte oda, a felette lévő részt pedig Bajorországnak. Az itáliai rész nevét is megváltoztatták, az új név franciául „Haut Adige" lett, azaz olaszul Alto Adige. Később aztán az olaszok újra felfedezték a régi találmányt, kapóra jött nekik, hogy a régió alól kirángassák a történelmi gyökereket, hogy a német „Tirol" név még a szerényebb Dél-Tirol formájában se hangozzék el.

– De ez már ennek az évszázadnak a történelme. Az első világháborúig egész Tirol és a Trentino az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. A háborúból Ausztria vesztesen, Olaszország győztesen került ki.

– A dolog nem ilyen egyszerű. A világháború kitörésekor Olaszország Ausztria és Németország oldalán állt. De Olaszország annak fejében, hogy Dél-Tirolt megkapja a Brennerig, egy Londonban kötött titkos szerződéssel átállt az antanthoz.

– Dél-Tirol Olaszországhoz csatolásával azonnal kiéleződtek a feszültségek a tartományban? Rögtön kezdetét vette az erőszakos asszimiláció?

– Nem. Viszonylagos nyugalomban telt el néhány év. A „kisebbség" egyébként itt abszolút többségben volt, a tartomány lakosságának 97 százaléka német ajkú volt. Aztán Mussolini hatalomra kerülésével a dolgok gyökeresen megváltoztak, és minden lehetséges eszközzel folyt az elolaszosítás, egészen Mussolini bukásáig, 1943-ig. Míg Dél-Tirolt a fasiszta Olaszország próbálta olasz földdé tenni, Tirol északi, ausztriai részét a német birodalom kebelezte be. 1947-ben a párizsi békekonferencia végleg döntött Tirol sorsáról. Dél-Tirol nem térhet vissza Ausztriához – mondták ki a győztes országok –, de Olaszország köteles autonómiát adni a tartománynak, és tiszteletben kell tartania a kisebbségek jogait.

– De nemcsak Ausztria, Olaszország is a második világháború vesztesei közé tartozott. Alcide De Gasperi, az olasz miniszterelnök 47-ben, Párizsban joggal kezdte híres felszólalását ezekkel a szavakkal: „Uraim, tudatában vagyok annak, hogy itt – kivéve az önök személyes udvariasságát – minden ellenem van." (Egyébként még csak udvariasak sem voltak nagyon vele.) Mi akkor a magyarázata annak, hogy Olaszország mégis megtarthatta Dél-Tirolt, ráadásul úgy, hogy a két világháború közötti durva asszimilációs politika ellenére a tartomány lakosságának kétharmada még mindig német volt?

– Azért vesztes és vesztes között van különbség. Egyfelől Olaszország ténylegesen már 1943-ban „kiugrott" a háborúból. Másfelől Ausztria gyakorlatilag nem is létezett, a volt Harmadik Birodalom egyik, ráadásul részben a szovjet Vörös Hadsereg által megszállott területe volt. Úgyhogy Ausztria mindenbe belement, mindent elfogadott.

– A demokratikus Olaszország is folytatta a régió kíméletlen elolaszosítását?

– Nem, a fasizmus idején bevetett eszközök (tanítók, plébánosok eltávolítása, egyletek felszámolása) nem kerültek elő; finomabb, de egyben ravaszabb taktikával próbálkoztak. Az „etnikai tisztogatás" egyik teljesen vértelen, de igen hatásos módszerét alkalmazták, a Dél-Olaszországból Észak felé terjeszkedő belső migrációs nyomást irányították a tartományba, egyfajta „megszelídített" betelepítési politika volt ez. A lakásépítési program keretén belül a lakások 90 százalékát az olaszok kapták, a németek maximum 10 százalékot. (Ez persze némi javulást mutat a Mussolini-korszakhoz képest, akkor a szociális lakások 100 százalékát olaszoknak utalták ki.) Az iskolákban továbbra sem lehetett németül tanulni…

– Így aztán jelentősen változhatott a lakosság összetétele is. Azt mondta, hogy a század első felében az olaszok a lakosság mindössze három százalékát tették ki.

– Igen, hétezer olasz lakott itt, és ezzel a finomított betelepítéssel 130 ezerre nőtt a számuk. De az olaszok aránya a század első harmadához képest azzal is nőtt, hogy a negyvenes évek elején a németek nagy számban hagyták el Alto Adigét, azaz Dél-Tirolt. Történt ugyanis, hogy 1939-ben Hitler és Mussolini, hogy szövetségüket megerősíthessék, kénytelenek voltak megegyezni Tirolról, ami akkoriban nagyon zavarta őket. A berlini szerződésben a két vezér azt a pofonegyszerű megoldást fektette írásba, hogy azoknak a németeknek, akik az olaszországi Dél-Tirolban kívánnak maradni, olaszokká kell válniuk, identitást kell váltaniuk. Akik viszont nem akarnak olaszokká átalakulni, menjenek „haza".

– Vagyis, ha jó hazafiak, cseréljenek hazát. Ha nem, nem. Olyan ez, mint egy klasszikus közép-európai vicc.

– Igen, olyan, mint egy vicc, de sajnos nem vicc. És ráadásul azóta is állandóan ismétlődik. Mindenesetre tény, hogy a hatvanas években a lakosságnak mintegy kétharmada még mindig német volt, és ez az arány aztán meg is maradt.

– Végül is a hatvanas években mi indította el a kibontakozást az egyre súlyosbodó nemzetiségi kérdésben? Egyáltalán hogyan jött rá az olasz politikai élet, hogy a további asszimilálás útja járhatatlan?

– Előre kell bocsájtani, hogy egyfelől Olaszország attól tartott, hogy ha nagyobb autonómiát ad Dél-Tirolnak, akkor az visszatér Ausztriához. Másfelől viszont Ausztria éppen 1960-ban az Egyesült Nemzetek Közgyűlése elé vitte a kérdést. Erre jogi alapja is volt, az 1947-es párizsi békeszerződés. Szóval Ausztria nyíltan felkarolta Dél-Tirol ügyét. Az ENSZ határozatot is hozott, amelyben arra kötelezte Olaszországot, hogy a kérdést békésen rendezze Ausztriával. A határozat után viszont nem történt semmi. Teltek-múltak a hónapok, egy év eltelte után életre kelt a terrorizmus. A terrortámadások emberéletben nem okoztak kárt, inkább figyelmeztető jellegűek voltak.

– Intézményeket támadtak meg?

– Nem. Olyan stratégiai célpontokat választottak, ahol viszonylag kis fizikai rombolással komoly gazdasági károkat lehetett okozni. A régió nagy mennyiségű elektromos energiát termel, ezt távvezetékkel szállítják a lombardiai iparvidékre. Egyik éjszaka például felrobbantották a magasfeszültségű vezeték nehány tartóoszlopát, Lombardia legnagyobb része sötétbe borult, leálltak a gyárak.

– Ez a terrorista korszak viszonylag gyorsan, mindenesetre rég lezárult, ma már történelem. Mi volt ön szerint az igazi célja, netán szeparatista törekvések húzódtak a háttérben?

– Nem, ez szóba sem jött. Az volt a cél, hogy rákényszerítsék Olaszországot, tartsa tiszteletben az ENSZ-határozatot. Közben az ENSZ is lépett, 1961-ben, megerősítve előző határozatát, újabb határozatot hozott. Válaszképpen Olaszország létrehozta a Tizenkilencek Bizottságát. Ebben a testületben az összes érdekelt fél képviseltette magát, az állam, a megye, a különböző etnikumok, a helyi pártok, az országos pártok. Így vette kezdetét egy valóban pozitív folyamat. A bizottság három év alatt kidolgozta javaslatait, az úgynevezett Alto Adige-i javaslatcsomagot.

– Ismét csak azt kérdezném, végül is mi volt az, ami leginkább meggyőzte az olasz kormányt arról, hogy elfogadja a valóságot?

– Több oka is volt rá. Az egyik az ENSZ álláspontja, vagyis kettős határozata. A másik az olasz po- litikai pártok viselkedése. A pártok ugyanis felismerték a helyzet tarthatatlanságát, márcsak a választóik elvesztése okán is. A meggyőzés harmadik eleme a terrorizmus volt. Én ugyan elítélem a terrorizmust, de el kell ismerni, hogy végső soron az is szerephez jutott. De a legfontosabb a dél-tiroli Néppárt szerepe, illetve e szerep betöltéséhez szükséges jellege volt. Arról van szó, hogy a dél-tiroli párt egységes gyűjtőpárttá tudta szervezni magát, a dél-tiroliak nem három-négy, egymással versengő, egyiket a másik ellen kijátszható pártocskába forgácsolták szét politikai akaratukat, hanem egyetlen, egységes pártba tudtak tömörülni.

– Végül is mennyi időre volt szükség ahhoz, hogy ezeket az ajánlásokat át lehessen ültetni a gyakorlatba, miként zajlott le az igazi autonómia megvalósításának folyamata?

– Nos, a központi politikai döntés megszületésére hat-hét évet kellett várni, és huszonkét évig tartott a teljesítés, hiszen rengeteg törvényt, törvényerejű rendeletet, végrehajtási utasítást kellett megalkotni, több ezer helyi rendelet született, és ezek mind megjárták a különböző bizottságokat. A minden oldalról szabályozott, teljes körű autonómia a gyakorlati érvényesítéshez szükséges összes törvényi garanciával együtt 1992-re alakult ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy évről évre ne lehessen tovább tökéletesíteni. Az autonómia fogalma és így tartalma is tovább bővül, az olasz állam éppen a napokban adta át a bolzanói autonóm megyének az elektromos energia önálló kezelési jogát. Az autonómia minden szempontból egyre erősödik.

– Professzor úr, ön a dél-tiroli autonómiáról tartott előadásában beszélt a tartomány jó gazdasági helyzetéről. Mi az összefüggés a jó gazdasági helyzet és az autonómia között? Párhuzamos jelenségek ezek, azaz nincs közöttük összefüggés, vagy a jó gazdasági helyzet előfeltétele az autonómia, vagy pedig a jó gazdasági helyzet tette lehetővé az autonómiát?

– Az autonómia önkormányzatot jelent. És amennyiben a kisebbségek egy területen összefüggően élnek, természetesen maguk szeretnék intézni – és amilyen jól csak lehet – a saját dolgaikat is. A mi autonómiánk is ilyen összefüggésben működik, jóllehet nem tartalmazza a gazdaságpolitika olyan klasszikus eszközeit, mint a pénzpolitika, a hitelpolitika vagy az adópolitika. Ez nem is volna lehetséges. Mégis, azok a szerény eszközök, amelyekkel rendelkezünk – mint a környezet- és területfejlesztés, a tartományi költségvetés, valamint a gazdaságtámogatás –, lehetővé tették, hogy hosszú távú foglalkoztatásbarát gazdaság- és szociálpolitikát kezdeményezzünk. Mindez arra vezetett, hogy ma nincsen nálunk munkanélküliség, a gazdaság pedig jó állapotban van. Éltünk a lehetőségekkel. Ez azt jelenti, és ez volna a válasz kérdésére, hogy korlátozott eszközökkel is lehet – ha okosan használják azokat – maximális hatást elérni. Természetesen szerepet játszik az is, hogy Olaszország és Ausztria bizonyos fejlett háttérrel rendelkeznek. Azonban ha csakis Rómára hagyatkoztunk volna, most nem fejlődnénk így. Abba ugyanis jól bele kell gondolni, hogy Róma, az állam, Olaszország 60 millió lakosával, 94 megyéjével, 20 körzetével, a gyengén fejlett Déllel, ezernyi egyéb problémával is küszködik, és nem csupán azzal, hogy miként oldja meg az itt élő 300 ezer ember gazdasági problémáit. Kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Ha csak rájuk hagytuk volna, csak csekélységeket értünk volna el – és okkal. Az autonómiával azonban célhoz értünk. És ez egyáltalán nem zavarta Rómát. Sőt ellenkezőleg, ez semlegesíti a szeparatista tendenciákat.

– Igen, szeparatista tendenciák. Ha autonómiáról esik szó, nálunk sokan szeparatizmusra gondolnak. Mi erről az ön véleménye?

– Ez bizony így van. Folyik a nagy vita, az ellentétes vélemények vitája. Egyesek úgy vélik: autonómia – odanyújtod a kisujjadat, aztán már az egész kezedet adhatod. Ma autonómia, holnap vissza a másik államhoz. Ez az egyik vélemény. Ezt én is megéltem itt. Ez a félelem megvolt itt is, Rómában is, Olaszországban is. Ugyanezt a félelmet éltük meg mi is. De azt láttam, hogy minél több jogunk, kisebbségi jogunk van itt, és ezek a jogok fejlődnek, annál gyengébbek a szeparatista tendenciák. Így felállíthatnánk a tételt, és kimondhatnánk: csak az elégedett népcsoport a jó népcsoport. Abban az értelemben, hogy nem kíván határmódosítást vagy hasonló dolgokat. Ma azt mondhatjuk, és erről én magam meg is vagyok győződve, hogy ha időben – hangsúlyozom, időben, nem pedig késve, mert akkor már nincs mit tenni – adnak autonómiát, akkor ez a szeparatizmus legjobb megelőzése.

– Professzor úr, ön elnöke volt, és ma is egyik vezető személyisége a kisebbségek nemzetközi szervezetének, a FUEV-nek, így az európai országok kisebbségi politikájára rálátása van. Hogyan ítéli meg a jelenlegi helyzetet? Vajon az európai országok vezetői tudatában vannak a problematika fontosságának?

– Úgy vélem, fejlődésben lévő folyamattal állunk szemben. Ez még nehéz téma. Sajnos még nehéz. De úgy látom, a belátás mindinkább teret nyer. Az Európa Tanácsban kidolgoztak egy keretegyezményt a nemzeti kisebbségek védelméről: az elismerése elkezdődött az aláírással, és lassan-lassan folytatódik a ratifikálással. Ez lassú folyamat, de a helyes irányba tart. Egyvalamit azonban véleményem szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy nagyon lényeges tényezőt, mert mindez a kisebbségektől is függ. Mi ugyanis demokráciákban élünk. A demokráciában pedig az egyes személyeknek külön-külön nincsen szavuk, sok szavazat összessége ad politikai súlyt. Ami azt jelenti, hogy az érdekeknek szerveződniük kell. Ha pedig az érdekek nem szerveződnek, akkor a demokráciában semmi sem történik. Fontos tehát, hogy a kisebbségek megtanulják a politikai szerveződést és az érdekérvényesítést. Európa háromszáz kisebbsége közül – ez nagyon nagy szám! – nagyon sok nem szerveződött meg. Különféle okok folytán csak valamiféle kulturális egyesületük van, jobb híján az tárgyal a nevükben. Magyarországon más a helyzet: a kisebbségeknek önkormányzati testületeik vannak. De Európában a kisebbségek nagy részének nincsen politikai szervezete. Ha pedig valaminek nincsen politikai szervezete, akkor az elhal… A következő kérdés: hogyan szerveződjenek politikailag? Több pártba vagy egybe – olyanba, mint például a mi dél-tiroli gyűjtőpártunk? Ez nem egységpárt! Gyűjtőpártot hoztak létre a mi példánkra a romániai magyarok: az RMDSZ-t. Szlovákiában is, az Együttélésnek és a többieknek van egy közös szövetségük, a Magyar Koalíció Pártja. Jártak itt nálunk, és mi is jártunk náluk. S hogy egy szervezetben vannak, vannak lehetőségeik is. Azoknak a kisebbségeknek azonban, amelyek különféle csoportokra oszlanak, nincsenek lehetőségeik.

– Ezek a magyar szövetségek és gyűjtőpártok, amelyeket említett, jó kapcsolatokat ápolnak a nemzetközi szervezettel?

– Még nincsenek szilárd kapcsolatok. Ez a következő kérdéskör. Az első a politikai szerveződés abban az államban, ahol élnek. A következő lépcsőfok lenne a nemzetközi szint. Két évig, 1994 és 1996 között voltam elnöke a nemzetközi szövetségnek, és azt láttam, hogy ha nem tesszük erősebbé a szervezetet, nem lehetünk elég hatékonyak. Problémáim támadtak, nem tudtam megnyerni a többséget ehhez a munkához, így aztán nem csináltam tovább. Azonban ez nagy hiányosságot jelentett ezen a területen. Egyesek nem érhetnek el valamit, csakis a csapat érhet el valamit. Ma már jobbak a kapcsolatok nemzetközi szinten, de még sokat lehet tenni. És még valamit mondanék: Dél-Tirol esetében volt egy tényező – Ausztria mint védőhatalom. A romániai, szlovákiai, vajdasági magyar kisebbségeknek nincsen a nemzetközi jog alapján védőhatalmuk. Magyarországnak nincsen nemzetközi jogi felhatalmazása. Tehát egy nemzetközi szervezetnek kellene ezt pótolnia. Ezért lenne sürgetően fontos olyan szervezeti formát találni, amely kielégíti ezt a szükségletet.

Szomráky Béla
Rajnavölgyi Géza

Gál Gyula

AZ AUTONÓMIA FELÉPÍTÉSE

A dél-tiroli eset

A dél-tiroli német többség Olaszország 56,4 milliós lakosságának alig fél százalékot kitevő kisebbsége, amely azonban szoros nyelvi, kulturális egységet alkot a határ túloldalán élő tiroli etnikummal. Dél-Tirol a lexikon meghatározása szerint „Tirolnak a Brennertől délre fekvő része". (Meyers Encyklopädisches Lexikon, 1978.) A dél-tiroli autonómia egy ebből a helyzetből eredő sajátos kisebbségi kérdés több évtizedes folyamat eredményeként létrejött megoldása.

A tiroli felkelés 1809-ben. Középen lovon Andreas Hofer.
Josef Anton Koch festménye

 A brenneri határ

Az olasz igényt az alpesi fő vízválasztó vonaláig terjedő területre Mazzini már 1848-ban megfogalmazta. Az olasz egység megvalósulása után az irredentizmus tűzte zászlajára a brenneri határ követelését. Legfanatikusabb szószólója az az Ettore Tolomei volt (1865–1952), aki a fasizmustól kapott szabad teret szélsőséges dél-tiroli tervei megvalósításához. A történelmi hűség kedvéért tudnunk kell azt is, hogy az irredentizmus vezető személyiségei közt is számosan voltak, akik elutasították a német anyanyelvű területek annektálását.

A brenneri határ Európa térképének első világháború utáni átrajzolása keretében valósulhatott meg.

Szemben a Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvvel – Olaszország határait a „nemzetiség világosan felismerhető vonalai szerint kell megvonni" – a St. Germain-i békeszerződés (1919. szeptember 10.) 27. cikke Tirol Brenneren túli részét Olaszországhoz csatolta. Olaszországgal mint szövetséges és társult hatalommal kisebbségi szerződést nem kötöttek. A dél-tiroli német lakosság helyzete a két világháború közt olasz belügy volt. A beolvasztás – adattamento – Tolomei által kidolgozott tervét a fasiszta hatalomátvétel után kormányprogramként hajtották végre.

A második világháború után a párizsi békeszerződés megerősítette a brenneri határt. Előtte azonban Karl Gruber osztrák és Alcide de Gasperi olasz külügyminiszter tárgyalásai nyomán kétoldalú megállapodás született, amelyet 1946. szeptember 5-én írtak alá Párizsban, és amely a dél-tiroli autonómia nemzetközi jogi alapjává lett („párizsi szerződés").

Ausztriának sikerült elérnie, hogy a párizsi szerződésre az olasz–osztrák békeszerződésben (12/a cikk) is utalás történjék, szövegét pedig mellékletként csatolják. Így az abban vállalt kötelezettségek, a dél-tiroli autonómia biztosítása Olaszországot a békeszerződést aláíró hatalmakkal szemben is kötelezik.

A két világháború közötti helyzettel ellentétben a dél-tiroli német kisebbség jogi helyzete többé nem volt olasz belügy. Ausztria „védőhatalommá" lett. Az osztrák kormányok ilyen pozícióból járhattak el a párizsi szerződés gyakorlati teljesülése érdekében, majd az Olaszországgal kialakult vitában ezért fordulhattak az ENSZ-hez 1960-ban és 1961-ben.

Az ENSZ-vita befejezéséről szóló közös nyilatkozat a szerződés aláírása után 46 évvel, a vita kezdetétől 32 évvel, a rendezési program elfogadása után 23 évvel született!

Mindez egy rendkívül bonyolult, sokszor megtorpanó folyamat volt, amelyben az indulatok és kompromisszumkész józan megfontolások egyaránt szerepet játszottak. Itt csak a dél-tiroli automómia felépítésének legfőbb állomásait emeljük ki.

Az aláírástól a teljesítésig

Az olasz alkotmányozó nemzetgyűlés 1948. január 31-én elfogadja az első Autonómia Statútumot. A Dél-tiroli Néppárt ezt a párizsi szerződés megsértésének tekinti és tiltakozik az ellen, hogy azt a német ajkú kisebbség képviselőivel való konzultáció nélkül dolgozták ki. Főként pedig azért, mert a túlnyomóan olasz lakosságú Trento megyével egybefoglalva Bozen-Südtirol autonómiája feloldódik. Emellett a jogalkotást olyan mértékben „záradékolták", hogy tényleges önkormányzatról az állami jóváhagyás széles köre miatt alig lehetett beszélni.

Az ismét szuverén Ausztria 1955-ben jegyzékben fordul az olasz kormányhoz, a párizsi szerződés végrehajtása érdekében szakértői bizottság felállítását javasolva. Az olasz válasz elutasító.

1957. november 17-én Sigmundskronban 30 ezer dél-tiroli követeli a saját autonómiát, és kiadja a jelszót: „Los von Trient!" – elszakadni Trienttől.

A Dél-tiroli Néppárt 1959 januárjában az osztrák kormányhoz fordul segítségért. Bruno Kreisky külügyminiszter a vitát az ENSZ elé viszi. A közgyűlés 1960. október 31-i határozatával felhívja a feleket, hogy az 1946. szeptember 5-i szerződés teljesítésével kapcsolatos vitában ismét vegyék fel a tárgyalást, és a megoldást az Alapokmányban foglalt eszközökkel kíséreljék meg.

A tárgyalások valóban megindulnak. A Zürichben folyó szakértői konzultációval egy időben, 1961. június 11-én („Feuernacht") bombamerényletek történnek egész Dél-Tirolban. Tucatjával robbantják fel magasfeszültségű vezetékek tartóoszlopait. A merénylők terror útján kívánják az eseményeket befolyásolni és a világközvéleményt a dél-tiroli kérdésre irányítani. További merényletek után 67 dél-tirolit tartóztatnak le. Az 1964-ben folyó milánói tárgyalásokon egy részük magas szabadságvesztés-büntetést kap.

Miután Olaszország az első Autonómia Statútumot nem hajlandó módosítani, Ausztria újból az ENSZ-hez fordul. A közgyűlés 1961. november 28-án újabb határozatban hívja fel a feleket a vita rendezésére.

Az olasz kormány által létesített „Tizenkilences Bizottság" (11 olasz, 7 német, 1 ladin tag) három évig dolgozik a rendezés csomagterve (Paket) és az ahhoz fűzött operatív időrend (Operationskalender) tervezetén.

Évekig tartó vita után Kurt Waldheim osztrák és Aldo Moro olasz külügyminiszter mindkettő végső változatát 1969. november 30-án jóváhagyja. A csomag 137 intézkedést sorol fel, amelyet a párizsi szerződés végrehajtása érdekében az olasz félnek kell meghoznia. Közülük 97 alkotmánytörvényt igényel. Ilyen alkotmánytörvény léptette hatályba az 1972. augusztus 31-i Új Autonómia Statútumot, a dél-tiroli autonómia ma hatályos legfontosabb jogforrását.

A Waldheim–Moro megállapodás után a csomag valamennyi pontját teljesítő különböző szintű jogalkotás további 23 évet vett igénybe. Jellemzésül utalunk arra, hogy a csomag utolsó nyitott kérdései közt volt olyan is, mint a bozeni zenei konzervatórium nyelvhasználatának kérdése.

A két kormány végül az utolsó négy rendelet közzététele után, 1992. június 17-én közös nyilatkozatban jelentette az ENSZ főtitkárának a vita befejezését.

Autonómia és központi hatalom

A párizsi szerződés sokat kritizált szövegezése szerint Bolzano és Trento „lakosságának biztosítják az autonóm regionális törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlását". Az Autonómia Statútum erre a lapidárisan megfogalmazott elvre építi ennek intézményi kereteit – jogosítványokkal és korlátokkal együtt.

Trentino–Dél-Tirol a Statútum 1. cikke szerint „az egy és oszthatatlan Olasz Köztársaság politikai egységén belül" az alkotmány alapelveinek megfelelő jogi személyiséggel rendelkező autonóm körzetként létesül, amely Trient és Bozen megyéket foglalja magában. Azonnal, mintegy a Statútum homlokán találjuk annak kijelentését, hogy a körzeten belül minden nyelvcsoport tagjai jogegyenlőséget élveznek, mindegyikük etnikai és kulturális sajátosságai védelemben részesülnek. (2. cikk)

A törvényhozás jogát az autonómia keretében a körzet és a két megye „az alkotmánnyal, az állam jogrendjének alapelveivel, a nemzeti érdekekkel összhangban, a nemzetközi kötelezettségek és nemzeti érdekek tiszteletben tartásával – amelyekhez a helyi nyelvi kisebbségek védelmének érdeke is hozzátartozik –, a köztársaság gazdasági-szociális reformjainak alapvető rendelkezéseit is figyelembe véve" gyakorolhatják.

Hogy milyen területekre nézve rendelkeznek a törvényalkotás jogával, a Statútumban részletes felsorolást találunk. Így a megyék jogkörébe tartoznak olyan, a nemzeti identitás megőrzése szempontjából fontos területek, mint a történelmi, művészeti és népi értékek védelme és gondozása, helynevek adása a kétnyelvűség kötelezettségével, helyi szokások, hagyományok, kulturális intézmények (könyvtárak, akadémiák, intézetek, múzeumok), helyi művészeti, kulturális és oktatási rendezvények, tájvédelem, iskolaépítés.

Az igazgatási autonómia a jogalkotás autonómiájához kapcsolódik: „Azokon a területeken és azokon a határokon belül, amelyek közt a körzet és a megyék törvényi rendelkezéseket hozhatnak, az igazgatási jogosítványokat, melyek a korábbi rend szerint az államot illették, a körzet és a megye gyakorolja." (16. cikk)

A körzet törvényhozó szerve a körzeti tanács (Regionalrat), a megyéké a megyei közgyűlés (Landtag). A végrehajtásé a kormánynak tekinthető körzeti bizottság és megyebizottság (Regional-, Landesausschuss). Dél-Tirol ötévenként választott 35 Landtag-képviselője Trentino egyidejűleg választott ugyancsak 35 képviselőjével együtt alkotja a körzet hetven tagú törvényhozását.

Törvényjavaslatokat a képviselők, a kormány, valamint kétezer aláírás támogatásával egyes polgárok is benyújthatnak. A Landtag egyszerű szótöbbséggel dönt. Az elfogadott törvényjavaslatot meg kell küldeni a megye kormánybiztosának, aki visszautalhatja azt, ha úgy véli, hogy az túllépi az autonóm jogosítványokat, ellenkezik a nemzeti vagy megyei érdekekkel, ideértve a kisebbségek jogainak sérelmét is. A törvényhozásnak módja van abszolút többséggel újra megszavazni a törvényt, és ha a római kormány 15 napon belül nem fordul az Alkotmánybírósághoz, a törvény hatályba lép.

Különleges, nyelvcsoportonkénti szavazást tesz lehetővé a Statútum arra az esetre, ha egy javaslat sérteni látszik a különböző nyelvcsoportok jogegyenlőségét, népi és kulturális sajátosságát, és azt egy ilyen csoport képviselőinek többsége kéri.

 Nyelvhasználat és oktatás

A dél-tiroli autonómia által biztosított jogosítványok mindkét területen sok európai kisebbség számára irigylésre méltó képet nyújtanak.

A Statútum kimondja, hogy a német nyelv a hivatalos olasz nyelvvel egyenjogú. Az olasz nyelv egyedüli használata kizárólag a katonai intézményeken belül érintetlen. „Dél-Tirol német nyelvű polgárainak joga van a bíróságokkal, a közigazgatás szerveivel és hivatalaival, amelyek székhelye a megyében van vagy körzeti hatáskörűek, valamint a közszolgálatot ellátó koncessziós vállalatokkal való érintkezésben anyanyelvüket használni." (100. cikk)

Mindezek a szervek és vállalatok írásban és szóban annak a nyelvét használják, aki hozzájuk fordul. Ha az írásbeli érintkezés hivatalból indul, az annak a polgárnak a feltételezhető nyelvén folyik, akihez az iratot intézik.(!) A közigazgatás a német nyelvű polgárokkal szemben a német helységneveket is köteles használni, ha egy dél-tiroli törvény az ilyen helységnév létezését megállapította. A hivatalos érintkezés nyelvi szabályozására jellemzésül: a katonai intézményekre vonatkozó fenti szabály alkalmazásával kapcsolatban vitás volt, hogy az ugyancsak a fegyveres erőkhöz tartozó carabinieri és pénzügyőrség gyakorlatában is kizárólagos-e az olasz nyelv vagy sem. Az 1993-ban hatályba lépett, bíróságokra és rendőrségre vonatkozó rendelet ezt úgy rendezi, hogy az olasz nyelv kizárólagossága egyértelműen csak a belső érintkezésre vonatkozik, míg a külső, ügyfelekkel folyó eljárásra a nyelvi egyenjogúság szabálya érvényes. Így a kihallgatás azon a nyelven folyik, amelyet a gyanúsított a feltett kérdésre anyanyelvének nevez meg. Ha nem nyilatkozik, a „feltételezett" nyelven.

A bírósági eljárásban is messzemenő nyelvi jogosítványok érvényesülnek. A büntetőeljárás egynyelvű, németül vagy olaszul folyik. Ha a gyanúsított vagy vádlott nem nyilatkozik, itt is a feltételezett nyelvet kell alkalmazni a bírósági irat szerkesztésénél. Az első irat kézhezvételétől számított tíz napon belül a címzett kifogással élhet. A bíróság ezt és minden korábbi iratot az eljárási költségek terhére a kívánt nyelvre fordítja, és minden további irat ilyen nyelven készül. Ilyen kifogás nélkül is joga van a vádlottnak a tárgyaláson kérni, hogy németül hallgassák meg – anélkül, hogy a korábbi iratokat le kellene németre fordítani. A kívánt eljárási nyelven a vádlott egy alkalommal változtatni jogosult! Tanúkat anyanyelvükön hallgatnak meg, de a kérdések és válaszok az eljárás nyelvén kerülnek jegyzőkönyvbe, ha ez történetesen a másik nyelv. Több vádlott esetén az eljárás kétnyelvűvé válik, ha a vádlottak nem azonos anyanyelvűek. Az ügyész vádbeszéde két nyelven hangzik el, ugyanígy az ítélethirdetés is. A polgári perekben a felek szabadon határozhatják meg, hogy irataikat németül vagy olaszul szerkesztik. Ha a kereset és válaszirat azonos nyelvű, úgy az eljárás ezen a nyelven fog folyni. Ha az alperes a másik nyelven készíti elő periratát, az eljárás kétnyelvű lesz úgy, hogy a perköltségek terhére a bíróság minden periratot erre a másik nyelvre lefordít.

Ami a közigazgatást illeti, a Statútum szerinti nyelvi egyenjogúság itt is irányadó. Ez vonatkozik a Dél-Tirolban székelő körzeti hatáskörű szervekre és a koncessziós közfeladatot ellátó vállalatokra is. Egy 1988. évi végrehajtási rendelet alapján a hivatali helyiségekben ki kell függeszteni a figyelmeztetést a szabad nyelvhasználat jogára, sőt arra is, hogy a hivatalnokot milyen szankció fenyegeti, ha ezt a jogot megsértené!

A kétnyelvűségnek ez a szintje természetesen összefügg az oktatással. A „katakomba-iskolák" korszaka után az olasz kormány már 1945–1947 folyamán több dekrétumban helyreállította a német nyelvű oktatást. A kétnyelvű vagy egynyelvű iskolák sokat vitatott típusai közül a Statútum az egynyelvű német, olasz és ladin iskolák rendszerét választotta. Óvodákban, elemi és középiskolákban egyaránt olyan tanerők oktatnak, akiknek az iskola nyelve anyanyelvük. A másik – olasz vagy német – nyelv oktatása az elemi iskola második vagy harmadik osztályában kezdődik.

A beíratás az apa vagy helyettese egyszerű kérelmére történik. A beírás megtagadása esetén a bozeni közigazgatási bírósághoz lehet fordulni. Gyakori jelenség, hogy olasz szülők a német nyelvtudás fontosságára tekintettel gyermeküket német iskolába kívánják beíratni. Ez megtagadható, ha a gyermek hiányos német tudása az oktatás menetét károsan befolyásolná. Vitás esetben egy olasz–német paritásos bizottság dönt, amelynek elnöke olasz tanuló esetében olasz, német esetében német. Ugyanez érvényes abban a gyakori esetben, amikor német szülők (németül „von Haus aus" úgyis tud) gyermeküket olasz iskolába kívánják adni. Amikor a hatvanas évek végén olasz részről a kétnyelvű iskolák rendszerét szorgalmazták, a Néppárt ezt arra hivatkozva utasította el, hogy a kétnyelvű oktatás rontja a tanulók anyanyelvi szintjét. Bárhogy is van, Dél-Tirolban a kétnyelvűség mindenütt tapasztalható jelensége megteremti az Autonómia Statútum gyakorlati érvényesítésének feltételeit.

 Egyetem és felsőoktatás

Felix Ermacora professzor nagy művének beszédes címe: Südtirol und das Vaterland Österreich. Dél-Tirol és osztrák haza – a védőhatalmi státus mellett, amelyet a párizsi szerződés biztosít, a szerző szerint a dél-tiroli autonómia azt is lehetővé teszi, hogy Ausztria az olasz államukkal szemben lojális német anyanyelvű dél-tiroliak kulturális hazájának (Mutterkulturland) szerepét töltse be.

Ez különösen érvényes a felsőoktatásra. A párizsi szerződésben kimondott elvet már egy 1952-ben kötött megállapodás érvényesítette, kimondva az egyetemi és főiskolai diplomák és címek kölcsönös elismerését. Egy 1979. évi osztrák törvény (Gleichstellungsgesetz) egyenjogúságot biztosított azoknak a dél-tiroli egyetemi hallgatóknak, akik a legutóbbi népszámláláskor magukat német vagy ladin anyanyelvűnek vallották. Jellemző adat: az 1989. évi téli szemeszterben az 5400 német és ladin nyelvű dél-tiroli diák közül 1600 tanult olasz egyetemeken, 3800 Ausztriában. Az innsbrucki egyetem, amely szinte a dél-tiroli „tartományi egyetem" szerepét tölti be, a padovai egyetemmel közös terv szerint folytatja az olasz jog kétnyelvű oktatását.

Mindemellett ma már Dél-Tirolnak is van német nyelvű saját egyeteme. Egy állami törvény 1997 májusában Dél-Tirol megyére ruházta az egyetem létesítésének jogát. Így 1997. október 1-jével megalapították Bozenben a „Freie Universität Bozen" nevű felsőoktatási intézményt.

 Külső kapcsolatok

Mint ahogy ma már aligha van számottevő olyan nézet, amely a dél-tiroli autonómiát összeférhetetlennek tekintené az olasz állam egységével, a dél-tiroli azonosságtudatot az állam iránti lojalitással, úgy nem tekinti senki „elszakadási törekvésnek" a megye szoros együttműködését Ausztriával, közelebbről Észak-Tirollal.

A rendszeres kapcsolattartásról az Észak-Dél-Tiroli Kapcsolatok Bizottsága gondoskodik (Kontaktkomitee Nord-Südtirol). Ez az osztrák Tirol tartományi parlamentjében képviselt pártok frakcióvezetőiből, magas rangú tiroli személyiségekből, a Dél-tiroli Néppárt elnökségéből áll, de tagja a dél-tiroli Landeshauptmann (tartományi főnök) is. A bizottság tevékenységén túlmenően a tiroli és dél-tiroli tartományi gyűlések együttes ülései is a határ nélküli együttműködést szolgálják. Vorarlberg tartományi gyűlésével együtt a „Viererlandtag" (Tirol, Trentino, Dél-Tirol, Vorarlberg) első ülését olasz területen, Meranóban tartotta 1991-ben.

Az osztrák törvényhozás szövetségi szinten tartja a kapcsolatot Dél-Tirollal az évi egy-két alkalommal megtartott „dél-tiroli megbeszélések" útján. Ezen a tiroli Kontaktkomitee tagjai mellett részt vesz az osztrák külügyminiszter tanácsadóival, valamint a parlamenti pártok elnökei.

 „Galamb a háztetőn"

A dél-tiroli kérdés rendezésének folyamatában is, mint számos hasonló történelmi helyzetben, felmerültek olyan nézetek, hogy az végső soron csak határmódosítás útján lesz lehetséges. Bruno Kreisky, az akkor ellenzékben lévő Osztrák Szocialista Párt (SPÖ) elnöke a csomag és operatív időrend parlamenti vitájában 1969. december 15-én kijelentette: „A legjobb megoldás, amely egy adott földrajzi helyzetben képzelhető, kétségtelenül az önrendelkezési jog megadása… mégis a politikai realitásokhoz kell tartani magunkat. Sem a Kelet, sem a Nyugat nem kíván Európában bármilyen határmódosítást… Ma tehát Dél-Tirolnak önrendelkezési jogot követelni, ami a brenneri határt kétségessé tenné, a szélsőséges demagógia vádját keltené velünk szemben. Nem marad más hátra, mint várni addig a remélhetőleg nem távoli időpontig, amikor az Európa demokratikus államai közti határok feloldódnak."

Az elmélet és pártpolitika síkján mozgó vitában a Südtiroler Heimatbund a Dél-tiroli Néppárt 1981. május 23-i tartományi gyűlésén olyan határozatot követelt, amely felszólította volna Ausztriát mint védőhatalmat, hogy a még mindig megoldatlan, szerinte zsákutcába jutott kérdésben forduljon ismét az ENSZ-hez, és követelje az önrendelkezési jog érvényesítését. A mérsékeltek Kreiskyhez hasonlóan úgy vélték, hogy ez a jog egy államon belül is érvényesülhet (innere Selbstbestimmung). Ennek intézményesített formája az autonómia. A Néppárt elnöke, Silvius Magnago is reálpolitikai szempontokra hivatkozva ezt az álláspontot képviselte. A Heimatbund javaslatának elfogadása szerinte a párizsi szerződés felmondását jelentené. A dél-tiroliak olyan célok után futnának, amelyek megvalósítására sem belső, sem nemzetközi szinten a legcsekélyebb kilátás sincs.

Rudolf Kirchschläger osztrák államelnököt egy bozeni tévényilatkozatával kapcsolatban a Heimatbund elnöke azzal vádolta, hogy amikor Dél-Tiroltól az idegen uralomba való belenyugvást várja el, súlyos kárt okoz az osztrák anyaország és Tirol évszázados kapcsolatának. Kirchschläger válasza (1981. március 1.): „Sajnálom, hogy nyilatkozatom miatt csalódott és elkeseredett. Szándékom az volt, hogy azt mondjam, amiről bensőleg meg vagyok győződve, és nem azt, ami politikailag jól jön. A nemzetközi helyzet ismeretében a béke fenntartása mellett – amit minden erőmmel szolgálni kívánok – számomra elképzelhetetlen bármilyen határmódosítás Európában."

Az évtizedes dél-tiroli vita során az igazságosnak bár sohasem tartott, de létező határokat osztrák részről nem kérdőjelezték meg. A józan állásfoglalásokat az a megfontolás hatotta át, amelyet Ermacora professzor így fejezett ki: „az autonómia biztos – igaz, csak veréb, de markunkban van, míg minden, ami az önrendelkezéssel függ össze, galamb a háztetőn".

 „Dél-tiroli modell"?

A Dél-tiroli kézikönyv 1998. évi kiadása az autonómia történéseinek krónikájához hozzáfűzi: „A kilencvenes években fokozódik a nemzetközi érdeklődés a dél-tiroli autonómiamegoldás iránt; különösen a korábbi keleti blokk államainak nyelvi kisebbségei használják tájékozódási eszközül saját problémáik megoldási kísérleteiben a dél-tiroli autonómiamodellt."

Ez valóban így van. Tény azonban az is, hogy nincs két azonos kisebbségi kérdés Európában, amelyre azonos megoldások volnának alkalmazhatók. Egyszerűen azért, mert eltérőek a történelmi gyökerek, az ezekből származó indulatok, a partnerek mentalitása, a kisebbség és többségi nemzet aránya és számos más tényező.

Tanulságokat azonban le lehet vonni, így mindenekelőtt:

* az autonómia nem elszakadás, nem növeli, inkább csökkenti az esetleges ilyen törekvéseket;

* az autonómia nem rontja, ellenkezőleg, elősegíti a lojalitást az állam iránt, amely azt biztosítja;

* a dél-tirolihoz hasonló autonóm státus megteremtése hosszú, akár évtizedekig tartó folyamat.

Ami a dél-tiroli „receptet" illeti, álljon itt egy osztrák szakértő (K. Zeller) véleménye: a dél-tiroli siker három lényeges tényezőn nyugodott: a saját identitás megőrzésének akaratán, a politikai egységen és az anyaország tetterős támogatásán.

KISEBBSÉGI JOGOK DÉL-TIROLBAN
Gondolatok egy európai autonómiához

Beszélgetés Ludwig Steinerrel

Ludwig Steiner, az Osztrák Néppárt (ÖVP) egyik legmarkánsabb politikusa 1922-ben született Innsbruckban. A második világháború alatt részt vett az osztrák ellenállási mozgalomban, a háború befejezése után pedig a Néppárt tiroli vezető politikusai mellett dolgozott. 1948-ban szerzett közgazdaság-tudományi doktorátust, majd ezt követően diplomáciai szolgálatba lépett. Raab kancellár titkáraként 1955-ben Moszkvában részt vett az államszerződés kidolgozásában. Az évek során különböző külügyi tisztségeket töltött be, többek között vezette a szófiai és az athéni osztrák külképviseleteket, és betöltötte a külügyminisztérium helyettes főtitkárának tisztségét is. 1979-től 1990-ig Tirol egyik képviselőjeként tagja volt az osztrák parlamentnek. Politikai tevékenységében kiemelkedő helyet foglalt el a dél-tiroliak jogainak és általában az emberi jogoknak a védelme. Alelnöke volt az Európai Kereszténydemokrata Uniónak (UECD), tagja az Európa Parlamentnek és küldötte az Európai Demokratikus Uniónak (EDU). 1991-ig az Osztrák Néppárt külpolitikai szóvivőjeként, 1989-től 1996-ig a párt politikai akadémiájának elnökeként tevékenykedett. Három évvel ezelőtt vonult vissza az aktív politikai munkától.

Folytatás a II.részben:

Dél-Tiroli Autonóm Tartomány II. rész