Reményik Sándor:                                 Ahogy lehet
  

 

 
Fogcsikorgató türelemmel, 
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással, 
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval, 
Tenyérrel, mely sima örökké, 
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel 
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis, 
Hogy rajtunk ez is, az is megesett: 
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan, 
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet... 

Megalkuvás zsoltárát énekelve, 
Végtelen rabmenetben csak megyünk, 
Nincs semmi fegyverünk, 
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik, 
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta. 
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai. 
Nemzedékek büszke hídfői közt 
Görbülő ív, görnyedő átmenet: 

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, 
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben, 
Az vesse reánk az első követ! 
Minden percünk kínzó kiegyezés: 
Ahogy lehet... 

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse, 
Félbenmarad, megmásul mondatod? 
Egy szikra talán mégis zengve pattan 
Lángörvényből, mely benned kavarog. 
Dagadnak benned árvizes erők, 
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle 
Kristálytiszta vízzel egy poharat. 
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz, 
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, 
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból, 
Minden megmaradt árva keveset: 
Ahogy lehet... 

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában 
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina, 
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője, 
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti, 
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés.. 

Te is, testvérem, karszti sorsodat 
Fogadd el, s védd meg karszti földedet, 
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet, 
S azt a fölséges Isten-lábnyomot, 
Mit a lavina minden rohama 
Eltörölni még sohasem tudott. 
Védd ezt a talpalatnyi telkedet, 
Cserépkancsódat és tűzhelyedet, 
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel. 
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet... 
Ahogy lehet... 

 Nem nyugszunk bele!



Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.


De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.


Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zúgnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Magányos cipruság
Tisza István ravatalára

Nem szánlak, jó Vitéz, mert jó Neked,
Neked már jó.
Sok rémség elől elfedte szemed
Az orgyilkos golyó.
Rövid a kín, hosszú a síri álom,
De ezt a népet szánom és útálom.

Hogy letört életednek drága gátja,
Rajt' dül át a tömeg,
Ezer közül nagyságod egy ha látja,
S az sem érdemli meg;
A nemzedékek sodra tovatart,
S nem ád az Isten több ilyen magyart.

Míg éltél, értünk drága két karod
Munkált erőd felett,
S a halál, mikor szíven ragadott,
Szóltál: "Ez így kellett".
Néztél merőn, Kálvin kemény magyarja,
A puskacsőbe: ahogy Isten akarja.

Egy szörnyű korszak minden bűneit
Hordta fenkölt fejed,
Szeretted édes magyar véreid,
S tested megtöretett,
Új tagja mártírok nagy seregének,
Néróknál haj! hóhérabbak a népek!

A becsületen folt, csorba ne essék,
Nem volt más jelszavad,
Hitted, hogy nem ábránd, mi kötelesség.
Arany-Szent-György-lovag,
Köveden rövid lesz a felirat:

Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!

1918 Mindszentek estéjén