Irodalom és a nemzeti önismeret I.rész

I.

            A kulturális embertan tudósai szerint az ember természettől fogva kultúrlény. Csupán biolgóiai lényként életképtelen volna, életképessé az teszi, hogy önmaga és a természet közé iktatja a kultúrát. A kultúra az ember fizikai létezésének is feltétele.[1] Ahhoz, hogy élni tudjon “a kultúra szimbolikus értelemvilágához kell idomulnia, amely szimbolikusan közvetíti és így lakhatóvá teszi számára a világot. Az embernek nincs más választása.”[2]

            A kultúra viszont nem képzelhető el közösség nélkül. Az egyén létének előfeltételeit a közösség biztosítja, “minden ember egy olyan kulturális közösségtől kapja tudása előzetes struktúráját, amelybe beleszületik, pontosabban, amelyben tudata kialakul”.[3]

            A személyiség közösségi megelőzöttsége magyarázza meg az anyanyelv rendkívüli szerepét is az egyén  életében. “Csak anyanyelvemen lehetek igazán én” - vallotta Kosztolányi.[4] Megállapításával egybevág a mai agykutató véleménye, mely szerint az agykéreg anyanyelvi beszédrégiójának döntő szerepe az ember minden szellemi tevékénységében érvényre jut.[5]

            Egy-egy nyelv kialakulásának történelmi folyamata annak is biztosítéka, hogy az azonos anyanyelven beszélők között különlegesen mély kapcsolat van. Az anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem sajátos szemlélet, sajátos logika is. “Nyelvünk szerkezete nem eszköze, hanem formálója gondolatainknak.”[6] Az anyanyelv “az etnikum egyéniségének lényegi meghatározója”.[7] Megőrzi tapasztalatait, biztosítja folytonosságát és hagyományközösségét.

             A személyiségnek  léte épsége érdekében szüksége van egy bensőséges otthonvilágra, folytonosságra és biztonságra. Ez éppígy érvényes a közösségre is. Közös otthonosság-érzés nélkül nincs közösség. Az egyénnek és a közösségnek egyaránt létfeltétele az, hogy azonos lehessen önmagával, hogy legyen azonosságtudata.         

            A nemzeti közösség összetartozásának legfontosabb tényezője a nemzeti  önismeret.[8]  

            A nemzeti önismeret azonban nemcsak a közösség sajátosságainak tudatosítását és őrzését jelenti, hanem állandó alakítást, formálást, gazdagítást igényel. Az azonosságtudat folyton alakul és állandó párbeszédben képződik. Azonosságunk és változásunk feszültsége éppúgy formálja, mint a kultúrák szembesülésének tapasztalata. Nemzeti önazonosságunk kultúránk folyton változó, folyton alakuló történeti eredménye.

            Ebben a folytonos változásban a mindenkor alapvetően fontos kultúrák közötti párbeszéddel legalábbis egyenlő értéket kell tulajdonítanunk a belső azonosságnak és különbözésnek. Egy adott helyzetben a belső, háttérbe szorított hagyomány felelevenítése, meghaladása, szembesítése a jelennel legalább akkora identitásképző erő lehet, mint a kultúrák közötti párbeszéd. Kultúránk legnagyobb alkotói ezért mindenkor a magyarság és európaiság értékeinek a szintézisére törekedtek. 

            A nemzeti tudat és önismeret a nemzeti kultúra egészében nyilatkozik meg a maga teljességében. De van az alkotóknak egy csoportja, amelyikben különleges közösségi felelősség él. Ezek az alkotók személyes gondjukként élik meg a nemzet sorskérdéseit, ezért különleges szerepük van a nemzeti önismeret alakításában. Műveikben másokénál közvetlenebbül jelennek meg a nemzeti kérdések és sajátosságok.

            Természetesen alapvető részei a nemzeti önismeretnek azok a remekművek is, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a nemzet kérdéseihez. Az anyanyelv és a hagyományközösség nemzeti jellegűvé avatja ezeket az alkotásokat is. Az egyén által megélt egzisztenciális kérdések a közösség számára is tanulságul szolgálnak. Az egyén kérdéseit pedig sokszor közösségének tapasztalatai motiválják.    

            A művekben megnyilatkozó közösségi felelősség nem ütközik a művészet autonómiájával. Sőt, egyenesen abból következik. A művészet előtt ugyanis az életnek nincs tiltott része. "A világ, az emberi élet nem parcellázható fel irodalmon belüli és kívüli területekre."[9] Hosszabban idézem ezzel kapcsolatban Illyés Gyula hangsúlyos helyen, Hajszálgyökerek című kötetének bevezetőjében írt sorait: "Alig van a szellemi életnek fölöslegesebben feltett kérdése ennél: szükséges-e, hogy irodalmi műnek irodalmon kívüli föladata legyen? Világos, hogy igen. Világos, hogy nem. Műve válogatja; idő és hely szerint. Műve és embere. Függetlenül szinte egymástól. (...) Vizsgálhatom és értékelhetem az irodalmi (és művészeti) alkotásokat merőben sajátos törvényeik alapján. De ezeket az így egyszer már eredményesen megvizsgált és értékesnek elismert alkotásokat újabb vizsga és értékelés elé vonhatom aszerint, milyen végeznivalót teljesíthetnek "irodalmon kívüli" területen; olyanon például,  mint egy-egy közösségi tudat alakítása. De valóban irodalmon kívüli az ilyen terület? Nem marasztalható-e el a maga sajátos törvényei szerint is az az irodalom, amely ez alól kivonja magát? Bizonyos helyen,  bizonyos időben."[10]

            A költészet funkcióit vizsgáló Tamás Attila is azt az összegző megállapítást teszi,hogy

"a társadalmi, természeti-tárgyi és tudati valóság megismerése éppúgy e funkciók közé tartozik, mint az erkölcsi nevelés, a politikai aktivizálás, az önkifejezés, a kommunikáció vagy akár a gyógyítás is".[11]

            A magyar és a világirodalom legnagyobb alkotásai közül számtalan példát idézett már az irodalomtörténet annak bizonyítékaként, hogy eszétikai érték és közösségi felelősség, közösségi gond, közösségi tudatformálás nem ütköznek egymással. József Attila nagy közéleti-gondolati versei esztétikai érétékük tekintetében is a költő művészetének felső szintjén vannak.[12] Illyés remekműve, a Puszták népe eredetileg publicisztikai beszámolónak készült. Előbb mint híradás váltott ki óriási visszhangot. Tényszerű hitelessége egyáltalán nem ellentétes az esztétikai megalkotottság, a művészi autonómia követelményével, annak is "klasszikus szinten tesz eleget".[13]Dantétől Zrínyiig, Dosztojevszkijtől Petőfiig sorolhatók az alkotók, akik  "nemzetileg, politikailag, társadalmilag, erkölcsileg, vallásilag "elkötelezett" művekkel jutottak az esztétikai tökéletesség csúcsaira".[14]

                                                            II.

            A nemzeti önismeret irodalom által való alakítását magának az irodalomnak a létmódja is lehetővé  teszi. "Az irodalmi szöveg valóság és fikció keveredése, s ekképp magával vonja az adott és az elképzelt összjátékát."[15] Az irodalmi műben mindig együtt vannak a nem fiktív és a fiktív beszéd elemei. A leginkább elvont szöveg is mindig tartalmaz valamit a külső valóságból, s a leginkább életdokumentumnak látszó szöveg is mindig alakított szöveg, melynek belső szervezettsége van. Minden irodalmi szöveg "társadalmi, történelmi, kulturális és irodalmi rendszerek sorából válogat, mely rendszerek a szövegen kívül, vonatkoztatási mezőként léteznek". Az irodalmi mű a kiválasztás aktusa révén átalakítja eredeti rendjüket, ezáltal változtatja azokat "az észlelés tárgyaivá".[16] Az irodalom tehát azért hozza létre a maga külön létmódját, hogy az alkotó ennek révén kinyilváníthassa a világhoz való viszonyát. Az irodalom azért használja fel a valóság tényeit, hogy megmutathassa, miként ítéli meg azokat.[17]

            Roman Ingarden világította meg az irodalomnak azt a sajátosságát, hogy "az irodalmi műben ábrázolt tárgyak származékos, tisztán intencionális tárgyiasságok, melyeknek lényegük szerint létheteronóm jellegük van, bár tartalmuk szerint általában a reális tárgyiasságok típusához tartoznak."[18]Az irodalmi műnek ez a külső tárgyias struktúrája teszi lehetővé azt, hogy a művet prgamatikusan is értelmezzük, közvetlen életvonatkozásai felől is megközelíthessük. Ez "a pragmatikusan is értelmezhető, tárgyias struktúra ugyanakkor magasabb szerveződésű formákba is beilleszkedik".[19] A tárgyias struktúra is az esztétikai megalkotottság révén nyeri el igazi értelmét. A művészi alkotásban az informatív tárgyiasságok egy bonyolult jelentésstruktúra elemeiként jelennek meg. Ez teszi lehetővé azt, hogy a művészileg értékes művel az olvasók időről időre dialógusba léphessenek.

            A művészi érték olyan elemek sokaságából képződik az alkotó teremtő munkája révén, amely elemek önmagukban nem esztétikaiak, de a műalkotásban az esztétikai érték alkotóelemeivé válnak. Ezek között az értékelemek között fontos hely illeti meg a megismerő és az eszmét sugáró értékelemeket, a Markiewicz által referenciálisnak illetve posztulatívnak nevezett tényezőket.[20]

            Az esztétikai érték összetettsége biztosítja azt, hogy csak a remekművek válhatnak tartósan a önismeret formálóivá. Időlegesen egy-egy nem teljes esztétikai értékű mű is lehet népszerű valamely értékelem aktuális érdekű eltúlzása révén, de az ilyen művek hatása sohasem tartós, sohasem mély.

            Az irodalom ismereti-önismereti funkciójának megértését Heidegger művészetfilozófiájának alapgondolata is segíti. Eszerint a műalkotás a maga módján feltárja a létező addig elrejtett létét.  "A műalkotásban a létező igazsága lép működésbe. A művészet az igazság működésbe-lépése."[21]Az igazság "a létező el-nem-rejtettségét jelenti".[22] Irodalmunk egyik fő vonulata ilyen értelemben is a nemzeti önismeret semmi mással nem helyettesíthető megnyilatkozása, a nemzeti lét rejtett, de létező tartományainak föltárása, fényre hozása. 

                                                            III.

            A magyar történelem egyik jellegzetessége az, hogy Mohács óta az országot irányító politikai hatalom és a nemzet szellemiségét, lelkiségét kifejező irodalom csak egy-egy kivételes pillanatban találkozott, általában azonban szemben állt egymással. Ez a feszültség telítette nemzeti sorskérdésekkel a magyar irodalmat. "Ezért van a magyar író és gondolkodó sokkal inkább bezárva népe világába, mint a nyugateurópai."[23] A magyar irodalom nemcsak vetülete és nyelvileg elhatárolt változata az európai irodalomnak, hanem egy olyan emberi közösségnek, a magyar nemzetnek a megnyilatkozása is, amelyiknek minden más nemzetétől különböző történelmi élményei vannak.[24]Ezzel magyarázható az is, hogy irodalmunk történetének korszakai többnyire a nemzet történelmi fordulatainak dátumaihoz is kötődnek.

            Nemzeti imádsággá is olyan verseink váltak, amelyekben a nemzet legmélyebb szándékai szólaltak meg. A jobb nemzeti sorsért könyörgő Himnusz, a hazához való hűség Szózata és a szabadság-küzdelem esküjét  fogalmazó Nemzeti dal.

            Egyik legmélyebb hagyománya irodalmunknak a nemzeti kiszolgáltatottság elleni tiltakozás, az egyéni  és a nemzeti szabadság óhajtása, az emberi teljesség igénye, a "lefokozott élet" elleni lázadás. Ebben a törekvésében olyan folytonosság van, mely egyént és közösséget az elnyomás és a kényszerűség közepette is tartásra, értékóvásra és értékteremtésre ösztönzött, a nemzeti függetlenség idején pedig nemzeti felelősségre int.

            Irodalmunk egyik fő vonulatának minden időben a nemzeti felelősségtudat volt az ösztönzője. A régi századokban is ez vetette föl újra és újra a nemzeti lét "lenni vagy nem lenni" kérdését, mellyel Mohács óta folyton szembesül irodalmunk. A kiegyezés után némiképp háttérbe szorult ez a gond, Trianon azonban új dimenziókkal súlyosbítva tette ezt újra tragikusan időszerűvé. Jórészt ez a közösségi felelősség telítette irodalmunkat morális és szociális érzékenységgel is.

            Íróink mindenkor tudták és tudatosították azt, hogy a nemzet helyettesíthetetlen érték, melyet állandóan óvni és alakítani kell. Hittek abban, hogy az irodalom a személyiség és a közösség formálásának hatékony eszköze. "Az igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek"[25]- vallotta Babits. "Aki csak a mester címre tart igényt, s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye"[26] - írta az egyébként homo aestheticus Kosztolányi Dezső. "A dolgok rendje, hogy Bánk bán és Ludas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak"[27]- idézhetjük Németh László véleményét.  Márai Sándor szerint sincs "meddő remekmű", az író nem térhet ki korának kérdései elől. A "nevelői szerep"  veszélyezteti a művet, viszont az író műve "félelmesen közömbös és meddő marad, ha nem vállaja ezt a szerepet."[28]

                                                            IV.

            Kultúránk legnagyobbjai időről időre megújították a nemzeti tudatot.

            A magyar irodalom és a nemzeti önismeret a XX. században is szorosan összekapcsolódik, bemutatásása csak monográfiák vállalkozhatnának. Itt csupán jelzésszerűen utalok ennek az összakapcsolódásnak néhány modell értékű példájára.

            A magyar nemzeti tudat és önismeret történetében a XX. század legelején Ady Endre nyitott teljesen új horizontot. Egymaga érvénytelenítette a hivatalos magyar önszemléletet. A tartós milléniumi  önelégültség idején a nemzet minősége és sorsa fölötti kétségbeesésének adott hangot.

            Úgy élte meg a maga magyarságát, mintha ő volna az utolsó magyar, aki még tehet valamit ezért a népért. Az emberlét lehetőségeivel szembesítette a magyarság állapotát. Mélyen azonosnak érezte magát a magyarsággal, de éppen egyetemes emberi mértéke miatt magyarságtudata csak feszültségben volt megélhető: azonossága szembenállás is volt, szembenállása azonosság is. A faj, fajta szó Ady szótárában a nemzetfogalomnak a magyarság minden rétegére való kitágítását jelentette. Nemzetfogalmának nem az eredet, hanem a magyar sors vállalásának a minősége adta a tartalmát:

                                                Kitárul afelé karom,

                                                Kit magyarrá tett értelem,

                                                Parancs, sors, szándék, alkalom.

            A magyarság közeli szétszóratását sem váteszként látta meg, hanem a nemzeti minőség iránti kivételes felelősségével következtetett arra, hogy "elveszünk, mert elvesztettük magunkat".

            A hatalmas háborús propaganda ellenére az első pillanattól kezdve elítélte a háborút. Apokaliptikus víziókban jelenítette meg a pusztítást. Kialakította személetének új időperspektíváit, a pusztítással szemben egy emberibb világ reményének a lehetőségét őrizte.

            Kivételes erkölcsi emelkedettséget tanúsított a  tragédia tetőfokán is.

            Művészete eszményi modellje annak a mély patriotizmusnak, amelyik a nemzet tetteit magának a nemzetnek az érdekében belülről bírálja. Senki sem volt európai kortársai között, aki népének olyan fokú új tudatot adott volna, mint Ady Endre.[29]"A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála"[30]- írta róla Németh László.

            Ady a nemzeti önismeret felelősségét oly természetesen vonta költészetébe, hogy ezt nemcsak kortársait ösztönözte ezáltal, hanem újabb és újabb nemzedékek számára is példa maradt.

            Móricz Zsigmondot is ő ébresztette igazi hivatására. Móricz gyakran Ady-versmotívumokat növesztett elbeszéléssé vagy regénnyé.[31] Mindig újabb és újabb epikai perspektívákból vizsgálta kritikus szemmel a magyar életet. Népének egész univerzumát műveibe foglalta. Már kortársai is észrevették, hogy egy-egy novellájában szinte testileg is érzékelhető módon benne van minden dimenziójával az egész magyar világ.[32]

            Babits Mihály művészetében a világháború hozott jelentős szemléleti módosulást. Az etikus személyiség nem térhetett ki korának kihívásai elől. Különleges művészi formái is a háború elleni tiltakozás hangját erősítik. Közvetlen társadalmi vonatkozású verseinek a súlyát az is növeli, hogy ezek belőle szinte kiszakadtak. Indítékuk összetett és mély önelemzés volt, amely azonban mindig a közösség tágabb köreibe ért. A Jónás könyve is így lett "a nemzeti öntudat egyik kivételesen fontos értéke."[33]

            Kosztolányi hatalmas nyelvművelő munkáját is régóta a nemzeti önismeret szolgálataként tartja számon  az irodalomtörténet. Magyar anyanyelvét tartotta élete legnagyobb kincsének. Nem véletlen az, hogy  nyelvművelő írásai Trianon után szaporodtak meg.. "Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól"[34] írta 1921-ben. Az Édes Anna sem csak egzisztenciális regény, hanem nemzeti önismereti mű is - éppen művészi autonómiája révén. Lenni vagy nem lenni című esszéjében  pedig közvetlenül is megszólalt a nemzeti lét gondját Széchenyi elszántságával vállaló közösségi ember.[35] Számadásában fontosnak tartotta, hogy Életre-halálra című nagy versében mindazt az élményt és értéket megköszönje, melyet a magyarságtól kapott.

            A világháború és Trianon élménye, a szociális részvét vagy az erkölcsi érzékenység az esztéta modernség más ismert alkotóit is arra ösztönzte, hogy műveikben közvetlenül is megszólaljanak a nemzeti közösségnek  - vagy annak valamely rétegének - a létkérdései is.

A folytatás a II.részben   

Hivatkozások: