Wass Albert
Üzenet haza
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó,
és törvényei vannak a szeleknek,
esõnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött õrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idõ lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
Üzenem az erdõnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erõsebb a baltánál a fa,
s a vérzõ csonkból virradó tavaszra,
új erdõ sarjad gyõzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlõvé teszik is a földdel,
nemzedékek õrváltásain
jönnek majd újra boldog építõk,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs õsi, hófehér kövére
emelnek falat, tetõt, templomot.
Jön ezer új Kõmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kõbõl új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentõl való,
és Istentõl való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
És üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyûlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kõ marad,
a kõ marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hûségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás ûz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
Maradnak az igazak és a jók,
a tiszták és a békességesek.
Erdõk, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják rnár az égben fönn a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz és a kõ marad,
a kõ marad...!
Erdélyi búcsú
Egy szentgotthárdi vén fenyõre írtam
Közületek ha õszi útra szállok,
öreg fenyõk: csak várjatok reám.
Ha nemsokára sírva és zokogva
majd erre jár egy árva-bús leány:
mondjátok, hogy várjon még reám.
Súgjátok meg neki,
hogy bús-sötét erdõ-magányotokba
az útam egyszer visszatér megint,
hogy a nyugati Dzsungel bujdosója
könnyes szemmel Kelet felé tekint.
S halkan, ahogy ment, visszatér megint.
Ha engem majd az évek leple elfed,
s a végtelent nagyon sokáig járom:
a hontalan, nagy évek köd-bilincse,
Mondjátok, hogy csak álom, hosszú álom.
De hogyha, míg én messze-messze járok,
itt hûtlen lesz hozzám egy szép leány,
öreg fenyõk, ti kedves, jó fenyõk:
akkor többet ne várjatok reám.
Erdélyi fák között
Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Õsszel, – mikor a hervadás leszáll
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezõkre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol…
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg...
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, – de kétszer hullanak a levelek...
Barabás!
Hozzád is oda-ment,
reád emelte csöndes kék szemét,
megsimogatott és megkérdezett:
mért sírsz Testvér?
Te leborultál
és megcsókoltad mind a két kezét,
és így beszéltél:
"áldott a Neved!"
Másnap, mégis,
mikor a nap a Golgotán lement,
s õ szeretõ szavadra
tövisektõl koszorúzva várt,
gõgös-csúnyára eltorzult a szád,
s hörögve felkiáltott:
"Barabás!"
Ki a magyar?
Ki a magyar hát, cimbora?
Te, vagy én? Vagy a harmadik?
Nosza döntsük el szaporán,
míg el nem süllyed a ladik!
Ragadjunk hát lapátot, csákányt,
evezõt! Ebura fakó!
Így csináljuk már ezer éve,
ez hát nekünk való!
Aztán , ha majd holt tetemünket
kiveti a víz a partra:
magyar leszel Te is, én is,
a harmadik is, mind, mind, kit halva,
bevert fejjel, némán, gyászban
fektethetünk a ravatalra.
Idegen tavaszban
Ugye pajtás, ma Te is érzed:
ez itt nem a mi tavaszunk.
Idegen éghajlat alatt
pusztuló gyümölcsfák vagyunk.
Virágtalanok itt az erdõk.
Nem jó itt nekünk, Kenyeres.
Szelek s madarak rendre jõnek,
de egy se bennünket keres.
Mit ér, hogy a gyümölcsfák vagyunk,
ha lefagy rólunk a virág,
idegen éghajlat alatt
penész gyötör és moha rág?
Gyökerünket keleten õrzi
valami babonás varázs
s ebben az idegen tavaszban
lassan megöl a hervadás.
Ébredj magyar!
Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserû sorsa
istenfélõ nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicsõ õseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az õsi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termõfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!
Vigasztaló levél, magyarok földjére
Jézus zsidó volt és zsidók voltak
kik fölszögezték a keresztre.
De Isten-voltát reánk hagyta
emberséges emberekre.
Bár latroké ma a világ
s annak minden rablott pénze:
sem az arany, sem az ezüst
nem váltható békességre!
Zûrzavar van ma a földön,
istentelen lopás, csalás.
De akik ezt reánk hozták:
azok számára nincs maradás!
Gonosz a gonoszság bére,
ki szemetet vet: gazt arat.
Elpusztul mind aki hitvány,
csak a becsületes marad.
Mert a derék embert Isten õrzi
s Õ bünteti a bûnösöket!
Bár Isten malma lassan õröl,
de felõrli a szemetet!
S lesz Krisztusban békessége
annak, kinek lelke tiszta,
s mindaz, ami rossz volt s elmúlt,
nem tér többé soha vissza.
Szeretet s nem gyûlölködés,
tisztesség és nem csalás:
a magvetõ munkájára
ez hoz csupán jó aratást!
Tanulj ember, tanulj magyar,
az élet ma oskola!
Ki szeretetbõl levizsgázik,
annak lesz csak jó sora!
A hitványat, mint a pelyvát
jóféle szél tova fújja,
míg az igazat megõrzi
az Úristen akarata.
Egyszerû kis versikémet
vidd el jó szél szép hazámba,
hogy aki szavát megérti,
legyen annak vigaszára!
Záróvers
Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.
Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet és sok bús gondomat.
S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.
Merül, örökre tán, a mélybe le
s aranyhalacskák játszanak vele.
De lehet, hogy még perce jõ neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.
S kidobja egy kéz – tán az istené –
egy gondtalan kor lábai elé.
Borzadtan olvassák, kik rátalálnak
és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.
"Valahol szörnyû vihar lehetett...
S a viharban egy nemzet elveszett...!"
Hontalanság hitvallása
Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.
Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.
Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk,
messzi útra megyünk.
Messzi út porából
köpönyeget veszünk,
Nem egyszáz, nem kétszáz,
sok százéves nóta.
Így dalolják magyar honban,
talán Mohács óta.
Véreink, véreink, országutak népe.
Sok százéves Nagypénteknek, soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk.
Kakasszónál Péter vagyunk,
Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról golgotára hurcoljuk a keresztfákat.
Mindig kettöt, sose hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról.
S amiként a világ halad,
Egyszer jobbról, egyszer balról,
Fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat
Mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idö telik
Mind ki dolgát jól végezte,
Nagypéntektöl nagypéntekig
Térdelünk a kereszt alatt.
Húsvéti csodára lesve,
Egyszer a jobbszélsö alatt,
Másszor a balszélsö alatt.
Éppen csak a középsö az igazi
Üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
Nem térdel ott senki, senki
A mi magyar nagypéntekünk
Évszázadok sora óta
Évszázadok sora óta
Ezért nem tud húsvét lenni.
Így lettünk országút népe.
Idegen föld csavargója.
Pásztortalan jószágféle.
Tamással hitetlenkedö,
Kakasszóra Péterkedö,
Júdáscsókkal kereskedö.
Soha-soha békességgel
Krisztus úrban szövetkezö.
Te kerülsz föl, bújdosom én
Én vagyok fönt, bújdosol te,
Egynek közülünk az útja
Mindig kivisz idegenbe.
Bizony jól mondja a nóta,
Hogy elmegyünk, elmegyünk
Messzi nagy utakra megyünk,
Messzi nagy utak porából
Bizony köpönyeget veszünk.
S ebbe a nagy köpönyegbe
Sok-sok súlyos köpönyegbe
Bizony pajtás mondom néked,
Rendre-rendre mind elveszünk |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum