Szerencsénkre változtak az idők, ma már nálunk sem jár büntetés, börtön, ha nemzeti ünnepeinken énekeljük, szavaljuk a Himnuszt. 1989 óta a vers születésnapja a Magyar Kultúra Napja. Nem piros betűs ünnep a naptárban, mégis kötelességünknek érezzük emlékezni és emlékeztetni a magyar kultúra értékeire. Kezdeti bizonytalankodás után megyénkben is. Idén gazdag és változatos, a magyarságtudatot ébren tartó és erősítő program várja a kultúránk értékei iránt érdeklődőket. A Himnuszt sokáig nem taníthatták az iskolában. Vajon, ma tanulják-e? Nem árt, ha kéznél van mindenkinek, ezért közöljük ismételten – a hozzá fűzött magyarázatokkal és a megszületése körülményeire utaló regényrészlettel együt. Himnusz (Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból): Kölcsey a magyarság egyik legkiemelkedőbb művét – melyet Erkel Ferenc zenésített meg 1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára – 1823. január 22-én írta. Először 1829-ben az Aurórában jelent meg. Költeményét visszahelyezte a múltba, s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe, s ez segít megérteni a költemény mélyen vallásos jellegét, sajátos történelemszemléletét. A keretben megszólított Isten ugyanis a történelem irányítója: tőle kaptuk mintegy ajándékba a „szép hazát", de bűneink miatt jogosan sújt a balsors századok szenvedéseivel. A mű szemlélete hasonló mind a jeremiádok történelemlátásához, mind Zrínyi Szigeti veszedelmének első énekéhez. Isten nemcsak szuverén ura a világnak, hanem kérlelhető, befolyásolható is az emberi erőtől. Ezt bizonyítja az imaforma: a könyörgés az áldásért, jó kedvért, bőségért, védelemért stb. Kölcsey az Urat igazságos Istennek tartja, ugyanakkor szigorúságát túlzottnak is ítéli. Verse követi a jeremiádok szerkezetét. Imádság a nemzetért A 2. és a 3. versszakban Isten ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert szép hazát, az ország felvirágzását, a föld termékeny gazdagságát, a győztes honvéd háborúkat s Mátyás király Bécset is megalázó támadását. A múlt sikereinek áttekintését – egészen Mátyás koráig – átszínezi a jogosnak érzett nemzeti büszkeség tudata. Ebben a részben Isten a cselekvő alany. A XVI–XVII. században többen is párhuzamot vontak a bibliai választott nép, a zsidóság és a magyarok történelmi sorsa között. Eszerint a felfogás szerint a magyarság is Isten kiválasztott népe, amelyet megkülönböztetett szeretettel és féltő gonddal vesz körül: neki köszönhetjük a dicső múltat, a nemzeti nagyságot és a függetlenséget. A következő három szakasz (4–6.) a balsors évszázadainak ijesztő, nagy erejű romantikus képeit halmozza egymásra. A bűnlajstrom helyén csak egy fájdalmas sóhaj hallatszik: bűneink miatt jogos Isten haragja, megérdemelt a büntetés, bár a sorscsapások, a nemzeti tragédiák mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. A vers érzelmi-hangulati tetőpontja az 5–6. versszak: komor indulatokat, feszültséggel teli izgatott lelki állapotot sejtet. A 7. strófa szinte észrevétlenül vált át a múltból a jelenbe, a jelen sivárságába, reménytelenségébe. A tehetetlen kétségbeesés, a kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versen: három párhuzamos ellentétpár állítja tragikusan szembe a múlt nagyságával, dicsőségével a megalázó jelen törpeségét. Az országos pusztulás láttán a mű végén már csak Isten szánalmáért rimánkodik a bujdosó költő. Az ország sorsának megoldását már csak Istentől várja. A strófa, mely az imaformulával keretbe zárja a költeményt, nem egyszerűen megismétlése az elsőnek: képei a múlt sorscsapásainak s a jelen sivárságának láttán sötétebb színezetűek, komorabbak. A Himnusz születése –Részlet Szentimrei Jenő Ferenc tekintetes úr című regényéből – Körbe, körbe, körbe, körbe... Ég-föld összeesküdött a szegény magyar ellen. Csapást csapásra halmozott rá. Tatárt, törököt, németet. Mert megérdemelte. Mert pártoskodott, mert szolgalelkű volt, mert legjobbjait csúffá tette, és megtagadta. Érette küzdő Rákócziját törvénnyel küldte száműzetésbe, ki életet és fejedelmi vagyont áldozott nemzete szabadságáért. S a nemzet számára az elnyomatás puha kéjek forrása és alkalma csupán. Megénekelte előtte Berzsenyi, s megénekelte volna ő maga, ha a cenzúra közölni engedi versét: Ki halni tud, nincs járom erős nyakán,Néked, tenéked szent szabadság,Áldozik a nemesen kifolyt vér. Ezt is megírta. És megírta a Fejedelmünk hajh!-t, mely kézről kézre dugdosva járja most az országot, mint Bacsányi versei az ő gyermekkorában. Micsoda vétek Csokonai századától, hogy a magyar vers beleveszett ködképekbe és allegóriákba. Micsoda bűn, hogy a magyar olvasó nem értheti saját poétája versét. Mikor legmagasabbra csapna keble lángja, szótárt kell elővennie, hogy megnézze, mit jelent már megint az a görög vagy latin szó. Bűnös a magyar poéta, mert az egyetlen igazi utat, idegen minták után kapkodva, eltévesztette szem elől. „Melyik magyar ismerjen saját mezejére, ha rajta Pán fújja sípját és Tyrus hajhássza bárányait?" S a legjobb fejek és szívek légiója csak grammatizál és etimologizál ahelyett, hogy öntudatra eszméltetné és cselekvésre rázná nemzetét. Vissza kell fordulni a magyar poézis ősi tisztaságú kútfejéhez. A magyar földhöz és a magyar néphez. Körbe, körbe, körbe, körbe... ,,1818–1823. Kölcsén és Csekén igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy udvaromból nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a paraszt dal tónját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem volt." Fejjel, értelemmel akarja megközelíteni a paraszti ének szerkesztési módját és egyszerű hangjait. Vége a görög mitológiának! Vége Hesperusnak és Lunának és az andalgásoknak. Férfi énekel a mostani naptól, magát egynek tudja és egynek érzi a népnek elnyomatását kesergő milliókkal. Ő lesz az, ki szájukba szót ad, ki fölemeli magát a kétségbeesésből, és fölemeli magával egész nemzetét. (...) Megint az elhivatás parancsa rántotta vissza a meredek széléről. Szobájának négy fala közé is eljutott a híre Kisfaludy Károly dicsőségének, ki az ő begubózása óta villámerővel hódította meg a magyar színpadot és a magyar közönséget. A volt főhadnagy teljes fegyverzettel tért haza Bécsből. A székesfehérvári társulat bemutatta eredeti szomorújátékát, a Tatárokat, és ezzel a darabbal nyitott évadot Pesten. Azóta szakadatlanul özönlik a tömeg a lenézett magyar trupp előadásaira. Azóta drámát drámára ont Kisfaludy, és babért babérra arat. Három egymást követő drámáját három egymást követő előadáson hozza ki a színház. Hangosak az újságlevelek a magasztaló hangoktól. Ó, hátha mégis érdemes? Hátha még van remény. Hátha csak tetszhalál volt ez a nyolc év, melyet Waterlootól mostanáig átszendergett a magyar életkedv, és átcivódott a magyar literatúra. Hátha Isten letekintene a magas mennyekből, és annyi szenvedés után megszánná végre a szegény magyart. A beregszászi postán megkapta az új évkönyvet. Megszületett hát, amit ők még 1810-ben terveltek Pesten Kazinczy triászával. A címe is azonos, mintha csakugyan az ő elképzelésüket akarná életre kelteni. Auróra! Hajnalhasadás. Tőle is kért kéziratot a fiatal Kisfaludy, mélységes tisztelet és nagyrabecsülés hangján. És ő adott, hogyne adott volna ennek a szép tüzű fiatalembernek? Elküldte emlékezését Mohácsra. Vers fakadt az Auróra megjelenésének örömére: Hymnus a magyar nép zivataros századaiból. A vers mértéke, mint a paraszti dalé, trochaikus lejtésű. És egyetlen görög istenasszony nem fordul már elő benne. A csekei félszemű poéta megnyerte a csatát önmaga ellen és az álutakon tévelygő magyar literatúra ellen. De csak ő tudja, hogy milyen áron. E vers legtöbb, mit alkotál idáig. Ezt én értem. Csodálat fog el, és hideg borzongat hallatára. Ez nem Matthisson többé, nem Bürger s nem Pindar, nem Anakreon és nem is Goethe. Ez Kölcsey – lelkendezett barátja, Szemere Pál Hargita Népe

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés