A luganói tanulmány

„A luganói tanulmány” globalizációs krimibe illõ írás. Szerzõje Susan George amerikai filozófus és politológus, aki 1994 óta francia állampolgár, jelenleg is Párizsban él, és a társadalmi igazságosságért tevé-kenykedõ Transznacionális Intézet társigazgatójaként, valamint a Globalizációs Obszervatórium alelnökeként harcol a globalizáció ellen.
A luganói tanulmány címû könyve angolul 1999-ben, franciául pedig 2000-ben jelent meg. A könyv alcíme: Hogyan õrizzük meg a kapitalizmust a XXI. században.
A könyv lényege, hogy egy szûk szakértõi csoport a könyvben pontosan meg nem határozott „titkos megbízói kör” kérésére egy évig dolgozik a svájci Luganóban azzal a céllal, hogy végigelemezze a világgazdaság lehetséges jövõit. Vizsgálataiknál abból kell kiindulniuk, hogy a jelenlegi liberális, globalizálódó gazdasági rendszer fenntartása megkérdõjelezhetetlen cél. Éppen ezért fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják ennek a célnak az elérését.
A könyv olvasója számára végig nyilvánvaló, hogy Susan George meg van gyõzõdve arról, hogy a „titkos megbízói kör”, amelyrõl csupán annyit sejtet, hogy a „globalizáció irányítóit és menedzserei”-t foglalja magában, világosan látja és tudja, hogy milyen drámai következményekkel jár majd gazdaságpolitikája. Arra azonban mégis képtelen, hogy lemondjon róla, hiszen óriási haszna van belõle. Helyette saját túlélési lehetõségeit keresi. Ezért ad megbízást a szûk szakmai körnek a jövõ vizsgálatára és az ajánlások megfogalmazására. A szakértõi csoport megállapításai lesújtók: rámutatnak arra, hogy a globalizáció környezeti, szociális és egyéb katasztrófákba torkollhat, és ezért hosszú távon nem tartható fenn. Ha azonban ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan tudnák a globalizáció nyertesei saját kényelmes jövõjüket mégis biztosítani? Erre a kérdésre is választ várnak a szakértõktõl. A válasz pedig szörnyû: cinikus és kegyetlen. És bármennyire is csak a képzelet terméke mindez, mégis nagyon is valóságosnak és lehetségesnek tûnik. A szerzõ, Susan George ezért utószót illeszt a könyvhöz, amelyben megvilágítja, hogyan kerülhetõ el a „titkos megbízói kör” számára a szakértõi csoport által javasolt, hátborzongató megoldás.
Különbözõ szaktekintélyek lelkesen fogadták A luganói jelentést. Ilyen vélemények hangzottak el róla:
„Kiváló és eredeti írás, amely remek iróniával festi le a globali-záció 22-es csapdáját.”
„Kérlelhetetlenül õszinte és innovatív elemzés. Garantáltan rabul ejti az olvasót, és világossá teszi számára azt, hogy a »globalizálódó világgazdaság« elõnyeirõl festett mítoszokat kritikával kell fogadnia.”
A továbbiakban három részben foglaljuk össze a 213 oldalas könyv legfontosabb megállapításait, és Susan George javaslatait. A sorozatot a tanulságok saját helyzetünkre való alkalmazásával zárjuk.

„Csak az a vég, csak azt tudnám feledni…”

A luganói tanulmány nem más, mint a liberális, globális gazdaság szakszerû, statisztikai adatokra támaszkodó hideg kritikája. Annak a gazdasági ideológiának a leleplezése, amely saját bukását csak mások „kiiktatásával” képes elkerülni. Ehhez van szükség a „grandiózus népességcsökkentõ tervre”, amelyet a szakértõi csoport végül a „titkos megbízók” asztalára letesz.
A tervet a „titkos megbízói kör” csupán a kiválasztott államfõkkel, titkosszolgálati vezetõkkel, vállalati és pénzvilági irányítókkal beszéli meg. A „szûk szakértõi csoport” pedig ígéretet tesz arra, hogy elemzéseit és javaslatait titokban tartja, és ha azokból mégis valami nyilvánosságra kerülne, akkor letagadja. A titokban tartandó, ill. letagadandó javaslat pedig éppen az a „grandiózus népességcsökkentõ terv”, amely sokak számára a véget jelenti. De kezdjük az elején. Nézzük, hogyan is vélekedik a világról és a liberális gazdaságpolitikák uralmának további biztosításáról a szakértõi kör.

1. A leselkedõ veszélyek

Az ökológiai katasztrófák lehetõsége.
A liberális nézetrendszer és a globalizáció végsõ gyõzelmét gátolhatja maga a természet. Ez a gazdasági rendszer ugyanis gyorsuló és növekvõ mértékben terheli a természetet: irtja az erdõket, intenzíven aknázza ki az erõforrásokat, szennyezi a levegõt és a vizeket, és rengeteg hulladékot termel. A természet túlzott terhelése miatti problémák már ma is egymás után jelentkeznek: áradások, szárazságok, szélviharok lépnek fel, és az is tagadhatatlan, hogy elindult a globális felmelegedés. Az ökológiai katasztrófák politikai instabilitáshoz, helyi háborúkhoz vezethetnek, hiszen csökken a megmûvelhetõ terület, a termés áldozatul esik a természeti katasztrófáknak, és ez az embereket új élõhelyek keresésére kényszerítheti. A helyzet a globalizáció szerencsefiai számára is egyre ellentmondásosabbá válik, hiszen az óriáscégeknek és a gazdagoknak is együtt kell élniük hosszú távon azokkal a természeti környezet romlásából fakadó következményekkel, amelyeket éppen az õ meggazdagodásukhoz vezetõ liberális gazdaságpolitikák és a globalizáció okoztak. Mivel a globalizáció a nemzeti érdekek ellen lép fel, a kormányok sem tehetnek semmit a destruktív gazdasági gyakorlatok ellen. Nem lesz tehát senki, aki a folyamatot megállítsa.

Veszedelmes növekedés

Nyilván furcsának tûnik a jelzõ: hogyan lehet veszélyes a liberális gazdasági felfogás egyik alappillére, az állandó növekedés? Hiszen naponta halljuk, hogy a növekedés az a motor, amelyik a gazdaság és az emberek ügyét egyaránt elõreviszi. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A „több” és a „nagyobb” ugyanis nem feltétlenül „jobb”. Más a gazdasági növekedés, és megint más az emberek életszínvonala. Nézzünk egy példát! 1995-ben az autólopások miatt az USA-ban az emberek 675 millió dollár értékû elektronikus biztonsági rendszer beépítésére kényszerültek. 2000-re ez az érték elérte az 1,3 milliárd dollárt. A liberális nézetek szellemében örömmel nyugtázhatnánk, hogy ez az iparág óriási növekedést ért el. De tényleg jobb lett-e ettõl az emberek életszínvonala és életminõsége? Semmiképpen sem. Ennek ellenére a növekedés mérésére használt GDP – a bruttó hazai termék – növekedett. De növekedésként számolják el a börtönépítést, a vízszennyezés miatt szükségessé váló víztisztítást és a romló halálozási ráta miatt megnövekedett koporsó- és temetkezési igények kielégítését is. A GDP növelésének egyik legjobb módja egyébként a háborúviselés. Ha a növekedés valamennyi költségét számba vennénk, akkor világossá válhatna számunkra, hogy a gazdasági növekedés és a természeti környezet romlása között szoros kapcsolat van. Ezért is nevezhetjük ezt a GDP-vel mért növekedést veszélyesnek.

A társadalmi problémák is egyre nagyobbak

A rendszer jobb mûködéséhez szükséges lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztása. A szegényebb rétegek vásárlásai ugyanis növelik a termékek iránti keresletet. A gazdagok már csak luxuscikkeket vásárolnak, vagy ingatlanokba, értékpapírokba fektetik pénzüket. Ezért nem teremtenek elegendõ keresletet. Így a cégek eladásai csökkenhetnek, ami visszaeséshez, a növekedés megtorpanásához vezethet.
A tények viszont azt mutatják, hogy a globalizáció éppen a jövedelmek polarizálódásához vezet: egyre több jut a felsõ rétegeknek és egyre kevesebb mindenki másnak. Ez pedig nemcsak a növekedést gátolhatja, de sztrájkokhoz, lázadásokhoz is vezethet. További gond, hogy a tudás és az információ megszerzése drága, ezért sokan nem juthatnak hozzá. A cégek viszont egyre inkább a felkészült embereket keresik. A csak „izommal” rendelkezõk iránt csökken a kereslet. Elõbb-utóbb rájuk egyáltalán nem lesz a cégeknek szüksége. Részben ez okozza a magas munkanélküliséget több országban már ma is. A várható társadalmi problémák miatt viszont a gazdagok egyre inkább védekezésre kényszerülnek: fegyvert tartanak, õrzött lakóparkokba költöznek, õrzõ-védõ szolgálatokat foglalkoztatnak, a cégek pedig védelmi pénzeket fizetnek.
Az országok is polarizálódnak. Ez azt jelenti, hogy a szegény országoknak egyre kisebb a reményük arra, hogy felzárkózzanak, ami tömeges kivándorlásokat indíthat el a gazdag országokba. A bevándorlók pedig destabilizálhatják a gazdagabb országok belsõ rendjét.

Gengszterkapitalizmus

Terjed a világban a fegyverkereskedelem, a kábítószer-kereskedõk is egyre nagyobb területre terjesztik ki tevékenységüket, és a pénzmosásnak, a gengszterbandák, maffiózók tevékenységének, az embercsempészetnek és a korrupciónak sem tudnak már a kormányok megálljt parancsolni. Ennek egyik oka az, hogy a maffiabandák beépülnek a kormányokba is.
Ez a tendencia nagyon súlyos veszélyeket rejt magában, mivel kialakulhat egy párhuzamos gengsztergazdaság, ami szétzilálja a piacgazdaságokat és anarchiát okoz.

Pénzügyi krízisek

Az elmúlt néhány évben veszélyes pénzügyi válságok rázták meg Dél-Amerikát, Ázsiát és Oroszországot. Ezeknek a válságoknak a terjedése, sõt felerõsödése várható. Ez pedig szintén veszélybe sodorhatja a liberális piacgazdaságokat, hiszen elviselhetetlen veszteségeket okoz emberek tömegeinek.
Már az eddigiekbõl is látható, hogy a liberális piacgazdaság és a globalizáció sikeres fennmaradását sokféle veszély fenyegeti. Természetesen mûködnek már ma is olyan ellenõrzõ mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják elhárítani.

A veszélyelhárító mechanizmusok

Már ma is léteznek a globális rendszert védõ intézmények, mint például a Világbank, az IMF, az ENSZ, a WTO és a globális vállalatok. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek nem alkalmasak a liberális világrend fenntartására.
Nézzük, miért!

A Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap)
A két intézmény – amelyeket Bretton Woods-i szervezeteknek is hívnak, 1944-ben jött létre. Korunkban rendkívül értékes tevékenységet folytatnak azzal, hogy szigorúan ellenõrzik és befolyásolják a fejlõdõ országokban, a Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a kelet-közép-európai országokban követett gazdaságpolitikát. Sõt 1997-ben sikeresen terjesztették ki hatásukat az eddig pénzügyileg független délkelet-ázsiai országokra, mint pl. Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is.
Ugyanis az eladósodott országoknak nincs más választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és az IMF által kitervelt „struktúra-átalakító programokat”, liberalizálni és privatizálni gazdaságukat, megszüntetni az állami ellenõrzést a nemzeti valuták felett, és tovább fizetni az adósságot. Ezek természetesen jelentõs eredmények, és csak köszönet illetheti a két intézményt azért, amit a liberális gazdaságpolitika és a globalizáció teljes gyõzelméért tesz. A két intézmény szintén nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen az õ segítségükkel jutnak hozzá a külföldi spekulánsok – természetesen a helyi lakosság kárára – nagy kockázattal befektetett pénzükhöz. Ezt ráadásul olyan ügyesen oldja meg a két intézmény, hogy a bajba került országok lakosságának eszébe sem juthat, hogy adóforintjaik a külföldi spekulánsok zsebébe vándorolnak.
Ez a két intézmény továbbra is igen hasznos lehet. Az IMF esetén bizton lehet számítani arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, rájuk erõltetve a különbözõ megszorítási programokat és a pénzügyi ortodoxiát. Ezek az intézmények sem lesznek azonban képesek arra, hogy a továbbra is várható válságokat mindig sikeresen elhárítsák. Emlékezzünk csak arra, hogy a két intézmény sok ezer jól képzett és különlegesen jól fizetett közgazdásza sem volt képes arra, hogy az 1994. évi mexikói pénzügyi válságot elõre jelezze. Ugyancsak sikertelenül értékelték és kezelték késõbb az orosz és az ázsiai kríziseket. Mindezek ellenére természetesen nem gondolunk arra, hogy ezt a két intézményt be kellene zárni.

(Folytatjuk)
Dr. Csath Magdolna
egyetemi tanár

(Folytatás december 19-i lapszámunkból)
Hiszen kiváló szolgálatot teljesítenek azzal, hogy továbbra is hatékonyan erõltetik a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt és a „struktúra-átalakító programokat”, vagyis azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, amelyeket a fejlett világ vezetõi elvárnak, de egyénileg nem kényszeríthetnek ki a kevésbé fejlett országoktól, hiszen ezt „szuverén államok belügyeibe való beavatkozásnak” lehetne tekinteni. A látszatra pedig adni kell.

Az ENSZ

Úgy látjuk, hogy az ENSZ, jelenlegi felállásában, nem alkalmas arra, hogy a globalizáció ügyét elõrevigye. Az ENSZ különbözõ intézményei egyébként semmi érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Pl. az Élelmezési és Mezõgazdasági Szervezet, a FAO semmilyen befolyással nincs a világ élelmiszertermelésére és -elosztására, az ENSZ környezeti problémákkal foglalkozó szervezete, az UNEP semmit sem tud tenni a környezet megóvásáért, és a Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezet, az UNCTAD nem tudja befolyásolni a világkereskedelem szabályait.
Az ENSZ leginkább azért hasznos, mert ez az egyedüli olyan nemzetközi fórum, amely a kisebb, gyengébb országoknak azt az illúziót kínálja, hogy részt vehetnek a világ ügyeinek intézésében.

A Kereskedelmi Világszervezet (WTO)

A WTO a globalizáció szempontjából legsikeresebb szervezet. Azt is mondhatnánk, hogy ez az 1995-ben életre hívott szervezet az „új világrend” képviselõje, hiszen az alapító kormányok óriási hatalommal ruházták fel. A WTO szabályai szerint ugyanis az egyes országok többé nem „akadályozhatják” a szabad kereskedelmet. Ha mégis megpróbálnák, akkor kemény szankcióknak tennék ki magukat. Nem véletlen, hogy a WTO igazgatója öntudatosan így nyilatkozhatott: „Mi fogalmazzuk meg az egységes globális gazdaság alkotmányát.”
A WTO szabályai szerint sem a környezet, sem pedig az egészség védelme érdekében nem korlátozható a cégek tevékenysége. Éppen nagy hatalma miatt azonban a WTO növekvõ ellenállásra számíthat. A gazdag országok lakossága is egyre jobban fog tiltakozni a csökkenõ környezeti, egészségügyi és élelmiszeripari normák ellen. Pl. a WTO szabályai szerint az Európai Unió kénytelen lesz beengedni piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst és a különbözõ génmanipulált élelmiszereket, ami nyilvánvalóan nem tetszik majd az európai lakosságnak. A szegény országok lakossága pedig azért tiltakozhat, mert a fejlett országok exportja tönkreteszi a hazai vállalatokat, és ezáltal munkanélküliséget okoz.
Az eddigiekbõl láthatjuk, hogy a bemutatott nemzetközi szervezetek jól szolgálják a liberalizáció és a globalizáció ügyét. A teljes sikerhez azonban még ennél is többre van szükség.

A globális cégek
A globális érdekek legkeményebb érvényesítõi azonban kétségtelenül a globális cégek. Érthetõ, hiszen ezzel egyben saját profitérdekeiket is érvényesítik. Ezek a cégek jól látják, hogy a piaci verseny nem szolgálja profitérdekeiket. Az ugyanis jobb és olcsóbb munkavégzésre, a vevõk kiszolgálására sarkallná õket. Hasznosabb ezért a megegyezés, és ezzel a monopolhelyzetek kialakítása. Ezt szolgálják a közelmúlt vállalat-összeolvadásai és a stratégiai szövetségek kötése. Van azonban egy megoldhatatlannak látszó probléma. Ugyanis az összevonások, a vállalati karcsúsítások miatt egyre több dolgozót bocsátanak el a cégek, ezzel egyben piacaikat is beszûkítik. A munkanélkülivé váló, elszegényedõ emberek viszont alig vásárolnak. Ez pedig azt jelenti, hogy óriási kihasználatlan kapacitások halmozódnak fel, ami az 1930-as világválság-közeli állapotba sodorhatja a világot. A paradox helyzet tehát az, hogy azzal, hogy a globális cégek kegyetlenül érvényesítik érdekeiket, akár magát a globa-lizációt is veszélybe sodorhatják.

A pénzpiacok szabályozása

Ma a pénzpiacok már határok nélküliek. A modern információtechnikának jóvoltából óriási pénzek mozoghatnak a világban a másodperc tört része alatt. Ez egyben arra a veszélyre is rámutat, hogy mára gyakorlatilag a pénzmozgások teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentõs része külföldiek kezében van, akik – ha valami nem tetszik nekik – pillanatokon belül kivonhatják pénzüket az adott országból. Gondoljunk csak Soros György font elleni spekulációjára, amellyel szemben még a brit központi bank is tehetetlen volt. A nemzeti pénzpiacok mára teljesen globálissá váltak, és határozottan elszakadtak a reálgazdaságtól. Például a valutapiacokon naponta megforduló összegek legalább 50-szer nagyobb értéket képviselnek, mint a megfogható termékek kereskedelmével létrejövõ értékek. Ez a rendszer óriási hozamokat biztosít a spekulánsoknak, a bankoknak, a brókerházaknak, a nyugdíjpénztáraknak, miközben maga az egész rendszer rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik.
A rövidtávú egyéni érdekek hajszolása ezért könnyen vezethet újabb pénzügyi katasztrófákhoz. A szabályozás ellen azonban – éppen az óriási haszon miatt – a kulcsszereplõk tiltakoznak. A szabályozás ugyanis azt jelentené, hogy jövedelmük egy részét meg kellene osztaniuk a szegényebbekkel. Ebbõl következik, hogy a közeljövõben nem várható a pénzpiacok szabályozása.

Szabadság és korlátozás

A jelenlegi rendszer haszonélvezõitõl nem várható el, hogy bármilyen korlátozásra szavazzanak, hiszen ez sértené saját, elsõsorban profitérdekeiket. Tehát ellentmondásos módon a liberális világgazdaság számára a legnagyobb veszélyt éppen túlzott sikere jelenti: vagyis a liberalizált piac csõdbe juttathatja önmagát. Hiszen – amint azt már az eddigiekbõl láthatjuk – túl kevés nyertest és túl sok vesztest teremt, felesleges kapacitásokhoz és a növekvõ szegénység miatt gyenge fogyasztáshoz vezet, miközben súlyosan károsítja a természeti környezetet.
A keynesi szabályozó állam megoldás lehetne a problémára. Ezt azonban el kell vetnünk, mivel ez a liberális gazdaságpolitika feladását jelentené. Itt van ezért az ideje, hogy saját megoldási javaslatainkat megbízóink elé terjesszük.

2. Mi befolyásolja a jövõt?

A jövõ alakulását lényegében három tényezõ fogja a leginkább befolyásolni:
– a világ népességének növekedése,
– a fogyasztás mennyisége és minõsége és
– azok a technológiák, amelyekkel a fogyasztási cikkeket elõállítják.
A fogyasztás a jövedelmektõl függ. Ezért annak a „morális kérdésnek”, hogy pl. az átlag svájci miért fogyaszthat 17-szer többet, mint az átlag nigériai, nincs semmi értelme. Ez a kérdés egyszerûen nem kérdés. A globális piacgazdaság logikája szerint erre a felvetésre csak így lehet reagálni: na és? Nigéria számára pedig az a megoldás, hogy termeljen többet és csökkentse lakossága számát.
A technológiák továbbra sem környezetbarátok. Változás pedig, a profitérdekek miatt, egyelõre nem várható. Így a környezetszennyezés és a hulladékgyártás továbbra is probléma marad.

Népesség
Jelenleg a világ népessége közel 6 milliárd fõ. Ha semmi nem változik, akkor ez az érték 2008-ban 7 milliárd, 2020-ban pedig 8 milliárd lesz. Ráadásul a lakosság növekedése gyorsabb a szegény országokban, mivel egyrészt itt alacsonyabb az átlagéletkor, másrészt pedig itt a gyermek nagyobb érték: hiszen dolgozni tud és eltarthatja a családot. A gazdag országokban viszont egyre jobban figyelembe veszik az emberek azt, hogy a gyermeknevelés nagyon is költséges.

Következtetések
A föld nem képes eltartani 6-8 milliárd embert. Ezért általánossá és elfogadhatóvá kell tenni a következõ alapelvet:
„Minél kevesebb embernek kell osztoznia a gazdagságon, annál több marad a nyerteseknek.”
Ennek az alapelvnek a következetes végrehajtásától várható csupán, hogy a liberális gazdasági rendszer – amelynek nem a munkahelyteremtés, hanem a profittermelés a célja – fennmaradhasson. A profit mint cél ugyanis egyet jelent azzal, hogy nõ a globalizáció hasznából kirekesztettek, a szegények, a munkanélküliek száma. Ezek az emberek megélhetést követelnek, ami óriási terhet rak a társadalomra. A javak megosztása ezekkel az emberekkel idegen a liberális rendtõl, sõt megszüntetését jelentené. Mivel azonban abból indultunk ki, hogy a liberális rendnek fenn kell maradnia, ezért csak egy megoldást javasolhatunk: a lakosság létszámát kell csökkenteni. Ez az egyedüli lehetséges módja annak, hogy a liberális világgazdasági rend fennmaradhasson. A kevesebb ember pedig a természetet is kevésbé fogja károsítani, és kevesebb szociális problémát is okoz. Tehát mindenki boldog lesz, a föld és azon a liberális rend tovább él. Így megvalósulhat a fenntartható fejlõdés. De hogyan érhetõ el a lakosságcsökkenés? A szokásos módszerek: világháborúk, etnikai-nyelvi csoportok kiirtása és az egyéb durva, direkt módszerek ma már nem alkalmazhatók. Ezek ugyanis túl költségesek és nem elég hatékonyak. Fel kell vetnünk tehát a kérdést: hogyan oldható meg mégis a radikális népességcsökkentés?

(Folytatjuk)
Dr. Csath Magdolna
egyetemi tanár

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés