– Az RMDSZ keretében tevékenykedõ ellenzéki csoportosulás vezéregyéniségeként hogyan jellemezné az elmúlt esztendõt a magyar nemzeti közösség törekvései szempontjából? Számunkra, romániai magyarok számára a kisebbségi jogokért folytatott küzdelemben elment-e az utolsó vonat az ország uniós csatlakozásával, vagy ez a csatlakozás új vonatok indulását is ígéri?

– Egy állomásból mindig indulnak és érkeznek vonatok, mindaddig, míg az illetékesek úgy nem döntenek, hogy bezárják az állomást. Kétségtelen, hogy elment egy újabb vonat és ilyen vonat egyhamar nem indul: a csatlakozási tárgyalások során Románia görcsös igyekezettel próbált megfelelni az uniós elvárásoknak, és ez a megfelelési kényszer fellazulni látszik a csatlakozási folyamat lezárulásával. Az, hogy a csatlakozási feltételek között nem találunk egyetlen olyan feltételt sem, amely nyilvánvalóan segítene stratégiai céljaink – a közösségi autonómia különbözõ formáinak – megvalósításában, csak azért nem minõsíthetõ a politikai érdekképviselet külpolitikai kudarcának, mert hivatalos érdekképviseletünknek, amióta valamilyen közvetlen vagy közvetett formában a román végrehajtó hatalom része, egyáltalán nincs saját külpolitikája. A román kül- és nemzetpolitika szempontjából pedig nyilvánvalóan sikernek számít, hogy lényeges kisebbségvédelmi engedmény nélkül megúszták az egész csatlakozási folyamatot. Az integrációs vonatok tehát elmentek, új vonatok után kell tehát nézni. Mert azért az Európai Unióban még vannak vonatok, de ezek kétségtelenül mások, mint az eddigiek. Valószínûleg lassabban haladnak és nehezebb is rájuk olyan csomaggal felkapaszkodni, amilyent nekünk adatott meg cipelni közel egy évszázada.

– 2006-ban nem közeledtek lényegesen az álláspontok egy hosszabb távú és életképes konszenzus kialakítására a romániai magyar politikai csoportosulások között. Noha az RMDSZ jelét adta annak, hogy fontosnak tartja a párbeszédet a rajta kívül álló ellenzéki szervezetekkel, ez még nem vezetett el az eredményeket is hozó párbeszédig. Az õsszel létrejött találkozó Tõkés László és Markó Béla között inkább külsõségnek tûnt, mint õszinte, közös kiútkeresésnek. Ön az RMDSZ-ben a mai csúcsvezetõség és az ellenzék közötti párbeszéd kezdeményezõje. Mit hozott a napokban megtartott újabb találkozó, és lesz-e ennek folytatása 2007-ben?

– Az elmúlt év valóban nem hozott áttörést az erdélyi    magyar–magyar párbeszéd intézményes formáinak megteremtésében. Sajnos egyelõre még nem is a konszenzust, hanem kialakításának módozatait keressük. Nehezíti a párbeszédet ez a sajátos, a kisebbségi társadalmakban nem ritka, de a belsõ demokrácia szempontjából igen egészségtelen egypártrendszer, illetve az a vélekedés, miszerint az RMDSZ-en kívül nincs élet, életképes politikai program és szervezõdés csakis a Szövetség kebelében képzelhetõ el. Ami kezdeményezés ezen kívül születik, az egyszerûen nincs. Ha pedig nincs, akkor nincs is kivel párbeszédet folytatni. Ebbõl az avatott politikai elemzõk által Markó-doktrínának nevezett alapállásból – kátyúból? – kell kimozdítani a párbeszéd szekerét. És meglátásom szerint ez sikerült is, és ebben fontos szerepet játszott egyrészt az ismételt tusványosi közös fellépés – bár itt még a párhuzamos monológok csak igen kevés pontban találkoztak –, másrészt pedig az EMNT által kezdeményezett csúcstalálkozó-sorozat, amelyben már konkrét együttmûködés lehetõsége körvonalazódik.

Igazából most a labda az RMDSZ csúcsvezetésének térfelén pattog, nekik kell pozitív választ adni arra a csomagra, amit az EMNT képviselõi tettek az asztalra. Nehéz nemet mondani az olyan kezdeményezésekre, mint az Erdélyi Magyar Egyeztetõ Kerekasztal (EMEK) intézményesítése, a politikai élet minden szereplõje által vállalt – a közös értékek, érdekek és eszközök leltárát jelentõ – nemzeti minimum megfogalmazása, a közös fellépés az egyetemkérdésben a Bolyai Kezdeményezõ Bizottság következetes kiállása által teremtett helyzetben vagy a közös szereplés a májusi európai parlamenti választásokon.

A legutóbbi csúcstalálkozó felgyorsította a folyamatot, hiszen Markó Béla gyors választ ígért az EMEK, illetve a nemzeti minimum kérdésében, és attól sem zárkózott el, hogy Tõkés Lászlóval közösen olyan politikai szándéknyilatkozatot írjon alá, melyet a továbbiakban felkarolhat az erdélyi magyar közélet minden politikai, önkormányzati, egyházi és civiltársadalmi képviselõje.

Egy ilyen nyilatkozatot sem Bukarest, sem Budapest, sem Brüsszel nem kerülhetne meg. Az EP-választás kérdésében jóval nehezebben alakul a konszenzus, bár ennek az üzenete lenne a legegyértelmûbb. Továbbra is úgy látom, hogy egy Markó Béla és Tõkés László vezette jelöltlista jóval nagyobb választói tömeget mozdítana meg, mint egy szûken értelmezett pártlista, legyen azon bármilyen rátermett pártpolitikus.

 Erre azonban az SZKT által elfogadott szûkkeblû jelöltállítási szabályzat nem ad lehetõséget. Az EMNT javaslata kiutat keresett ebbõl az együttmûködést ellehetetlenítõ helyzetbõl: rangsorolja saját jelöltjeit saját módszertana szerint az RMDSZ, az EMNT vezetõsége pedig állítson össze listát az ellenzéki jelöltekbõl, ebbõl szülessen egyeztetések után egy közös lista. Állítom, hogy egy ilyen egyezségnek pozitív hatása nemcsak az EP-választásokon mutatkozna meg abban, hogy a statisztikailag valószínû két képviselõ helyett többet küldhetnénk Brüsszelbe, hanem abban is, hogy megindulna egy régen várt folyamat, amely az erdélyi magyar politikai rendszer reformjához vezetne.

Azok, akik ettõl félnek, most forró gesztenyeként dobálják egyik kezükbõl a másikba a választási együttmûködés kérdését – eldobni egyelõre nem merik, megtartani, vállalni nem tudják, miközben azt számolgatják, hogy az ellenzék nélkül el lehet-e érni az 5%-os választási küszöböt. Csak remélni tudom, hogy nem ez a szemellenzõs pártlogika kerekedik felül, mert az bizony szellemi polgárháborús állapotokat idézhet elõ, amelynek természetes velejárója egy hosszú és következményeiben beláthatatlan válság.

– 2006 mindannyiunk számára egy igen fontos tanulságot szolgáltatott: ha nem sikerül az autonómia körül életképes konszenzust kialakítani, akkor a többségi román hatalom nemcsak idehaza söpri le az asztalról a magyarság követeléseit, hanem kiváló diplomáciai érzékkel és hatalmas lobbival Brüsszelben is meghiúsítja törekvéseinket. Létrejöhet-e 17 évvel a rendszerváltás után egy olyan nemzeti minimum, amit minden romániai magyar csoportosulás magáénak tekint?

– Szerintem is ez volt a legfontosabb tanulság, mellyel a csatlakozási folyamat során szembesülnünk kellett, ez adott erõt és motivációt az egyéni sérelmek félretevéséhez és a párbeszéd elszakadt fonalának újrabogozásához. Már azoknak, akik számára fontos a közösség ügye, akik nem a közösségbõl, hanem a közösségért élnek, hogy egy ismert irodalmi idézetet parafrazáljak. Igen magasak a bizalmatlanság falai bennünk a „másik tábor” iránt, nem könnyû ezeket lebontani. Igen nehezen gyógyulnak az egymáson ejtett sebek is.

De egymásrautaltságunk olyan evidencia, amely elõtt mind a politikai elemzõ vélt vagy valós igazságainak, mind a politikai szereplõk vélt vagy valós sérelmeinek és félelmeinek meg kell hajolniuk. Megértem az RMDSZ-bõl kimenekült régi harcostársaim szkepticizmusát is, az RMDSZ-ben az eltávozottak által hátrahagyott ûrt harsányan birtokba vevõ politikai ellenlábasaim rendszerféltõ óvatosságát is. Ezért tartom stratégiai fontosságúnak az Erdélyi Magyar Egyeztetõ Kerekasztal létrehozását. Az EMEK háromoldalú egyeztetõ fórum kellene hogy legyen: egyik oldalán foglalna helyet az RMDSZ és a vele szorosan együttmûködõ civil politikai szövetségesek képviselete, a másik oldalán ülne az RMDSZ-en kívüli politikai élet – az ún. ellenzék – képviselete, a harmadikon pedig a szervezett civil társadalom képviselõi. A modell a magyarországi rendszerváltást megelõzõ nemzeti kerekasztal intézménye, de a helyzet – az egypártrendszer – és a feladat – annak lebontása – is hasonló. A konszenzuskeresés nem öncélú, bár közösségünk tagjai közül sokan ezt is sikerként élnék meg, annyira zavarja közérzetüket az állandósult konfrontáció. A konszenzuskeresés igazi célja: megjeleníteni és hatékonyan – értsd eredményesen – képviselni azt, ami nélkül nincs magyar jövõ Romániában, Erdélyben, szûkebb-tágabb szülõföldün-kön. Eddig azt mondtuk és sokan úgy is gondoltuk, hogy ennek a programnak gyûjtõneve a közösségi autonómia. Én nem látok okot arra, hogy az uniós csatlakozás után mást mondjunk és gondoljunk. Akkor mire kell a nemzeti minimum program? Elsõsorban a táborok egymásban megrendült bizalmának helyreállítására, annak írásos rögzítésére, hogy történt, ami történt, a fontos kérdésekben ugyanazt akarjuk. Másrészt jó lenne felleltározni, hogy a politikum – kormányon vagy külsõ-belsõ ellenzékben –, illetve a civil társadalom milyen eszközökkel rendelkezik a közös érdekek érvényesítésében és ezeket mikor, hogyan és milyen erõvel kell használni, úgy, hogy ne kioltsák, hanem kiegészítsék és erõsítsék egymást. A kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet látványos parlamenti kudarca pontosan azt mutatta meg, hogy parlamenti-politikai eszközök nem elegendõek a többségi nemzetpolitika betonfalának áttöréséhez. Ugyanez hatványozottan érvényes a Székelyföld területi autonómiájára. Ha létezik egy mindenki által felkarolt nemzeti minimum program, akkor nem fordulhat elõ, hogy a politikai elitünk ideiglenesen hatalmon levõ része nyilatkozataival meghiúsít olyan típusú civil-politikai törekvést, amilyen a székelyföldi belsõ népszavazás. Szeretném hinni tehát azt, hogy a közeli jövõben megalakul az EMEK és elsõ stratégiai jellegû döntése éppen a nemzeti minimum elfogadása lesz.

– Mindannyian tudjuk, hogy akárcsak az RMDSZ-szel, legalább olyan gondok vannak az RMDSZ mai ellenzékével is. Néhány embert leszámítva (akiket a fél kezemen meg tudnék számolni) az RMDSZ-ben nincs hatékony, ütõképes ellenzék. Az egykori, szép reményekkel kecsegtetõ Reform Tömörülés a múlté, akik viszont belsõ ellenzékként megmaradtak az RMDSZ-ben, a szervezet antidemokratikus felépítése miatt súlytalanná válnak. Van-e konkrét elképzelésük a mai helyzet megváltoztatására, illetve egy új, hatékonyabb ellenzéki csoportosulás létrehozására?

– Az RMDSZ-ben, amióta 2003-ban a Reform Tömörülés feloszlatta önmagát, és tagjainak jelentõs része a Szövetség várfalain kívüli pusztában próbált alternatívát építeni, nincs szervezett belsõ ellenzék. Akik bennmaradtak – ismert anyaországi politikusbarátom szerint „bennszorultak” –, mint jómagam is, nem rendelkeznek sem elegendõ eszközzel, sem erõvel, hogy az egykor sokat emlegetett, de a gyakorlatban mind a mai napig élõ „demokratikus centralizmus” elve szerint mûködõ párt reformját sikerre vigyék.

A megoldásnak két útja lehetséges. Az egyik – a számomra vállalható – a kerekasztal típusú megegyezés, amelyhez szükséges egyrészt a belsõ és külsõ ellenzék összefogása, mind pedig a „felvilágosult” RMDSZ-oligarchia – de leginkább Markó Béla elnök – partnersége. Ez az út RMDSZ-reformként indul és késõbb egy bársonyos rendszerváltásban teljesül ki, amelyet még jó ideig az RMDSZ jelenlegi csúcsvezetõi köré csoportosuló csoportok uralnak, de középtávon megteremtõdik az esélye a belsõ politikai váltógazdaságnak. A másik a „szellemi” polgárháború forradalomba forduló útja, ami a jelenlegi rendszer széteséséhez vezet, majd ennek romjain valamikor felépülõ új, valószínûleg plurális és demokratikusabb politikai építményt eredményez. Az viszont bizonyos, hogy ennek ára igen nagy és jóval több lehetõséget teremt az erõs és önálló, a magyar közösségi érdeken alapuló politikai képviseletben ellenérdekelt többségi politikum beavatkozásához.

– Hasonló gondokkal küszködik a külsõ ellenzék is. A Magyar Polgári Szövetséget idén sem sikerült bejegyeztetni. Közben elindult a párt látható bomlása is. Nem kevesen állítják, hogy Markó Béla csapatát a kényszerítés eszközeivel lehetne rávenni az igazi párbeszédre, ehhez viszont elengedhetetlen az MPSZ bejegyeztetése. Lát-e erre esélyt?

– A Magyar Polgári Szövetség politikai pártként való bejegyzése új helyzetet teremtene a        magyar–magyar párbeszéd alakulásában, hiszen akkor a megegyezést nemcsak közép- vagy hosszú távú szempontok indokolnák, hanem egy valós szervezeti versenyhelyzet kényszere is, ennek minden lehetséges – pozitív és negatív – következményével együtt. Az, hogy mindeddig nem sikerült a pártot bejegyezni, nemcsak a párttörvény Európában példátlanul antidemokratikus és kirekesztõ jellegével magyarázható – bár kétségtelen, hogy a fõ ok ebben rejlik –, hanem a szervezet belsõ szervezettségi fokát és csúcsvezetõinek elszántságát és alkalmasságát is jellemzi. Ha párt akar lenni, az MPSZ nem térhet ki az önkritikus számadás, elszámoltatás és a megújulási stratégiák átgondolása elõl. Ha ezt elodázza, akkor a Magyar Polgári Pártot a krónikások még a dicsõséges kudarcok között sem fogják feljegyezni.

– 2006-ban is tisztázatlan maradt az EMNT és az SZNT viszonya. Ezt többen is dr. Csapó I. József SZNT-elnöknek tulajdonították, aki idõközben lemondott. Más vélemény szerint az EMNT úgy próbálta bekebelezni az SZNT-t, hogy annak jelentõsen csökkent volna a mozgástere. A külsõ szemlélõ számára az EMNT inkább a Fidesz politikájához áll közelebb, az SZNT viszont ennél radikálisabb eszközökben látná a székelyföldi autonómiatörekvések megvalósulását. Itt is közös stratégiák kidolgozására lenne szükség. Lát-e erre esélyt 2007-ben?

– Nem felhõtlen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács viszonya, ez kétségtelen, bár ugyanarról a tõrõl hajtott ki mindkettõ. Míg az SZNT a Székelyföld területi autonómiájának ügyét kívánja elõremozdítani, addig a EMNT számára egyformán fontos minden közösségi autonómiaforma, amely szóba jöhet az igen változatos interetnikus környezetben elõ erdélyi magyar közösségek számára. Nem a radikalizmusban különböznek tehát ezek a civil-politikai szervezõdések, hanem a vállalt feladatokban: a székely területi autonómia világosabb, közérthetõbb, célirányosabb, földrajzilag jobban behatárolható, szervezésileg könnyebben megragadható, mint az elméletileg is diffúzabb, a gyakorlatban is puhább eszközökkel bíró kulturális autonómia, innen a radikalizmus különbözõ fokozatainak érzékelése. Mindazonáltal állítom, hogy konvergensek a megfogalmazott célok, a cselekvési programok egymást kiegészítik és a közös szolidaritásra építenek. Az emberi tényezõ persze nem elhanyagolható, mindannyian emberbõl vagyunk, a magunk hibáival, sérelmeivel, csalódásaival, és sokszor emberi tökéletlenségen csúsznak el nagyszerû elképzelések. Úgy érzem azonban, az EMNT és SZNT viszonya rendezõdni látszik, a közös stratégia megvan, a taktikai elemeket pedig folyamatosan egyeztetni kell. Ennek alkalmas kerete lehet az EMEK egyik pillérét adó közös képviselet, illetve annak hátországa, az „ellenzéki kerekasztal”.

– A közép-kelet-európai rendszerváltások után, 17 év óta elõször Romániában ítélték el a kommunizmust. Leszámítva az államelnöki jelentést megzavaró szélsõséges képviselõk cirkuszát, Traian Bãsescu kezdeményezése akár korszakalkotó is lehetne a maga nemében. Ön szerint miért kell ennyit várni a mai Kelet-Európában egy ilyen elítélõ kezdeményezésre? Mit jelenthet Románia jövõje szempontjából az államelnök, illetve a miniszterelnök által életre hívott bizottság gesztusa a kommunista bûnök feltárásáról?

– Igen, én is korszakalkotónak ítélem a kommunizmust mint rendszert és annak bûneit elítélõ Tismãneanu-jelentést és történelmi tettnek e jelentés államelnöki felkarolását. Így is éltem meg a Parlamentben történt bemutatása során. Miért jött ilyen késõn? Ez az eredeti román demokrácia, amelyben kétszer kellett lendülnie a politikai váltógazdaság ingájának és közel két évtizednek eltelnie, hogy kialakulhasson az ehhez szükséges politikai konstelláció, amelyben ez lehetségessé vált. Lehet Bãsescu elnököt nem szeretni – nekünk magyaroknak több okunk is van erre, mint a többségnek –, kétes múltjára való tekintettel megkérdõjelezhetõ erkölcsi joga is ehhez, de történelmi perspektívából minden eltörpül az esemény fontossága mellett. Persze csak akkor, ha a jelentés következtetéseinek és konkrét javaslatainak jó része a közeljövõben meg is valósul. És erre sajnos nincs garancia.

Csak a remény van és a feladat a mindenkori magyar érdekképviseletnek a számonkérésre, támpontra, kizáró feltételre a jövõbeni politikai szövetségek megkötéséhez. Szerintem a jelentés szellemiségének leszivárogtatása a román társadalom mélyrétegeibe és annak kollektív meggyõzõdéssé válása jelenti az esélyt egy új Románia születéséhez, amely a magyar kérdés szempontjából nem radikálisan más, de legalább nyugatibb – európaibb – lesz.

– 2007-ben több választás is lesz Romániában. Ami biztos, az az Európai Parlament új romániai tagjainak a megválasztása, de szinte elkerülhetetlenek az elõrehozott törvényhozási választások is. A mai elõrejelzések szerint mennyire rajzolódhat át Románia politikai térképe?
– Az EP-választás most, hogy ennek törvényi szabályozását a Parlament elfogadta, biztosan meglesz tavasszal. Sajnálom, hogy a törvényhozási folyamat során a regionalista szemlélet látványos vereséget szenvedett a centralizmussal szemben. Külön sajnálom, hogy ebben a csatában az RMDSZ-frakció nagy többsége ismét a centralizmus oldalán állt, nem sikerült meggyõzni képviselõtársaimat az erdélyi választókerület stratégiai fontosságáról a magyar ügy jövõbeni képviselete szempontjából. De talán az Európához való felzárkózás sebessége is ezen múlhat. Ami viszont az elõrehozott parlamenti választások valószínûségét és szükségességét illeti, elemzõ legyen a talpán, aki akár csak jósolni mer, nemhogy bizonyosságot állítani. Az tény, hogy a román politikai berendezkedés igen megnehezíti azok dolgát, akik idõ elõtti választásokat akarnak. Jelenleg elõrehozott választás igazából csak egyetlen politikai erõ, a Demokrata Párt érdeke, amely az államelnöki népszerûség húzóerejében bízva joggal számít mandátumainak és befolyásának növelésére.

A Nemzeti Liberális Párt csak veszíthet jelenlegi pozícióiból, a Konzervatív Párt a parlamentbõl való kiesést kockáztatja, Vadim Tudor pedig nem szeretné mandátumait megosztani Gigi Becalival, és az RMDSZ vezérkara sem szeretné idõ elõtt próbára tenni lassan, de töretlenül fogyatkozó választóinak teherbíró képességét. A döntõbíró szerepét ebben a kérdésben a Szociáldemokrata Párt játszhatja. Talán nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: akkor lesz idõelõtti választás, ha Geoanã és társai megvívják belsõ meccseiket, és elég erõsnek érzik magukat mennyiségileg és minõségileg egyaránt a megmérettetéshez. Jelenleg minden jel arra mutat, hogy ez nincs így. Marad tehát a kisebbségi kormányzás, annak minden kínjával és döntésképtelenségével, helyben topogó politikai-közigazgatási reformokkal és EU-nyomással kikényszerített minimál-intézkedésekkel, zavarosban való halászással.

– Sokan csodálkoznak Gigi Becali példátlanul gyors felemelkedésén. Van, aki a futballal hozza kapcsolatba hatalmas sikerét, mások a kevéssé iskolázott emberek új politikai sztárját vélik felfedezni benne. Talán kevesen gondolnak arra, hogy Gigi Becali lényegesen különbözik a mai újgazdag román kaszttól éppen karitatív, adakozó magatartásával. Sokan szereztek hatalmas vagyont a rendszerváltás utáni Romániában, ezt azonban, Becalitól eltérõen, nem nagyon akarják a szegényebbekkel megosztani. Lehet-e ennek politikai üzenete a jövõ politikusai számára?

– A „becalizálódás” nem lehet követendõ modell, remélem, nem is lesz az, bár Gigi Becali a következõ választási megmérettetésen jó eséllyel lehet parlamenti és azután akár kormánytényezõ is, noha jelenleg nincs sem pártszerû szervezõdés mögötte, sem a valósággal legalább köszönõ viszonyban álló politikai program. Gigi Becali mesterségesen létrehozott jelenség, nem szerves fejlõdéstörténeten alapul, vélt vagy valós szociális érzékenysége nem törekszik sem a szociális rendszer reformjára, sem a szegénység gyökereinek elvágására, csupán egy ortodox misztikával fû-szerezett olcsó populizmus. Akkor lesz ebbõl valós és veszélyes jelenség, ha fehérgalléros káderpolitikával párosul. Szerintem az európai standardok szerint szervezõdõ politikai elit számára az egyetlen lehetséges hasznos üzenet a szolidaritás kényszere a Becali-jelenség elutasításában.

– 2007-tõl Románia teljes jogú tagja az Európai Uniónak. Mit is jelent valójában számunkra a csatlakozás?

– Új helyzet, új kezdet. Az erdélyi magyar közéleti elit számára új – más – stratégia megfogalmazása, munkamegosztás, a politikai és civil-társadalmi eszközök váltakozó és komplementer használata, egy új társadalmi szerzõdés megkötése. A mindennapi életünkben hirtelen változást nem okoz, arra azonban számítani kell, hogy a csatlakozás negatív hatásai elõbb mutatkoznak meg, mint pozitív hozadéka. A csatlakozás nyertesei azok lesznek, akik képesek alkalmazkodni az Unió által elvárt folyamatos versenyhelyzethez, akik kellõ szellemi és anyagi tartalékkal rendelkeznek a folyamatos átalakulásokhoz. Aki erre képtelen, az veszít és lemarad, kétségtelen, hogy az elején õk lesznek többen. Az elit felelõssége, hogy számuk folyamatosan csökkenjen, és az integrációnak nemcsak egyes kiváltságos személyek vagy csoportok, hanem az erdélyi magyarság, mint közösség, nyertese legyen.

Makkay József

Kapcsolódó cikk:

Erdélyi Napló, 2006.12.19.

Buzognak az autonóm szövetségek

Az összefogás álságos égisze alatt újabb és újabb gittegyletek alakulnak, a változatlanság kedvéért. Ismét. Első szövetségünk, az, amely általunk, érettünk alakult volt, ám pillanatnyilag elsősorban érettük van, és még lesz egy kicsit, az az RMDSZ csúcsvezetősége. A szövetségen belüli demokrácia nyilván hamar alábbhagyott a kezdeti lelkesedés után, hiszen vagy van pártfegyelem, vagy nincs. Ha párt nincs, fegyelem akkor is lett, habár ez kissé ellentmondásos, de a kormányzópárti nem pártként, de érdekvédelmi pénzbegyűjtő és osztó szervezetként is működő legfőbb valamink megnevezésén vitatkozzon majd Markó Béla a saját termésű polito-logikusaival. Tényben a lényeg, az évek során saját ellenzékibb platformjait ellehetetlenítette az RMDSZ, a külső-belső ellenségeit meg osztán végképp (Tőkés, Szász) megtorpedózta. De megjött az autonómia ihlete, amely mintegy múzsaként szállt a legutóbbi választások előtt Markó magos homlokára, és azóta ez a múzsa ott van. Makacson, konokul, nem tágít. Alakulhatnak újabb és újabb ellenzéki tanácsok (SZNT, EMNT, jó tanács, rossz tanács, kistanács, nagytanács), a Szövetség ernyője alól ellenpontozásként újabb szövetségek bújnak ki gomba módra, ebben az eső utáni szövetségek nemzésére alkalmatos közegben. Így jött létre, ennek képére, a múlt hét végén a Szövetség a Székelyföldért egyesület Sepsiszentgyörgyön. Szívünkből örvendezünk, hogy ismét elmondhatjuk: na látjátok, nem éltünk, nem élünk hiába. A kis híján kétszáz Brassó, Hargita, Kovászna és Maros megyei település önkormányzatait egyesítő legfrissebb RMDSZ csemete megszületésének pillanatát Markó Béla történelminek nevezte. Az elnök retorikájában annyira gyakori ez a szófordulat, hogy a gyanútlan hallgató azt hinné, hétköznapjaink egyáltalán nincsenek már, csak történelmi pillanatokat élünk. Miután román nyelven felolvasták az egyesület statútumát, vezetőtestületet és elnököt választottak, megállapították a tagdíjat és azt, hogy az autonómiáért nem nyilatkozni, hanem cselekedni kell. Markó hozzátette, az egyesület nagy előrelépés a területi autonómia felé, s keretében a székelyföldi önkormányzatok együttműködhetnek és közösen dolgozhatnak ki gazdasági, fejlesztési stratégiákat. A keretből sajnálatosan arra már nem futotta, hogy nyilvánosan is felolvassák az SZNT-nek az egybegyűlt polgármesterekhez intézett felhívását. Csíkszeredát az alapításon Antal Attila alpolgármester képviselte, ő lapunknak így nyilatkozott: „Az egyesület eszköz lehet mindarra, amiről tizenöt éve beszélünk. Folyamatában látjuk, hogy bizonyos közösségi célokra sikerült megoldást találni, de sok még a megoldatlan probléma. Személy szerint azt látom, hogy valóban szükség van egy olyan intézményre, amely a tömbben élő magyarság gondjaival foglalkozik: oktatásügyi igényeinkkel, birtokviszonyainkkal, munkalehetőségeinkkel.” Az alpolgármester célzott arra, hogy az egyesület az erdők és a termőföldek esetében megakadályozhatja majd azt, ami a Székelyföldön sok helyen a kilencvenes években a tömbházlakásokkal történt: nevesen azt, hogy a szabad piacon román kézbe kerültek.
A külsőségek alapján tehát nyugodtan hátra is dőlhetne az erdélyi tömbmagyar, hiszen újabb ernyőt húztak a feje fölé, és most, a cselekvés idején, végérvényesen sínen van az autonómia. Mint szegény József Attila, tehetnénk hozzá e történelmi pillanatban.
Jakab Lőrinc

Három magyar szervezet közös nyilatkozata

Teljes jogegyenlőséget a magyarságnak

Hivatkozva
– az ENSZ által rögzített alapvetõ emberi jogokra,
– számos nemzetközi dokumentumra (különösen az ET 1993/1201-es ajánlására, melynek gyakorlatba ültetését Románia külügyminisztere 1993. július 22-én írásban vállalta, illetve az ET Parlamenti Közgyûlé-sének 2003/1334-es Határozatára),
– az EP eddigi országjelentéseiben (különösen a 2005. tavaszi és õszi Moscovici-jelentésekben) megfogalmazott, de mostanig nem teljesített elvárásokra,
– a román párttörvény és választási törvény diszkriminatív elõírásait elítélõ számos nemzetközi dokumentumra,
– az EU számos országában bevett gyakorlatra,
– az aláíró szervezetek vagy testületek programjára, illetve dokumentumaira,

a romániai magyar közösség nevében a következõ elvárásokat fogalmazzuk meg:
1. A küszöbön álló alkotmánymódosítás során töröljék Románia alkotmányából az egységes nemzetállam meghatározást, s rögzítsék az alkotmányban azt a tényt, hogy Románia többnemzetiségû állam.
2. Ugyanezen módosítás során foglalják bele az alkotmányba az ország területi-adminisztratív átszervezését oly módon, hogy a jelenlegi megyék helyét vegyék át nagyobb, lényegesen tágabb jogkörökkel rendelkezõ adminisztratív egységek, melyek egyben a fejlesztési régiók szerepét is játsszák. Ezek határait helyi népszavazások útján jelöljék ki.
3. Módosítsák a párttörvényt oly módon, hogy az ne korlátozza az egyesülési szabadságot, s egyebek közt legyen lehetséges kisebb létszámú és kisebb területet lefedõ (regionális) pártokat bejegyezni.
4. Módosítsák a választási törvényeket oly módon, hogy kerüljenek ki belõlük a számos nemzetközi szervezet által bírált diszkriminatív elõírások, elsõsorban azok, amelyek meggátolják a nemzeti kisebbségek szervezeteinek a részvételét az országos és a helyi politikai életben.
5. A kormány azonnal kezdjen tárgyalásokat a Székely Nemzeti Tanáccsal, illetve az RMDSZ és az MPSZ székelyföldi szervezeteivel Székelyföld törvény által garantált autonómiája ügyében, alapul véve az SZNT által kidolgozott és a parlament elé terjesztett Statútum-tervezetet.
6. A román hatóságok ne akadályozzák az SZNT által kezdeményezett véleménynyilvánító népszavazások kiírását és megrendezését, az EP pedig megfigyelõi által garantálja ezek szabályszerû lebonyolítását, az eredmények hitelességét.
7. A kormány azonnal kezdjen tárgyalásokat az EMNT-vel, illetve az RMDSZ-szel a szórványban élõ magyarok számára biztosítandó személyi elvû autonómia törvényi kereteinek kidolgozása és parlament elé terjesztése ügyében.
8. Romániában záros határidõn belül ültessék a gyakorlatba azokat a kisebbségvédelemre is hatással levõ nemzetközi egyezményeket, melyeket az ország már ratifikált, illetve ratifikálják és ültessék a gyakorlatba azokat, amelyeket az ország aláírt, de még nem ratifikált.

A romániai magyarok másod-rendû állampolgárnak érzik magukat õseik földjén mindaddig, míg ezek a követelések nem teljesülnek. Addig nem lesz hiteles a román–magyar megbékélés, míg méltányos megoldást nem nyernek a magyarság gondjai.

Erdélyi Magyar Ifjak,
Soós Sándor elnök
Magyar Polgári Szövetség, Szász Jenõ elnök
Székely Nemzeti Tanács,
Fodor Imre elnök

Erdélyi Napló, 2006.dec.19.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés