„Itt a faluban csak Andris és Gabi magyar gyerek, a többik románok vagyunk. Én is román vagyok, de akarok tudni magyarul, hogy mikor megyek aztán Magyarba, ne hallgassak” – magyaráz akár egy felnőtt a 9 éves Butacu Florin, amikor arról faggatjuk: miért jár magyarórára? Oktatói, a Farkas-Ferencz házaspár, Endre és Gabriella mosolyog, majd halkan mondja: Gajdárban már szinte valamennyi csángó románnak vallja magát, de egymás között magyarul beszélnek. A Bákó megyei faluban tavaly tavaszszal még sokan idegenkedtek a magyarórák bevezetésétől. A legtöbben most mégis örülnek, hogy gyerekeik is elsajátíthatják a valamikori anyanyelvet. A fiatal házaspár szinte naponta tart játékos nyelvórát a több csoportba osztott gyerekeknek. A legtöbben szívesen látogatják Farkasék magyaróráit; olyan gyerek is akad, aki akkor is a pedagógusok portáján tölti az idejét, amikor a tanárok más csöppségekkel foglalkoznak. Feladat mindig akad: a betérő rajzolhat, kifestőzhet, és közben játszva, énekelve tanulja a nyelvet. „Kukkantója, szusszantója, tátogója, lobogója, dobbantója” – ismételgetik kórusban a 8-9 évesek, miközben szemükre, szájukra és orrukra mutatnak, lengtetik karjukat, és nagyot dobbantanak lábukkal. „Erről a szintről kell kezdenünk a nyelvoktatást, mert a legtöbb gyermekkel otthon románul beszélnek” – magyarázza Farkas-Ferencz Gabriella, majd rázendít a Gólya, gó-lya, gilice kezdetű dalra. Kérdésünkre a többség igenlően bólogat: tudja, miről énekeltek. A másodikos Cherecheş Alexandra Bernadett el is magyarázza: „egy repülő madárról, amelyiket a magyar gyermek ápol”. Órák az előszobában A fiatal pedagógus házaspár először 2005-ben látogatott a faluba, de akkor még a magyarul folyékonyan beszélő idősebbek is elzárkóztak a nyelvórák bevezetésétől. „Hiába jártunk házról házra, senki nem mert helyiséget bocsátani a rendelkezésünkre. Visszahallottuk: az emberek örültek, hogy valakik elkezdik a magyar nyelv oktatását, de tartottak is a következményektől. Most is előttem van egy néni rémült arca, amint a kapuból intette: távozzunk, mert bajba kerül, ha meglátják, hogy szóba állt velünk. Végül 2006 márciusban valaki beengedett a másfélszer kétméteres előszobájába, ahova első alkalommal három gyerek jött el. A tulajdonos kikötötte, hogy csak öt óráról lehet szó, meg volt győződve, hogy úgy sem lesz ennek jövője” – emlékezik az első órákra Farkas-Ferencz Gabriella. A második alkalommal már hatan, később pedig tizen voltak az órákon. A csoport fele a tornácon vagy az ajtók között festette a húsvéti tojást. Később a közeli domboldalon, a szabadban tartották az órákat. „Mi a földön ülve tartottuk az órát, a gyerekek a fára mászva hallgatták végig” – fűzte tovább az emlékezés láncát Farkas-Ferencz Endre. Karácsonyra már közel száz gajdári gyerek kapcsolódott be a fakultatív nyelvtanulásba. Népbutítás vagy érdektelenség? Farkasék szerint a gajdári állami iskolában tudatos népbutítás zajlik. Úgy vélik: megengedhetetlen, hogy állami oktatásban részesülő nyolcadik osztályos gyerek ne tudja, melyik a jobb és melyik a bal keze, vagy ne tudjon egy fát, egy házat lerajzolni. Olyan gajdári iskolás gyerekkel is találkoztak, aki nem tudta, mire használható a vonalzó, társa pedig a színeket nem ismerte fel. A kilencven tanuló között van olyan, akiről a szülei sokáig nem tudták, hogy magyarórára jár, azt hitték, hogy az utcán vagy valamelyik szomszédban tölti a délutánokat. A szülők jelentős részét az sem érdekli, mi történik az iskolában. Nincs is honnan tudniuk, mert többségük egy dél-magyarországi település zöldségesében vagy Olaszországban dolgozik. Farkasék úgy érzik, hogy sajnálatos módon a szülők zöme nem nemzeti öntudatból küldi magyarórára a csemetéjét, sokkal prózaibb okokból: számukra az itt kapott tárgyi ajándékok a legfontosabbak. Emellett azt gondolják, jó, ha felnőtt korában magyarul is képes lesz kommunikálni a gyermek, mert így könnyebben elhelyezkedhet magyarországi vendégmunkásként. „Akik nem ismerik a magyar nyelvet, legfennebb Galac megyéig jutnak el kukoricát betakarítani, vagy Háromszékre krumplit szedni” – állítja a fiatal házaspár. A falu csak húsvétkor, illetve karácsonytól új év elejéig népesül be. Félszeg közeledés Farkas-Ferenczék korábban Bákóban laktak, de úgy döntöttek: ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a közösséghez, ki kell költözniük a megyeközponttól mintegy 30 kilométerre fekvő faluba. Bár sokan csodabogárnak tartják az ifjú párt, a falubeliek kezdenek megbarátkozni velük. A közösség lassan befogadja őket: már egy helyi lakodalomba is meghívták őket, és a kedvükért a mulatságban elhangzó manelezene áradatát egy-két eredeti csángó nótával szakították meg. Karácsonykor kántálók is jelentkeztek a portájukon. A gajdári csángók népviselete a hagyományos népszokásokkal együtt kopott ki. A falubeliek bevallották, hogy a hatalmi megtorlástól vagy csak egyszerűen a gúnyolódástól tartva, közülük sokan eldobták, mások elégették a népviseletet. Amikor a gyerekek a Farkas-Ferencz házaspár szervezte magyarországi kirándulásra készültek, a ruhák egy része mégis előkerült. Ki a nagyszülők padlásáról, ki az otthoni ruhásszekrény vagy ládikó aljából vette elő a porosodó csángó népviselet darabjait. A Székesfehérváron és a Velencei-tó partján töltött nyári táborhoz előítélettel viszonyultak a helybéliek: már az első külföldön töltött hét után a faluban elterjedt a hír, miszerint a magyarországi származású pedagógus és székely felesége „eladta” a gyerekeket. „Miután mindannyian szerencsésen hazaérkeztünk, és a gyermekek elmesélték élményeiket, több szülő is sajnálkozva mondta, hogy, ha tudja, hogy ilyen jó helyre visszük a csoportot, ők is elengedték volna velünk csemetéiket” – mondja Farkas-Ferencz Endre, aki a szülői gyanakvás és aggodalmak miatt csupán nyolc gajdári iskolással kelt útra. Egy ideje viszont már nincs olyan család a faluban, amely féltené a gyerekét a pedagógus házaspártól. „A szülők meghatódtak, amikor a csoportjaink bemutatták a karácsonyi műsorukat. Bevallották, hogy ők nem is gondolták volna, hogy itt ilyen szép munka folyik” – állítja Endre, aki hazai és magyarországi adakozók jóvoltából szeretetcsomagokat is osztogatott a gyerekeknek. Veszélyben a polgármester „A községközpont, Sănduleni polgármestere, Vasile Dumitru tudtunkra adta, neki nem érdeke, hogy a magyarórák bevezetésével úgymond megoszszuk a falu lakosságát. Elmondása szerint ő sokat fáradozott, amíg a gajdári katolikusokat román öntudatra nevelte, s most semmiképpen nem szeretné, ha miattunk kárba veszne a munkája. Egy vasárnapi mise után népgyűlést is tartott, amelyen tevékenységünk fölött akart pálcát törni, ám a helybéliek azt mondták, hogy ne a gyerekekkel foglalkozzék, inkább a bekötőutat javíttassa meg” – mondja Farkas-Ferencz Endre. A játékos magyarórák bevezetését a helyi iskola igazgatója sem nézte jó szemmel, de a kezdeti kirohanások után felengedett. „Reméljük, hogy jövőben már az iskola falai között, fakultatív tantárgyként oktathatjuk a csángók anyanyelvét” – bízik a hatóságok szemléletváltásában a fiatal pedagógus. Az önkéntes tanárok úgy érzik, hogy a polgármesterrel és iskolaigazgatóval szemben a római katolikus pap hallgatólagosan elfogadta őket. „Nem áll szóba ugyan velünk, de nem is támad – magyarázza az asszonyka. – Mi megértjük, mert, ha közeledni próbálna, biztos meggyűlne a baja a iaşi-i püspökkel. De már az is valami, hogy – más falvak papjaival ellentétben – nem prédikált ki, és hagyja, hogy nyugodtan végezzük a küldetésünket”. Szentendrét a Csángóföldért A két fiatal néhány esztendővel ezelőtt Magyarországon ismerkedett meg, és 2005 decemberében házasodtak össze. Már akkor eldöntötték, hogy Erdélyben fognak letelepedni. 2006 februárjában kamionra rakták a bútorokat, és Szentendréről Csíkszentdomokosra, Gabriella szülőfalujába szállították. Aztán egy állomással tovább álltak. „Sokáig nyaggattuk Hegyeli Attilát, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége oktatási felelősét, hogy engedje meg, hogy itt Moldvában segítsünk neki” – meséli Endre, aki kutatói ösztöndíjjal érkezett Romániába, és jelenleg tartózkodási engedélyét igyekszik megszerezni. Áttelepedési szándékának híre elszomorította Kunhegyesen élő szüleit, akik leginkább a mostoha életkörülményektől féltették fiúkat. „Hogy fogsz te fát vágni? – kérdezték az elején. Mára már elfogadták döntésemet, s tudják, hogy itt jól érzem magam. Az erdélyi kötődéseimet ismerő barátaim szinte az első perctől mellém álltak” – mondja. Endrének nincs könnyű dolga, mert annyit tud románul amennyit a gyerekektől tanul. Sajnálja, hogy sehol nem szerveznek nyelvtanfolyamot, de úgy érzi, alapszinten könyvekből is meg lehet tanulni a román nyelvet. „Még szerencse, hogy itt vannak a gyermekek; ha ők tőlem csak részben is, én viszont tőlük szorgalmasan tanulom a nyelvet” – élcelődik. Közel ezren tanulnak magyarul A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által működtetett oktatási program hetedik tanévében 14 Bákó megyei iskolában 992 gyermek tanul magyarul. A legnagyobb létszámban, Külsőrekecsinben 240-en igényelték a magyar oktatást. Magyarfaluban 128-an, Lábnikon 102 diák vesz részt állami iskolában magyarórákon. A 2005–2006-os tanév elején 12 csángóföldi iskolában 725 diák tanulta a magyar nyelvet állami oktatási intézetben, közülük – a lemorzsolódás miatt – 661-en fejezték be tanulmányaikat. Az érvényben levő oktatási rendelkezések szerint román tannyelvű iskolában is tanítható az „anyanyelv” címén e tantárgy. Heti 3 órában úgynevezett főtantárgyként szerepel a tanintézetek órarendjében és helyi tantervében. Az állami iskolákon kívül több csángóföldi településen zajlanak továbbra is magyar nyelvű foglalkozások. „Az iskolán kívüli tevékenységek nagy előnye, hogy majdnem minden településen sikerült megszerveznünk a moldvai csángók hagyományos táncainak, énekeinek, muzsikájának az oktatását” – fogalmazott Hegyeli Attila, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének oktatási felelőse. K. A., Krónika

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés