A csoda (nagyítható) De, ha csak abban merül ki a szeretet ünnepére való előkészületünk, hogy sütünk, főzünk, ajándékokat vásárolunk, fenyőfát díszítünk, akkor csak a fáradtsággal maradunk, és képtelenek vagyunk az ünnep bensőséges örömét megélni. A felnőtt keresztény — ha nyitott szívvel közeledik a Kisdedhez — a szíve mélyén megérzi, hogy a jászol mögött ott magasodik láthatatlanul a kereszt, amelyet ez a gyermek 33 éves korában a vállaira vett... Mivel Ő a legdrágább „ajándék" számunkra, bennünk is fellobban az ajándékozó szeretet vágya, hogy a másik ember részesüljön lelki és anyagi javainkból. A hitetlen mindezt megmosolyogja, mert nem tud vagy nem is akar alázatos hittel a jászol elé borulni. Ezek a szegények legszegényebbjei, akik dermedt lélekkel állnak karácsony melegében. „Utolsó napodra annyid marad, amennyit másoknak adtál" — mondja Benjámin László. Nincs az a fájdalom a világon, amely ne kezdene enyhülni, ha irgalmas szívvel hajolunk le egy szenvedő embertárshoz! Azon az éjszakán Mária és József nem kapott sehol szállást, csak egy istállóban. Jézus már itt azonosítja magát minden nyomorgóval, mintegy felvállalja, és megszenteli a szegénységet. Azt viszont megköveteli tőlünk, hogy ne zárkózzunk el szívtelenül azoktól, akik a mi segítségünkre szorulnak, és azt tanítja az Evangéliumban, hogy egykor az irgalmas cselekedeteink szerint Ő fog ítélkezni az emberiség felett. A fösvénység, az önzés tönkreteszi földi és örök életünket. Volt alkalmam megismerni olyan embereket, akiknek mindenük megvolt, de nem fogytak ki a panaszból. Egyik például nem azt sorolta, hogy „mije van", hanem csak azt, hogy „még mi kellene"... Aztán súlyos beteg lett, de akkor se jött rá, hogy a koporsóba rajta kívül semminek a világon nincs helye. Nagyon megsirattam, mert ő is eljárt ám a jászolhoz és a perselybe is bedobta a pénzt, de nem tudta felismerni a Kisdeden azt a szegény Krisztust, akinek „nem volt hely, ahová a fejét lehajtsa". Arra jó a karácsony, hogy magunkra találjunk, megértsük a „leckét", hogy a másik emberben — bármilyen nehéz is — magát Jézust kell felfedeznünk. Az anyagiak sokszor — máskor meg a lelki gyötrelmek — rabláncra vernek, és akkor már nem látunk az égig, csak földreszegett szemmel nézünk. Most történetesen a kettős állampolgárság csúfos kijátszásának ügye — ami valóban ocsmány munka volt a magyar kommunisták részéről — olyan fájdalommal töltött el minket, hogy majdnem elvette tőlünk az Ünnepre való lelki felkészülést. A szenvedés leteperhet, de lecövekelni mellette és megtagadni a továbblépést is, nem érdemes megtennünk. Mi biztosak vagyunk abban, hogy Isten minden rosszból a legnagyobb jót tudja kihozni, mert az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Pontosan arra van most szükségünk, hogy megéljük karácsony misztériumát, vele töltekezzünk, és tudatosítsuk magunkban és egymásban, hogy Szent István Országát sem a török, sem a német, sem az orosz nem tudta úgy letiporni, hogy többé talpra ne állott volna. Ezért ezek a kis sakkfigurák, a semmiből felcseperedett „gyurcsányisták" még azokat a magyarokat sem tudják hitetlenné tenni, sem tökéletesen elbutítani, akik most a testvértagadásig is elmentek, mert a fejük helyett a belükkel gondolkoztak, ahogyan Czakó Gábor írta. Azért nem fertőzheti meg a mi karácsonyunkat az elkeseredés, mert végső soron sorsunkat nem ezek a kiskaliberű emberek irányítják. Ezeknek se Istenük, se nemzetük nincs! Karácsony fényénél tisztán látjuk, hogy a társadalom egy része még a kommunista posványban lubickol. Mindszenty bíboros ezekkel kapcsolatban azt mondotta: „Ne mondd a sötétet fénynek, a valótlant igazságnak! Amely pillanatban valaki kommunista, abban a pillanatban megszűnt keresztény lenni". Alkalmunk volt megismerni őket. Olyanok, mint a kullancs a társadalom testében. Romániában is vígan élnek, lopnak, csalnak, milliárdosok, vezető állásokban vannak, de azért mégis az utolsókat verik — remélhetőleg lassan, lassan. Azon a véres karácsonyon 1989-ben lemészárolták ugyan a diktátort és nejét, de a kommunizmus tovább virágzik. Ennek köszönhetjük, hogy az ország ott van, ahol a part szakad... Ez év karácsonyára nagy örömet hozott az erdélyi magyarságnak az angyal, az itt élő magyarság nevében és érdekében egyházaink vezetői kemény hangvételű követelést tettek le az RMDSZ asztalára. Ennek az iratnak minden szavát az égre kellene lángbetűkkel írni! Végre mindenkinek tudnia kell, hogy az erdélyi magyarság nem pásztor nélküli nyáj. Eddig se volt az, de ez a „jogaink követelése" szebbé teszi számunkra az Ünnepet. Nekünk Márton Áronunk van, aki így tanította: „Meggyötört lelkek, az igazság keresésében kifáradt nagy szellemek és az élet értelmét kereső nemzedékek Nála (Istennél — szerk. megj.) találták meg nyugtalanító kérdéseikre a megnyugtató feleletet. Ő a századok halhatatlan Királya." Ez a hit tanít minket ünnepelni. Ez a hit elhozza nekünk az egymásra találás nagy kegyelmét, amelyet sokszor oly botorul elvesztettünk. Ez a hit elűzi a kishitűséget, a csalódottságot, és zeng a gyönyörű ősi ének: „Fel nagy örömre, ma született, / Aki után a Föld epedett, / Jöjjetek hát! Imádjuk együtt a jászolban fekvő Kisdedet!". Karácsony van! Örvendezzünk! Plesa Vass Magda

Karácsony ­üzenete
Erdély ma, 2006.12.23.

Elmúlván advent hetei, itt állunk karácsony küszöbén, s megkérdezzük magunktól és egymástól: mit hozott minékünk a nagy Várakozás, mit ígér a Születés ünnepe? Valami pusztíthatatlanul szívós reménységgel – minden bajunk és gondunk, kínunk és keservünk ellenére – úgy köszöntjük újra és újra a karácsonyt, mint a megújulás, a remény újjászületésének ünnepét. Magamon veszem észre, egyre sűrűbben és esztendőről esztendőre erősödvén, hogy ha idősödik az ember, mind természetesebben réved vissza a gyermekkor gyönyörű hitéhez, s várja-hiszi egyre -szintébben, hogy a karácsony valódi beteljesüléseket hozhat el. S így is van mindenképpen, hiszen a lelket felszabadító transzcendenciának köszönhetően egyre inkább a Megváltóra és a megváltásra vágyunk. Ezt a világot tényleg megilletné a megváltás, s ahogyan évről évre mibennünk megképződik ennek a reménysége – egy kicsit a bizonyossága is –, az a vigasztalás, a vigasztalódás maga. Most, Karácsonykor nem kerülhetem meg, hogy ne szóljak idei legnagyobb közösségi veszteségünkről: itthagyott minket az erdélyi reménység egyik nagy éltetője, legnagyobb lélekmérnökünk, írónk, Sütő András, hogy földi porait a marosvásárhelyi földnek, szellemét az örökkévalóságnak adja át, ahonnan újra és újra kölcsönvehetjük, ha nagy bajainkban vigasztalásra szorulunk. A mi örökös nagy Várakozásainkat az Advent a Hargitán című remekművében írta meg, s mert esendő, de szüntelenül reménykedő hősei a Kis Romlások és a Nagy Romlások szakadékos hegyvidékein voltak kénytelenek vándorolni, azért megkérdezhetjük őket örökkön: hogyan sikerülhet a mindent elnyelő szakadékot, a végsőt elkerülni? Szeretettel, természetesen, s mert a szeretetben mi nem csupán esztendőről esztendőre, hanem a nemzedékek egymást követő sorjázásában is megújulhatunk, s keresztény hitünk erejére támaszkodva adhatjuk tovább a Megváltás és a megválthatóság hitét, bizonyosan soha nem veszhetünk el véglegesen. Elmúltak advent hetei, itt a karácsony, Alleluja! Őrizzen minket Isten és a jóreménység! Magyari Lajos, Háromszék

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.