Sajnos a mások számára érdekes embertelen történéseket a felvidékiek a bőrükön tapasztalták. „Olyannyira belénk ivódtak a fájdalmas emlékek, hogy édesanyám mindannyiszor rosszul lett, ha szláv nyelvet hallott” – vallotta Silló Juci néni, akit édesanyjával és testvéreivel 14 évesen vittek cseh kényszermunkára.
Köbölkúton a Csemadok helyi alapszervezete a Csemadok Érsekújvári Területi Választmányával karöltve szükségét érezte a múlt ezen tragikus időszaka felidézésének, hogy ébren tartsák az emberek lelkiismeretét, s ne tudjanak ezek a borzalmas dolgok újra megtörténni.
Megnyitójában Kovács Ferenc, az emlékest ötletgazdája köszöntötte a résztvevőket, majd Kun Ferenc, a Rákóczi Szövetség alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Rámutatott: „Annak idején úgy deklarálták, toborzott önkéntes magyarok mennek majd Csehországba munkára. Ám a géppuskás csendőrök által vagonokba terelt emberek a külvilág számára is nyilvánvalóvá tették az önkéntesség abszurd voltát.
Először 1943-ban Edvard Beneą szájából hangzott el a deportálás szó, a Sztálinnal való találkozásakor. A londoni emigráns kormány is már ´44-ben hangoztatta, a német és magyar kisebbséget a háború után büntetni kell. Az 1945. április 5-i kassai tanácskozáson aztán öt perc elég volt ahhoz, hogy a németek és magyarok kollektív bűnösségét kimondják.”
– Ezen átfogó és programszerű jog- és tulajdonfosztás által kísért áttelepítések mögött olyan politikai megfontolások húzódtak, miszerint az események a deportáltak halálával és leszármazottaik többségi etnikumba való beolvasztásával a múlt homályába vesznek. Szerencsére a túlélők nem szakadtak el korábbi identitásuktól, üldöztetésük éppen kulcselemévé vált nemzeti identitásuknak – emelte ki beszédében Schöpflin György, a Deportáltak Szövetségének elnöke Brüsszelből.
Egy sors a több
tízezer közül
Silló Juci néni könnyes szemmel hallgatta a hozzászólásokat, lélekben újra átélve az akkori borzalmakat. 1946. novembere az ő számára is csak szenvedést hozott. Így emlékezik:
– Hideg, nyirkos idő volt november 19-én, és havas eső esett. A katonák meglepetésszerűen ütöttek rajtunk, alig volt idő összepakolni a legszükségesebbeket. Még szükségünket végezni se engedtek ki, nehogy megszökjünk. Anyám testvére, Blaskovics Ferenc is magyarázkodott volna, miért nem jöhet – őt meztelenre vetkőztették, gúzsba kötötték, és leverték még a veséit is. Ezen mód dobták a vagonba, három kis gyermekével együtt. A felesége szabadította ki.
Nekünk se kegyelmeztek – menni kellett. Özvegy édesanyámnak epekő műtét után, kirepedt sebbel, nekem, mindenórás nővéremnek a családjával és vak bátyámnak.
Öt napig vitt a vonat, aztán Prágába értünk. Még szerencse, hogy magunkkal vittük a kecskét, és volt tej a nővérem kislányának. Ott aztán úgy válogattak belőlünk, mint a rabszolgapiacon. Mi maradtunk utoljára, mert nem volt velünk férfi munkaerő. Végül jött egy morcos gazda, aki aztán magával vitt Rostokyba.
Más gazdaságában, idegen kenyéren
– Tizennégy cselédje volt, és még egy német család is szolgált nála – az apa bankigazgató, a fia egyetemista. Nem nagyon értettek a mezőgazdasági munkához, mi segítettük ki őket, hogy időre el tudják végezni a feladataikat, és ne kapjanak büntetést.
Gazdánk nem nézett bennünket embernek, csak k... maďari-nak nevezett. Mindig keményen ránkripakodott: Muszáj dolgoznotok, ha megdögöltök is, mert fizettem értetek!
Az istálló végében volt a szállásunk – kilenc szalmazsák és egy füstölgő kályha volt a berendezés. Odaérkeztünkkor egy kés hevert a sarokban. Annyira el voltam keseredve, hogy e pár soros verset költöttem: „Kés hever a padkán, gyilkolni csábít a hegye, kapj fel, súgja csendesen, és az uraknak rohanj vele.”
A trózsákokat már másnap reggel ki kellett dobnunk, mert tele voltak bolhával, így csak egy kis szalmán aludtunk. Sajnos a kecskét is le kellett ölnünk, mert nem volt mivel etetni – a gazda nem adott az ő takarmányából.
Hát bizony 14 évesen öt pár ökröt etettem. Alig bírtam el a trágyás kocsit gyenge lányka létemre. Létrán másztam az állatok hátára, mikor tisztogattam őket. Mikor édesanyám kissé jobban érezte magát, neki is 24 tehenet kellett fejnie. Csak mutogattunk, mivel csehül beszélni nem tudtunk. Egy krasznahorkai ember volt a tolmácsunk.
Mivel családunkból eleinte csak én dolgoztam, én lettem a „kommenciós”, aki a jegyeket, a lisztet, a tűzifát kapta egész hónapra.
Még megemlítem, hogy alig értünk a gazdához, már meg is született nővérem kisbabája abban a zord hidegben. Az apa azt se tudta hirtelen, honnan szerezzen tiszta lepedőket és forró vizet. Az a gyermek valóban úgy született, mint a kis Jézus, szénán és szalmán.
Két évig bírtuk, aztán hazaszöktünk. Ám pár hétig még itthon is bujkálnunk kellett, mert a csendőrök vissza akartak vinni. A kommunista hatalomátvételkor vége szakadt az üldöztetésnek. Itthon az alapoktól kellett felépíteni életünket. De hálát adtunk Istennek, hogy szülőföldünkre térhettünk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum