Számomra, aki valamivel több mint négy esztendeje végzem a kuratóriumi elnök tisztségével együttjáró feladatokat, és összesen több mint nyolc esztendeje tevékenykedem ebben a testületben, természetesen megoldásra váró kérdéseket jelent az, hogy a megújuló támogatási rendszer milyen hatékonysággal és empátiával fog eleget tenni az Illyés Közalapítvány hagyományos stratégiai küldetésének, személyes kihívást azonban ez már nem jelent. Belefáradtam a nemegyszer elvégezhetetlennek tűnő feladatokba, számos személyes és fájdalmas csalódást kellett elkönyvelnem néhány kuratóriumi tisztségviselő tevékenysége miatt, így hát lelki békével: a felszabadultság érzésével vonulok vissza a közéletből a könyvtárba, ahol különben is otthonosabban érzem magam. ( ...)
A „végelszámolás" napjaiban éppen ezért meg lehet (meg kell) fogalmazni néhány olyan tanulságot vagy tapasztalatot, amely az alapítvány tevékenységéből adódik, legalábbis számomra: a búcsúzó kuratóriumi elnök számára. Kissé töprengtem azon, hogy mik lehetnek ezek a tanulságok és tapasztalatok, végül is annyi minden kínálta magát, hogy „tizenkét pontban" gyűjtöttem össze ennek a „végelszámolásnak" a tételeit. A „tizenkét pont", gondoljunk csak 1848. március 15-re vagy 1956. október 23-ra, különben is régi magyar közéleti és retorikai hagyomány, a nemzet mindig időszerű kívánságait gyűjti össze, igaz, a történelem nem mindig vagy inkább csak ritkán tett eleget ezeknek a kívánságoknak. (1848-nak is vannak olyan követelései, amelyek teljesítésével azóta is adós a történelem, ebben is kitapintható nemzeti históriánk elkésettsége, töredékessége – tragikus jellege. Az angol vagy a francia forradalmak követelései sokkal hatékonyabban tudták átalakítani a nemzeti história menetét!)
Lássuk tehát az én „tizenkét pontomat" – az Illyés Közalapítvány tizenöt és a magam nyolcesztendős tapasztalatai és a most sorra kerülő átalakulások mérlegelése nyomán.
1. Meg kell állapítanunk, hogy a közalapítvány stratégiája és szellemi tevékenysége igenis nagy értéket jelent a magyar nemzeti közösség számára. Ennyiben valóra váltja a Magyar Köztársaság Alkotmányának azt a kijelentését, miszerint a magyar állam felelősséget érez a határokon túl élő magyarok iránt (ámbár én a „felelősséget érez" fogalmát szívesebben cserélném erre: „felelősséget vállal" – ez mindenképpen konkrétabb és kötelezőbb).
2. Az Illyés Közalapítvány stratégiai céljainak elérése komoly szervezeti-szervezési átalakulásokat: valódi megújulást követel, ezek az átalakulások azonban csakis körültekintő és független szakértői elemző munkára építhetők.
3. Helyeselni lehet a támogatási rendszer szervezeti átalakítását, vagyis azt, hogy a nagy támogatási intézmények (mint amilyen az Illyés Közalapítvány, a Szülőföld Alap vagy az Új Kézfogás Alapítvány) közös szervezeti rendbe kerüljenek, és ezt a rendszert folyamatos ellenőrzés tegye átláthatóvá, racionálissá és működőképessé.
4. A működési formákat ésszerűsíteni kell, az új támogatási rendszer kapjon határozott és egyértelmű stratégiát, és a folyósított pénzösszegek a lehető legnagyobb hatékonysággal kerüljenek felhasználásra.
5. Az új és átfogó támogatási intézményen belül határolódjanak el egymástól, szervezeti értelemben is, a nagyobb területek, tehát a kulturális, az egyházi, az oktatási, a sajtó és a gazdasági támogatás, és ne kerülhessen sor arra, hogy valamelyik pályázó párhuzamosan és ellenőrizetlenül több csatornán keresztül is kapjon támogatást.
6. Lehetőség szerint – az új rendszeren, tehát a Szülőföld Alap rendszerén belül – meg kellene őrizni az Illyés Közalapítvány elnevezést. Ennek a névnek, részben Illyés Gyula igen nagy történelmi, irodalmi (kulturális) és erkölcsi értékeket hordozó és képviselő neve, részben a közalapítvány másfél évtizedes tevékenysége következtében hagyománya és tekintélye van: ez a név az alapítvány hitelességének fontos záloga.
7. Meg kellene őrizni az Illyés Közalapítvány területi alkuratóriumi rendszerét, minthogy ezek az alkuratóriumok a helyi igények és viszonyok ismeretében jótékonyan képesek befolyásolni a döntési mechanizmust. Nem várható el az, hogy egyetlen budapesti testület olyan helyi ismeretek birtokában végezze munkáját, mint amilyen ismeretanyag az alkuratóriumok rendelkezésére áll. Emellett a döntések hitelességét is erősíti az, hogy a határon túl élő magyar nemzeti közösségek megbízottai közvetlenül szerepet vállalhattak a döntési folyamatban.
8. Fenn kellene tartani a kis összegű támogatások lehetőségét, ugyanis ezek az ötvenezer-kétszázezer forintos támogatások teszik lehetővé a helyi kulturális intézmények működését és a helyi programok: művelődési tanácskozások, ünnepségek, diáktáborok és más hasonlók megszervezését. Ennek a támogatási formának a felszámolása éppen azt az igen fontos és hatékony kulturális „hálót" veszélyezteti, amely a kisebbségi magyar közösségek nemzeti identitásának védelmében lát el pótolhatatlan szerepet. Előre lehet látni, hogy ennek a kulturális „hálónak" a megszüntetése igen rövid időn, mondjuk egy-másfél esztendőn belül el fogja lehetetleníteni a helyi-kisközösségi művelődési, identitásépítő tevékenységeit. A káros következmények kiszámíthatók.
9. Fejleszteni kellene a támogatási költségvetés keretét, ennek összege jelenleg stagnál, vagy éppen csökken. El kellene érni, hogy a támogatási keret a magyar költségvetés meghatározott százalékát jelentse, és így a határokon túl élő magyarság nagyobb biztonsággal számíthasson arra a támogatásra, amely a magyar állam szolidaritását fejezi ki.
10. Gondoskodni kell a közalapítványok (így az Illyés Közalapítvány) jelenlegi munkatársainak (irodai tisztviselőinek) biztonságáról. Ezek a szakemberek egy évtizede vagy több mint egy évtizede végeznek szakszerű és áldozatos munkát a támogatási rendszer működtetésében. Munkateljesítményük és szakértelmük nélkülözhetetlen a támogatáspolitikai gyakorlatban.
11. Továbbra is szavatolni kell a támogatási rendszer politikai függetlenségét, azaz pártsemlegességét és szakszerűségét, kiszámíthatóságát és megbízhatóságát. Ezt a rendszert sohasem szabad alárendelni a mindenkori kormányzatok mindenkori érdekeinek, és még kevésbé a pártpolitika érdekeinek.
12. A támogatáspolitikára mint a nemzeti stratégia integráns részére kell tekinteni: ez a politika elválaszthatatlan a nemzeti érdekek korszerű képviseletétől és szolgálatától, és részét képezi a köztársaság európai uniós stratégiájának.
Most a „végelszámolás" napjaiban, midőn az én kuratóriumi szerepemnek is véget kell érnie a magyar támogatáspolitika alakításában, ezeket a fenti elveket szeretném még egyszer az illetékes kormányzati tényezők, a kisebbségi magyar politikai vezetők és a magyar közvélemény figyelmébe ajánlani. Annak a meggyőződésnek a nyomán, miszerint a támogatáspolitika továbbra is a magyar állam elodázhatatlan feladata marad, és mint ilyen, a köztársaság erkölcsi minőségének nélkülözhetetlen tényezőjét jelenti.

Pomogáts Béla (Hargita Népe)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés