Elsőként azokat a "rétegeket" kellene megértenünk, amelyek ennek a válságnak a főbb dimenzióit adják. Amit ma a közvetlenül érzékelhető felszínen látunk, az egy akut politikai krízis, melynek közvetlen kiváltó oka a miniszterelnöknek az áprilisi választások után pártja legbelső elitje előtt elhangzott beszéde.
Ebben a kormányfő brutális nyíltsággal beszél arról, hogy a választások előtt tudatosan tettek meg mindent annak érdekében, hogy a magyar közvéleménynek ne legyen tudomása a súlyos gazdasági válságról és annak fenyegető következményeiről. A beszéd nyilvánosságra kerülése azonban nem oka a válságnak, hanem inkább csak egy olyan "tektonikus hasadék", amelyen keresztül a magyar társadalom régóta elfojtott megoldatlan kérdései most egyszerre törtek elő, és kezdtek olyan örvénylésbe, amelyet közvetlenül csak a botrányból már nem lehet megérteni.

A társadalom-újratermelési válság mélységét jól jelzi az alábbi három adat.

 - 2008-ban Magyarország népesség száma az 50 évvel azelőtti szinten lesz, vagyis újra az 1960-ban már egyszer elért 10 milliós lélektani határ alá süllyed.

 - A népesség általános egészség adatai (mortalitás és morbiditás) a 40 évvel ezelőtti szinten állnak, amelynek a fő oka, hogy 1970 és 1995 között, szemben minden világ-trenddel jelentős romlás ment végbe, így ma Magyarországon minden évben 50%-kal többen halnak meg, mint amennyin születnek.

 - És végül az egy aktív keresőre eső reálbér 2008-ban pontosan azonos lesz a 30 évvel azelőtti 1978-as szinttel.

A magyar társadalom tehát évtizedek óta tartó általános lepusztulási "lejtőn" mozog, a népesség két harmadának életminősége a hatvanas évek szintjén van. Az 1990-es rendszerváltás kudarca döntően az, hogy e mozgást még fel is gyorsította, hisz nemcsak, hogy kielégítő válaszokat nem tudott adni ezekre a súlyos problémákra, de a kérdéseket sem volt képes megfogalmazni. Így nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon a "rendszerváltás rendszere" megbukott, újabb "rendszerváltás" nélkül nincs kiút a válságból.

Röviden összefoglalva tehát a magyar válság három fő rétegből áll:

1. A felszíni réteg lényegében egy régóta látványosan súlyosbodó kommunikációs válság, a diskurzus válsága, amely most már "verbális polgárháborúvá" kezd eszkalálódni. Ez azt jelenti, hogy a főbb társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális elitek között az elemi párbeszéd esélyei is elfogyni látszanak. Narratíváik inadekvát és inkoherens indulat-beszéddé kezdenek válni, amelyet csak tovább ront a társadalom vesztes többségének amorf dühe, növekvő frusztrációja, és az eliteknek az erre adott egyre hamisabb és egyre veszélyesebb válasza. Ráadásul a diskurzus-válság egyre inkább csak arra szolgál, hogy elfedje a válság második szintjét, a rendszerváltás rendszerének a válságát. Ennek fenntartásában egyelőre azért van az elitek között rejtett egyetértés, mert legitimitását minden politikai erő a rendszerváltásból származtatja, a rendszerváltás rendszerének bukása így automatikusan azonos lenne a rendszerváltó elitek kollektív bukásával.

2. A második réteg tehát magának a rendszerváltásnak a válsága. A rendszer most azért bukik meg, mert inadekvát feltevésre épült. 1990-ben ugyanis általános egyetértés volt abban, hogy a nyugatias demokrácia, jogállam és piacgazdaság bevezetése kb. egy évtized alatt minden fontos társadalmi-gazdasági problémát "automatikusan" megold majd. Nos, ez tragikus félreértésnek bizonyult, mind a "Nyugat", mind a kelet európai térség elitjei részéről! Kiderült ugyanis, hogy az "adekvát sorrend" éppen fordított lett volna. Először nemzeti megegyezés kellett volna az alapvető kérdésekről (pl. demográfia, egészség, nyugdíj stb.), és csak ezt követően, ehhez igazítva szabad lett volna elindítani magát a rendszerváltás folyamatát.

3. A harmadik réteg a társadalmi újratermelés legalább ötven éve zajló folyamatos roncsolódása, "lejtője". Ráadásul ennek a lejtőnek a legtragikusabb és legmélyebb eleme az, az általános mentális, morális, intellektuális és spirituális válság, amelybe a magyar társadalmat a kommunizmus sodorta ugyan, de amelyre a rendszerváltás rendszerének vagy nem volt válasza, vagy ő maga is tovább súlyosbította e roncsolódási folyamatokat. Ilyenek a bűnözés, drogfogyasztás, családok szétesése, alkoholizmus, öngyilkosság, általánossá váló norma-szegés, korrupció stb. Mindennek inkább már csak következménye a demográfiai válság, az egészség-válság (Magyarország az Európai Unió "legbetegebb" nemzete!), és a nyugdíj-rendszer vészesen közeledő összeomlása.

A fő kérdés, hogy a fenti három válság-réteg milyen közös alapra épül, és hogyan lehetne tartós megoldást találni.

A Magyarországon most akuttá váló és súlyosbodó válság végső, legmélyebb oka a globális hatalmi rendszer maga. Ennek bizonyítására a következő egyszerű szám-sor is alkalmas lehet. Magyarországon 1990 és 2005 között az egy keresőre jutó reálbér mindössze 1,5%-kal nőtt, vagyis átlagosan ennyivel nőtt a tőke-tulajdonnal nem rendelkező döntő többség részesedése az általa megtermelt összjövedelemből. Maga az összjövedelem (GDP) növekedési üteme évi átlagban kb. 2,2% volt. A magyar gazdaságban ma már abszolút meghatározó szerepet játszó multinacionális vállalatok adózás utáni profitja viszont évente több mint 20%-kal nőtt. Ez azt jelenti, hogy a magyar gazdasági térben tevékenykedő szereplők között van egy olyan, amely abszolút erőfölényre tett szert, és mindent ő "diktál". Márpedig aki "diktál", az "diktátor", és a rendszer, amelyben mindez végbemegy "diktatúra". Ráadásul e "diktátor" által profitja után fizetett adóinak növekedési üteme alig érte el a 2.5%-ot évente. Diktátumai realizálását részben az állammal, részben a számára "munkaerő és fogyasztóerőként" tételeződő magyar lakossággal szemben az alábbi főbb hatalom-technikákkal érte el.

Bár a multinacionális vállalatok a magyar munkaerőnek csak 15%-át foglalkoztatják, de egy beszállítói "piramis" csúcsán állnak, tehát közvetett módon mégis gazdasági kényszerítő hatalmat jelentenek a többség számára. Így a bérek alakulását döntően ők szabályozzák, ennek eredménye, hogy az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban azonos lesz az 1978-as szinttel. Az államot folyamatos nyomás alatt tartva elérték, hogy az őket terhelő adók 1990 és 2005 között az egy harmadukra csökkentek, és ezzel 15 év alatt 80 milliárd dollár többletforráshoz jutottak.

Hasonló nagyságrendű összegekhez jutottak a számukra előnyös (áron aluli) privatizációkkal, és a kikényszerített liberalizációval, ami csődbe juttatta az egyébként jól működő magyar vállalatok tömegeit. A különböző állami juttatások és kedvezmények fő haszonélvezői szintén ők voltak. A magyar közvagyon mindezek nyomán 15 év alatt drámai változáson ment át. 1990-ben a közvagyon mai áron kb. 150 milliárd dollár lehetett, az állam nettó adóssága pedig 30 milliárd dollár. 2005-ben az állam nettó adóssága 70 milliárd dollár, a vagyona viszont már csupán 30 milliárd dollár. 15 év alatt tehát a magyar közvagyon 160 milliárd dollárral csökkent.

Mindezt a multinacionális vállalatok erőfölényükkel visszaélve "szivattyúzták" ki a magyar társadalomból. A magyar "köz"-t megtestesítő állam tehát teljes csődben van, és ennek okozója, a jelenlegi válság végső oka éppen az itt vázolt mechanizmus. Ezzel elérkeztünk a dolgozat legkényesebb pontjához.

Annak kimondásához, hogy Magyarországon ugyan "de jure" létrejött a "demokrácia, jogállam és piacgazdaság", "de facto" viszont maga a rendszer két tucat globális óriásvállalat erőfölényre épülő "hatalom-gazdasága" a "lokális" kollaboráns elitek által működtetve.

A válság legmélyebb oka tehát az, hogy ez a globális hatalom-gazdaság olyan arányban "zsákmányolja ki" a magyar társadalmat, hogy az már önmaga elemi szintű reprodukciójára sem képes. Sőt, most, amikor az állam és a lakosság éppen annak érdekében adósodott el, hogy továbbra is magas színvonalú "munkaerő-áruval" lássa el az itt tevékenykedő multinacionális vállalatokat, újabb hatalmas forrás-megvonással büntetik. Erre irányul a miniszterelnök megszorító csomagja, amelynek választások előtti tudatosan megtévesztő letagadása, és e tény napvilágra kerülése a válság közvetlen kiváltó oka.

Szembesülni kell azzal, hogy a globális hatalom-gazdaság viszonyai között a hazugság "strukturálisan kódolt", hiszen minden politikai erő csak akkor remélheti a kormányra kerülést, ha "kollaborál" a "diktáló" globális erőkkel. Ha viszont ezt nyíltan tenné, akkor ezek az erők ugyan szívesen látnák kormányon, de a vesztes helyzetük ellen tiltakozó polgárok nem választanák meg.

Minden politikai erő tehát a saját társadalmának reprodukciós érdekei és a multinacionális vállalatok hatalmi érdekei között vergődik, és hazudik, dezinformál többnyire mindkét félnek. (Hiszen a kormány nemcsak a közvéleményt vezette félre, hanem Brüsszelnek is "hazudott" már többször is!)

A válság tehát csak akkor oldható meg, ha a külső és belső elitek (magyar politikai és gazdasági vezetők, az EU vezetői, IMF, Világbank, hitelminősítők, globális média stb.) elfogadják az itt vázolt logikát, és intézményesen együttműködve megpróbálják a rendszerváltás összeomlóban lévő rendszerét korrigálni.
E korrekció lényege csakis az lehet, hogy megkíséreljük a globális szereplőket saját hosszú távú stratégiai érdekeikre építve "jobb belátásra" bírni. Ez azt jelentené, hogy átmenetileg akár profitjuk csökkentésével is akár, de hozzájárulnának a magyar társadalom általános reprodukciós válságának a megoldásához, amelyet végső soron az ő túldimenzionált profit-éhségük váltott ki. 

E megoldás ma még utópisztikusan hangzik, de ennél utópisztikusabb csak az, az elképzelés lehet, amely a "mainstream" recept szerint neoliberális "strukturális reformokkal" próbálja a helyzetet megoldani.

Ezért az Európai Unió Bizottsága rendkívül súlyos hibát követett el azzal, hogy a szeptember elején benyújtott magyar konvergencia program kapcsán meg sem kísérelte az e dolgozatban is vázolt narratíva szerint értelmezni a magyar válságot. E helyett automatikusan a kényelmes megoldást választva teljesen a neoliberális narratívát tette magáévá, mintha ez abszolút evidencia volna.

Vagyis evidenciaként fogadta el azoknak a globális hatalmi faktoroknak a narratíváját, amelyek rövidlátó, cinikus gátlástalansággal kifosztották a magyar társadalmat, és most a válság következményeit az eddig is általuk kifosztottakra próbálják visszahárítani.

Ha az EU nem változtat ezen a megközelítési módján ő maga is aktívan járul hozzá a magyar válság-folyamat eszkalálódásához, ami beláthatatlan következményekkel járhat egész Európa számára.

Bogár László, közgazdász

(Szmm.hu)

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.