A szégyen napja – 2004. december 5. –, amikor Csonka-Magyarország választópolgárainak jelentős része a nemzetáruló politikusok és pártjaik felhívására megtagadta a kettős állampolgárságot az elszakított területek magyarjaitól. Ezt a világtörténelemben is páratlan döntést teljesen megalapozottan tekinthetjük II. Trianonnak. Utódaink is szégyenkezni fognak miatta.
A népszavazás azt bizonyítja, hogy ez az akaratgyenge, utat vesztett, elbutított tömeg önmaga mond le saját jövőjéről és félő, hogy elveszíti védekezőképességének utolsó tartalékait is. Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy önpusztító nemzet, mely hazug, a nemzet érdekeivel azonosulni nem tudó, vagy nem is akaró egyéneket választ vezetőjéül, akiknek kártékony ügyefogyottsága a nagy pillanatokban mutatkozik meg a leglátványosabban. Ezek és hasonszőrű elődeik a rablóprivatizáció folyamatában idegen kezekbe játszották át a nemzeti vagyon nagy részét, idegen érdekeket szolgálnak, pökhendiek a magyarsággal szemben és csúsznak-másznak, hogy régi vagy új uraik vállveregetését kiérdemeljék.
Éveken át láthattuk a propaganda olyan jeleit, mint a metróállomásokat elárasztó poszterek „az idegen szép” felirattal. Képzeljük el, mekkora lenne egyesek felháborodása, ha „a magyar szép” feliratú poszterek megjelennének. Később azt olvashattuk, hogy „nagylelkű” idegenek utaztatták a zámolyi romákat Strasbourgba. Ezzel egy időben úgynevezett emberjogi aktivisták tiltakozó aláírásokat gyűjtöttek a diszkrimináció ellen, az úgymond üldözött romák védelmében, akikről hamarosan kiderült, hogy összeütközésbe kerültek az őket ideiglenesen fogadó Franciaország és kanada törvényeivel is. Furcsának tartom viszont, hogy ezek, az emberi jogokat annyira szívükön viselők sem külön-külön, sem együttesen nem tiltakoztak a szerbiai magyarokat hosszú ideje érintő atrocitások ellen.
Nemsokára következett a „tanuljunk meg kicsik fenni” oktatólecke.
Ezután egyesek még törpébbé váltak. Mi úgy véljük, hogy sokkal felemelőbb, távlatosabb és önépítő cselekvésre ösztönzőbb Széchenyi István gondolata: „merjünk nagyok lenni, de bölcsebbek is...”.
Bizony, a bölcsesség a balgák uralgása idején igazán elkelne.
Következett a szavazzunk nemmel az elszakított területek magyarságának kettős állampolgárságára felhívás.
Törvényszerű, hogy ezt a „temessük be az árkokat” megfogalmazó kormányzó pártok és kormányzati vezetők hirdetik. Véleményem szerint úgy gondolták, hogy a 2002. évi választások utani árkokat az ellenzéki pártok vezetőivel, a mostani, úgynevezett trianoni árkot pedig a Csonka-Magyarországon kívülrekedt, a büszkén, hűségesen és igazán magyarok tetemeivel kell betemetni.
A „nem”-re való felhívással kapcsolatosan csupán azt furcsállom, hogy a világ számos országában és a szomszédos államokban is létezik kettős állampolgárság intézménye, amit népszavazás nélkül az adott ország parlamentje általában egyhangúlag szavazott meg.
Sehol nem magyarázkodtak a szomszédoknak, nem kunyerálták az Európai Unió vagy más területek jóváhagyását, tudva azt, hogy erkölcsösen, hazafiasan cselekszenek, a nemzetet erősítik, és ismerve azt a tényt is, hogy a térdeplő politikusokat a világon sehol nem becsülik. Az pedig, hogy a kettős állampolgárság megadását pártérdekeknek rendeljék alá, meg sem fordult a fejükben. Igaz, eme országok politikusai nemzetben gondolkodnak, tisztában vannak azzal, hogy az adott nemzet érdekeit kell képviselniük. Ha az említett országok bármelyikében akadt volna egy arrogáns, a nemzet érdekeinek elárulására felhívó vezető, akkor az adott kormánynak legkésőbb másnap reggel le kellett volna mondania, vagy a a népharag söpörte volna el.
Elszomorító és szégyen, hogy a nem is régen még oly dicső magyar nemzet jelentős része nemcsak nemzeti tudatban, hanem az emberi méltóság érzésében, emberi tartásban is kevesebb lett a szomszédos nemzeteknél.
Kiknek a kettős állampolgársága megtagadására hívtak fel az itteni politikusok?
Például Erdély magyarságára gondolva tudnunk kell, hogy eme terület nemcsak Magyarországnak, hanem Nyugat-Európa kereszténységének is olyan védőbástyája volt, amelynek magyarjai századokon át példátlan vitézséggel küzdöttek, ahol gyakran véresen és rongyokra tépve lengette a zászlót, de becstelenül soha, mert fölötte mindvégig a hűség és kitartás őrlángja égett és ég ma is.
Ha csupán a háromszéki székelyek jutnak eszünkbe, akkor arra gondolunk, hogy ez a Spárta nagyságú Háromszék volt a hazája az ősmagyarokat kereső Kőrösi Csoma Sándornak, a II. Rákóczi Ferenc nagyságos vezérlő fejedelemhez hűségben halálig kitartó Mikes Kelemennek, az ágyúöntő Gábor Áronnak, az 50 nyelvet beszélő, a kaukázusi magyarok nyomait kutató Szentkatolnai Bálint Gábornak, a szabadság és a tudás sok ezer bajnokának. Igaz, az ő korukban is voltak meglepetések, így például a Kaukázusból hazaküldött leleteket (Hunsdorfer) Hunfalvi MTA-elnök azért, hogy igazi történelmünket meghamisítsa és Bécs érdekeit védelmezze, éveken át elégette. Tehát akkor is akadtak idegien érdekeket szolgáló vezetők. Valószínű azonban, hogy még ők sem merték volna a nemzetárulást felelős hazafias magatartásként, az el-szakított nemzetrészek eltaszítását győzelemként értékelni!
A romlás olyan korszakát éljük, amikor a szavak a politikai falkává züllő egyes pártok propagandájában elveszítették valóságos jelentésüket, amikor a szolgálat uralgássá válik és a beszéd teljesen függetleníti magát a tényektől. Csak ezzel magyarázható, hogy egy kormánypárt kongresszusán a nem éppen törvényesen, de mindenképpen erkölcstelenül meggazdagodott milliárdosok és multimilliomosok, igaz, először bátortalanul, utána azonban mind hangosabban éneklik: „Föl, föl ti rabjai a földnek, föl, föl te éhes proletár...”. Ők azok, akik fénysebességgel gazdagodnak, ha az ország szegényedik is. Ők azok, akik két marokkal vájkálnak a nemzeti vagyonban, hogy állandóan érezzék, hogy több van nekik.
Ugyanakkor mind szegénypártiak, tehát mindent elkövetnek, hogy a szegények mind többen legyenek. Úgy tűnik, hogy ezeknek a dalosoknak nem jut eszükbe, hogy mi lesz akkor, ha ennek a kirabolt országnak lumpenproletárrá züllesztett kifosztottjai komolyan veszik az induló üzenetét, ha a bűn után eljön a büntetés!?
Az „énekeseket” látva eszünkbe jutnak Márai Sándor szavai, aki az ilyen viselkedészavarral küzdőkről írta:
„Úr lehet minden ripacs, akinek pénze és rangja van hozzá, de gentleman...”
Ezek a politikusok 2002- ben 23 millió román munkavállaló megjelenésétel riogatták az itteni hivatásos munkanélkülieket. Romániának nincs is ennyi lakosa. Az országban 18 nemzeti kisebbség él, köztük: 1,7 millió magyar, akik románi állampolgárok, de nem románok. Másrészt ott is vannak csecsemők, öregek, betegek és munkakerülők is. Arról nem is beszélve, hogy nem volt a világtörténelemben egyetlen ország sem, amelynek az összes lakói halálos fenyegetés nélkül vagy a gyors meggazdagodás reményében elhagyták volna hazájukat. Másrészt pedig a mai Magyarországon nincsenek paradicsomi viszonyok, magas munkabérek, nagy nyugdíjak, lakások, ahova milliók költözhetnének. Ilyen hihetetlenül hazug propagandára csak minden erkölcsi tartásukat elvesztett politikusok képesek.
Ezek a politikusok szemforgatóan arról sajnálkoznak, hogy nem szabad az elszakított területeket a magyarságtól kiüríteni. Ugyanakkor igen jól tudják, hogy az 1990 után Romániából kivándorló több mint 200 ezer magyar döntő többsége nem Magyarországra, hanem Nyugat-Európába, Amerikába ment, és utódaik elvesznek a magyarság számára. Az énekesek között többen vannak olyanok is, akiknek hazaárulása miatt 1956-ban 200 000 ember hagyta el Magyarországot, és akiknek a mai napig nem adták vissza állampolgárságukat. 2004 végén megismételték a 2002-ben bevált hazugságot. Azzal riogatták az embereket, hogy a kettős állampolgárság birtokában csupán Erdélyből 800 000 magyar fog áttelepülni, elfoglalják az itthoniak munkahelyeit és felélik azok nyugdíját. Nem zavarta őket az sem, hogy Magyarországról sem mentek tömegek a sokkal fejlettebb unióba, és a szlovákiai magyarok sem telepedtek át Magyarországra.
És végül milyen vonzerőt gyakorolhat ma az a Magyarország, ahol a hajléktalanok száma többszöröse az ország védelmére hivatott magyar hadsereg létszámának.
Mostanság naponta többször is láthatjuk a televízióban, hogy „lendületben az ország”, ez azt sugallja, hogy jó irányba haladunk és emelkedő nemzet vagyunk. A valóság ennek az ellenkezője: a rendszerváltó országok között az első helyről az utolsóra kerültünk. Lendületben van viszont a megmaradt nemzeti vagyon kiárusítása, az áremelés, a gyárak bezárása, a munkanélküliség növekedése, az ország eladósodása. Nem véletlen, hogy mind több szomorú tekintetű és mind kevesebb mosolygó emberrel találkozunk.
Úgy vélem, hogy ritkán létezett ekkora szakadék a szavak és a valóság között. Ez a politikai vezetés mélypontra vitte az országot, a nemzetet.
Az a tény, hogy a magyarországi lakosok nagyobbik része a 2006 tavaszán lezajlott választásokon újraválasztotta ezt a társadalmat a csőd szélére juttató, falánk, látszattudással rendelkező, a nemzeti vagyon utolsó morzsáit is kiárusító, a lakosság minden kategóriájának érdekeivel szembenálló „elitet”, a mintegy 2500 évvel ezelőtt élt nagy filozófus, Platón egyik gondolatát juttatja eszembe. Ő azt írta, hogy a nép is követhet el hibát, bizalmat szavazhat egy arra nem érdemes csoportnak, de ha rájön arra, hogy tévedett, szétkergeti azt.
Majd azt írta, hogy ha ezeket másodszor is megválasztja, akkor a néppel van a baj. Igazat mondott, ez a tömeggé rombolt nép amnéziában szenved, elfelejti, hogy mit ígértek és mit kapott.
Most újból nagyokat ígérnek – van új Magyarország-program, konvergencia-program, arra viszont, hogy az országot ebből a válságos helyzetből kivezesse a ma kormányzó elit, hacsak meg nem táltosodik – ez csupán a mesékben lehetséges –, nem képes.
Új, virágzó Magyarország csak nélkülük, nem az ő vezetésükkel valósítható meg. Hiteles, szavatartó, a nemzet érdekeit ismerő és képviselő, összmagyarságban gondolkodó, hazafias, nem pedig helytartó kormányzatra van szükségünk.
Az egész társadalom cselekvő hozzájurulásával lehet egy valóban távlatokat adó gazdasági programot kidolgozni, virágzó országot létrehozni.
Szeretnék hinni abban, hogy van a parlametben olyan politikai párt, amely rövidesen javasolni fogja, hogy szavazzák meg a kettős állampolgárságot, amelyet minden magyar megkaphat, aki kéri – függetlenül attól, hogy az elszakított területeken, vagy a világ bármely országában él. Ezzel jelentős lépés történne abba az irányba, hogy a magyar a magyarral újra összefogjon és ismét emelkedő, jövőben bízó nemzetté váljunk.
Küzdjünk azért, hogy Dsida Jenő következő sorai valósággá váljanak:

„Székelyek, ott a bércek szikla- mellén. 
Üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján, 
Magyarok ott a Duna partján, 
Magyarok ott a tót hegyek közt, 
S a bácskai szőlőbegyek közt, 
Üljetek mellém...”.

Úgy legyen!

Czire Dénes

Forrás: www.miep.hu  

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.