A forradalom 50. évfordulóján
Csurka István október 23-án, a Corvin közben elmondott beszéde 

Magyarok! 

Üres szavak zuhataga alatt állunk. Az ötven évvel ezelőtti forradalom jelentőségét eltiprói vagy eltipróinak retyerutyái, haszonélvezői méltatják. Az újraosztás több ezer holdas birtokosai, a privatizáció törvénytelenségeinek haszonélvezői, a lízingelés nagymesterei, a munkahely-felszámolók, a hirtelen támadt mesebeli vagyonok birtokosai, a milliók szegénységéből sápot húzók helyet kérnek a lyukas zászló alatt, kézfogást, megbékélést, nemzeti egységet követelnek vagy kuncsorognak, de a lopást és rablást egy pillanatra sem hagyják abba. Vállalják a kisebb megaláztatást, és nem átallják ódát zengeni a forradalomról, amelyet harminchárom évig ellenforradalomnak neveztek, és meghurcoltak mindenkit, aki forradalomnak merte nevezni. 
De a legjobb szándékkal szóló magyar testvérünk is megszorított helyzetben van, amikor emlékeiből merít a köz számára. A börtönök mélyét megjárt ember saját szenvedéseitől terhes, őszinte szavai is belehullanak az örökös hazudozás elviselhetetlen ürességébe. Szép volt a forradalom? Igen, az volt, csoda volt, Isten megajándékozta ezt a nemzetet a szabadságért való életáldozat szentségével. A forradalom kifejezhetetlenül nagy pillanata volt történelmünknek. De ha ők is ezt mondják, akik eltiporták és eltiportatták? Hát visszafelé forog a Föld? Azok, akik a forradalom leverése után a gerinctörés évtizedeit, a soha nem volt gyötrés, megalázás és a felőrlés és az elevenen való megnyúzás Kádár–Aczél- korszakát borították rá erre a nemzetre, most velünk akarnak ünnepelni, pusztán azért, mert egy másik gyötrő korszak haszonélvezői is ők maguk? 
S közben a szavaink is elkoptak. Megtorlás, mondjuk már szinte hidegen, mintha ez a megtorlás nem a lélekre öntött marólúg lett volna, mintha nem a ma is élők élete, mai mindennapjai váltak volna a megtorlás végkövetkezményeivé. Most legyünk hálásak, hogy egy örökös megtorlás mindennapjaiban élünk. Avagy nem megtorlás, hogy megszorításokat kell elviselnünk, nem megtorlás, hogy nem fizetnek meg azért, amiért megdolgoztunk, nem megtorlás, hogy nincs szükség a munkánkra, a véleményünkre, nincs szükség építő gondolatainkra? Minden megtorlás, és mi demokráciának nevezzük. Ezért aztán a szívből jövő méltató szavak is üresen konganak. Mintha az segítene rajtunk, hogy mi, a gyávák, az áldozni is restek, a kushadók, a lesütött szeműek hősöknek nevezzük azokat, akik valóban hősök voltak. 
Ötvenhat ötvenedik évfordulója soha nem látott menekülés a szembenézés elől. Miután a társadalmat mesterségesen, többévi egzisztenciális és médiaterrorral két térfélre, két úgynevezett nagy párt táborára osztották, mindkét fél mentesítve érzi magát az önmagával való szembenézés alól, és csak egymással néz farkasszemet. De furcsa farkasok ezek! Valaki megtanította ezeket kacsingatni. Vicsorognak, vonítanak, aztán egyszer csak egymásra kacsintanak, és elröhögik magukat. Mintha az emberség, a magyarság nem azt kívánná, hogy mielőtt a hatalmat magunkhoz ragadjuk, mindenekelőtt önmagunkon kezdjük. Önvizsgálattal. Ha a saját jellemünk foltos, mit kérünk számon a másikon? A nagyobb foltot? Hallott, látott itt valaki vádat, becsmérlést azonnali viszonvád és viszonbecsmérlés nélkül? 
Medgyessy Pétert, Gyurcsány közvetlen elődjét eskütétele után nyomban leleplezték, mint D–209-es ügynököt. Hírlik, hogy utódja és párttársa keze is benne volt a dologban. Medgyessy az Országházban védekezésül azt merte és tudta mondani és az asztalra tenni, hogy a KGB kötelékében ő már akkor a Világbanknak és tulajdonképpen a NATO-nak dolgozott. És a Tisztelt Ház nem robbant fel ettől a gombafelhős hazugságtól. Hanem alakított egy bizottságot, az ötvenhatos halálra ítélt Mécs Imre vezetésével, amelyik elkezdte vizsgálni az ellenzék és első, második kormánya beszervezett tagjait. Holtak és élők lettek meghurcolva ártatlanul vagy kevésbé ártatlanul, persze be senki nem vallott semmit, és a bizottság csak a társadalom és a keresztény nemzeti középosztály önérzetén, becsületén ejtett foltot. Más szándéka nem is volt az ötvenhatos halálraítéltnek, mint a megalázás. Aztán jöttek a keresztény egyházak, és közéjük vágva még az izraelita egyház is, egy-két besúgónak nevezett rabbival. Aztán jött a nagy eset, hogy a nagy filmrendező, az egyetlen magyar Oscar-díjas besúgó volt, jelentett, és az egész csak arra szolgált, hogy a következő filmjének bemutatóján a miniszterelnök, aki a legnagyobb magyarországi besúgó, Apró Antal unokáját vette feleségül, kezet rázhasson végre életében először és utoljára egy eleven Oscar-díjassal. Van még egy nemzet, amelynek ilyen színes, érzelemgazdag uralkodó elitje van? Amelyik könynyekig tud meghatódni a saját aljasságától? Van még egy nemzet, amelynek uralkodó elitje képes ennyire földig rombolni az erkölcsöket? Van még egy nemzet, amelynek elitje ennyire következetesen képes megvetésével sújtani a saját népét, ennyire hányavetien tudná milliók szemébe vágni: nem számítasz? Vedd meg a Coca-Coládat a Budapest Parádén, és lejtsd eltanult hastáncodat, és vágódj hasra a saját mocskodban. 
Ma az Magyarország miniszterelnöke, akinek miniszterelnökké választása előtt párton belüli ellenfelei legyőzéséhez a felhajtói ezerszámra léptettek be cigányokat az ország minden részéből a pártba, pénzt fizetve a megfelelően szavazó pártküldött megválasztásáért, s miután emiatt Szombathelyen a párt helyi szervezetében elszámolási nehézségek támadtak, a Vas megyei szocialista párthorda a nyílt utcán egy sajátos cigánybüntetéssel sújtotta a pártbeli világos bőrszínű ellenfelet, férfiakkal erőszakoltatta meg a férfit. Az eset nyilvánosságra került, az erőszaktevők valamilyen büntetésben részesültek – ámbátor ez már bizonytalan, – a miniszterelnök azonban ma is miniszterelnök, s a Himnuszt ünnepélyeken jobbját a szívére téve hallgatja végig. Sőt, a Szózatot is. Ilyenkor a szombathelyi utcára gondol, vagy talán Olaszliszkára? Édesmindegy. Mit mutat ez, magyar testvéreim? Csak azt, hogy ez az ember tudja, melyik a jobb keze és melyik a bal? Nem, ennél sajnos sokkal többet: azt, hogy vannak korok ennek a nemzetnek az életében, amikor ezzel a nemzettel mindent meg lehet tenni. Most, 1956 ötvenedik évfordulóján ilyen korszakot élünk. 
Mert nem az a baj, hogy ma ez az ember a miniszterelnök, hanem az, hogy ez szívére tett kézzel álszenteskedhet az Operaházban, a Országházban, a Szent István- bazilikában, ahelyett, hogy lapátja nyelére támaszkodnék egy szupermarket építési területén. Az ünnep előestéjén nyolcvanból kilencen nem fogtak vele kezet a kitüntetések átadásakor. A sajtó pedig holnapután megírja, hogy ez voltaképpen jó arány. Kedves magyar testvéreim, mi is meg lehetünk elégedve, ez egy rendkívül mulatságos ország, itt az ember akár halálba is röhögheti magát. Itt a békés polgár gyanútlanul kinyitja a közszolgálati rádiót, és megválasztott miniszterelnökét hallja benne, amint övéi körében trágárkodik, és közben vallomást tesz, hogy a hatalom megtartása érdekében hazudott. Méghozzá tudatosan. Övéi pedig, a kedves bandatagok, akiket nem zavar a trágárság, hiszen ők maguk is így szocializálódtak május végétől szeptember közepéig, híven őrzik a titkot, a nagy nemzetátverés titkát, s vele együtt a rengeteg dohányt és a még több dohány reményét, amikor pedig szeptember 18-án a rádióban meghallják, amit egyszer már hallottak, nem rohannak a határ felé, nem indulnak jachtjukon, lízingelt gőzhajón, fapados repülőn, ócska vasúton és akár kamionban összezsúfolódva valami olyan ország felé, amelyből úgysem adják ki őket, hanem maradnak a helyükön, bejárnak az Országgyűlésbe, amelybe most már mindenki által tudottan jogtalanul járnak be, és olvassák a saját készséges sajtójukat, amelyik azonnal elkezdi a dolog félremagyarázását. Egyik félremagyarázás jobb, mint a másik, mert egy verbális nép jelesei írják. A miniszterelnök pedig szintén nem saját lemondásának mikénti benyújtásával és a saját menedékjogával foglalkozik, hanem bejárja Európát kelettől nyugatig. Elmegy Londonba, aztán elugrik a Krím félszigetre – Jalta is ott található -–, tárgyal itt és tárgyal ott, figaró itt, figaró ott, és a tárgyalófelek megnyugtatják, keleten is, nyugaton is. Azt mondják neki, amit elődje és bűntársa, Horn Gyula mondott neki: „jól csinálod, Feri”. Idehaza pedig közben a Kossuth Lajos tér hatalmas osztott színpadán elkezdik a „Forradalom, mint nyomor, piszok és banalitás” című, az ellenzékkel közösen írt véres kabaré előadását. A közönségszervezők remekül dolgoznak, minden este megtöltik a teret, annak ellenére, hogy a szomszédos téren már második este tüzek lobbannak fel, és valakik megostromolják az eladott tévészékházat, kikergetik belőle a rendőrség vegyeskarát, a szegény rendőrszopránokat, meg a könnygáz lájtot használó baritonokat. A közönség jobbnál jobb beszédeket hallhat még azután is, hogy a vezér lefújja az osztott színpad forradalmát, a gyújtogatókat meg az utcai járókelőket viszont megverik a másnapra megerősödött rendőrök, és a bíróság elítéli a letartóztatottak egy részét. A forradalom, avagy pontosabban a forradalomnak rendezett valóságshow, egy hét lázítás és sűrű „mondjon le” után békés, „de aztán le ne mondjon”-nal véget ér, kézzelfogható eredménye pedig mindössze annyi, hogy ha az illető, aki tudja, melyik a jobb keze és melyik a bal, szólásra talál emelkedni a parlamentben, akkor a mondjon le-frakció – már, aki ott van, és nem a magánügyeit, bevásárlásait és a rosszul álló valutahitel- ügyeit intézi – kivonul. Az ötvenedik évfordulón pedig pontosan ugyanaz a nagy poén, mint ötvenhatban volt: kivonulás, bevonulás.
A nép pedig, az istenadta egyre üvegesebb szemmel nézi az előadásokat. Nem érti az összefüggéseket. Mi van itt, teszi fel a kérdést, de senki sem válaszol. Lassan mégis felnyílnak a szemek. Ha a népnek volna bátorsága, most már rájöhetne és ki is mondhatná, hogy elmaradt a kivonulás. Megint többen jöttek be, mint amennyien kimentek. Hiába van az osztott színpad, a „mondjon le”-ellenzék a maga kemény vagy keménykedő szavaival, hiába van minden, a rendszer ugyanaz. A rendszert kell leváltani. Nem a Gyurcsány-kormányt és nem az Orbán-kormányt, hanem az Orbán–Gyurcsány-rendszert. A megszállókat kell kiküldeni. Fel kell ismerni, hogy egy országot nemcsak katonai megszállással lehet leigázni, hanem kacsingatós vicsorgással, tudatipari megszállással, egzisztenciális terrorral.
Az ellenzék és a kormány együttes erővel vezette, nyomta, hazudta bele a népet az Európai Unióba. Helyesebb nevén az Európai Egyesült Államokba, amelyik két hónap múlva újabb két állammal bővül, de az elosztható pénz nem lesz benne több, s mivel a gazdag beltagok nem rövidülhetnek, nekünk, magyaroknak jut még kevesebb. Még kevesebb vagy semmi. Viszont nyilván több királyi fenséget kapunk Európától. Minden királyok iránti tiszteletünk fenntartásával szerényen megjegyezzük, hogy felkent uralkodókkal semmilyen ünnep alkalmából nem érezzük kifizetve magunkat. Nekünk pénz kell. A mi saját pénzünk. Legalább annyi, amennyit befizetünk. Mert nagyon szegények vagyunk, és rossz kormányunk áldatlan működése következtében, mióta bent vagyunk, még szegényebbek lettünk, és még jobban el vagyunk adósodva. Nem győzzük fizetni a kamatokat, minden pénzünk, amit laza lapátnyelezéssel megtermelünk, kamatra kell. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ha a Nyugatnak és a Keletnek megfelel Gyurcsány, akkor kénytelenek vagyunk kimondani, hogy nekünk nem felel meg a Nyugat. Merthogy a Keletnek megfelelnek az ilyenféle alakok, azt már megszoktuk, de mi, mint borzasztóan naiv nép, a Nyugattól többet várunk. Önök pontosan tudják, hogy ki ez az ember, és mit jelent, amikor a szívére teszi a kezét. A mozdulat mögött hullahegyek rendszere van és szögesdrót, és pénzhalmok, milliárdok és olajdollárok, és nagykamatozású kötvények, amelyet annak a magyar népnek kell megfizetnie, amelyet most az egész világ szép szavakkal magasztal, de senki nem enged el neki egy fillér kamatot sem, ellenben bratyizik azzal, akivel most kilenc becsületes, idős forradalmár nem piszkolta be a kezét. Királyi fenségek, elnök urak, szerényen kérdezzük, akkor hát nem a szabadság a szent, hanem a kamat? Vagy csak akkor szent a szabadság, ha magas rá a kamat? Mi már nem tudunk többet fizetni. Nekünk így nem kell a Nyugat a maga híres demokráciájával. Ide most az egyik őszödi Gyurcsány-jelző illenék, de ettől mi tartózkodunk.
De szóljunk az eredményeinkről is, kedves magyar testvéreim. Ez az ötvenedik évforduló meg amit kiváltott, világraszóló eredményt is hozott. Nem tudom, észrevevődött-e, de mi itt szép csendben, meg nagy ricsaj közepette, Szabadság téri rendőrszégyen meg Kossuth téri dicsőséges nagytakarítás közben eltemettük a világforradalmat. Azt a mindig véres, erőszakos, lenyakazós világforradalmat, amely saját gyermekei mellett a békés polgárok százmillióit is felfalta, éhen halatta azt a világforradalmat, amelyet Lev Davidovics Bronstein, ismertebb nevén Trockij elvtárs hirdetett meg, bizonyos mértékig időnkénti főnökét, a szifiliszével küzdő Lenint is megelőzve. A nagyvilág talán még nem látja, de mi már látjuk, hogy Trockij elvtárs magyarországi hivatásos forradalmárai, Kun Bélái és Károlyi Mihályai, a tudjuk-merjük-tesszük 1989-es radikális bajnokai konzervatívok lettek. Ők védik a rendszert, ők védik a békét és a fennállót. A szabadkőműves páholyok nagymesterei ma altatódalokat énekelnek. Ferenc Jóska az ő példaképük. „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, meg fagyok elégedve.”
Ez, barátaim, nagyobb történelmi fordulat, mint a liberalizmus válsága és zsarnoksággá változása. Ez valóban a történelem végét jelenti. Ha a hivatásos forradalmárok konzervatívok, akkor vége az ő hazug történelmüknek. Mert ha ők, Lev Davidovics tanítványai, hivatásosai, szőrszálhasogatói forradalom helyett megbékélést hirdetnek és Isten házába járnak szavazatokért, akkor a világ elnyomott népei már csak forradalmárok lehetnek. Eddig mi akartuk a békét, botorul, becsapva, sokszor a magunk kárára is, most áthajtottak bennünket a lázadás és az újítás térfelére. Nekünk kell kardot kovácsolnunk akár az ekékből, akár a testesebb pénztárgépekből.
A magyarság még nem ébredt fel. A nagy megundorodás még nem lett úrrá rajta. De most majd megundorodik. Már nem hisz, és nem is remél, még talán lát egy hajszálnyi lehetőséget a békés megoldásra, még tűr, és még kér. De ha továbbra is visszautasításra talál, mégiscsak megrázza magát és fellázad. Ez a nép hitt a haladásban, nem akaródzott neki az újítás bajnokait megbilincselni, de ha az újítás felkentjei felcsapnak hagyományőrzőnek és templomos lovagnak, mindjárt könnyebb lesz lecsapni őket. Ez a lázadás nem lesz oly tiszta forradalom, mint az előző volt, hanem piszkos lesz, zavaros, átláthatatlan és módfelett véres. Minél tovább fojtják, manipulálják, annál véresebb. Önök és Amerika majd azt fogják mondani, ellentétben mostani szép szavaikkal, hogy az elvakult, nacionalista, soviniszta, Árpád-sávos zászlót lengető magyar nép egy demokrácia ellen lázadt fel. Sőt, a nyugati demokrácia ellen. A hírmagyarázók és a hírbrókerek valami ázsiai, szittya hordáról fognak említéseket tenni, egy népről, amely nem tudott a nyugati demokrácia Irakon és Palesztinán átszűrt tiszta libanoni magasságába felemelkedni. Ez nagy szégyen lesz. Olyannyira nagy szégyen, hogy le is kell verni. A mostani méltatóknak, a mostani vendégeknek, az európai csapatoknak, hacsak fel nem kérik rendcsinálásra a Gazprom kipróbált osztagait. Ők olcsón megcsinálják. 
Persze ezzel nem akarjuk magunkról lehántani és másokra átruházni a felelősséget. Ez a mi ügyünk. Még rendet lehet teremteni ebben az országban, de nem az íróasztalnál készült európai tervek alapján, s különösen nem a Világbank megnyomorító, kamatszedő elképzelései alapján. Nekünk magunknak kell rendet teremtenünk hazánkban. Idegen elképzelések, Combinó-kombinációk ide nem kellenek. Ide alkotmányozó nemzetgyűlés kell, új rend, saját pénz, s csak aztán euró, ha az még akkor is lesz. Lényeg, hogy ne legyünk megszállva sem európai, sem amerikai, sem izraeli bankok és bankárok által. Nekünk, magyaroknak, és velünk együtt egész Közép-Európának szabadság kell. Szabadság. Nem egyenlőség, hanem csak szabadság. A megmaradás szabadsága. 
Itt állunk pőrén, ünnepelünk valamit, amiről a nép és a tömeg alig tud valamit, s amit tud, sokszor hamis, itt állunk olykor hősként, sokak mellén megérdemelt kitüntetések csillognak, mások megélt, megszenvedett életük mély tárnáiból hoznak fel aranyrögöket, az emlékezés gyémántjait, s közben az ország felett az eltiprók és az eltiprók utódainak kormánya feszeng, követel magának együttünneplést, kéznyújtást, és az iskoláinkban nem tanítják a forradalom történetét. Ötven évvel a forradalom után és l7 évvel az úgynevezett rendszerváltás után tudunk, képesek vagyunk úgy élni, hogy gyermekeink nem kapnak az iskolában magyar történelmet, és a forradalom, azaz nemzetünk szent pillanata nem kerül a méltó helyére. Budapesten évente tartanak melegfesztivált, a meleg büszkeség napját, könnyűdrog-napokat, Sziget Fesztivált, Budapest Parádét, és az ötvenedik évfordulón mindenki megmerítkezhet a nagy szavak hulladékvizében. Már ha ki mer menni az utcára.
A forradalom legbensőbb tartalma magyar volt, a magyar szabadság. Ma pedig, a forradalom ötvenedik évfordulóján a magyar létezés, a magyarság, mint követelmény, mint középpontja mindennek, ebben a hazában egyszerűen tilos. Hol nacionalizmusnak, hol radikalizmusnak, hol pedig a mai Európában korszerűtlennek van minősítve. Sokan szeretnének, de a nyomás alatt már nem mernek ma-gyarnak maradni, és különösen annak látszani. A radikálisan is magyar embert, aki pedig szándékaiban és tetteiben is ma-gyar szeretne maradni, és meg is szeretné mutatni magát, ilyenképpen elhallgatják, megfenyegetik, üldözik, állásvesztéssel fenyegetik, és akár el is bocsátják. Ismerjük el, hogy a forradalom ötvenedik évfordulóján, miközben nagy szavakkal kínáljuk meg egymást, a legüldözöttebb az igazi magyar. A magyar nép. Neki csekély a nyugdíja, és jövőre már nem is vállalhat munkát nyugdíj mellett. Neki kell elvégeznie a legnehezebb munkákat és legkisebb fizetésért. Operáljon megroggyanásig, túlóradíj nélkül, szégyellje, hogy megtanult valamit. Ha termelt, érje be annyival, amennyit a nemzetközi csibész, a felvásárlómonopólium odalök neki. És ha mégis tiltakozik, hát csak lágyan tegye, legyen tekintettel az idegenek és a zsarnokok, a felvásárlók és a nemzetközi nagytőke érzékenységére, az elit érdekeire, meg ne sértse őket emberi jogaikban, s meg ne zavarja őket uralkodásukban és mérhetetlen gazdagodásuk folyamatában. Magyar, légy te türelmes azok iránt, akik kitapossák a beled. Ne jajdulj, ne kiabálj radikális magyar szavakat. Ne lengess Árpád-sávos zászlót, mert az sérti az ő érzékenységüket.
Magyarok, testvéreim! Egyszerű szavakkal kérdezem: volt már ennél aljasabb, körmönfontabban gonosz egypárti vagy kétpárti uralkodó rétege ennek a nemzetnek? De hozzáteszem, akármenynyire fájdalmas is: voltunk mi már enynyire gyávák és restek a jóra? A kérdést felteszem, de nem adom meg rá a választ. Hanem még egyszer azt mondom, amit az imént mondtam: ki kell vívnunk a megmaradásunk szabadságát. Csak azért is! 
Éljen a haza, éljen a magyar szabadság! 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés