Már négyéves fővel elsajátítja a betűvetést és rákap az olvasásra. Iskolai tanulmányait otthon, magántanulóként végzi, 14 éves korában kitűnő eredménnyel teszi le az állami képesítővizsgát az Angolkisasszonyoknál. Eredetiben élvezi a német, olasz, francia, angol, latin remekírókat.

1900 és 1914 között bejárja olasz- és németföldet, eljut Franciaországba is, fölfedezi magának Párizst, elnyeri a francia Anatole France és az olasz Gabriele D’Annunzio barátságát. Első könyvei novelláskötetek, úti élményeit párolja bennük finomművű lírai prózává. Első nagy sikerét Emberek a kövek között (1911) című regényével aratja. A regényt szinte azonnal lefordítják németre, majd angolra és franciára, Tormay egyik napról a másikra irodalmi világhíresség lesz. Még átütőbb siker 1914-ben megjelent következő regénye, A régi ház, amelyben a pesti német polgárság 19. századi megmagyarosodását mutatja be.

Az első világháború kitörésekor önként jelentkezik vöröskeresztes ápolómunkára, és hősiesen szolgál mindaddig, amíg Kun (Kohn) Béla vörös pribékjei el nem üldözik.

Az ország-csonkítás és az 1918–19-es nemzetvesztő forradalmak poklát Bujdosó könyv (1921–1922) című kétkötetes naplóregényében örökíti meg történeti hitelességgel és művészi fehérizzással. A cím arra utal, hogy miután Tormay a nemzeti ellenállás és feltámadás gondolatától vezérelve, a nemzeti becsület megmentése végett megszervezi a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, a készülőfélben lévő könyvnek szerzőjével együtt bujkálnia kell a Lenin-fiúk bosszúja elől.

1919 novemberében az Országház lépcsőjén ő adja át a magyar asszonyok üdvözletét és zászlóját Horthy Miklósnak, a nemzeti hadseregnek. („Történetünk legsötétebb éjszakája volt ez, és most olyan ígéretes a reggel, mert eljöttetek. A reménységet fél esztendő óta Horthy Miklósnak hívják Magyarországon, és most ő vezérelt ide benneteket, hogy visszafoglaljátok a keresztény Magyarország számára megtévedt, de bűnbánó fővárosát, hogy az emberiség becsületében magasra emeljétek újra Szent István ezeréves koronáját. … Élő hősök és az elesettek megdicsőült serege, halljátok meg! Asszonyok szólnak hozzátok a magyar főváros felszabadult földjén és hű zálogul felétek nyújtják zászlójukat. Az elmúlt rémuralom hiába ítélte halálra a nemzet büszke színeit, mint egykor a Rákóczi tárogatóit hiába égette el máglyán a gyűlölet, újra feltámadtak és szárnyra keltek egy új ezer év felé.

Vegyétek a zászlót és ne nyugodjatok, míg bele nem tükröztétek képét négy folyónk vizébe, míg vissza nem emeltétek a három halmok fölé. Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelje fel dicsőségben a Ti férfikezetek.”)

A kommün bukása után sem fordul el közéleti küldetésétől, igazgatja a nőszövetséget, beszédeket tart összejövetelein, nőküldöttséget vezet Horvát- és Olaszországba, hogy segítsen Magyarországnak kitörni a kisantant fojtogató gyűrűjéből.

Hosszas tépelődés után elvállalja az új feladatot is: a galíciai befolyás alá került Nyugat ellensúlyozására megindítja a magyarpárti Napkelet című irodalmi folyóiratot. A harmincas évek elején fog hozzá hatalmas regénytrilógiájához, Az ősi küldötthöz. A cselekmény a középkori Magyarországon játszódik, a tatárjárás idején. Ung vitéz, miután elveszíti szerelmét, Melindát, a magyar ősvallás felkutatására indul, hogy majd visszavezesse hozzá népét. Kísérlete meghiúsul, hiszen a legutolsó magyar pap, a táltos néma, nem tudja átörökíteni az utódokra a régi magyar hitet. Ung számot vet kudarcával, s a továbbiakban a kereszténység jegye alatt szolgálja népét és hazáját. A trilógiának Tormay csak első két kötetével készül el, a Csallóközi hattyú meg A túlsó parton cíművel, a harmadikat, A fehér barátot az írónő halála miatt, az ő vázlatai és jegyzetei alapján Kállay Miklós fejezi be.

Ami késik, nem múlik, a Magyarországon 1918 novemberében eluralgott kétfejű belső ellenség, a kaftán és a pufajka szövetsége alkalmas időben mégis lecsap az írónőre. Évekkel a proletárdiktatúra bukása után „a Károlyi-korszak szellemi örököseinek” megbízásából fölkeresi egy írósüvölvény azzal a hadüzenettel, hogy ha nem szünteti be írói működését, és nem vonja ki a forgalomból a Bujdosó könyvet, ők, mármint a „szellemi örökösök”, eltiporják. S hogy Tormay nem enged a zsarolásnak, az akkoriban legaljasabbnak számító rágalomözönt zúdítják rá: azzal vádolják, hogy „elszerette” gróf Zichy Rafael feleségét, azt a hölgyet, aki jobbkeze volt a nőszövetség megszervezésében. Az írónő által indított rágalmazási perben a bíróság az ő javára dönt, de az izgalmak aláássák egészségét, szívburokgyulladást kap, és végül ez okozza halálát. Az 1945-ben újból hatalomra került szörnyszövetség azután írói utóéletétől fosztja meg Tormay Cécile-t.

Alakját mindmáig, Gyurcsány Harmadik Népköztársaságában éppúgy, mint a Rákosi-féle másodikban, gyáva hallgatás övezi, neve hiányzik a tankönyvekből, munkái jóformán hozzáférhetetlenek, az 1994-es Új magyar irodalmi lexikon kilenc sorban intézi el, s a Bujdosó könyvről egy szava sincs.
Hogy a megtorlás művét, a hallgatás falát a magunk szerény eszközeivel megbontsuk, lapunk jelen számától folytatásokban részleteket közlünk a Bujdosó könyvből.

K. Jakab Antal

Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Feljegyzések 1918–1919-ből
I. kötet
A forradalmak egy csendes, szelíd áldozatának
ajánlom ezt a könyvet. Feledhetetlen édesanyámnak.

Ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt olyan időkben, mikor a halál fenyegetőzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kisvárosi villán, falusi udvarházon át. Bujkált szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén, kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok mögött és elásva a föld alatt. Házkutató titkosrendőrök keze, vöröskatonák csizmája járt felette. Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kínzókamrák faláról lekopott a vér és a golyók írása.
Most, hogy a könyvet odaadom Nemzetemnek, sok olyan adatot és részletet kellett elhagynom, melyek még nem bírják el a napvilágot, melyek élő emberek titkai. Talán eljön az az idő, mikor megszólalhat, ami ma néma marad. Mióta napról napra feljegyeztem az eseményeket, idő múlt felettünk és világos lett sok minden, ami megfoghatatlan és sötét volt. De nem nyúlok a lapokhoz, érintetlenül hagyom rajtuk az akkori órák érveréseit. Ha tévedtem, legyenek elnézőek, akik a könyvet olvassák. A tévedéseim is tükrök: a kor tévedéseinek a tükrei.
Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudhatnak az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai eseményeinek a szemtanúi, mert lelküktől távol állt minden, ami magyar.
Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.
Legyen a Bujdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik testvéreim voltak a közös szenvedésben. És ebben a könyvben velük akarok maradni még akkor is, mikor már sem ők, sem én nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat.
Budapest, 1920 karácsonyán

Budapest 1918. október 31-én.

Halottak napjára készült a város és a ködben fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén. Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virágokat. Ez évben nem marad belőlük a temetőknek. Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti.
Temetővirágok, elmúlások, fehér őszirózsák. Sírvirágos város a nagy, reménytelen ég alatt.
A házak között ázott, elnyűtt zászlók suhogtak a magasban. A gyalogjáró tele volt szeméttel. Szennyes papírrongyok, plakátfoszlányok, eltaposott fehér virágok hevertek a sárban. Olyan piszkos és homályos volt a város, mint egy szellőzetlen, ronda vendégfogadó, melyben léhán tivornyázott az éjszaka.
Ma éjjel magához ragadta Károlyi Mihály „Nemzeti Tanácsa” a hatalmat!
Hát ide süllyedtünk? Ennyire jutottunk? Tiltakozó haragot és kimondhatatlan keserűséget éreztem. Míg közben a szemem ellenkezve és mégis valaminő mániákus kényszerben olvasta, csak egyre olvasta a kirakatok üvegére ragasztott vörös-fehér-zöld papírszalagok megismétlődő felírásait: „Éljen a Magyar Nemzeti Tanács”…
Ki akarta ezt a tanácsot? Kinek kellett? Miért tűrik? Égetett a szégyen.
Andrássy Gyula gróf, a monarchia külügyminisztere Bécsből kétségbeesett különbékét kért. Ettől a gondolattól emlékezetemből egyszerre messze kicsiny fakeresztek merültek fel. Mintha felhők közül jöttek volna elő. Német katonasírok a Kárpátok alján, az erdélyi határon, a Duna mentén. A magyar föld védelmében: Gefallen fürs deutsche Vaterland…
És most cserbenhagyjuk azoknak a síroknak az anyját, a hitvesét, a gyermekét. Elöntötte a vér arcomat. Minden inog, még a nemzet becsülete is. És a hadijelentések is olyanok, mintha tántorognának. A Monte Asolonén hiába győznek tragikus hőseink. A velencei síkon már hátrál a hadsereg. A Duna, a Drina és a Száva mentén is. Itt a városban pedig felesküsznek a kaszárnyák Károlyi „Nemzeti Tanácsá”-nak. Ocsmány tragédia! És az üres királyi váron, a hídfőkön, a dunai hajókon lobognak a zászlók, mintha ünnep lenne.
Az Erzsébet-hídra értem. Rendetlen sorokban, lefegyverzett bosnyák bakák masíroztak el mellettem. Kis katonaládát vitt a legtöbbje a vállán. A ládák összevissza mozogtak a fegyelmet vesztett lépések szerint. A bakák éljeneztek és nem értettek az egészből semmit. De azért: zsivió! Hazaeresztik őket! Mentek a pályaudvar irányába.
Szemközt, egy teherautó kanyarodott fel a hídra. A villanyos közlekedés szünetelt. Az autóé volt az egész híd. Kótyagosan, dübörögve vágtatott, mint egy elszabadult, tüskés vadállat. Fegyveres suhancok és katonák álltak rajta. Ordítoztak és egy mesterinas formájú gyerek a levegőbe sütötte a puskát, melyet erőlködve emelt. A gyerek kicsi volt, a puska nagy. Minden olyan visszásan és valószínűtlenül hatott. Az egyik bosnyák is azt gondolhatta, mert mentében visszanézett. Görnyedt, ösztövér hegyi paraszt volt. Most is látom koravén arcát a csukaszürke fez alatt. Megrázta a fejét és morgott valamit magában.
Azután nem látszottak többé a bosnyákok. A lucskos szél hidegen fordult be a Dunáról a pesti házak közé.
Az eső megint esni kezdett. A szegleten három ember bújt össze egyetlen esernyő alatt. Nagy cipőik mintha üresen álltak volna a vízben a kövezeten. A kabátjuk is olyan volt, mintha üres lenne. Ázott kalapjukról a gallérjukra csöpögött a víz. Messziről látszott rajtuk, hogy kishivatalnokok. Ebben az órában harminc év óta, vagy még régebb idő óta, pontosan mendegéltek nap nap után a hivatalukba. Most egyszerre kisiklott az út alóluk, nem tudták mitévők legyenek: Törvénytelen dolog ez… és a hivatali eskü, a tisztviselői lelkiismeret… Ha a megélhetési kérdés nem lenne! És a többiek? Ők talán bementek. A tanácsos urat kellene megkérdezni…
Tanakodtak és közben elindultak, meg-megálltak, megint léptek. Mikor utánuk néztem, már sebesen haladtak, mintha a régi csúszdába kerültek volna, amelyből nincs kitérés.  
A levegőben póznákra akasztott nyomtatványok úsztak. Alattuk lassú, sűrű tolongással szüntelenül mentek az emberek. Úgy mentek, mintha kényszerben járnának és nem bírnának többé megállni és nem bírna többé közülük irányt változtatni senki sem. Az utca vége lökte az utca elejét. Egy óriás testű, sötét állat kúszott az aszfalton, roppant járommal a nyakán, kúszott lassan, himbálózva és éljenzett.
Sajátságos, hangtalan kiáltást éreztem dagadni a torkomban és inteni szerettem volna, hogy álljanak meg és forduljanak vissza. De a tömeg hullámzásában ekkor már volt valami fulladt fátumszerűség, melyet feltartóztatni nem lehetett. És azért mégis volt, ami parancsolt neki. Hullámzása időnként szétvált és akadozó, kurta iramokban fölényes autók csúsztak át. Az autókban nemzeti színű szalagok, fehér őszirózsák és jellegzetes sémi arcok vonultak el. Mögöttük, az utca közén, mindég újra összefolytak az emberi testek.

(Folytatjuk)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés