A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. A túlélők elbeszélése szerint a forradalom hírére sokakban megfogalmazódott a gondolat, hogy itt is kell tenni valamit. A Joszif Visszarionovics Sztálin 1953. március 5-i halálával elvileg megnyílt a lehetőség a reformkísérletekre. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének (KV) június 27–28-i ülésén szokatlanul éles bírálatok hangzottak el a pártvezetés ellen, Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét támogatta. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A történések elemzésekor nem szabad mellőzni azt a tényt, hogy Nagy Imre meggyőződéses kommunista volt, aki azonban őszintén hitt abban, hogy a szocializmus eszméi emberséges úton, terror és félelem nélkül is megvalósíthatók nem úgy, ahogyan azt pártbeli kollégái, Rákosi és társai tették. Az elemzők szerint a Nagy Imre által meghirdetett új kormányprogram és politika az első olyan kommunista reformkísérlet volt, amely arra irányult, hogyan lehet nem sztálinista módszerekkel szocialista viszonyokat teremteni. Természetesen a pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát Nagy Imre ellehetetlenítése érdekében. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás: a szovjet vezetés megijedt a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) NATO-tagságától és a Magyarországon beindult erjedéstől, így Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista", „pártellenes" és „jobboldali" Nagy Imre félreállítására. Következésképpen a KV 1955. április 14-én Nagy Imrét – aki változatlanul nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, és „jobboldali hibáit" elismerni – minden állami és párttisztségétől megfosztották, s még a pártból is kizárták. Az előzményekhez az is hozzátartózik, hogy 1955. május 11–15. között Varsóban, a szovjet blokk országai barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést írtak alá – a Varsói Szerződést – válaszként a kialakuló nyugat-európai katonai együttműködésre. Ugyanakkor az osztrák államszerződés 1955. május 15-i aláírásával Ausztria független, demokratikus, semleges állammá vált. Szeptemberben a szovjet csapatok elhagyták Ausztriát, s ezzel megszűnt a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok itt-tartózkodásának egyik jogalapja. Az a tény viszont, hogy Szovjetunió kivonult Ausztriából, nem jelentette azt, hogy ilyen szándékai lennének a Varsói Szerződés tagállamainak esetében is. Tehát a látszólagos enyhülés ellenére, Szovjetunió nem hagyott kétséget afelől, hogy nem adja fel hegemóniáját a térségben. Nagy fordulatot jelentett viszont a kommunista mozgalomban az SZKP 1956 februárjában tartott XX. kongresszusa, amelyen az új pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov titkos beszámolójában leleplezte Sztálin bűneit, egyebek mellett őrültnek nevezte őt, s a két – kommunista és kapitalista – világrendszer, a Nyugat és a Szovjetunió békés egymás mellett élését hirdette meg. Mindez alapot szolgáltatott a közép-kelet-európai kommunista államokban a reformkísérletekre, és nagymértékben befolyásolta az ’56-os forradalom kirobbanását. Nagy Imre menesztése után a volt miniszterelnök köré kezdtek gyülekezni a most már tudatosan ellenzéki kommunista értelmiségiek, az időközben lelkiismereti válságba kerülő, önvizsgálatra kényszerült, és fokozatosan a változások mellé felzárkózó kommunista írók és újságírók. Közben a Petőfi Körben szervezett, egyre nagyobb népszerűségnek örvendő vitákon tiltott politikai kérdéseket is feszegetni kezdtek. Az ellenzék legfőbb fóruma az Írószövetség hetilapja, az Irodalmi Újság és a Hétfői Hírlap lett. Az előbbiben jelent meg Háy Gyula: Miért nem szeretem? című rendszert bíráló cikke, amelyet a forradalom előtti idők legnépszerűbb írásaként tartanak számon. A forradalom közvetlen előzményei között meg kell említeni a hét évvel korábban koholt vádak alapján letartóztatott és kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetését is, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. A másik fontos mozzanata az eseményeknek az, hogy október 16-án Szegeden megalakult az első független ifjúsági szervezet, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ. A Budapesti Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. Ugyancsak itt határozták el, hogy másnap békés, a lengyelországi eseményekkel szolidarizáló tüntetést szerveznek a Bem-szobornál. Forradalom, szabadságharc, megtorlás, bosszú Az 1956-os forradalmat kirobbantó tüntetésen az utcára vonulók egyebek mellett a szovjet csapatok kivonását, szabad választásokat, többpártrendszert, Farkas Mihály, Rákosi Mátyás és társainak a felelősségre vonását, teljes vélemény- és szólásszabadságot, a cenzúra eltörlését, a politikai foglyok szabadon bocsátást, a sztálinizmussal való szakítást, a mezőgazdaság megreformálását követelték. A tüntetés pesti résztvevői a Petőfi-szobornál találkoztak, a Műszaki Egyetem hallgatói pedig az egyetem elől indultak a Bem-szoborhoz. Innen a Kossuth térre, az Országház elé vonult a tömeg, és Nagy Imre beszédét követelte, aki viszont nem tartózkodott a Parlamentben. Ezért a lakására mentek érte, ő azonban csak a pártvezetés hívására volt hajlandó pár szót szólni a tüntetőkhöz. Beszédében az 1953-as kormányprogramokhoz való visszatérést szorgalmazta, és hazatérésre szólította fel az összegyűlteket. A tüntetők egyik része azonban a Sztálin-szoborhoz vonult, itt már megkezdték a szobor ledöntését, míg másik része a rádióhoz ment, és a 17 pont beolvasását követelte, de az intézmény vezetősége ezt elutasította. Az ide rendelt ÁVH-sok és katonák közül egyesek átálltak a felkelők oldalára, a többiek pedig tüzet nyitottak rájuk. A KV ülésen az időközben párttagságát visszanyert Nagy Imrét nevezték ki ismét miniszterelnöknek. Október 25-én délelőtt fegyvertelen tömeg vonult a Parlament elé, a békés tüntetőkre azonban a karhatalmi erők és a szovjet páncélosok golyózáport zúdítottak. A felkelők a forgalmasabb helyeken barikádokat emeltek, a középületekről pedig leszedték a hatalmi jelképeket. A harcok október 26-ra országos méreteket öltöttek. Ezen a napon történt a mosonmagyaróvári sortűz is, amely több mint száz áldozatot követelt. Felgyorsult a hadsereg szétesése is, Maléter Pál ezredes, a Kilián laktanya parancsnoka kijelentette, hogy nem hajlandó a felkelők ellen harcolni. Nagy Imre október 28-án hajnalban elhangzott rádióbeszédében tűzszünetet rendelt el, és nemzeti demokratikus mozgalomként beszélt a történtekről. Bejelentette továbbá, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az országból, feloszlatják az ÁVH-t, és március 15-ét nemzeti ünnepnek nyilvánítják. Bár a harcoknak nem mindenhol lett vége, ezt a napot a forradalom győzelmének első napjaként tartja számon a történelem. Másnap a szovjet kormány nyilatkozatban kijelentette, hogy hajlandó felülvizsgálni az egyes országokban tartózkodó szovjet csapatok ügyét. Nagy Imre ismét a Rádión keresztül szólt a felkelőkhöz, beszédében elmondta: megszűnik az egypártrendszer, a kormányzást az 1945-ös koalíciós együttműködés pártjai veszik át, és haladéktalanul tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok Magyarország területéről történő kivonulásáról. Október 31-én Nagy Imre bejelentette, hogy megkezdték a tárgyalásokat a Varsói Szerződésből való kilépésből. Ezzel egy időben azonban újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarország területére. Nagy Imre mindezt számon kérte a szovjet nagykövettől, és újabb bejelentést tett Magyarország semlegességéről. November 1-jén átalakult a kormány, ebben helyet kapott Kádár János is, aki rádióbeszédében hitet tett a forradalom mellett, és bejelentette a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP létrehozását. Ekkor azonban már a szovjet oldalon állt, amiről senki nem tudott. Közben a szovjetek már november 3-án éjszaka letartóztatták a szovjet csapatkivonásról szóló tárgyalásra érkezett magyar katonai küldöttséget, köztük Maléter Pál honvédelmi minisztert. November 4-én, vasárnap hajnalban ágyúdörgés ébresztette Budapestet. Hajnali 5 óra 20 perckor Nagy Imre tájékoztatta a lakosságot: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével." Úgyszintén vasárnap a szolnoki rádióban elhangzott közlemény arról értesítette a hallgatókat, hogy megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely a szovjet fegyveresek segítségével megkezdte harcát az „ellenforradalom" ellen, később ugyanitt Kádár János felolvasta kormányának névsorát. A szovjet katonák elérték a Kossuth teret és beszüntették a Szabad Kossuth Rádió adását. A Parlamentből kivonultak a Nagy Imre-kormány tagjai, kivéve Bibó Istvánt, aki kiáltványt fogalmazott a nyugati világhoz, amit több ország nagykövetségére eljuttatta, majd elhagyta az Országház épületét. November 7-én a Kádár-kormány letette az esküt, ismét általánossá vált a sztrájk Magyarországon. Az Írószövetség kiáltványában fogalmazta meg: „A forradalomban a magyar nép olyan egyértelműen nyilvánította akaratát, hogy azt csak a nép újabb szabad akaratnyilvánítása tehetné semmissé; alkudozásnak helye nincs." A november 14-én megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ellenállás központja lett, majd 21-én létrejött a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa. A munkásság, az értelmiség és a diákság határozottan kiállt a forradalom eszméi és céljai mellett. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és mindenütt egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Folytak tehát a letartóztatások, bevezették a rögtönítélő bíráskodást, megkezdődtek a kivégzések. Letartóztatták a munkástanácsok vezetőit, betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. A november 4-én a jugoszláv nagykövetségre menekülő Nagy Imre-csoport és családtagjaik – akik többszöri felszólítás ellenére sem voltak hajlandók a Kádár-féle árulást tudomásul venni, és forradalmi követeléseiket feladni – 22-én elhagyhatták a követséget. Lakásuk helyett azonban szovjet katonák – a magyar vezetés tudtával – Romániába deportálta őket, ahol szigorú őrizet alatt a Bukarest melletti Snagovon tartották fogva. Nagy Imrét és társait 1957-ben Romániában letartóztatták, Budapestre hozták, ahol megkezdődött az egy évig tartó kivizsgálás. Ennek nyomán 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János ígéretet tett: senkit sem fognak kivégezni a forradalomban játszott szerepéért. Megmozdulások Romániában, erdélyi ötvenhatosok A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. A túlélők elbeszélése szerint a forradalom hírére sokakban megfogalmazódott a gondolat, hogy itt is kell tenni valamit. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. Egyebek között azt kérték, hogy az egyetem rendelkezzék autonómiával, a diákok számára ne legyen kötelező sem az orosz, sem a román nyelv tanulása, kapcsolatot tarthassanak fenn nyugati diákszövetségekkel, az egyetemi felvételinél ne a társadalmi származás, hanem a tehetség legyen mérvadó. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre, a diáktársaik kiszabadítását követelő másnapi tüntetést pedig brutálisan szétverték. A Bolyai Egyetemről több diákot és tanárt azért börtönöztek be, mert november 1-jén, a halottak napján fekete karszalaggal a karjukon koszorúkat helyeztek el, és megemlékeztek a kolozsvári Házsongárdi temetőben Erdély magyar szellemiségeinek a sírjánál. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A tizenéves diákokból verbuválódó csapat 1957. és 1958. március 15-én titokban, az est leple alatt koszorút helyezett el az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc hőseinek a sepsiszentgyörgyi Erzsébet-parkban álló emlékművének talapzatán. A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Külön történet annak a négy baróti középiskolás diáknak az esete, akik 1956. november 8-án este a román–magyar országhatáron átszöktek, hogy a magyarországi szabadságharcosokhoz csatlakozzanak. Közöttük volt Moyses Márton is, aki 1970. február 13-án a brassói pártszékház előtt benzinnel leöntötte, és felgyújtotta magát. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Az EMISZ dacolni akart a kommunista neveléssel, az igazi magyar kultúra tanulását és népszerűsítését tűzte ki céljául. Ennek részeként az 1957. március 15-i, fehéregyházi megemlékezésen egy-két szónoklat és szavalat után a fiatalok koszorút helyeztek el a Petőfi-emlékmű talapzatán. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Ugyanakkor voltak, akik a Kis-Küküllő mentén levelekkel és röpcédulákkal akarták világgá kürtölni, hogy eljön a szabadság órája. Ugyanezt tették a csíkszeredai verselő diákok, akik strófákba szedték érzelmeiket, ezért néhány tanárukkal közösen – összesen tizenegyen – kerültek a vádlottak padjára. Hasonlóképpen gondolkodott az érmihályfalvi Sass-féle csoport, vagy a mezőfelei Kacsó Tiborék, akiket „nacionalista" ellenforradalmi felbujtással állították bíróság elé. Az érmihályfalviak közül Sass Kálmán református lelkészt, valamint dr. Hollós István volt hadbíró századost halálra ítélték, és kivégezték. Ugyancsak a Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek öt tagját – két tanárt és három diákot – a szászrégeni diákok csoportjához hasonlóan súlyos börtönévekre ítéltek csak azért, mert szabadságra vágytak. Gyergyószéken könyörtelenül bebörtönözték a kollektivizálás ellen falragaszokkal és röpcédulákkal tiltakozó Fekete Kéz nevű „szervezetet". Nagyjából összecsengett az ún. Dobai-csoport, valamint Fodor Pál és körének az elképzelése. Mindkettő arra kereste a választ: hogyan lehetne úgy rendezni az Erdélyben élő magyarság és románság státusát, hogy az mindkét nemzetrész számára a lehető legjobb és legmegnyugtatóbb megoldást kínálja. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogásznak az volt ez elképzelése, hogy széleskörű felmérések nyomán állítsanak össze egy emlékeztetőt, amelyet juttassanak el az ENSZ-hez. A Szoboszlai Aladár római temessági katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. Cselekvésre ugyan nem került sor, de a hírhedt Szoboszlai-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést pedig végre is hajtottak. Papp Annamária, Szabadság http://www.hhrf.org/szabadsag/uj/lap.php?datum=20061011#E14E5

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.