A két nagy párt szavazatszámai már akkor is hasonlítottak a mai németországi állapotokra, a döntetlenre, a szükségből létrejövő nagykoalícióra. Ám az önálló, baltól-jobbtól egyaránt nagy távolságra lévő és mindig globális érdekeket képviselők hatalmas árat szabva kormányzást biztosítottak a baloldalnak.

Tehették volna azt is, hogy a Fideszt, korábbi elvszövetségesüket hozzák helyzetbe, de ez valamitől meghiúsult. Ami eddig nem volt, még lehet. 2006-ban, megfelelő ígérettel és feltétellel fordulhat a szél, a kakas egy jobb tyúkot is szerethet.

A 2002-es szavazatarányokat, a közös ellenségként megnevezett nemzetiek eredményeit vizsgálva meglepő eredmény látható. Szélsőséges viszonyok között értek el 4,5 %-ot, azaz ennyi szavazó volt, maradt következetesen, tántoríthatatlanul nemzeti elkötelezettségű. Ez az arány a valóságban, ténylegesen nagyobb ma, mivel az ország lakosságának többsége korábbi önmagától is leszakadva él, a fékek és minimális nemzeti érdekek feladásával létrejött európai uniós csatlakozás révén a felemelkedés reménye is elveszett.

Ezért kötelezően szükséges ennek a többségi szenvedés-helyzetnek megváltoznia, amihez ennek az akaratnak szóhoz és lehetőséghez kell jutnia a 2006-os választások során. Azon felül, hogy a MIÉP-Jobbik képes és alkalmas a feladatra, bejutva lehetőséget teremt egy nemzeti, konzervatív kormányzás létrejöttében, a hosszú ideje hiányzó magyar érdekek megvalósulásában. 2002-ben több mint 2 millió szavazatot vesztett a jobboldal, ezért 2006-ban a kis pártokra leadott szavazatok jelentik az egyedüli esélyt a változásra, az ellenzékváltásra.


Szabó György,
a Jobbik XI. kerületi elnöke

Kapcsolódó cikk:

Ha én fiatal volnék

2006-ban mindent elölről kell kezdenünk ?

Szentmihályi Szabó Péter írása

Elölről, de honnan? 1848-tól, 1867-től, 1920-tól, 1945-től, 1956-tól, vagy 1989-től? Maguk az évszámok is mutatják, nincs könnyű dolgunk. Az elszalasztott lehetőségek és a levert forradalmak, szabadságharcok története összekuszálódik. Utat tévesztettünk, de mentségünkre szóljon: a világ is utat  tévesztett.

Oktatás és nevelés: a kettő csak együtt működik, ahogyan a család és iskola sem választható szét. Mi itt a közoktatásról beszélünk, de valójában az lenne az ideális, ha minden diákot úgy oktatnának-nevelnének, akár régen az arisztokratákat. Magántanárok, személyiségre szabott programmal, a lehető legnagyobb gondossággal.
Jómagam, élethossziglani pedagóguspályám végén kételyekkel telve tekintek vissza mind a magam tanulmányaira, mind a saját tanári munkámra. Az oktatás, a nevelés, a művelődés kudarcaként is felfogható mindaz, ami Magyarországon történt az utóbbi három évtizedben, hogy csak a valamennyiünk által végigélt korszakról szóljak. A létező szocializmus minden bűne éppúgy benne van ebben, mint az 1989 utáni posztszocialista nyerskapitalizmus összes mulasztása. 

Egyik kedves költőm, William Blake A Pokol közmondásaiban azt írta: „Javítás teszi az utat simává, de rögös út és javítgatás nélküli a Géniusz útja.” Blake autodidakta volt, szívből megvetette az iskolát, és önmagára nézve igaza volt: kora egyik legeredetibb festője, rézmetszője és főként költője lett. Ha elvégzi a szükséges iskolákat, alighanem szorgos könyvelő lehetett volna, jobb esetben valamiféle sikeres rímkovács Alexander Pope követőjeként.

Nem szeretnék elmélyedni most az oktatás és nevelés múltjának, hagyományainak taglalásában, annyi azonban bizonyos, hogy minden korban minden nép mást-mást tartott fontos és hasznos tudásnak, ráadásul az évezredekig vagy évszázadokig lényegében érintetlen műveltségi kincset konzervativ, inkább megőrző, mint újító módon kezelték. Minél centralizáltabb egy oktatási rendszer, annál konzervatívabb. A valódi kulcskérdés tehát nem is a diákok oktatása és nevelése, hanem a tanárok, tanítók képzése. Persze mindjárt felmerül a kérdés, kik képezzék a tanárokat és tanítókat?

A közoktatás/elitképzés dilemmája minden korban felmerült, a nyugati kultúrában a tizenkilencedik századra általánossá vált a meggyőződés, hogy a közoktatás feladatát az államnak kell ellátnia, bár az egyházi, alapítványi és más iskolák aránya országonként és koronként változó. A demokráciákban kezdettől fogva nagyobb teret kapott az önálló kezdeményezés, a diktatúrákban pedig az állam igényei váltak meghatározóvá.

Európában és Amerikában a rendszer lényege nem sokat változott kétszáz év alatt: elemi és szakiskolák a tömegeknek, középfokú iskolák egy szűkebb réteg számára, egyetem a kiválasztottak, a mindenkori elit gyermekeinek. A „hígulást” részben a tömegdemokrácia átalakulása hozta, illetve a demográfiai változások. Ma világszerte jóval többen járnak főiskolára, egyetemre, mint ötven évvel ezelőtt, de az itt szerzett tudás és a megkívánt teljesítmény egyre alacsonyabb.

Az ifjúság oktatásban való tartása kitolja a munkaerő-problémák megoldását, afféle korai elfekvő intézménnyé válnak a magasabb stúdiumok intézményei, ráadásul a mind szerteágazóbb specializáció szinte áttekinthetetlenné tette a valódi tudás értékét és mértékét. Az ipari forradalom óta egyre kevesebb „szakemberre” van szükség, a gépek, s különösen a számítógépek korában a szűk tervező eliten kívül csak betanított munkásokra van igény, a többiek a szolgáltató és szórakoztatóiparban, a médiában, a politikában, vagy a pénzügyi életben találhatnak karriert.

A mezőgazdaság, a hagyományos mesterségek és iparágak fokozatosan elsorvadtak, a munkanélküliség pedig már a legfiatalabb munkaképes embereket sújtja leginkább. Magyarországon a szocialista rablógazdálkodás évtizedeiben szinte minden értéket tönkretettek, eltékozoltak, 1989 óta pedig a maradék értékek „végkiárusítása” folyik, sajnos, szinte pártoktól függetlenül.

Valahol ott és úgy kellene mindent újrakezdenünk, ahogyan eleink Trianon tragédiája után megpróbálták, negyed századig részleges sikerrel. Gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszterként a vallás és a nemzet egységét hirdette és szolgálta magyar hazafiként és katolikusként, de egész működésével Európát és az emberiséget is szolgálta. Igazi államférfi volt, akinek örökébe egyetlen utódja sem tudott lépni, a maiakról pedig szó se essék – ők csak rombolni tudtak.

A kulturális diplomácia, a külföldi magyar intézetek megszervezése, a magyar tudománypolitika létrehozása, az iskolareform, mely az értelmiségi középosztály megerősítését célozta, 1922 és 1931 között olyan eredményeket hozott, amelyeket még a Rákosi-Kádár-rendszer sem tudott teljesen felszámolni, mert jó volt, mert működött. Hatalmas építő volt, és egyszerre elméleti és gyakorlati ember, olyan, mint Széchenyi, aki minden belső kételye és reménytelensége ellenére használni akart nemzetének.

2006-ban keresztény és nemzeti alapon kell visszaállítanunk mindent, amit ez a nagy reformer ránk hagyott. Ami igazítani való van, az csak a tudomány és technika fejlődéséből adódik, de a lényeg szinte ugyanaz.

Nem Soros-ösztöndíjakra van szükség, hanem Klebelsberg-ösztöndíjakra, az egész Kárpát-medencében. Fiatal, lelkes tanítók és tanárok, papok és tudósok új gárdájára, mely nem retten vissza a feladat nagyságától.

Ki kell törölnünk emlékezetünkből is az olyan neveket, mint Fodor Gábor, Görgey Gábor, Hiller István, Magyar Bálint, Bozóki András és a többiek.

2006-ban mindent előlről kell kezdenünk, legalább úgy, mint 1922-ben.

A cikk a lakiteleki Klebelsberg Akadémián 2005. június 28-án elhangzott előadás rövidített változata.

Forrás: Karpatia Magazin > 47.szám - 2005. július

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés