Az egyik oldalon állók esküsznek, hogy valamiféle új irány kell amit a nemzet és keresztyénellenességben, kozmopolitizmusban és globalizációban vélnek megtalálni. A másik odalon vannak azok akik úgy vélik, hogy az ország szekerét a hagyományos nemzeti, keresztény/keresztyén kerékvágásba kell visszazökkenteni, amelyből jó 100 éve kiesett, mert kivettetett, s a legtöbb bajnak ebben van a gyökere. Azok meg azt mondják: a nacionalizmus és keresztyénység már elnyűtt történelmi klisék, s ezeknek visszahozása semmit sem oldana meg. Ezek meg azt állitják, hogy az ajánlott új útakról nem tudni jó irányba halad-e majd azon a szekér, vagy nem rohan-e még nagyobb bajok felé? Nem fog-e ez végül is a nemzetnek végső önfelszámolása felé vezetni?

A globalizáció társadalmi vetülete: a népek mesterséges összekeverése, az új Bábel, amely az álhumanisztikus, multikulturális és mégis harmonikusnak képzelt nagy társadalmak megteremtése révén vajon igazában nem járult-e hozzá a terrorizmus világméretü elterjedéséhez? Vajon mindez nem vezethet-e az ideálisnak elképzeléseken felépitett puha, dekadens és enervált társadalmak anarchiába hullásához és eltünéséhez? Akik ezt nem látják azok vagy ostobák vagy vakok, s mégis ezek akarnak „bölcs Náthánként” irányt szabni a nemzet szekerének.

Vajon igaz-e, hogy a nacionalizmus idejétmult? Ezt sulykolták és teszik ma is különösen a Második Világháború óta. Sajnos tudatosan elfelejtették vagy elfelejttették illetékes filozófusok és politikusak elmondani azt – ha ugyan tudják – , hogy a nacionalizmusnak két merőben különböző fajtája van.

Az egyik az offenzív típus, amely más fajok, népek és kultúrák rovására igykezett terjeszkedni nem riadva vissza háborúktól és népirásoktól sem. Ennek eklatáns formája a nácizmus volt, vagy nemrégiben a ruandai tutsi népirtás, a szerb polgábáború, vagy a mostanában zajló szudáni-darfúri genocídium.

A nacionalizmusnak ez a típusa kárhozandó, megakadályozandó, ha kell nemzeközi összefogással. A nacionalizmus másik, típusa viszont a defenziv nacionalizmus. Ez akkor jön léte amikor egy fajra, egy népre, egy kultúrára ráront egy offenziv nacionalizmustól tüzelt ellenség, hogy meghóditsa, kiszoritsa, vagy megsemmisitse azt. Nem más ez mint ösztönös védekezés: megőrizni és megvédeni mindazt ami a miénk, körömszakadtáig védeni helyünket a nap alatt, földünket a talpunk alatt, jogunkat kultúránkoz: hagyományainkhoz, szokásainkhoz, nyelvünkhöz és vallásunkhoz. Ebből a defenzív nacionalizmusból fakadt és fakad, s fakadni is fog minden ellenállás idegen hóditók felé, jöjjnek azok hadsereggel, világmegváltó ideológiákkal, földi paradicsom vagy éppen kancsalul festett egek ígéretével. Egyedül a defenzív nacionalizmus az egészséges nacionalizmus, s ez védhető, mert igazolható s megvalósitható és megvalósitandó.

Ez minden népnek az életösztönében van. Kivéve a magyaréban – mert ezt kilúgozták. Jellemző, hogy a kommunizmus majd’ fél évszázada idején a környező népek a kommunizmus álarca alatt egyfajta offenzív nacionalista kurzust űztek – főleg a trianoni-párizsi békediktátumokkal az uralmuk alá kényszeritett magyarok ellen. Gondoljunk itt a kárpátaljai magyarok deportálására, a délvidéki magyarok tömegmészárlására, a felvidéki magyarok kisemmizésére a benesi dekrétumokkal, az erdélyi magyarság kirablására és szisztematikus megsemmisitésére különösen a Ceausescu érában. És akkor még hol vannak, az elüldöztetések, rátelepitések és a kulturális genocidiumok – amelyek rejtve mind a mai napig érvényben vannak és tovább is folynak.

Csak néhány példa: Szlovákiában a magyarlakta déli határsávot új megyebosztással úgy szabdalták föl, hogy egyben sem maradt magyar többség;

Erdélyben az elmúlt 15 évben 1500 orthodox templom épült főleg magyarlakta vidékeken, ami a vallás palástja alatt végzett offenzív nacionalizmusnak minősíthető;

Szerbia északi, volt magyar részein, a magyarverések mindennaposak, a korábbi erőszakos rátelepités következményeként. Ide demokráca - oda demokrácia a környező országokban az offenziv nacionalizmus változatlanúl tovább is virulens, éppen úgy mint volt a kommunista érában.

Ugyanakkor a fenyegetett magyarság defenzív nacionalizmusát egyéretelmüen és szemérmetlenül károztatják. A nyugat erről a rejtve űzött nacionalista offenziváról mit sem tud, mert nem is akar tudni,

A mai magyar kormány december 5-én pedig egyszerüen kitagadta a nemzetből a határon túlra szakadt magyar nemzetrészeket, éppen úgy mint tették elődei a kommunizmus időszakában. Érdemes emlékezni arra, hogy térségünkben csak a magyarországi kommunisák voltak egyedül internacionalisták, abban az értelemben, hogy soha semmit nem tettek a magyarságnak mint nemzetnek az összetartása érdekében.

Ám szorgalmasan sulykolták, hogy a magyar „bűnös nemzet”, azzal a hátsó szándékkal, hogy mindenféle nyomorítást elfogadtassanak a magyarokkal.

A 3.5 milliónyi elszakitott magyart egyszerűen leírták azon az alapon, hogy történetesen más államok állampolgáraivá lenni kényszerültek – akartatuk ellenére. Ugyanakkor minden lehető módon ki akarták mosni a csonkaországban rekedtekből annak még a tudatát is, hogy a trianoni határokon túl is élnek magyarok – méghozzá sokan. Ezzel szabad kezet adtak az utódállamoknak a határokon kívül rekedt magyarság következmények nélküli felszámolásához. Nem csoda, hogy a kommunizmus idejéből örökölt, ott iskolázott mai szocialista vezetők nemhogy nem követik, de még csak nem is tudnak a defenzív nacionalizmus egészséges, nemzetőrző elvéről. December 5.-én pontosan erről vizsgáztak le.

Míg más, volt kommunista országok kormányai egy tollvonással magukénak ismertek el minden külföldre szakadt nemzettársukat, addig a regnáló balliberális kormány látványos körülmények között tagadtatott ki a nemzet testéből minden külföldre szakadt magyart. Most megint „tanulmányozzák” (azaz elodázzák) e kérdés megoldását – Közép Európában egyedül ők – más népek meg azonnal megadták azt külföldön élő övéiknek.

Ma a defenzív magyar nacionalizmusnak minimális parancsa a kárpátmedencében az anyaországtól 85 éve igazságtalanul és mesterségesen elszakított és minden megsemmisitést túlélő még létező magyar tömbök területi és kultúrális autonómiájának a kiharcolása, megvalósitása.

Ha ez az illető országok kormányai ellenállásán megbukik erkölcsi alapunk van a békés határkiigazitás kövtelésére kb. az 1941-es határok mentén amelyet a felek aláírtak, s nemzetközileg sem emeltek ellene kifogást.

Erkölcsi kötelessége és jóváttétele lenne a trianoni-párizsi mélyen igazságtalan – a mai nemzetközi normák próbáját semmiképpen ki nem álló – békediktátumokat megszerkesztő és aláíró államoknak hathatós segítsége a magyar autonóm területek felállitásában, s ha ez nem megy akkor egyfajta békés határrendezésben.

Itt is érvényes Bibó István megállapitása, hogy Magyarország ott van, ahol magyarok laknak. Ahol tehát magyarok laknak az Magyarországnak egy része, mégha most nem is az. Ha őket elrabolták a nemzettől akkor mindent meg kell tenni az elszakitottaknak békés eszközökkel való visszaszerezésére. Nemzeteket nem csak háborúkkal lehet tönkretenni hanem békediktátumokkal is – s ennek Európában Magyarország a legtragikusabb illusztrációja, immár 85 éve. Egy igazságos és békés világ sohasem fog felépülni amíg igazságtalan békediktátumok rettenetes következményeit, amely népeket nyomorít meg, a világ nagyhatalmai perpetuálják – és ez nemcsak Magyarország esetében van így.

Ha a kommunizmus alatt erőszakkal elvett vagyontárgyakat, anyagi javakat most vissza kell szolgáltatni jogos tulajdonosoknak (restitució), vajon nem kellen-e szétszakított nemzeteknek elrabolt nemzetrészeit – gyermekei millióit – valamiképpen visszadni a megrabolt anyaországnak? Ha a jóvátétel csak anyagiakra vonatkozik, de élő embercsoportokra nem akkor vajon ők kevesebbet érnek az anyagiaknál? Ez elfogadható? Mindez megvalósithatatlan marad, ha a magyar nemzet vissza nem nyeri elvesztett egészséges és jó értelemben vett defenzív nacionalizmusát, ami nem akar idegenektől semmit ami azoknak sajátjuk, csak megvédeni, kiharcolni, és megtartani ami a miénk jogosan nemzetben, tulajdonban és kultúrában.

A keresztyénségről is azt tartják számosan, hogy már régen idejét multa. A mai ballibeálisok, kozmopoliták, globalisták és új modernek írtóznak attól a gondolattól, hogy valami áporodott két világháború közötti klerikális, kulturharcos keresztyénség térjen vissza. Azok gondolják ezt így, akiknek törtélemszemléletével van baj. Ezek úgy vélik, hogy a történelem önmagát ismétlő körforgást, hogy ami volt ne térhessen vissza, meg kell akadályozni a haladás nevében. Azonban elfelejtik, hogy a történelem csak egy szemszögből, mondjuk alúlnézetben látszik örök visszatérésnek, körfogásnak, más szemszögből, mondjuk oldalnézetben azonban van benne emelkedés, vagy éppen visszaesés, tehát a történelem haladása spirális alaku. Ez az jelenti hogy régi témák időnként visszatérnek – de magasabb szinten!

Már a régi görög filozófusok tudtak az atomokról, azaz olyan legapróbb anyagi részecskékről amely tovább már nem hasítható. A modern fizikába ez a fogalom visszatért de azzal, hogy még az atom is hasítható – s meg is hasították. A túrizmus már a klasszikus ókorban divatba jött: Plátó Egyiptomban túristáskodott – igaz elrabolták, s barátai váltották ki; mégis ez csupán korunkban vált tömegszenvedéllyé.

A demokrácia és a diktatúra is a klaszikus ókor találmánya – ma azonban az elsőt olykor sokkal eredményesebben s az utóbbit sokkal rettenetesebben valósitják meg.

A keresztyénség is fejlődésen megy át. A Cluny mozgalom, a Reformáció, a II. Vatikáni Zsinat és a modern Ökumenizmus e fejlődésnek kiemelkedő állomásai. A keresztyén teológia is fejlődik. Koronként az uralkodó filozófiai rendszerek nyelvén interpretálják teológusok e vallás nagy igazságait.

Így értelmezték azokat a platonizmus nyelvén, a kanti filozófia fogalomkészletével, modern korunkban megpróbálkoztak még a marxi filozófia segitségével moderné tenni, majd az egzisztencialista filozófia terminológiája révén újra magyarázni, azaz egzisztenciálissá tenni a  keretyénség igazságait. Így lesz a bűn embertől, Istentől, világtól önmagától való elidegenülés, s a kegyelem isteni feleletté az ember lelki hiányainak kipótlásává.

Bűnre bűnbocsánat, halálra feltámadás, arasznyi létre öröklét, elidegenedésre Istenben való hazatalálás, talmi értékek hajszolása helyett a maradandók s benne az élet értelmének megtalálása a válasz.

Az ember csak Istent megtalálva emelkedhet ki a teremtmények közül, s ott élheti meg teljes emberségét. A torzó emberi élet csak Istenben nyerhet kárpótlást, kiegészülést és beteljesülést. Ilyen és ezzel rokon igazságok felismerésével, aprópénze váltásával és tömegeinek átnevelésével válhatnak az egyházak régi ceremóniák, elmult korok liturgikus maradványainak és muzeális értékeinek hordozóin túl a nemzet lelki újjászületésének kovászává.

Régi korok megkövesedett kenyere már nem tápálék csak muzeális érték a mai embernek. Minden nap új kenyeret kell sütni a régi recept szerint. Az egyházak ma csak az egzisztenciális teológia révén segíthetik leghathatósabban a nemzet lelki újjászületését, magára és egymásra találását valamint felmelkedését. Csak azok az erők helyezhetik vissza az ország szekerét a szenistváni kipróbált régi kerékvágásba, melyek egészséges nemzeti és modern keresztyén elveket vallanak és valósitanak meg.

Csak ez az út lehet a jövő, az egymásratalálás, az összefogás, a nemzet megmaradása és kiteljesedése felé vezető út.

Dr. Pungur József, Kanada

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés