2005. november 12.,Vajdaság ma.
Az autonómia és a magyarok

A történészek egyszer majd bizonyára megállapítják: Trianont Kárpát-medencében élõ magyarok valahol a múlt század 90-es éveinek elején, a rendszerváltás táján alapjában véve elfogadták.
Az Antall-kormány a határok elismerésével, a kisebbségi közösségek meg az autonómiakövetelések megfogalmazásával. Ezzel elváltak a politikai áramlatoktól, amelyek a két világháború között a határok visszaállításában, vagy jelentõs módosításában látták csak a trianoni trauma meg­haladásának lehetõségét.

Az elsõ rossz jel

Legott kiviláglott azonban, hogy az autonómiakövetelések, jóllehet az elsõ autonómiamodellek gyorsan létrejöttek, nem válhatnak össznemzeti törekvéssé.
A Balladur-terv egyetértéses és részleges határmódosításokat is megengedõ tervezetérõl történt budapesti lemondás volt az elsõ rossz jel. Az Antall-kormány akkori visszavonulását további lépések követték.
Az EK-, majd az EU-csatlakozás vonzásában elõször Budapesten alkalmazták az autonómiakövetelésektõl való „rugalmas elszakadás” taktikáját. Valahol 1993-94 táján a Boros-, majd a Horn-kormány új, hárompilléres magyar külpolitikája már nem bírta el az autonómiakövetelések aktív támogatását. Ezt a budapesti politikát nem menti, de magyarázza nemcsak a délszláv háború, de a kisantant szellemének dörgedelmes újjászületése, amire a kisebbségi autonómiakövetelések helyi megfogalmazásával szinte egyidõben került sor.
Következett a csaknem másfél évtizedes helybenjárás, pontosabban az autonómiatanácskozások taktikájának alkalmazása.

Az autonómia-tanácskozások és a politikai helybenjárás

A rendszerváltást követõen a mindenkori magyar kormány szóban támogatta az „eurokonform” autonómiaköveteléseket, de az ezzel kapcsolatos tanácskozások hosszú sorának megszervezésén túlmenõen nem vállalta sem a konkrét politikai színvallást egyik konkrét autonómiamodell vonatkozásban sem.
A salamoni döntés, hogy alakítsanak ki a kisebbségek egységes autonómiakoncepciót, eleve terméketlennek látszott, s amint ez késõbb bebizonyosodott az is volt. A kétoldalú, Budapest-Belgrád-Bukarest stb. irányú megfelelési kényszer foglyaként a kétpólusúvá vált kisebbségi politikai elitek helyi hatalomhoz simuló szárnya placébó autonómiakoncepciókkal állt elõ. Ezeket a helyi hatalom egybõl elutasította, Budapest pedig anélkül, hogy vállalta volna az egymásnak feszülõ politikai koncepciók és háttérben megbúvó, igencsak reális politikai érdekek közötti igazságtétel terhét, nem mondott véleményt, de továbbra is támogatta az autonómiatanácskozásokat.
Ez a taktika egészen napjainkig sikeresnek bizonyult.
Az EU-tag Magyarország képviselõi az „egyezzetek meg” jelszavával tovább szorgalmazhatják ugyan a lehetetlent, de maga a helyzet válik lassan nevetségessé, vagy ami még ennél is rosszabb kilátástalanná.

Elérkezett a döntés órája

A sorozatos diplomáciai pofonok, amelyeket csak az EU-csatlakozás óta Magyarországnak el kellett viselnie egyre inkább arra intenek, hogy Budapestnek – saját jól felfogott „részérdekében” is – döntenie kell. Vagy vállalja egy általános, netán egy konkrét autonómiamodell nemzetközi képviseletét, vagy szépen lassan lemond az autentikus kisebbségi autonómiakövetelések támogatá­sáról s elfogadja a tíz millió magyar doktrínáját, annak összes következményével együtt.
Nézzünk meg egyet ezek közül.
Egyelõre nemigen látszik, de azért vannak már jelei annak, hogy az EU-tag Magyarország hatalmi szerveit a nemzet érdekeinek képviseletében akceptálják, de annak is, hogy a nemzeti érdek rovására tett engedményeknek rögtöni tekintélyvesztés a következménye.
Példa erre a magyarverésekkel kapcsolatos EU-parlamenti megismételt lovasroham, amelyet diplomáciai elõkészítõ tûz nem elõzött meg, s miközben az megfelelõ budapesti támogatás nélkül lezajlott, a szerb félben egyre erõsödött a felismerés: az egész európai felhajtást nem kell komolyan venni, sõt, a „támadást” a magyarországi választási kampány emlegetésével egyszerûen vissza is lehet fordítani.

Budapestnek kell a sarkára állnia

Az ami a minapi magyar-szerb-montenegrói vegyesbizottság ülésén lezajlott, a vajdasági magyarok jelenlevõ „képviselõje” számára szégyen, a szerb fél számára gyõzelem, míg Budapest örülhet, hogy az incidens, vagy atrocitás dilemmájában megõrzött saját álláspontnak köszönhetõen megmentette legalább az újrakezdés lehetõségét.
Most, hogy lecsengett a magyarverésekkel kapcsolatos nemzetközi és államközi eseménysor, nem árt megállapítani, amit a politikában mindenki már régen tud: a kezdeményezésnek nincsen párja, vagy alternatívája. A sodródás nem terem babért.
Kiút természetesen van.
Lévén, hogy kezdõdik a Kosovo körüli nagy nemzetközi politikai viadal, a szerbek autonómiája Kosovóban biztosan napirendre kerül. Miért ne lehetne – akár a szerbek által az utóbbi idõben hangoztatott reciprocitás elvét is alkalmazva – hasonló, tényleges perszonális autonómiát követelni a vajdasági magyaroknak is.
Tekintettel arra, hogy Budapestnek még nincs álláspontja, a vajdasági politikai elitnek pedig van több is, megállapodásra kellene jutni.
Amire csak Budapest karmesteri pálcája alatt kerülhet sor.
De nem csak errõl van szó. A vajdasági magyarok esetében a magyar autonómia kérdése elvileg nem, de politikailag (a nemzetköziek idõnkénti érdeklõdése és a Kasza-Čanak koalíció miatt) mégis összefügg a Vajdaság autonómiájával. A Vajdasági Magyar Demokrata Párt szerint a Vajdaság autonómiája nem kisebbségi, hanem a demokrácia kérdése. A Vajdaság autonómiájának ügyében demokratikus döntés csak népszavazás útján érhetõ el.
Čanak és követõi az utóbbi idõben nyíltan szembe kerültek a magyar autonómiakövetelõkkel, elsõsorban a VMDP-vel. Čanakék azt remélik, hogy Szerbia EU-csatlakozásának folyamatában az Unió majd követeléseket támaszt Vajdaság autonómiájának ügyében is.
Azzal vádolják a belgrádi centralistákat, hogy a Vajdaság autonómiájának a számlájára ki akar egyezni a kisebbségekkel. Vajdaság autonómiájának fejében saját autonómiát adna nekik. Ami Čanakék szerint sírba vinné a demokráciát.
Mivel sem a kisebbségek, sem Čanak nem fog labdába rúgni ezekben a kérdésekben, meg­állapíthatjuk: Čanakék és a VMDP (korábban a történelmi VMDK) újra szembe kerültek. A VMDP a magyaroknak akar autonómiát, Čanak pedig a magyarok segítségével saját magának.

Ágoston András (VMDP Hírlevél)

http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=tukor&id=414

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés