Ami az ősi szláv, morva államalakulatot, Magna Moraviát, valamint a középkori „szlovák autonómiát” illeti a Magyar Királyság államkeretein belül, e kérdésekre az első részben már megválaszoltunk. Nézzük ezúttal a szlovák nemzeti ébredés és szlovák nemzeti identitástudat kialakulásának problémakörét. A cikkíró szerint ez az 1800-as évek második felében kezdődött, válaszként az erőszakos magyar asszimiláló törekvésekre. A szlovák nemzeti mozgalom vezetője, L’udovít Stúr 1843-ban kodifikálta a szlovák köznyelvet a középszlovák nyelvjárás alapján.

A történelmi és nyelvtörténeti valóság ez esetben is jóval árnyaltabb, hogysem ilyen egyszerű, pár szavas mondatokban napirendre lehetne fölötte térni. Közismert, hogy a reformáció egyik legfontosabb követelése a nemzeti nyelven való igehirdetés volt. Válaszképpen a katolikus megújulás kezdetét jelentő tridenti zsinat (1545-1563) után szervezett katolikus nagyszombati papnevelő intézetben már megkívánták, hogy a tanítók ismerjék a magyar, szlovák és német nyelvet. Pázmány Péter, a kor legműveltebb és legkiválóbb klerikusa és államférfija elrendelte, hogy a tót falvakban minden vasárnap tartsanak anyanyelvű prédikációt, a külföldi tanulmányútra küldendők között mindig említ szlovákokat, ezenkívül lefordíttatta szlovákra saját hitvédő iratait is.1648-ban jelent meg Nagyszombat városában – a magyarországi katolikusok intézményi és szellemi központjában, lévén Esztergom 1543 óta török kézen – a magyar-latin-szlovák szótár. Ez a Nagyszombat környéki nyugat-szlovák nyelvjárást választotta az irodalmi nyelv alapjául. Ez az ún. szlovák jezsuita nyelv lett később Anton Bernolák és köre irodalmi nyelvének alapja: liturgikus és énekeskönyvek jelentek meg ezen a dialektuson, mígnem Stúrék a 19. század közepén meg nem teremtették az egységes szlovák köznyelvet a közép-szlovák nyelvjárás alapján.

A mai szlovák nyelv megalkotása kemény belső viták és ún. nyelvharc árán ment végbe a reformkor időszakában Magyarországon. Sorozatunk korábbi részében is említettük már, hogy a szlovákok 16. században meginduló irodalmának nyelve egy másik szláv nyelv, a cseh volt. A 18. század végén Anton Bernolák nyelvművelő tevékenysége révén a nyugatszlovák nyelvjárást emelték irodalmi rangra. A nyugatszlovák dialektust mint irodalmi nyelvet a szlovák értelmiségiek jó része elfogadta, elsősorban a katolikus intelligencia. Nagy szerepet játszott ebben Bernolák szótárának megjelenése 1825 és 1827 között. Ezen irányzat mellett azonban a protestáns, evangélikus vallású értelmiség Juraj Palkovic vezetésével a cseh nyelvet akarta irodalmi nyelvvé fejleszteni, annak bizonyos fokú szlovakizálásával. Bonyolította a helyzetet, hogy a reformkori szlovák kulturális és politikai törekvések egyik vezéralakja, Ján Kollár, pesti evangélikus lelkész is a cseh nyelv fenntartása mellett szállt síkra. Így az 1840-es évekre a szlovák kulturális és nyelvi mozgalom erősen differenciálódott: L’udovít Stúr vezetésével kialakult a baloldali, liberális szárny, szemben a Ján Kollár vezette jobboldallal. Stúrék első fontos lépése a nép nyelvének irodalmi szintre emelése volt. 1843-ban indultak meg az előkészületek, s a szlovák mozgalom vezetői egyfajta kompromisszumként teljes egyetértéssel állapodtak meg abban, miszerint „népünkhöz szólni nemcsak a mindennapi, hanem az élet magasabb szintjén, a közéletben, a mi nyelvjárásunkon, a mi kedves szlovák nyelvünkön” lehet. Ezt a gondolatot a születőfélben lévő fiatal szlovák intelligencia nagy lelkesedéssel tette magáévá, és az 1844 augusztusában alapított szlovák művelődési egyesület, a Tatrín, a szlovák nyelvet hivatalos nyelvéül fogadta el, noha az épp ekkor ülésező pozsonyi országgyűlés alkotja meg a nevezetes 1844. évi II. törvénycikket, amely a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a latin helyett államnyelvvé emelte a magyart. Ismételten felhívjuk olvasóink figyelmét egy fontos történeti tényre: ennyit az állítólagos, a szlovák fél részéről napjainkig úton-útfélen hangoztatott állítólagos erőszakos, brutális reformkori, majd dualizmus időszakbeli magyarosításról és asszimilációs kényszerről.

A szlovák nyelvpolitikai küzdelembe bekapcsolódott a cseh fél is. (A cseh-szlovák konfliktus tehát korántsem 20. századi gyökerű, amely végül két alkalommal vezetett a párizsi békékben mesterségesen összetákolt államalakulat széthullásához 1939-ben és 1993-ban). A szlovák irodalmi nyelv elleni harcot a prágai Cseh Matica által 1846-ban kiadott munka nyitotta meg, amely közölte a vezető személyiségek nyilatkozatát, közöttük a cseh Frantisek Palacky történetíróét és Kollárét is. E nyilatkozatok írói lebecsülték a szlovák nép nyelvét, és tökéletesen alkalmatlannak tartották az irodalmi nyelv szerepének betöltésére. A nyelvharc hevességét tovább szították a vele szorosan összefonódó politikai ellentétek is. Kollár köre ugyanis az ún. ausztroszlávizmust képviselte, amely a Habsburg Birodalom föderatív szláv államszövetséggé való átalakítását szerette volna elérni, s eszerint a csehek és szlovákok a birodalomban egységes nemzetet és tartományt alkottak volna, kiszakítva a Felvidéket a Szent Korona joghatósága alól. A Stúr vezette nemzeti mozgalom viszont a hungarus tudatot vallva szlovák önállósulást és autonómiát követelt a történelmi Magyarország államterületén belül. Itt újólag felhívjuk olvasóink figyelmét annak a szlovák történészek részéről, illetve a minap egy bizonyos izraeli „turisztikai szakértő”, Karmit Weiss által megfogalmazott állításnak az abszurd képtelenségére, miszerint a középkorban nem is létező „Szlovákia” autonómiával rendelkezett volna a Magyar Királyság kebelén belül.

A szlovák nemzeti mozgalom a reformkorban még meglehetősen gyerekcipőben járt, azonban a történetírásban és az irodalomban már ekkor megkezdődött a mitikus szlovák múltteremtés a magyar történelmi nagyságok és események „elszlovákosításával”, vagyis semmi esetre se gondoljuk azt, hogy e téren is valaminő új törekvéseknek vagyunk a szemtanúi napjaink szlovák részről érkező, politikai célzatú, nemzetünk lejáratására irányuló propagandahazugságait illetően. A Stúr-féle norma alapján kibontakozó szépirodalmi alkotások szerzői már az 1840-es években tág teret szenteltek a Szvatopluk és a „Nagymorva Birodalom” (helyesen Magna Moravia, azaz „ősi Morávia”) legendás történetének, s feltűnik a szlovák nemzeti mitológiában Trencséni Csák Máté is mint „a szlovák hercegség építője”, továbbá Jánosík, a szlovák nép „nemzeti és szociális szabadságáért harcoló hős” is. A Stúr-iskola legjelentősebb prózaírója ekkoriban Ján Kalinciak volt, akinek A király széke című epikus költeményében Hunyadi Mátyás mint jeles szlovák király, a híres fekete sereg pedig mint szlovák haderő képviselte a sosem volt dicső nemzeti múltat. Nagy királyunk a „szlovák nemzetre” még pohárköszöntőt is mond Kalinciak mesei motívumokon alapuló művében.

Kapcsolódó: Stefan I., Belo IV., Jan Hunady, Matej Korvin - íme Szlovákia uralkodói!

Egyszersmind a kor szlovák történeti irodalmában a fantasztikus alapokon kreált és lopott nemzeti múlt építgetésének szándékával egyidejűleg megjelenik a pánszlávizmus eszmevilága is. A szlovákok fő kezdeményezői voltak a szláv kölcsönösség, a szláv összefogás eszméjének és gyakorlatának. Ez az ideológia az irodalomban Holly mellett különösen Ján Kollár műveiben kapott helyet. A fentebb már többször hivatkozott pesti evangélikus lelkész Szlávia leánya című, 1824-ben Pesten megjelent munkájában lírai formába öltöztette a szláv összefogás gondolatát. Fellépéséig a szláv kölcsönösség és testvériség eszméje már felmerült ugyan korábban is, de összefüggő, céltudatosan kidolgozott, koherens ideológiává és programmá ő formálta először. Kollár a költemény előhangjában mélységes fájdalommal emlékezett meg a német birodalmi szláv népek pusztulásáról, akik a nemzeti elnyomás áldozatai lettek. Az ő tragikus sorsukon keresztül tiltakozott mindenféle erőszak és nemzeti elnyomás ellen, ugyanakkor némi logikai ellentmondással élteti és lelkesíti az idegen uralom ellen harcba induló szlávokat. Továbbá gyűlölettel szól a szlávok ellenségeiről, a német és a magyar uralkodó elit képviselőiről.

Ami a finn külügyminisztérium honlapjára felkerült „történelmi okfejtés” azon állítását illeti, miszerint „az 1800-as évek végén elkezdték bezárni a szlovák nyelvű iskolákat”, már cikksorozatom első részében reagáltam Weiss hasonló tartalmú hazug kijelentése kapcsán, azonban a finn anyagban is fellelhetünk egy minden korábbi állítását felülmúló orbitális hazugságot: eszerint a soknemzetiségű Magyarországon „1907-ben az iskolai oktatás nyelve a magyar lett”. A szerző ezen állítása nemes egyszerűséggel szólva, értelmezhetetlen. Az 1907. évi XXVII. törvénycikk, a Lex Apponyi – az ekkor kultuszminiszter, gróf Apponyi Albert fogja majd elmondani 1920-ban Párizsban nevezetes, de az antant által figyelemre sem méltatott angol, francia és olasz nyelvű védőbeszédét Magyarország mellett – úgy rendelkezett, hogy az elemi iskolai tanulmányok négy esztendeje alatt a növendékeknek a magyar nyelvet szóban és írásban el kell sajátítaniuk olyan szinten, hogy azt a gyakorlati életben, a mindennapok során használni tudják. Vagyis, a nemzetiségi többségű területeken a népiskolai közoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII. és a nemzetiségi egyenjogúságot kimondó 1868. évi XLIV. törvénycikk alapján még az állami fenntartású tanintézményekben is anyanyelven kellett oktatni a gyermekeket, az egyházak, nemzetiségi közművelődési és egyéb egyesületek által létrehozott iskolákban pedig az alapító határozta meg a tanítási nyelvet. Így a Lex Apponyi csupán azt írta elő, hogy a nemzetiségi iskolákban idegen nyelvként – akár napjaink hazai angol, német, francia nyelvoktatását hozva analógiaként – tanítandó magyar nyelvből az elemi iskolai tanulmányok befejezésekor a végzősöknek vizsgát kell tenniük. S nem mellesleg: A Lex Apponyi rendelkezett a tanítók fizetésének jelentős megemeléséről is.

Végezetül és összegzésképpen mit is mondhatnánk a jelen írásunk apropóját szolgáltató finn külügyminisztériumi történelmi kontármunka azon épületes megjegyzéséről, hogy Magyarország „1919-ben rátámadt Szlovákiára”. Vagyis egy olyan országra, amely soha nem létezett korábban, de még a baljós 1919-es esztendőben sem. Az írás szerzője ezzel a magvas megállapítással teszi fel a nem létező szlovák királyi koronát az 1939-ben született, majd 1993-ban újfent életre galvanizált Szlovákia történetét összefoglaló művére. Megteheti, hiszen a magyar politikai vezetés másfél százada nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy az európai tudományos és politikai közvélemény a reális közép-európai és magyar történelmet ismerhesse meg, s ne a politikailag ellenérdekelt országok közéleti és tudományos szereplőitől kapjon hazánkról hazug és nemzetünk lejáratását célzó történelmi és jelenkori tablót. Ez a sajnálatos jelenség azonban már egy külön írás témája lehet.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info