Természetesen ajánlatos kerülni minden általánosítást. Mindamellett a határon túlra szakadt honfitársainkkal kapcsolatos személyes tapasztalataim meglehetősen lehangolóak. Egyrészt sokan azok közül, akik a csonka országba költöztek, teljes mértékben hasonulnak az itteni magyarokhoz, és engedelmes fogyasztóvá züllenek, elfeledkezve magyarságukról és hagyományaikról. A szülőföldjükön maradt testvéreink körében pedig az uralkodó felfogás az, hogy az idegen uralommal szemben a legyengült és kicsivé zsugorodott magyarságnak csak akkor van esélye fennmaradni, ha az együttműködés és a megalkuvás útját járja.
Mert akárcsak idehaza, úgy a határon túliak körében is úton-útfélen a „szél ellen nem lehet”, a „nem szabad fejjel menni a falnak” jelszavait hangoztatják. A „kis lépések politikája”, az „ahogy lehet” elve, vagyis a sorozatos megalkuvások és árulások árán kicsikart „engedményekre” alapozott túlélési stratégia azonban hosszabb távon feltétlenül kudarcra van ítélve. A kompromisszum ugyanis rövid távon esetleg hasznos lehet (de még az sem biztos), erkölcsileg azonban feltétlenül felőrli a sorozatosan meghátráló felet. Ideje kimondani végre: ha a magyarság, úgy a trianoni határokon túl, mint azokon belül, nem változtat sürgősen beletörődésre és megalkuvásokra épülő világszemléletén és életstratégiáján, rövidesen eltűnik a történelem színpadáról. Ha így folytatjuk, száz évünk sincsen hátra. A határon túli magyarjainknak pedig annyi idejük sincsen: egy fél évszázad múltán bizony nem lesz „magyar dal Váradon”. (Most sem igen hallatszik már.) Vagyis történelmileg belátható időn belül hírmondó sem marad belőlünk. Az erdélyi és felvidéki népszámlálási adatok egyenesen elborzasztóak: a magyarság lélekszáma elképesztő ütemben csökken, az elvándorlás, az asszimiláció és az alacsony születésszám miatt. Még egy-két évtized és megoldódik a „határon túli magyarok” problémája. Egész egyszerűen megszűnnek létezni.
És nem lehet állandóan másokra mutogatni. A múltban nemzeti körökben azzal hitegettük magunkat, hogy noha a csonka országi magyarok jelentős része elvesztette nemzeti öntudatát és emberi tartását a kommunista diktatúra idején, azonban a határon túl élő véreink (főleg a mitikus megvilágításban láttatott erdélyi magyarok) „őrzik még a lángot”, és ragaszkodnak hagyományaikhoz és a magyar nemzethez. Természetesen magam is jól tudom: sok kiváló, hazáját szenvedélyesen szerető ember van a határon túl élő testvérink között. De napról napra nő azoknak a honfitársainknak a száma, akik az érvényesülés érdekében bármire képesek, gyerekeiket a megszállók iskoláiba adják, és nemzeti tudatot nem táplálnak a lelkükbe. Elkeserítő, hogy az erdélyi magyarok a teljesen tehetetlen és a román érdekeket készséggel kiszolgáló Markó-féle RMDSZ mögött sorakoznak fel, miként kétségbeejtő a felvidéki magyarok többségének kiállása két gerinctelen, semmire való „magyar” mozgalom mellett. De a Délvidéken és Kárpátalján sem léteznek erős, radikális és harcos nemzeti mozgalmak. A beletörődés, az elkeseredés, az önfeladás az úr mindenhol.
Örök törvény: ha egy nemzeti közösséget magára hagy illetve elárul az értelmisége, akkor az adott népcsoport széthullik. A magyarság esetében azonban még további csapást jelent az anyaország politikai elitjének gyalázatos árulása is: miért tartson ki hitében és nemzete mellett a határon túli magyar, amikor a hazai magyarság vezetői gátlás nélkül szolgáltatják ki a hazát az idegeneknek?
A határokon túl élő magyarság sorsán akkor lehetne javítani – ha még lehet egyáltalán, tekintve, hogy a 24. órán is túl vagyunk -, ha idehaza egy valódi nemzeti kormány kerülne az ország élére. Amely azon túl, hogy kivívná végre Magyarország függetlenségét, egy új típusú – az emberi tartásra, az ellenállás szellemére és a büszkeségre – alapozott életszemléletet ültethetne el a lelkekbe.
Perge Ottó
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum