A „kézirat az 1944 és 1954 közötti időszak azon eseményeinek tárgyszerű leírását tartalmazza, amelyek meghatározták, vagy legalábbis befolyásolták a vajdasági magyarság helyzetét, sorsának alakulását, fejlődését vagy visszafejlődését közösségként” – írja nagyszerű kötetének előszavában Vékás János. A szerzőnek a Magyarok a Vajdaságban 1944–1954 címmel megjelent kronológiája véres eseményekkel kezdődik: a visszacsatolás rövid időszaka után a Délvidékre bevonuló délszláv partizánok által, a helyi, őshonos magyarság ellen elkövetett népirtás, etnikai tisztogatás tragikus eseményeivel. A kötet első dátuma 1944. szeptember 6., aznap lépte át ugyanis a román–szerb határt a Vörös Hadsereg. Alig három nappal később, a Josip Broz Tito által irányított Jugoszláv Népfelszabadító Katonaság és Partizánegységek Vajdasági Főparancsnoksága utasítást adott ki, amelyik elrendelte: meg kell akadályozni az „elhagyott helységekben” a népárulónak bélyegzett személyek „menekülését”. Vagyis már szeptember 9-én nyilvánvalóvá tették: senkinek sem kegyelmeznek, aki kapcsolatban állt a magyar közigazgatással.

Tito, személyesen

Az év őszén Tito is Vajdaságban tartózkodott: azzal a céllal rendelte az akkor még főleg németek lakta bánsági Versecre „az egyik legjobb erős brigádot”, hogy a települést megtisztítsák a sváboktól. Ebben az időszakban fogadta a bácskai Csúrog és Zsablya szerb lakosságának küldöttségét is, akik szabad kezet kértek a helyi magyarság elleni „megtorlásokra” az 1942-es razzia miatt. Az újvidéki magyar férfiak összegyűjtését október 26-án kezdték meg, éjszakánként mintegy háromszáz ártatlan embert kínoztak és gyilkoltak meg. Ennek a tisztogatási hullámnak estek áldozatul az újvidéki ferences rendház papjai is, elsőként Körösztös Krizosztóm rendfőnök atya, akit még helyben agyonvertek, majd néhány nappal később Kovács Kristóf atya is, akit az indjijai munkatábor felé vezető úton, a menetoszlopban lőttek agyon, amikor már nem tudott továbbmenni.

A Cubrilovic-jelenség

Jegyezzük meg ezt a nevet: Vasa Cubrilovic. A szerb történész volt a kisebbség- és magyarellenes etnikai tisztogatások egyik legfőbb ideológusa. És mellesleg tagja annak az Ifjú Bosznia nevű szerb nacionalista diákszervezetnek is, amelyik a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni szarajevói merényletet megszervezte, szerepvállalása miatt tizenhat esztendei börtönbüntetésre ítélték.

Vasa Cubrilovic 1945 novemberében küldte meg a partizánhatóságoknak a kisebbségi kérdés megoldására, végleges és nem kevésbé végletes rendezésére kidolgozott programtervét. Ebben köntörfalazás nélkül a legkeményebb repressziót javasolta. Így fogalmazott: „Nálunk is, akárcsak szerte Európában, bebizonyosodott, hogy semmilyen engedékenység nem téríthet el némely kisebbségeket attól, hogy az államhatárokon át kötődjenek anyaországukhoz. (...) El kell őket távolítani az országunkból, mert erre rászolgáltak. (...) Számunkra az a fő kérdés, hogyan lehet széthúzni a kisebbségi tömböket a jelentős geopolitikai helyeken. (...) A mi szövetségeseink is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kisebbségi kérdést ebben a háborúban átköltöztetéssel kell megoldani. (...) Ha Bácskából

200 ezer magyart eltávolítanánk, megoldanánk a magyar kisebbségi kérdést, (...) a katonaságnak még a háborús tevékenység idején tervszerűen és könyörtelenül meg kell tisztítania a nemzeti kisebbségektől azokat a vidékeket, melyeket a mi népünkkel szándékozunk betelepíteni. (...) Gyűjtőtáborokat kell létesíteni, vagyonukat elkobozni, családjukat szintén táborba küldeni, s az első adandó alkalommal átküldeni őket a nemzeti államukba. A magyarok és a németek vonatkozásában ehhez nagy segítséget nyújthat a testvéri szovjet katonaság. A kisebbségek tisztogatásánál külön figyelmet kell fordítani az értelmiségre és a gazdagabb társadalmi rétegekre. (...) A legjobb az lenne, ha a Népfelszabadító Hadsereg és Partizánegységek Főparancsnoksága mellett külön ügyosztály létesülne azzal a feladattal, hogy még a háború folyamán gondot viseljen a kisebbségektől való megtisztításról. (...) Tömegeinknek a kisebbségekkel szembeni gyűlöletét és leszámolási hajlamát konstruktívan kell kihasználni. (...) Minden hadműveleti területről olyan jelentések érkeznek, hogy néptömegeink könyörtelenül leszámolnak mindazokkal a nemzeti kisebbségekkel, amelyek ebben a háborúban ellenünk voltak. (...) Meglehet, soha többé nem nyílik ilyen lehetőségünk, hogy etnikailag tiszta államot teremtsünk magunknak. Államunk minden nagyobb jelenlegi problémája, legyen az nemzeti-politikai, szociális vagy gazdasági, többé-kevésbé várhat egy későbbi megoldásra. A kisebbségi kérdést azonban, ha nem oldjuk meg most, soha többé nem fogjuk megoldani.”

Ártatlan magyar emberek ezreinek kínhalála jelzi azóta is, hogy milyen hatékonyan dolgoztak a cubrilovici elképzelések megvalósításán.

Élet a háború után

Az események – és Vékás kronológiájának adatsorai – igazolták, hogy a partizánok nagyrészt valóban Cubrilovic javaslatai alapján jártak el. A kutatók többségétől eltérően azonban Vékást nemcsak az 1944–45-ös véres események foglalkoztatják: látókörét kitágítva a következő évek eseményeit is összefoglalja, feldolgozza. Már csak azért is fontos ez, mert az új jugoszláv hatalomnak gondja volt arra is, hogy a területén maradt – túlélő – magyarságot (és tegyük hozzá: a más kisebbségeket is...) szembefordítsa anyaországával, önálló, elkülönült identitástudat kialakítására ösztönözze őket. Jól példázza ezt a Vékás János által is idézett rádiókabaré, vagyis az Újvidéki Rádió adásában 1952. január elsején Nevető rádió címmel elhangzott villámtréfa is, amelynek szövege a kor szellemében Magyarországot gúnyolta ki: „A Szovjetunió legfelsőbb tanácsának legeslegfelsőbb prezídiuma rendeletet hozott a testvérileg alárendelt csatlósállamok újévi kitüntetéséről. Az alábbiakban ismertetjük ezeket az ajándékokat. (...) A magyar kormánynak elismeréssel adóznak a határkihívások és a határ menti kitelepítések minősége és mennyisége tekintetében. A magyar kormánynak kegyesen megengedik, hogy a budapesti Sztálin-szobron kívül Magyarországon minden 10 000 fölötti lakosú városban hasonló szobrot állíthassanak fel. Rákosi Mátyást a »Csárdás úrfi« érdemrend aranycsillagával tünteti ki, mivel bebizonyította, hogy a csárdás tulajdonképpen nem más, mint az orosz kazacsok néptánca.”

Az igényes kiadványt – amely a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában jelent meg – végül név- és tárgymutató zárja, amelyik eligazítja az érdeklődő kutatókat, de a laikus olvasókat is a köztudatból mára már javarészt kikopott rövidítések, valamint a letűnt szervezetek, hatóságok megnevezéseinek útvesztőiben.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés