Arról van szó, hogy a 20. században alapvető fordulat következett be a magyar históriában. Minden nemzeti sorsfordulónk alkalmából és világtörténelmi útelágazáshoz érkezésünkkor kizárólag és megfellebbezhetetlenül külső hatalmak döntöttek nemzetünk jövőbeni sorsának alakulásáról, ők határozták meg a hatalomra engedett, illetve juttatott magyarországi politikai erők további mozgásterét és diplomáciai perspektíváit. Kétségkívül igaz, hogy már 1526 óta korlátozottak voltak a nemzeti érdekérvényesítés lehetőségei, azonban a Habsburg Birodalom keretei között – az uralkodó és a rendek, illetve a magyar politikai faktorok aktuális erőegyensúlyának függvényében – legalább részben, mindenkor lehetősége nyílott Magyarországnak arra, hogy kisebb-nagyobb mértékben befolyásolja, a maga számára kedvező irányban alakítsa a hivatalos bécsi politika irányvonalát.
A nagy európai polgárháború első szakaszának (1914-1918) végeztével azonban a nemzet tehetetlenül, politikai akaratkifejtésre és érdekérvényesítésre képtelenül, megbénulva hevert az európai hatalmi játéktér porondján. Minden hazai közéleti erő – legyen az konzervatív, keresztény, demokrata, de még a '18-as és ’19-es hazaáruló liberális és szocialista irányzatok egyes képviselői is – valamifajta csodában hitt, s a Nyugat segítségnyújtásához fűzött teljesen alaptalan, illuzórikos és délibábos reményeket. Végzetünkre. Az az antant által hozott döntés, amely a történelemben szinte példátlanul, az egykori 325 ezer négyzetkilométernyi haza területét kis híján egynegyedére, 93 ezer négyzetkilométerre zsugorította – bár néhány nagyhatalmi szerződés a versailles-i rendezést azóta már több alkalommal is felülírta – a mai napig hatályos, és mind a trianoni határokon innen, mind azokon túl, sújt minden magyart.
Sajnálatos, hogy amikor nemzetünknek történelmi lehetősége adódott arra, hogy a trianoni diktátum égbekiáltó igazságtalanságát német-olasz nagyhatalmi politikai hátszéllel és jóváhagyással legalább részben jóvátegye – az 1938. novemberi első bécsi döntés, Kárpátalja 1939 márciusában honvédségi akcióval történő visszaszerzése, a második bécsi döntés 1940 augusztusának végén, végül a Délvidék részbeni visszavétele 1941 áprilisában –, csupán történelmi intermezzónak bizonyult, hiszen a tengelyhatalmak elveszítették a nagy európai polgárháború második szakaszának (1939-1945) heroikus küzdelemsorozatát, egyúttal megpecsételve az európai civilizáció jövőbeni sorsát is. (Mai, legfőbb civilizációs létproblémáink gyökerei ide nyúlnak vissza.)
A zárófejezetében világméretűvé eszkalálódott háborús konfliktus lezárásaképpen Magyarország jövőjéről ismét ellenségei döntöttek, tehát azok az országok – Szaniszló Ferenc találó szóhasználatával az euroantanti-atlanti hatalmak –, amelyek jórészt azonosak voltak az 1920. évi döntéshozókkal: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország jogutódjaként a Szovjetunió. A csodavárás ez alkalommal is hiábavalónak bizonyult a hazai politikai pártok és közvélemény részéről: a Nyugat természetesen ekkor sem segített, hanem a vörös cár martalékául hajította hazánkat. Az 1947. évi ún. második párizsi béke még tovább is csonkította hazánk területét. A Duna jobb partján 43 négyzetkilométer területet, az ún. pozsonyi hídfőt – Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár falvakkal – a magyargyűlölő benesi, másodszorra is mesterségesen összetákolt csehszlovák államnak juttatta.
A kommunista érában a hivatalos politika tudomást sem vett Trianonról, s a Kárpát-medencében kisebbségi létre kárhoztatott – akkor még – mintegy 3,5 millió fős magyarságról. Ennek az ideológiának máig kísértő csökevénye, hogy a legszélesebb magyarországi közvélemény tudatában az államhatárok és a nemzethatárok egybemosattak. Így lettek erdélyi testvéreinkből „románok”, felvidéki honfitársainkból „csehszlovákok”, a délvidéki magyarságból „jugoszlávok”, a 20. században legtöbb impériumváltást elszenvedett kárpátaljai nemzettestvéreinkből pedig „ruszkik”. Ez is a kádári langymeleg gulyáskommunizmus öröksége. Talán a legkártékonyabb. Itt kell megemlékeznünk Kádár János emblematikus jellegű, 1958-as, gyalázatos marosvásárhelyi beszédéről, amelyben a Haynaun is túltevő tömeggyilkos gazember kijelentette, miszerint Magyarországnak nincsen területi követelése Romániával szemben (újólag emlékeztetnénk olvasóinkat, hogy Románia kapta a legnagyobb részt a történelmi magyar állam testéből, vagyis 103 ezer négyzetkilométert, azaz nagyobb földdarabot, mint ami nekünk megmaradt, tehát a trianoni börtönrácsok közé zárt 93 ezer négyzetkilométer kiterjedésű jelenlegi csonka ország), s lényegében az ott élő közel 2 milliós magyarságot szabad prédaként vetette az elnemzetietlenítésükre törekvő román nacionalista és soviniszta törekvéseknek.
A sokak által naivan és reménykedve várt 1990-es „rendszerváltoztatás”-ról hamarosan kiderült, hogy az bizony nem más, mint egy globális nagyhatalmi átrendeződés részeként végbement impériumváltásról szóló alku megvalósulása. Az 1989. decemberi máltai, Bush-Gorbacsov paktum eredményeként megszületett új politikai-gazdasági struktúrának semmi köze sem volt – ma sincs – a valóságos nemzeti törekvésekhez. Ha úgy tetszik, a népakarathoz. Az új világrendet működtető háttérhatalom potentátjai rájöttek, hogy Magyarország humán, természeti és pénzügyi-gazdasági erőforrásai sokkal hatékonyabban leépíthetők, kifoszthatók és korlátlanul az új gyarmatosítók szolgálatába állíthatók, ha az ellenőrizetlen, ultraliberális szabad piac és uzsorakapitalizmus démonát rászabadítják az országra.
Ennélfogva ma már nem lehet kérdéses, hogy vajon a „rendszerváltoztatás” korának kormányai miért is nem folytattak hatékonyabb nemzeti önérdek-érvényesítő politikát, s miért nem vetették fel egyetlen létező nemzetközi fórumon, tehát sem az ENSZ-ben, sem a NATO-ban, sem pedig az Európai Unióban Trianon revíziójának vagy legalább az idegen államok autoritása alá rendelt, kisebbségi létre ítéltetett Kárpát-medencei magyarság egyes közösségei autonómiájának kérdését. A válasz kijózanítóan és lakonikusan egyszerű, illetve logikus: azért, mert a jelenkori vezető réteg nem más, mint idegen érdekek kiszolgálójaként tevékenykedő kollaboráns-helytartó, lakáj-elit. Történelmünk 1990-2011 közötti korszakának belpolitikai és külpolitikai szála szétbogozhatatlanul összefonódva jelzi a lényeget: koldus rabszolgává kell tenni a bennszülötteket, mindenben megfelelve a globális hatalmi erőközpontok kényurai utasításainak és elvárásainak. Az új magyarországi, de a legkevésbé sem magyar politika ezen értelmezési tartományának a keretei közé a legkevésbé sem illeszthető bele külpolitikailag Trianon revíziója problémájának még puszta felvetése sem. Ezért ismételgették a „magyar” diplomácia felelősei rekedt hangú papagájként 1991-ben, Ukrajna megszületésekor, 1993-ban, Csehszlovákia szétesésekor, 1999-ben, a Milosevics Szerbiája ellen magyar felségterületről végrehajtott NATO-intervenció lebonyolításakor és ma is bármilyen potenciális európai konfliktus bekövetkezésének eshetőségekor, miszerint hazánknak egyetlen szomszédos országgal szemben sincs semmiféle területi követelése.
Ezzel a gyáva, nemzetellenes és hazaáruló hivatalos politikával, illetve annak sunyi képviselőivel szemben mi mégis egyik szellemóriásunk és fároszunk, Vörösmarty Mihály szellemiségét tekintsük gondolati iránytűnek és szellemi-lelki erőforrásnak, tehát higgyük, hogy „egy újabb szellem kezd felküzdeni”, valamint „egy új irány tör át a lelkeken”, mely jelenünkben a mély, kollektív narkózisból a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti reneszánsz korszakának beköszöntése lesz. S ez esetben, tovább idézve koszorús poétánk sorait, elmondhatjuk:
„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Ollyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!”
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum