A szerző a következőkkel kezdi: „A Jobbik ifjú titánjai nem emlékezhetnek arra az időre, amikor ezek az emberek alaposan kivették részüket az ország háború utáni újjáépítéséből a nehéziparban, a bányászatban, az építőiparban és a mezőgazdaságban…”

 Valóban, koromnál fogva csekély ilyen emlékem van, de szüleim elmondása alapján, valamint kelet-magyarországiként, történelemtanárként foglalkoztam az időszakkal. Igen, akkoriban sok cigány ember dolgozott építkezéseken, gyárakban, de egyúttal úgy érzem, hogy manapság megszépíti az emlékezet a 70-es, 80-as évek cigányságát. A helyzet ugyanis már akkor is rettenetes volt, és csak a mai állapotokhoz képest tűnhet idillinek. A cigány kultúra alapvetően vándorló jegyei, sajátos belső normái miatt évszázadok óta nem valósult meg a beilleszkedés, de ez a 60-as, 70-es években vált drámaivá. Ennek egyik – alig elemzett – oka pedig a modern tömegtájékoztatás volt, amely révén az addig jobbára zárt cigány közösségek, különösen a fiatalok előtt virtuálisan kinyílt a világ, de legalábbis Magyarország. Az amúgy is meglévő frusztrációkat pedig csak erősítette annak felismerése, mekkora szakadék van az ő és a többségi magyarság életnívója, szocializációs szintje között. A frusztráció pedig - ahogy tudjuk - további mentális zavarokat, jobbára agressziót szül.

A terjedelmi korlátok miatt most a további eseményeket nincs módomban elemezni, ezért egyből a végére ugrok: én a saját gyerekkoromban már egy agresszív, alulszocializált, munkakerülő cigányság képével találkoztam. És higgye el, Rácz úr, az én információim is elsőkézből valók, ugyanis Gyöngyös azon kertvárosi részében nőttem fel, amelynek szomszéd kerülete az országszerte hírhedt Duránda-telep volt. A cigányságról alkotott képem – amelybe persze beletartoznak a tisztességes cigány családok is – tehát egyáltalán nem előítélet, hanem utóítélet. Tapasztalat, amelyet a magyar társadalom túlnyomó többsége velem együtt átélt, átél, és amelyet furcsa mód nem egyszer oszt a cigányságnak kiemelkedett, asszimilálódott része is.

A szerző azt is írja, hogy a bőséges gyermekáldás a világon mindenütt együtt jár a szegénységgel. Ez igaz. Az is, hogy a cigány identitás része a korai házasság. Ez is. De arról már hallgat, hogy ennek modernkori továbbélését már egy elhibázott szociálpolitika biztosítja és generálja, amely a cigányságot kondicionálja a megélhetési gyermekvállalásra. Ahol – bármennyire is nehéz elfogadni ezt fővárosi, széplelkű értelmiségieknek – a gyermeket nem a gyermekért önmagáért, hanem az érte járó szociális kedvezményekért vállalják. Ennek a romboló pszichológiai hatásait a családra, a gyermekre és az egész társadalomra külön tanulmányban kellene vizsgálni. A Jobbik meri egyedül felvállalni, hogy ezt a – korai házasodásra és felelőtlen „sorozatterhességre” épülő – szokást meg kell törni, mert a következményei nem csupán demográfiai, de gazdasági és társadalmi katasztrófát okozhatnak. Néhány évtized múlva 3 millió munkanélküli cigány és 3 millió nyugdíj nélküli nyugdíjas nézhet farkasszemet egymással, és ez még a finomabb jóslat…

A cikk legizgalmasabb, legérdemibb részét idéznem kell: „Meghatározó a személyes mintaadás, amiben kiemelt szerepe van a szülőknek, az idősebb testvéreknek, unokatestvéreknek, nagybácsiknak, nagynéniknek, és a saját tapasztalataim alapján mindenekelőtt a nagyszülőknek. Ez a hatás kitörölhetetlen a felnövekvő nemzedék személyiségéből, miközben tizenkét-tizenhárom éves korára megtanulja az életben maradáshoz szükséges erőforrások megszerzésének, a túlélési stratégiáknak az előttük járó generáció által gyakorolt módját, a jellemző gazdasági tevékenységeket.”

A fenti sorok igazságtartalmát nem vitatnám, sőt, teljes mértékben egyetértek azokkal, csupán feltenném a kérdést: milyen „személyes mintaadást” kap egy mai cigány gyermek, milyen „túlélési”, az „erőforrások megszerzését” segítő példáknak részese? Lehet, hogy Romano Rácz Sándor a cigány társadalom napos oldalán nőtt fel, vagy azon fehér hollók egyike, akik megvalósították a kitörést, de az általános és szinte egyedülálló helyzet az, hogy a felnövekvő cigány generációk előtt három minta áll: megélhetési gyermekvállalás, segélyeken tengődés és bűnözés. Többnyire a három kombinációja. Jelenleg ezt öröklik meg a szüleiktől.

És az érdemi vita hiánya mellett a legnagyobb probléma, hogy nincs cigány vezető, aki ezt őszintén bevallaná. Hogy a cigány értelmiség hagyja, hogy Kolompár Orbán, Horváth Aladár és a többiek vulgáris antirasszizmussá, „fajvédelemmé” devalválják a kérdést, ezzel óriási károkat okozva az érdemi párbeszéd kialakulásának. Hogy a cigány értelmiség tolerálja, hogy a Fidesz és az MSZP „letudja”, és szőnyeg alá söpörje az elviselhetetlen helyzetet néhány „díszcigány” felmutatásával. Hogy a cigány értelmiség elmenekül saját felelőssége, küldetése elől, hogy sokszor jobban viszolyog saját nyomorultjaitól, mint a többségi társadalom, amelynek helyi szinten azokkal együtt kell élnie. Volt-e egyetlen cigányvezető is, aki lement volna Gyöngyöspatára, és a hamis „áldozat-mítosz” erősítése helyett, parttalan segélyosztás helyett, vagy rasszistázás, nácizás helyett odalépett volna a patai cigányok elé, és azt mondja: „Így nem lehet viselkedni. Idős néniket leköpdösni, kisgyerekeket félholtra verni, tisztességes családokat kirabolni nem lehet. Szégyent hoztok a cigányságra, szedjétek össze magatokat!” Pedig ez lett volna a felelős cigányértelmiségi hozzáállás. Ez lett volna az a szerep, amelyet én jobbikosként is támogatni tudnék.

Higgye el, Romano Rácz Sándor, Magyarországon nincs rasszista veszély. Ellenben van cigány veszély. Nem az itt a probléma, hogy 9 millió csúnya idegengyűlölő magyar élhetetlenné teszi a cigányság életét, hanem az, hogy a cigányság egy jelentős része képtelen beilleszkedni a társadalomba, elfogadni az életünket irányító alapvető szabályokat, rettegésben tart közösségeket. Tudom, hogy nincs munka, hogy drága az élet, de ez nem lehet örök mentség. Nagyon sok magyar család nyomorog, munkanélküli, nyögi a hiteleit, mégsem retteg tőlük az egész falu. Mondjuk már ki: a cigányságnak modernizációra van szüksége. Ez az igazi probléma. És itt nem elég folyamatosan a többségi társadalomra mutogatni. A cigányság modernizációjáért legtöbbet a cigányság tehet, de ehhez legalább az őszinte szándéknak látszania kellene. Van ugyanis egymillió cigány ember, akik alulszocializáltságuk miatt kiszolgáltatottak a nagypolitika manipulációinak és felelőtlen vezetőik érdekpolitikájának. A megélhetési gyermekvállalás, a segélyezés, bűnözés hármasának kivezető útjait el kell tehát torlaszolni, és ezek helyett a jövőben kizárólag a munka, a tanulás és a rend útjain kell szabad járást biztosítani. Ezt pedig a felelős cigány értelmiségnek üdvözölnie, támogatnia kell, hiszen az egyéb utak a tömeges elvándorlás, a polgárháború és az anarchia kaotikus irányába hatnak. Azt pedig Romano Rácz Sándor és a cigány értelmiség nem akarhatja. Ugye, nem? Akkor itt a lehetőség. Emeljék fel a cigányságot, mert nem akarunk több Gyöngyöspatát.

Vona Gábor

Az írás a Népszabadságban jelent meg

Kapcsolódó: A magyar valóság: egy cigányok által elűzött magyar család története

Egy cigányok által otthonából elűzött magyar családon próbált segíteni a Magyar Nemzeti Gárda és a Jobbik Jogsegélyszolgálata: