Nagyapám mindig azt hangoztatta, hogy nem az az ellenség aki a kapa nyelét fogja, vagy aki a gyárban robotol reggeltől-estig, hanem az, aki nyakkendőben és fényes cipőben fel-alá járkál azon a bizonyos piros szőnyegen. Mai napig igazat adok neki, hiszen látom, látni vélem, hogy mi folyik itt Erdélyben, ahol a saját bölcsőjében fojtják meg a nemzetet.
Vihar kellene, nagy vihar, de sajnos a szél csak fújdogál, alszik a nemzet, a közöny mámorító illatát mélyen magába szívja és anélkül, hogy tenne valamit, némán bámul a semmibe. Sokszor kívánom azt, hogy bárcsak valami megbolygatná a darázsfészket, de sajnos sok az ellenfél és kevés a hazafi.
Na de térjünk vissza a pártra, amely úgymond képviseli az erdélyi magyarságot. Ezt a képviseletet, ezt mindennek lehet nevezni, csak a magyarság melletti kiállásnak nem. Ez a képviselet huszonegy éve „képvisel”, huszonegy éve a megfelelési kényszernek tesz eleget, ennyi éven keresztül semmibe vették a nemzet érdekeit. Sírni kellene, nem nevetni azon, amit ezek véghez vittek, a mocskos politikájukkal kimosták a székelyek agyát.
Nyakkendős szofisták, akik a magyar szónak csűrés-csavarásával elnyerték a bizalmat és visszaélnek vele a mai napig! Nem értem, miért hagyja a paraszt, hogy oda rakják, ahova éppen akarják az élet sakktábláján? Mikor egyenesedik ki végre az a bizonyos kasza, vagy van még idő? Nem, nincs idő, lépni, tenni és kérni kell, és ha nem adnak, akkor elvenni. Belefáradtam abba, hogy minden évben megemlékezzünk vesztes csatákról és győzelmekről egyaránt.
Nem is ezzel van a probléma, hanem azzal, hogy a bátrakra emlékezünk és tiszteljük őket, de mi magunk nem merünk bátrak lenni, nem merünk harcosok lenni, akik az igazságért, a nemzetért, az anyaföldért küzdenek. Mi csak elhelyezzük az emlékezés koszorúját és éljük tovább szürke hétköznapjainkat.
Új vezető a szofisták élén! Újabb üres esztendők várnak ránk, vagy talán megmozdul valami, valami, ami mindent eldönt?
Az élet harc mondotta egy barátom, hát akkor legyen is az!
Tóth Bálint
(Kuruc.info)