Közéleti feljegyzések III. : Nyitott férfiak: Alföldi Róbert, Gálvölgyi János és a többiek

Egy szeméthegyekkel borított országban bizonyos fokig törvényszerű, ha a nemzet színháza is egy szemét hellyé válik. Alföldi Róbert a hazai szórakoztatóipar egyik leggyakrabban foglalkoztatott szereplője ugyanis „expresszív, szemét, pofátlan, vitára ingerlő” hellyé kívánja tenni a Nemzeti Színházat. A köztudottan zsidó származású, homoszexuális Alföldi 2008. júliusától veszi át a színház irányítását, mivel - saját megfogalmazása szerint - a „szakmán belül nem volt nagy hányás, mert így alakultak a dolgok.” A kinevezése körüli eljárás kapcsán sokan csalásról beszélnek.

Alföldi koncepciójának lényege a nyitott színház megvalósítása, aminek keretében a nézők – még az előadás előtt – együtt fognak reggelizni és beszélgetni a társulattal, ettől remélve az esti katarzis intenzitásának fokozását. A baj egyébként nem Alföldi elképzelésével van, hiszen ő ideális vezetője lenne, egy belvárosi, avantgarde pinceszínháznak. Ha van rá kereslet és fogadókészség, a színészek nyugodtan éljenek együtt a nézőkkel, kísérletezzenek, provokáljanak csak bátran.

Alföldi kinevezése igazi hungarikum: nincs még egy ország a földön, ahol ilyen programmal bárkit egy nemzeti intézmény élére engednének. A Nemzeti Színház nem a kísérletezgetés helye, és Alföldinek sem itt kellene programmá emelni önmaga megvalósítását.
Az új direktor egyébként, a szellemi fogyatékosoknak szóló Heti Hetes című televíziós műsorból érkezett a nemzet színházába. A Heti Hetes másik állandó szereplője Gálvölgyi János a közelmúltban Radnóti-díjat kapott a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségétől. A díj átvételekor hangsúlyozta, hogy most, amikor hömpölyög a szellemi mocsok, különösen fontos fellépni a kirekesztés ellen. Kíváncsian várjuk, hogy nyilatkozatának megfelelően Gálvölgyi mikor lép fel a Heti Hetes minősíthetetlen színvonalú, kirekesztő és gyűlölködő szellemisége ellen. E műsor tagjaként ő sem más csak egy idétlenkedő figura az aktív kirekesztők és gyűlölködők közül.

De nincs új a nap alatt. Kétszínű, szemét alakok mindig akadtak bőven. Olvassuk csak, hogyan nyilatkozik a volt kommunista Méray Tibor harcostársáról Betlen Oszkár elvtársról. Íme: „Volt a szerkesztőségben egy súlyos pszichopata, egy titokzatos vagy a titokzatosságot játszó kíméletlen alak, bizonyos Betlen Oszkár – sem pozíciója, sem a funkciója nem volt eléggé világos, csak annyit lehetett tudni róla, hogy „régi elvtárs”, politikai fogolyként megjárta Mauthausent, a csehszlovák pártból került át a magyarba (akárcsak Farkas Mihály), nekem mindig is az volt és ma is az a gyanúm, hogy ő intrikálta ki a laptól Losonczyt is, Vásárhelyit is, mint nem igazán „megbízható elemeket” – eltávolítva azokat, akik útjában álltak a főszerkesztői fotel elérésében. Az sem lepne meg túlságosan, ha egyszer kiderülne, hogy Losonczy börtönbe-távolításában is szerepe volt.” (Méray Tibor: Aki nélkül nem lett volna ’56, Beszélő, 2001. szeptember)

Érdekes, hogy ez a felfokozott indulat a mai baloldal karrierista bértollnokaira is jellemző. A gagyi-televíziókban szolgáló Bakács Tibor Settenkedő például így ír: „Már egy hete csak a mamára, Jörg Haider édesanyjára gondolok. A szélben ringó lanovkák csikorgása alatt ölébe veszi kis huszárát, s homlokon csókolva szép jövőt jósol néki. Vagyis minden mocskos fasisztának van anyja, aki természetes módon szereti méhének rothadt gyümölcsét. S a kicsi gombóc kidagad a fazékból, pártvezér lesz vagy katona. Vajon értelmetlen gondolati kísérlet a szeretet után kutatni olyanokban, akiknek a lelke gyűlölettől habzik?” (Élet és Irodalom, 2000. március 10.)

Ami azt illeti, szerzőnket kissé elragadta az antifasiszta hév, mert elég reménytelennek tűnő vállalkozás olyanokra lelni, akiknek a lelke valóban „gyűlölettől habzik.” Ugyanakkor Bakács Tibor Settenkedő szövege nyilvánvalóan megfelel Alföldi Róbert elvárásainak: ez egy expresszív, szemét és provokatív szöveg. A két önmagát megvalósító személyiség nyilvánvalóan egy szubkultúrához tartozik. De politikai értelemben ide tartozik Dávid Ibolya, Schmuck Andor, Juszt László és a Kádár-korszak egyik utolsó gimnáziumi KISZ-titkára, Rogán Antal is. Az említettek nemrégiben 13 ezer nyugdíjas szórakoztatásáról gondoskodtak - önzetlenül. Ahogy a Magyar Nemzet írta: Megint lendületbe jött a Tisztelet Társasága, és rögtön a színpadon termett Aradszky László, Bangó Margit, Csonka András és a Bon-Bon együttes. A rosszindulatú híresztelésekkel ellentétben ehhez a rendezvényhez Alföldi Róbertnek semmi köze nem volt. Itt kell cáfolnunk azt is, hogy Szetey Gábor személyügyi államtitkár azért mondott le, és ment Spanyolországba dolgozni, mivel ott egybe kelhet a párjával, és gyereket is örökbe fogadhatnak. Van némi pikantériája annak, hogy ezt az eseményt a balliberális Hírszerző nevű internetes újság Egy meleggel kevesebb címmel kommentálta.

A szebb jövő

R. Székely Julianna, ez a rókamosolyú publicista szinte folyamatosan gúnyolja és provokálja a neki nem tetszőket. A szélsőbaloldali Népszavában megjelent írásai az ügyesen kódolt, de mindig tetten érhető keresztény-és magyarellenesség dokumentumai. Nemrégiben két nevetségesen magyarkodó, jobboldali családról írt. Olyanokról, akik valószínűleg csak R. Székely képzeletében léteznek, aki a jelek szerint csak ritkán hagyja el Lipótvárost. Az egyik magyar családfő korábban párttitkár volt, a másik természetesen besúgó. Ebből a nézőpontból logikailag az következik, hogy a jelenlegi baloldaliak és a liberálisok korábban nem voltak párttitkárok, besúgók, kádáristák stb.
Zoltai Gusztáv, Szekeres Imre, Lendvai Ildikó és társai mindig becsületes, szuverén egyéniségek voltak. Magyar Bálint sem volt soha KISZ-titkár a Magyar Népköztársaság hadseregében. De ezek a jobboldaliak mind rohadt kommunisták voltak.

Az utóbbi tizenöt évben persze templomba járnak és állandóan árpádsávos zászlókat lengetnek. Nem szeretik az idegenlelkűeket, mert fontos nekik a „hazafiasság” és a tisztesség. Időnként népviseletbe öltöznek, a cigánypecsenyét nyereg alatt puhítják. A két család gyerekei nem járnak diszkóba, helyette tilinkóznak, és rovásírásos naplót vezetnek. Már a nevük is árulkodó: Emese és Hunor. A szerzőnek nyilván jobban tetszene egy Tóty Ráchel nevű lány, és egy Horváty Dávid nevű fiú.

Az írás végén kiderül, hogy ez az egész csak látszat: ezek a visszataszító magyarok valójában közönséges kádári lenyomatok, akik meglepődve fogadják, hogy Tóty Karcsika nem Horváty Emesébe, hanem Hunorba szerelmes. Merthogy R. Székelynek humora is van…
Akár szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy a Szebb jövő című ellenállhatatlanul ironikus glossza 2008. március 14-én jelent meg, egy nappal valami magyar ünnep előtt.

Ugyanekkor, ugyancsak a Népszavában látott napvilágot Kartal Zsuzsa Tegyünk csodát! című felhívása. Ő többes szám első személyben arról ömlengett, hogy „nekünk fel kell világosítani ezt a mámoros tömeget: kínzók és kínzottak helyet is cserélhetnek. Győzelmes gyújtogatók jobb, ha hazamennek megnézni, áll-e még a házuk. A kiűzőkből kiűzöttek, az üldözőkből üldözöttek is lehetnek. No nem mi teszünk ilyet gyújtogatókkal. Mi értelmetlennek tartunk minden bosszút. A mi szánkon nincs fenyegetés, a mi kezünkben nincs fegyver.” Ők még a durva, trágár szavaktól is óvakodnak.

Kartal egy különösen érzékeny, békés, szeretni és csodálni való társaság nevében lép fel.

De lássuk magát a csodát: „Ezen a napon négy kisebbségi nő (két roma, egy kínai, a harmadik kisebbségit az olvasó fantáziájára bízom) véletlenül sem szólt egyetlen sértő szót sem egymáshoz, és egyetlen járókelő sem kötött beléjük. Az egyiktől egy dülöngélő többségi hajléktalan cigarettát kért és kapott. Így élünk mi 2008-ban.”
Mielőtt a meghatottságtól könnyezni kezdenénk, vegyük észre, hogy az idézetben szereplő egyetlen többségi az egy dülöngélő hajléktalan…
Így néz ki a szebb jövő?

Többségiek! Ébresztő!

Hunyadi Szabolcs