Oda Buda! Szejjid Lokman
török krónikás művébőlA nevezetes 1529. augusztus 29-ei mohácsi találkozó után a szultáni had és a királyi sereg a Duna két partján vonult Buda felé, amelyet Ferdinánd várnagya, Nádasdy Tamás védett. Időközben a Szent Korona Szulejmán kezére került, meglehetősen különös módon.A tanulmány előző részei:
Perényi Péter koronaőr – aki nem sokkal korábban Ferdinánd lakosztálya előtt pofozkodott össze egyik főúri riválisával – a török közeledésének hírére nagy szekérkaravánnal költözködött siklósi birtokáról a biztonságosabb, északi uradalmába, Sárospatakra. Magával vitte a Szent Koronát is. A jelentősebb katonai kíséret híján vonuló szekérkaraván azonnal feltűnést keltett, és a Sárvíz mellett egy János-párti portyázó csapat rajtaütött. Máig tisztázatlan körülmények között végül a Szent Korona a koronaőrrel együtt a szultáni táborba került. Ezt követően a királyi székhely hamar elesett, immár másodszor kerülvén török kézre három év alatt, majd Szulejmán Óbudán gyűlést tartott, melyen visszahelyezte Szapolyait a trónra: török módra, hűbéresként iktatta be. I. Jánosnak egy templomi karosszékbe kellett ülnie, és végig kellett kínlódnia egy török ceremóniát, melyen egyúttal a király iránti hűségre intette a magyar urakat a szultán. Mindez megérte János király számára, hiszen visszakapta a Szent Koronát és országát a fővárossal együtt, majd az ünnepség végeztével a szultán kivonult Budáról a Duna mentén Ausztria irányába, hogy ostrom alá vegye Bécset.
Az 1529. évi török hadjárat ún. korlátolt célú háború volt, vagyis Szulejmán nem akart hódítani, területeket foglalni, jellemző, hogy még ostromtüzérséget sem vitt magával; célja tehát nem Bécs és Ausztria hódoltatása, illetve megtartása volt, hanem a megfélemlítés, valamint az, hogy a Habsburgokat rákényszerítse: mondjanak le Magyarországról, és ismerjék el Jánosnak az egész ország feletti joghatóságát. A közeledő tél és az élelmiszerhiány az ostrom befejezésére kényszerítette Szulejmánt. A török hadviselés egyik törvényszerűsége volt, hogy a szultáni hadseregnek Kászim napjáig (október 26.) a közép-európai hadjáratait be kellett fejeznie, hiszen a katonáknak még a hideg és a fagyok beállta előtt vissza kellett térniük a birodalom központjába, téli szállásaikra.
Válaszképpen Ferdinánd hadai azonnal megjelentek Nyugat-Magyarországon. Ezzel egyidejűleg a szultán török hadakat hagyott János király mellett Budán, amiből a következő évben súlyos bonyodalom keletkezett. Történt ugyanis, hogy Ferdinánd – miképpen az várható is volt – hadaival ostrom alá vette Buda várát, vissza óhajtván szerezni királyságát, de a török segélycsapatok, melyeknek az lett volna a feladatuk, hogy az osztrák területekre való pusztító betöréseikkel visszatérésre kényszerítsék Ferdinánd hadait, az osztrák örökös tartományok helyett az addig még a háborús pusztításoktól megkímélt Csallóközt kezdték pusztítani, ezerszámra ejtve magyar foglyokat.
Bár Ferdinándnak nem sikerült Budát elfoglalnia, az Észak-Dunántúl és a Felvidék a kezére került, így lényegében 1529-ben állandósult az ország két részre szakadása. Az említett területek főurai mellett az erdélyi szászok is a Habsburgok pártjára álltak.
A török uralkodó azonban még ekkor sem mondott le arról, hogy Magyarországot kiszakítsa a Habsburg Birodalomból, s török vazallus államként I. János uralma alatt helyreállítsa az ország területi-politikai egységét. Az Oszmán Birodalmat ugyanis valóságos hatalmi és gazdasági érdekei a Közel- és Távol-Kelethez kötötték, Közép-Európában rendezett, stabil politikai viszonyokat kívánt kialakítani, hogy balkáni hódításait ne veszélyeztethesse a Habsburg világhatalom. Az Oszmán Birodalom a földközi-tengeri, ún. levantei kereskedelemben volt elsősorban érdekelt. Erre azonban végzetes csapást mértek a portugálok azzal, hogy Vasco da Gama 1498. évi expedíciójának köszönhetően, Afrika körülhajózásával megteremtették a közvetlen tengeri összeköttetést India és Nyugat-Európa között. Az isztambuli vezetés kereste a kiutat a válsághelyzetből, s éppen a magyarországi hadjárat évében, 1529-ben kezdték el a Szuezi-csatorna kiásását abból a célból, hogy az indiai és távol-keleti luxuscikkek jóval rövidebb, megszakítatlan vízi úton érkezhessenek a Török Birodalom kikötővárosaiba.(Végül a csatorna mégsem készült el ekkor).
A magyarság szerencsétlenségére hazánk két világhatalom ütköző zónájába került: egyfelől az örökös tartományokat és a Német-Római Birodalmat védte a török támadásoktól, ugyanakkor az oszmánoknak is védőbástyául szolgált a Habsburgok esetleges terjeszkedésével szemben, következésképp mindkét hatalom érdekszférájába kívánta vonni, s végső soron ez vezet majd az ország másfél százados három részre szakadásához és pusztulásához.
Az eddig mondottakból törvényszerűen következett Szulejmán újabb, 1532. évi hadjárata. Ennek célja újra és kizárólag az volt, hogy elismertesse I. János királyságát, és a Magyarországra vonatkozó igényeik feladására kényszerítse a Habsburgokat. Már a hadjárat irányának megválasztása is ezt sejteti, hiszen Szulejmán szultán nem az utánpótlást megkönnyítő Duna mentén vonult Ausztria felé (miként tette ezt 1529-ben, majd kései utódja is 1683-ban), hanem a Dunántúlon átvágva, északnyugati irányban nyomult előre, egyenesen Bécs irányába. Valószínű tehát, hogy János király kérésére választotta ezt az útvonalat, abból a megfontolásból, hogy a török hadsereg átvonulásával elkerülhetetlenül együtt járó pusztítások legalább a Ferdinánd birtokában lévő országrészt érjék. Ezt a feltevést erősíti meg a török történetíró, Dseládzáde feljegyzése is: „Mikor Magyarország földjére szerencséltetett a győzelmes padisah harci paripájának lábcsókjával, az országhódító zászlók Magyarországnak nem János királyhoz tartozó, hanem az esztelen ellenségnek (ti. Ferdinándnak) hódoló része felé fordíttattak”.
Szulejmán 1532-ben sem hozott magával faltörő ostromágyúkat, s Dseládzáde is határozottan állítja, hogy a szultán célja nem várak és területek elfoglalása volt, hanem az, hogy „az igaz hit híveinek ártalmára szövetkezett gonosz királynak (ti. Ferdinándnak) lázadását elfojtsa”. Anélkül, hogy Kőszeg hős védőinek az érdemeit a legcsekélyebb mértékben is kisebbíteni akarnánk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem Jurisich Miklós és hős katonái állították meg 1532-ben – a nem is Bécs elfoglalására törő – Szulejmánt, hanem a török azon egyszerű oknál fogva állt meg Kőszeg térségében, mert osztrák területen akkor már ott állomásozott egy, a török haderő létszámával megegyező, kb. 80 ezer főnyi birodalmi segélyhad, s a török uralkodó nem kockáztatta meg az akkori világ legjobb hadseregével történő összecsapást, így dolgavégezetlenül kellett ebben az évben is visszavonulnia.
Szulejmán 1537-ben tett még egy kísérletet koncepciója valóra váltására, s a Szerémségben és környékén állomásozó török csapatok támadást intéztek a Ferdinánd uralma alatt álló Horvátország és Szlavónia ellen, tönkreverve a Katzianer tábornok parancsnoksága alatt álló Habsburg-hadsereget.
Magyarországon ezen eseményekkel egyidejűleg nyílt polgárháború folyt, az ország kormányozhatatlanná vált, fokozódott a pusztulás és az anarchia az állandósult harcok miatt. A több mint egy évtizedes megosztottság következtében mindkét király hajlott a megegyezésre, melyet V. Károly császár is erőteljesen szorgalmazott. A békeszerződést végül 1538. február 24-én kötötték meg Váradon. Az egyezség értelmében mindkét uralkodó kölcsönösen elismerte egymás királyságát, s kimondták a Habsburgok örökösödési jogát Magyarországon, vagyis János király halála után az egész ország Ferdinánd jogara alatt egyesül, még abban az esetben is, ha a nőtlen (ekkor 51 éves) Szapolyainak közben fiú utóda születne. Úgy tűnt egy történelmi pillanatra, hogy az országegyesítés kérdése megnyugtatóan rendeződött, és a polgárháborús időszak, a két részre szakítottság átka, közjogi-politikai bonyodalmai végre megoldódtak. Azonban az sem hallgatható el, hogy a váradi béke azon a veszélyes illúzión alapult, hogy a Habsburgok katonai ereje elegendő a török hatalmának megtöréséhez, következésképp az ország területi és állami egységének fenntartásához is. Írásom előző részeiben már utaltam rá, hogy a 16. századi világpolitikai fejlemények ezt a lehetőséget eleve kizárták.
(Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy hazánk politikai elitje milyen illúziókkal áltatta magát a Nyugat segítőkészségét illetően Mohácstól a Rákóczi-szabadságharc korán át 1848-1849-ig, majd azt követően 1918-1919-ben és 1956-ban is, végül ez a politikai tévhit vezetett a tragikus uniós csatlakozásunkhoz, amely köztudottan semmiféle gazdasági és politikai előnyt nem hozott a Kárpát-medencei magyarság számára. Tetszik, nem tetszik, Magyarországot a Nyugat mindig csak egy parasztfigurának tekintette az európai diplomácia sakktábláján. Nemzeti érdekeinket csak mi magunk védhetjük meg és érvényesíthetjük, ehhez azonban végre már egy valóban magyar kormányt kell hatalomra juttatnunk.)
A fegyvernyugvás 1538 után eleve nem lehetett hosszú életű. Miként korábban már utaltam rá, Szulejmán semmiféleképpen nem volt hajlandó birodalma biztonsági és hatalmi érdekeinek védelmében egész Magyarországot a Habsburgoknak átengedni. Ferdinánd már 1539-ben beárulta a Portán a szultánnak a váradi békét, azt remélvén e diplomáciai lépéstől, hogy a török elismeri az ő teljes Magyarországra vonatkozó uralmi igényét, s végleg „ejti” János királyt. A dolog pikantériája az, hogy Ferdinánd követe éppen az a Hieronymus Lasky volt, aki tizenkét évvel korábban még János szolgálatában megkötötte az isztambuli szerződést.
Szapolyai János pedig ugyanebben az évben megnősült: feleségül vette a lengyel király nála több mint harminc esztendővel fiatalabb leányát, Jagelló Izabellát. Ez önmagában még nem jelentette a váradi békeszerződés megszegését, hiszen az intézkedett arra vonatkozólag is, ha I. János esetlegesen megházasodna, s fiúörököse születne, hiszen az egész királyság ebben az esetben is Ferdinánd birtokába kerülne.
1540 tavaszán a meglehetősen rossz egészségi állapotban lévő király Erdélybe indult egy ottani, ellene irányuló felkelés leverésére, melyet Balassa Imre és – az Egri csillagokból a Héttoronyban raboskodó Török Bálint fogolytársaként ismert – Majlád István vezetett. Az utolsó, nemzeti dinasztiából származó királyunk még értesült arról Tordán, hogy 1540. július 7-én fia született, de nem sokkal később agyvérzést kapott, és e hónap 21-én (más források szerint július 17-én) Szászsebesen meghalt. János király politikai végrendelete szerint csecsemő fiát, János Zsigmondot tette trónjának örökösévé, akinek kiskorúsága idejére gyámjait, Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovics Pétert, Werbőczy Istvánt bízta meg az ország irányításával. Közülük a legtehetségesebb és legrátermettebb politikus, egyúttal kiváló gazdasági szakember, a pálos rendi szerzetes, az egy évtized múlva bestiális kegyetlenséggel meggyilkolt, még haló poraiban is meggyalázott Fráter György volt. Halálos ágyán I. János azt is hangsúlyozta, hogy ne válasszanak Habsburg-uralkodót a nemesek, s továbbra is tartsák a szultán védnöksége alatt Magyarországot. I. János földi maradványait rettenetes nyári hőségben szállították Székesfehérvárra, királyaink temetkezési helyére. Az 1530-as években olyan forró, aszályos időjárási viszonyok uralkodtak a Kárpát-medencében, hogy a korabeli források tanúsága szerint 1540 nyarán a kutak és a kisebb folyók kiapadása és kiszáradása folytán még a marháknak meg a lovaknak is az ország számos régiójában bort adtak inni. A temetési ceremóniára 1540. szeptember 15-én került sor. Ez volt az utolsó, fehérvári magyar királyi gyászszertartás.
Két nappal korábban a Rákos mezején tartott országgyűlésen a Szapolyai-párti rendek II. János (1540-1571) néven királlyá választották a meghalt uralkodó fiát, János Zsigmondot, akit soha nem koronáztak meg, ő maga azonban haláláig a „II. János, Magyarország választott királya” megnevezést használta. Atyja uralkodását az eltelt négy és fél évszázad alatt politikusok és történetírók sokféleképpen értékelték, egy dolog azonban biztos: legjobb tudása szerint igyekezett kormányozni nemzetét, s szolgálni azt az államot, amelynek irányítását alattvalói az egyik legvészesebb történelmi korszakban bízták rá. S mindezt úgy tette, hogy hatalmas magánvagyonát is az ország javára áldozta, felélte. János király után budai palotájában egyetlen viseletes, szakadt köntös maradt. Sem magának, sem utódainak nem gyűjtött, nem harácsolt. (Ez nyilvánvalóan teljességgel értelmezhetetlen és felfoghatatlan a jelenkori, hazánkat rabló zsoldos bandaként fosztogató „politikusok” számára).
A magyarországi eseményekkel egyidejűleg Fráter György követséget menesztett Isztambulba Werbőczi István és Eszéki János, pécsi püspök vezetésével, hogy elismertesse a szultánnal a kis Szapolyai királyságát, s kérje a pártfogását a gyermek uralkodó számára. Szulejmán elismerte János Zsigmondot magyar királynak, s azt is megígérte, hogy a következő évben maga vezet újabb Habsburg-ellenes hadjáratot Magyarországra. Erre jó oka volt, ugyanis Ferdinánd a váradi béke alapján magát tekintette az ország egyedüli törvényes urának, s 1540 októberében Fels tábornok vezetésével hadakat vezényelt hazánk területére, melyek elfoglalták Esztergom, Visegrád és Vác városát, majd megkezdték Buda ostromát. Szulejmán aztán ígéretéhez híven a következő év nyarán ismét Magyarország földjére lépett. Csakhogy 1540 őszén, amikor fogadta a magyar delegációt, már feladta eredeti koncepcióját, belátva, hogy az adott európai és világpolitikai viszonyok között az tarthatatlan. A Habsburgok nem mondanak le Magyarországra vonatkozó igényeikről, s szükségük van ütközőállamként és agrárexportőrként is hazánkra, ugyanakkor egy török vazallus magyar király nem tudja az egész ország felett megőrizni szuverenitását, legfeljebb csak arra néhány hónapra, amikor a török had Ausztriát támadja, s oda szorítja vissza a Habsburg katonai egységeket. Ezért döntött úgy Szulejmán, hogy birtokba veszi az ország közepét annak fővárosával együtt. Az 1541 tavaszán Magyarországra induló török had célja – a magyarság tragédiájára – immáron a hódítás volt.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Folyt. köv.)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum