| Hírek : 1956 - Magyarország és az ENSZ - A végzetes 58 óra, I-V. rész és VI-VIII. rész |
1956 - Magyarország és az ENSZ - A végzetes 58 óra, I-V. rész és VI-VIII. rész
2010.11.05. 15:21
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ötvennegyedik évfordulója alkalmából az MVSZ sajtószolgálata közzéteszi Gordon Gaskill 1958-ban megjelent tudósítását arról, hogy mi történt New Yorkban, az ENSZ székházában 1956. november 1-4. között, miközben egy ország hiába várta lélegzetvisszafojtva a Nyugat és a nagyvilág segítségét. Az írás magyarul a Magyarságtudományi tanulmányok c. kötetben jelent meg, a magyarok Világszövetsége égisze alatt. Kiadó a HUN-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely. A kötet megrendelhető itt: http://mvsz.wordpress.com/vasarlas/
VI. rész
Körülbelül hajnali 4-kor John Foster Dulles szólásra emelkedett, ismét Szuezzel kapcsolatban, de záró szavaiban megemlítette Magyarországot. Megviseltnek és soványnak látszott. Igen késő volt, és még ő sem gyanította, hogy másnap sebész kése alá kerül.
„Jóváhagyásomat akarom kifejezni” – mondta – „az olasz képviselők beavatkozásához a magyar helyzettel kapcsolatban... Remélem, hogy ez az ügy, amely most napirenden van a Biztonsági Tanácsnál, sürgősen elénk kerül, s nem feledkezünk bele a Közel-Keletbe oly annyi ra, hogy ez kizárja segítségünket Magyarország függetlenségének visszanyerésében.” Néhány perc múlva – hajnali 4:20-kor – a közgyűlés ülését berekesztették.
Magyarországon Dulles szavait majdnem azonnal hallották az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádión keresztül. Ez reményt hozott a felkelésnek, ami már nagyon szükséges volt.
Amerika és talán a világ népessége feltételezte, hogy Dulles e szavait gyors és azonnali ENSZ cselekedetek követik, amerikai nyomással támogatva. A valóságban éppen az ellenkezőjét jelentették. Ezek biztosították a további késedelmet.
Ez azonnal nyilvánvalóvá vált az ENSZ küldöttek előtt, de nehezen érthető és esztelen paradoxonnak látszik mindazok előtt, akik nem értik, hogy az ENSZ hogyan működik. Mikor Dulles arról beszélt, hogy Magyarország ügyét a Biztonsági Tanács előtt kell tartani, ezzel önműködően másodrendű fontosságúnak ítélte azt. Az ENSZ jelenlegi állapotában minden anyag, amely a Biztonsági Tanács előtt marad, mellékvágányra kerül, mivel a Biztonsági Tanácsot megbénítja a szovjet vétó minden olyan ügyben, amely a nagyhatalmak közötti vita tárgyát képezi. Most csak a közgyűlésnek van hatalma a cselekvésre, s a közgyűlés nem foglalkozhat vele addig, amíg a BT nem szavazott rá, megvétózták, majd hét szavazattal (a tizenegyből) a közgyűlés elé utalták. Dulles beszéde – még „sürgős” szava ellenére is –, cselekedetei azt jelentették, hogy Amerika nem mozdul gyorsan azért, hogy a magyar kérdést a közgyűlésből kikényszerítse – s ez a további halogatást jelentette.
„A fontosságnak fokozatai vannak” – mondta egy ENSZ küldött Dulles beszédével kapcsolatban az éjjel; s annak a szónak is, hogy „sürgősen”. „Létezik igazi fontosság, igazi nyomással. Ez ahhoz a fajtához tartozik, amit ti, amerikaiak Szuezzel, Koreával kapcsolatban használtatok, s amit az ügyben használtok, hogy a kommunista Kínát kizárjátok az ENSZ-ből, az igazi többség kívánsága ellenére. Azután van egy bizonyos papír-sürgősség, mit Dulles használt az éjjel a karzat és az újságok főbb hírei számára.”
Az álmatlanságtól és a szuezi feszültségtől kimerülve a küldöttek hazamentek aludni. Másnap, körülbelül hajnalig sem a közgyűlés, sem a Biztonsági Tanács nem tervezett gyűléseket. Pihenőnapot terveztek.
Nagy volt a nyugtalanság Magyarországon. Hangszórós teherautók pásztáztak Budapesten. „Ne féljetek! Az orosz csapatmozdulatok csak a távozó orosz személyzet védelmét szolgálják.” E szavak senkit sem nyugtattak meg. Az orosz szándék túl tiszta és baljóslatú volt.
Az aggodalom, s az orosz szándék végre kristálytisztán látható volt New Yorkban is, amikor a Nap felkelt Manhattanban. A New York Times hatalmas, zászlós feliratokkal közölte: SZOVJET TANKOK ISMÉT KÖRÜLVESZIK BUDAPESTET: NAGY IMRE KIHÍVÓAN AZ ENSZ-HEZ FOLYAMODIK. A nyugati küldöttek még mindig álmosan telefonáltak egymásnak, savanyú képpel beszélték meg az egyre sötétebb magyarországi híreket. Késő reggelre Amerika, Anglia és Franciaország megegyeztek abban, hogy mégiscsak szükséges még aznap egy külön ülést összehívni a közgyűlésben. Egy kétmondatos levelet szerkesztettek, mely a közgyűlést hívta össze, hívtak egy különfutárt, hogy személyesen kézbesítse a közgyűlés új elnökéhez, az iráni Entezamhoz.
Míg a különfutár Manhattanon átsietett, Budapest rádiója a város zsidó lakósságának segítségkérését sugározta a nyugat felé. Ezt egy magas rangú evangélikus püspök követte: „Jézus Krisztus nevében kérlek benneteket, segítsetek.”
Körülbelül ugyanebben az órában egy amerikai diplomáciai védőkísérettel ellátott kocsi sor már csak néhány kilométernyire volt az osztrák határtól és a biztonságtól. Az orosz fegyveresek az útszélén üldögélve megállították őket. Az amerikaiak tiltakoztak, az orosz parancsnok kurtán megjegyezte: „Nem érdemes vitatkozni. Vissza kell térniük Budapestre.” A kocsisor kedvetlenül visszafordult.
New Yorkban a különfutár nem tudta kézbesíteni az amerikai–angol–francia levelet délután 1 óráig a Biztonsági Tanács elnökének.
Eddig már huszonnégy óra múlt el az ötvennyolcból.
VII. rész:
Az iráni Entezam talán egy sóhajjal olvasta el a levelet, mivel szíve Szuezhez volt közelebb, mint a Dunához. Az a nap mégsem volt ünnepnap a Biztonságai Tanácsnak.
„A magyarországi kritikus helyzetre való tekintettel, az a megtiszteltetés ért bennünket kormányaink részéről, hogy mindnyájuk jelenlétét a Biztonsági Tanács sürgős ülésére kérjük ma délután” – állt a levélben. Entezam elnök megállapította, hogy lehetetlen lenne a tizenegy küldött összegyűjtése délután öt óra előtt, így erre az órára hívta be őket.
Az, hogy a Biztonsági Tanács külön ülést tart, gyorsan elterjedt New Yorkban és az egész világon. Egyre növekvő izgalmat és reményt okozott, főként Magyarországon. Most végre úgy látszott, hogy az ENSZ végre, mint egy jogos bosszúját érvényesítő angyal felemelkedik, s tesz valamit.
A budapesti rádió 13:20-kor nyugtalanító híreket közölt. A legbaljóslatúbb Nagy Imre az oroszoknak tett második tiltakozása volt, a szovjet csapatok egyre nagyobb létszámú Magyarországra való vonulása miatt. Nagy fokozódó sürgetéssel hangsúlyozta azonnali kivonulásukat. Egy második üzenetet küldött az ENSZ-hez.
Nagy Imre második megkeresése lassabban érkezett. A közvetlen telex kapcsolat Budapesttel már nem létezett, s különben is, Nagy mögött már olyan ENSZ küldöttek álltak, akikben bízni tudott – legalábbis így gondolta. De az üzenetet nem kezelték sürgősként, s ismét nem érte el a legtöbb küldöttet, csak aznap éjjel.
Nagy Hammerskjöldhöz intézett ezen második közvetlen megkeresésében emlékeztette arra, hogy az előző napi üzenetében közölte, hogy a szovjet csapatok Magyarország területére léptek. „[Ma] további és pontos információ jutott el a kormányhoz, hogy nagy szovjet katonai egységek lépték át a határt, Budapest felé menetelve.” Némely orosz csapatmozgásról részletes tájékoztatást adott, és a következőket mondta: „A fenti tények alapján a magyar kormány szükségesnek tartotta értesíteni a Szovjetúniót és valamennyi budapesti diplomáciai testületet ezekről a népköztársaságunk ellen elkövetett lépésekről.” Nagy azt mondta, hogy határozott javaslatot tett az oroszoknak csapataik visszahívásával kapcsolatban, s javasolt a tárgyban történő egyezkedések számára egy helyet, s a magyar tárgyalófelek neveit is közölte. „Felkérem Főméltóságodat, hogy forduljon a nagyhatalmakhoz, hogy ismerjék el Magyarország semlegességét, s kérje a Biztonsági Tanácsot, hogy utasítsa a szovjet és magyar kormányokat, hogy kezdjék meg az azonnali tárgyalásokat.”
A feszültség tovább növekedett az ENSZ épületében, amint az idő a délutáni öt órához közeledett, amikor a Biztonsági Tanács találkozik. Természetesen senki sem várta, hogy a Tanács valóban cselekedni fog, s megszavaz egy határozatot, melyet miután megvétóztak volna, szavaznak a véghatározat stratégiájára, hogy átküldjék az ügyet a közgyűléshez. A kül döttek és jól értesült sajtó-tájékoztatók biztosak voltak abban, hogy ezt fogja cselekedni az amerikai Henry Cabot Lodge, „nála lesz a labda”, miután Anglia és Franciaország még mindig Szuez ügyében tanácskoztak.
Lodge útja tiszta volt. A Biztonsági Tanácsnak csak hét szavazatra volt szükség ehhez a véghatározati indítványhoz, s nyolc szavazatban tökéletesen biztos volt: Amerika, Anglia, Franciaország, Ausztrália, Belgium, Kína, Kuba és Peru szavazatában.
Németországban ezen a délutánon, az Adenauer-kormány szóvivője, miután beszélt a New York Times tudósítójával, nagyon józanul ezt mondta: „Ez az amerikai lépés jó, de miért érkezik ilyen lassan? Valószínűleg máris túl késő van ehhez. Talán már visszavonhatatlan határozatok születtek Moszkvában. Amerika jó hírneve van függőben, nemcsak Németországban, de egész Európában. Ha a magyar népet visszataszítják a sztálini rémuralom alá anélkül, hogy Amerika hathatósan ellenállna e tragédiának, az amerikai erkölcsi tartalék nem érne többé semmit.”
Washingtonban du. 4 órakor Eisenhower elnök bejelentette 20 millió dolláros ajándékát Magyarországnak, 15 millió dollárnyit a túltermelésből fennmaradt ételféleségekből, 5 millió dollár értékben pedig húst, zsírt, olajat és gyógyszereket. Soha nem szállították le.
Pontosan du. 5 órakor, New Yorkban a Tanács különleges ülése megkezdődött, s azonnal egy óra hosszat tartó jogi vitába bonyolódott a magyarországi Szabó János jogaival kapcsolatban, aki meghívott vendégként volt ott. Ez a vita Kínával és az Egyesült Államokkal kezdődött, s elég bonyolulttá vált. Szabó valóban képviseli Magyarországot, s ha igen, szólásra emelkedhet-e? Ha igen, a Tanács tagjainak beszédei előtt vagy után beszéljen?
Ez alatt a vita alatt történt, hogy a főtitkár hivatala véletlenül feltárta, milyen gondtalanul bántak a magyar üggyel. Hammerskjöld úr nem volt jelen, el volt foglalva Szuezzel, de Protitch főtitkárhelyettes képviselte.
A Tanács megkérdezte Protitchot, hogy a titkárság hogy gondolja, Szabó jogosult-e Magyarországot képviselni. Azt válaszolta, hogy csak Szabó szavára tud támaszkodni, majd hozzátette: „Magától a magyar kormánytól még hivatalosan nem kaptunk a titkárságon keresztül semmi különösebb információt a megbízatásáról.” Protitch egyik segédje, füléhez hajolva suttogott valamit, s a főtitkárhelyettes elcsodálkozott. Felállt, hogy helyesbítsen: „Csak most hozta a jogi hivatal tudomásomra, hogy a magyar kormánytól tegnap érkezett távirat Dr. Szabó Jánost bízta meg a közgyűlés külön ülésén való részvételével.” Nyilvánvaló volt, hogy a főtitkárhelyettes most hallott erről a táviratról először, ami 30 órával ezelőtt ér kezett.
A szőrszálhasogatás még ezzel sem ért véget. Némely küldött azt vitatta, hogy még akkor is, ha Szabó jogosan is képviselte Magyarországot a közgyűlésen tegnap, az nem jelenti azt, hogy a Biztonsági Tanácsban ma is ezt teheti.
Az ötvennyolc órából már harminc elmúlt.
Amint a Szabóval kapcsolatos vita folytatódott, Henry Cabot Lodge, aki segédkezett ennek az elindításában, unatkozni kezdett. Szárazan kérdezte: „Megengedi a sorrend, hogy a magyarországi helyzetről beszéljünk?” „Nem,” – mondta Entezam elnök – „túl korai még.”
Magyarországon mindez nagyon későinek tűnt. Majdnem abban a pillanatban, amikor Entezam beszélt, szovjet bombázók orosz starthelyükről magyar repülőtereken szálltak le Kecskeméten és Szegeden. A sötétben még több orosz csapat jött be és nemcsak Oroszországról. Romániából is jöttek, s magyar megfigyelők látták, hogy a román utak több kilométernyi szakasza tömve volt katonákkal, akik a sorukra vártak. Az orosz vasutak olyan túl zsú foltak voltak, hogy némely csapatokat Csehszlovákia felé irányítottak, majd innen kezdtek beözönleni Magyarországra a Duna hídján át Komáromnál. Majdnem az összes kelet-magyarországi vasútvonal az orosz katonaság fennhatósága alatt állt.
Körülbelül ebben az órában, az amerikai diplomáciai különítmény, melyet visszafordítottak az oroszok, visszaérkezett Budapestre. Ekkor már az új amerikai követ, Wailes végre elérte állomáshelyét, s vadul hozzá akart kezdeni a valós helyzet kiderítéséhez.
New Yorkban a Szabóval kapcsolatos viták egy kissé már lecsillapodtak (csak a Tanács szólásra emelkedő tagjainak hozzászólása után beszélhetett), s Henry Cabot Lodge emelkedett szólásra. Hosszú és lelkes beszédbe kezdett, mely a felszínen pontosan olyan beszédnek látszott, mint amire a magyarok vártak. Kedvesen utalt Kossuth Lajosra, 1849 nagy magyar szabadságharcosára, akit legyőztek az osztrák és orosz fegyverek, s Amerikába jött 1851-ben hazájának segítséget keresve. (Kossuthot egyetemes, majdnem hisztérikus imádattal fogadták, s Fillmore elnök külön üzenettel a Kongresszusnak ajánlotta. De egy csepp, Magyarországnak szánt segítség nélkül hagyta el Amerikát hét hónappal később.) Ahogy Lodge folytatta, a Cassandra Klub, a sajtó emelete és sok küldött tanácstalannak látszott. Nagyszerű beszéd volt, de hol volt a határozat, amelyet neki kellett volna bevezetni, hogy tovább vigye a fejleményeket, hogy a közgyűlés elé utalják az ügyet?
Lodge soha nem vezetett be semmiféle határozatot ezen az ülésen, és más sem. Lodge csak ajánlotta – s ez nem volt határozat –, hogy Nagy küldjön egy kormányképviselőt Budapestről New Yorkba, hogy pontosan megmagyarázza az ENSZ-nek, mi történik Magyarországon. Semmi sem lehetett volna irreálisabb ezen a ponton; semmi sem mutathatta volna tisztábban, milyen tudatlannak látszott Lodge a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. Egy latin-amerikai küldött, kezével eltakarva az arcát, egyik kollégájának ezt suttogta: „Nem veszi észre, hogy senki sem tudja Magyarországot elhagyni most, hogy az utak el vannak zárva, s valamennyi repülőtér el van foglalva? Álomországban él?”
Közeledett az elnapolás ideje, s felhozták annak a kérdését, hogy a Tanács mikor találkozzon ismét – a fontossági fok jó mércéje mindig, amit a különböző küldöttek a helyzet irányában tanúsítanak. Entezam elnök egyáltalán nem látszott sietősnek; azt ajánlotta, hogy elég, ha a következő hétfőn, november 5-én – három nap múlva – találkoznak. Számos ország küldötte – Amerika kivételével – azonnal tiltakozott, mondván, hogy a dolgok túl sürgősek Magyarországon ahhoz, hogy ilyen hosszú időre pihentessék a tárgyalásokat. Kuba úgy vélte, hogy veszélyes elnapolni november 3. este 8 órájánál tovább. Senki sem ellenkezett, s Nuñez-Portuondo ajánlatát elfogadták. Az ülést elnapolták este 8:50-ig.
Harminckét óra múlt el az ötvennyolcból.
VIII. rész:
Magyarországon, a soproni egyetem hallgatói leverten néztek fel a rendelkezésükre álló rádió mellől, mely rögtönzött hírforrásukat képezte. „Semmi!” – suttogta az egyik diák, mint aki képtelen hinni a fülének. „Semmi! Még egy határozat sincsen!”
Egész Magyarország területén a szovjet katonaság mozdulatait észlelték egész éjjel, zajukat némileg tompította a hó. A tankok tömege és gépfegyveres alakulatok mentek egyfolytában Szolnokon keresztül nyugatra. További kétszáz tank mozdulatlan volt jópár napon át Szolnok és Abony között; most ezek is megindultak nyugatra. Az orosz gyalogság majdnem nesztelenül ért Nagyrédéhez a sötétség leple alatt. Tankok acélgyűrűje vonult fel, hogy a pécsi urániumbányákat körbevegye.
A bányászok terve az volt, hogy elárasztják az értékes urániumbányákat, hogy az oroszok ne tudják használni. Néhány órán belül tervüket tökéletesen véghez is vitték.
Körülbelül hajnali négykor (Magyarországon délelőtt 10 óra) futótűzként terjedt el a hír Budapesten, hogy egy ENSZ repülőgép 16 kiküldöttel most szállt le a városon kívül. A remény újbóli feltámadása még keserűbb csalódásba fulladt, amikor világossá vált, hogy tökéletesen hamis hírről van szó.
Körülbelül reggeli 6-kor (Magyarországon délben) Nagy bejelentett egy új, „testre szabott” kormányt, mivel 20 minisztert saját kérésükre felmentettek állásából. A valóság az volt, hogy némelyikük olyan régi időkbeli kommunista volt, hogy a felkelők már nem fogadták el őket, s néhány esetben még az úgynevezett minisztereket sem engedték hivatalaikba. Mások, félve a közelgő vihartól, örömmel hagyták el a Nagy-kormányt addig, amíg lehetett. Az új, 12 személyes kormányban csak három kommunista maradt, egy közülük még mindig Kádár János volt.
Hajnali 6 órakor magyar és szovjet tábornokok első találkozásukat tartották, hogy terveket dolgozzanak ki az orosz csapatok Magyarországról való teljes visszavonulásával kapcsolatban. Nagy saját maga is jelen volt az ülés egy részén. Úgy látszott, hogy simán haladnak előre; a légkör udvarias, majdnem szívélyes, a szovjet tábornokok pedig alkalmazkodók voltak. A teljes orosz visszavonulást mindkét oldal biztosra vette, s az egyedüli eltérés a visszavonulás befejezésének időpontja körül volt. A magyarok december 30-át kérték, az oroszok kitartottak a január 15. mellett „technikai okokból”. A magyarok beleegyeztek, hogy a távozó orosz katonákat szertartásosan búcsúztatják, magyar katonazenekarral, amikor az utolsó csapatok távoznak. A magyarok azt is megígérték, hogy újraépítik és karbantartják a szovjet háborús emlékműveket, melyek a forradalom alatt megrongálódtak, bár a tönkretett Sztálin szoborról tapintatosan nem történt említés.
Mikor ez az ülésszak befejeződött, az egyezkedők megállapodtak egy második tanácskozás idejében is, aznap délután 4 órakor (esti 10 óra budapesti idő szerint), hogy további részleteket tisztázzanak. Az oroszok Malinin tábornok vezetésével azt ajánlották, hogy mi után az első találkozás a magyar parlament épületében volt, a második a szovjet katonai főparancsnokságon, Tökölön, Budapest vonzáskörzetében legyen. Megmagyarázta, hogy itt Moszkvával közvetlen telefonvonala van, ami hasznos lehet a tárgyalások szempontjából. A reménykedő magyar tárgyalófelek, Maléter Pál vezérőrnagy vezetésével, a forradalom hősével, aki akkor már hadügyminiszter volt, beleegyeztek.
Reggeli 7 órára az orosz erők elfoglalták a győri út kereszteződését, s még a Sopron felé vezető utat is elvágták. Az oroszok azt mondták a magyaroknak Győrben, hogy 600 kilométeren át folyamatosan úton voltak. Most minden nyugati határ orosz katonák kezében volt, egy kis kitüremkedő szakasz kivételével Sopronnál, ahol ennek a hajlatnak az egyik vége orosz kezekben volt, mely elzárta Magyarország többi részétől.
Washingtonban reggel 7 órakor John Foster Dulles éles hasfájdalmakkal ébredt. Elvitték a Walter Reed kórházba, ahol délután 1:35 perckor rákos daganattal megoperálták. Így ezen válságos órában a külügyminisztérium elvesztette vezetőjét, s az ügyintézés vezetése ifj. Herbert Hoover helyettes külügyminiszterre esett. A legfelsőbb irányítás természetesen Eisenhower elnök kezében maradt, akinek alig 16 óra múlva a választók elé kellett újraválasztása ügyében állania.
Semmi említésre méltó nem történt New Yorkban ezen az utolsó reggelen a magyar szabadság tárgyában. Az ENSZ-ben a figyelem a válságosnak ígérkező közgyűlésre összpontosult Szuezzel kapcsolatban, aminek aznap este kellett volna megkezdődnie. Mindenki azt várta, hogy egy különleges ENSZ csapatot szerveznek, s küldenek Egyiptomba.
Délután 3 órakor, hála a kubaiak tegnapi állhatatosságának, a Biztonsági Tanács ismét találkozott Magyarországgal kapcsolatban. Végül bevezették az Egyesült Államok régen várt szavazatát.
Ötven óra múlt el most már az ötvennyolcból.
(Folytatása következik)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az I-V.rész ide kattintva érhető el
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum