Elfoglalt szovjet harckocsi
Sorrendben: október 28-án az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete,
Henry Cabot Lodge felhívta a Biztonsági Tanács figyelmét
John Foster Dulleskülügyminiszter Texasban elhangzott kijelentésére, miszerint:
"Nem tekintjük ezeket a nemzeteket - Magyarországot és Lengyelországot - potenciális katonai szövetségeseknek."
Henry Cabot Lodge
John Foster Dulles
Másnap, október 29-én az Egyesült Államok moszkvai nagykövete,
Charles Bohlen tudatta a Kremllel, hogy Eisenhower elnök megerősítette Dulles álláspontját.
Charles Bohlen
Mit jelentett
Eisenhower megerősítése? Ezt pontosan az elnök november 14-i sajtótájékoztatóján tudhatta meg a világ. A következőket mondta:
"Az Egyesült Államok sem most, sem korábban nem támogatta egyetlen védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem győzedelmeskedhet...". "...soha nem sürgettük vagy javasoltuk az elmúlt években, amióta ilyen problémákkal küszködünk, olyan fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát hozhat barátainkra."
D. Eisenhower elnök
Mondta ezt az USA elnöke ahelyett, hogy az Egyesült Államok elismerte volna Nagy Imre forradalmi kormányát, az ENSZ pedig megfigyelőket küldött volna. Ebben az esetben a szovjet vezetés feltehetően nem kockáztatta volna a világháborút.
Így látta ezt két jeles és bátor amerikai politikus is.
Thomas J. Dodd szenátor bírálta az óvatos és habozó amerikai magatartást:
"A magyar forradalom páratlan lehetőséget kínált a szabad világnak, hogy visszaállítsa a szabadság határait a háború előtti alapokon. Elmulasztottuk e kínálkozó alkalom kihasználását, és ezzel elkövettük a háború utáni legsúlyosabb politikai hibánkat."
Thomas J. Dodd
külügyminiszter-helyettes (Dulles mellett):
"A történelem talán bizonyítja, hogy a szabad világ igenis beavatkozhatott volna, s megszerezhette volna a magyaroknak a hőn áhított szabadságot. De itt, nálunk, a Külügyminisztériumban senkinek sem volt tehetsége vagy fantáziája ahhoz, hogy utat mutasson."
Robert D. Murphy
A Szovjetunió tehát megkapta a zöld jelzést a forradalom nyílt leverésére. (Október 31-én Moszkvában az SZKP elnökségében már teljes a konszenzus az invázióról, igaz, a Budapestről még haza nem tért Mikojan és Szuszlov nélkül. De
Mikojan hamarosan ott terem, és roppant csalódott a döntés hallatán, mert meggyőződése, hogy nem szabad fegyveres erőszakot alkalmazni, az erő nem fog megoldani semmit sem. Azzal fenyegetőzik, hogy öngyilkos lesz, ha Hruscsov nem hívja össze másnapra ismét az elnökséget. Hruscsov összehívja, de a november 1-jei ülésen Mikojan egyedül marad: egyéni lázadása eredménytelen.)
Anasztaz Mikojan
Túl nagy volt a tét a Szovjetunió számára: 1917 óta először jelent meg az a veszély számára, hogy egy szocialista országból ismét lehet kapitalista rendszerű polgári demokrácia. A példa pedig ragadós lehetett volna a csatlós országokban. A történelem tanúsága szerint a kommunisták soha, sehol nem tudtak hatalomra kerülni külső erők támogatása nélkül:
Lenin és
Trockij angol és német bankárok pénzével győzött;
Mao Ce Tung azzal, hogy az amerikaiak megvonták támogatásukat a koumintangtól, és Csang Kaj Sek visszavonult Tajvanra;
Tito pedig angolszász fegyverekkel és dollármilliókkal lehetett sikeres partizánvezér.
Ezt a veszélyt tűzzel-vérrel el kellett hárítani. A szovjet katonai intervenció vérbeli agresszió volt, háborús bűncselekményekkel; a csaknem 9 ezer milliárd forint értékű anyagi kárért a mai napig nem fizettek kártérítést, jóvátételt, s a nyilvános bocsánatkérés is megkésett és ellentmondásos.
Szétlőtt házak Budapesten
Az alábbiakban 1956. november 4. történelmi eseményeit idézzük fel úgy, ahogy az azokról szóló híradások a szabad magyar rádiók (Budapest, Győr, Pécs, Szombathely, Nyíregyháza, Miskolc, Szolnok, Dunapentele, Vác-környéke) adásainak utolsó 24 órájában hitelesen elhangzottak. Köszönöm dr. Révész Béla egyetemi docens segítségét.
Dr. Ilkei Csaba
tudományos kutató
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum