| Hírek : 1956 - Magyarország és az ENSZ - A végzetes 58 óra, I-V. rész |
1956 - Magyarország és az ENSZ - A végzetes 58 óra, I-V. rész
2010.10.30. 23:05
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ötvennegyedik évfordulója alkalmából az MVSZ sajtószolgálata közzéteszi Gordon Gaskill 1958-ban megjelent tudósítását arról, hogy mi történt New Yorkban, az ENSZ székházában 1956. november 1-4. között, miközben egy ország hiába várta lélegzetvisszafojtva a Nyugat és a nagyvilág segítségét. Az írás magyarul a Magyarságtudományi tanulmányok c. kötetben jelent meg, a magyarok Világszövetsége égisze alatt. Kiadó a HUN-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely. A kötet megrendelhető itt: http://mvsz.wordpress.com/vasarlas/ Gordon Gaskill: Egy kudarc menetrendje - Magyarország és az Egyesült Nemzetek
I. rész
1956. november 1-jén 10:26-kor, a New York városában levő ENSZ épületének huszadik emeletén a távíró váratlanul egy olyan üzenet közvetítésével kezdett zakatolni, melynek nincsen párja az ENSZ történetében.
Egy magát meg nem határozó hívó ezt kérdezte:
– Egyesült Nemzetek, New York... Ott vannak?
Az ENSZ gépkezelője válaszolt:– Igen, még itt vagyunk.
Az ismeretlen állomás igazolta magát:– Itt Diplomag Budapest.
Az ENSZ gépkezelője, nem ismerve fel a Diplomag jelzést, a jelzéstárhoz fordult segítségért, s megtudta, hogy a szó a Magyar Külügyminisztériumot jelenti. Ebben a pillanatban a távoli Magyarországon történteket oly sok zavar és titokzatosság takarta, hogy ez a hívás akár a Marsról is érkezhetett volna.
Ilyen hívás soha nem érkezett azelőtt az ENSZ-hez, s azóta sem. Átlagos körülmények között a tagállamok az üzeneteiket a saját ENSZ-hez kirendelt futáraikkal küldik, akik a főtitkárhoz továbbítják ezeket. Ebben az órában viszont Nagy Imre magyarországi kormányának nem voltak megbízható küldöttei. Tehát ezen a napon, s csakis ezen a napon az ENSZ épülete közvetlen összeköttetésben állt Budapesttel egy telex kapcsán, mely Budapest és Bécs között hálózatos vonallal működött, s innen New Yorkig hálózat nélkül. Bármit is gépelt a névtelen gépkezelő a teleprinter BP 679 száma alatt Budapesten, azonnal megérkezett a MNY 0544 számú teleprinteren az ENSZ-hez.
A budapesti hívás olyan szokatlan volt, hogy az ENSZ gépkezelői a gép köré gyülekezve kíváncsian nézték, hogy mit fog nyomtatni. Budapest bizalmatlannak és habozónak tűnt, mintha teljesen biztos akart volna lenni abban, hogy az ENSZ-szel áll összeköttetésben, és nem egy más készülékkel, talán éppen Moszkvában. Budapest kilenc különböző időben kérte az ENSZ-et, hogy igazolja magát, az ENSZ kilencszer türelmesen eleget tett a kérésnek! Budapest ezen felbátorodva egy hamarosan küldendő üzenetről beszélt. New York várt, a gép zúgott, az összeköttetés Budapesttel állandó maradt, de üzenet nem jött. Csak műszaki beszéd foszlányait adta tovább a gép. 10:42-kor Budapest a következőket gépelte:
– Az ENSZ titkárságának: Ha el vannak foglalva, néhány perc múlva ismét jelentkezem. Üzenetünk készen lesz. Rendben? Kérjük, válaszoljon!
Az ENSZ, aki eddig nem jelezte, hogy el lenne foglalva, így válaszolt:
– Nem vagyunk elfoglalva, várunk, ha akarja.
Visszatekintve, az első négy szónak jóslat jellege van. Budapest 11:14-kor megszakította az összeköttetést. Semmi tényleges üzenetet nem küldtek. Az ENSZ gépkezelői egy darabig pletykáltak a különös beszélgetésről, de senkinek sem jutott eszébe a főtitkár hivatalát értesíteni azzal kapcsolatban, hogy a Magyar Külügyminisztérium egy üzenetküldés előtt állt, amely jelen körülmények között igen fontos lehet. Az összeköttetés 48 percig állt fenn.
Budapesten ez alatt a 48 perc alatt Nagy Imre miniszterelnök pályafutása legsúlyosabb és legnagyobb horderejű kabineti ülését tartotta. Kétségtelenül ő rendelte el, hogy a teleprinter ENSZ-hez vezető vonalát kössék be és tartsák készenlétben ezalatt, szükségintézkedések miatt. A 48 perc utolsó 10 percében visszavonhatatlanul elvetette a kockát. Ez az ülés volt az egész reggelen át tartó lázas tevékenység tetőpontja – félelemteljes és baljóslatú.
New York-i idő szerint körülbelül 6 órakor (Budapesten délben) Nagy tiltakozott Andropovnál, a szovjet követnél „új orosz csapatok Magyarországba jövetele” ellen. Andropov békülékeny volt, azt mondta, hogy az orosz csapatok csak segédcsapatokként érkeznek, hogy leváltsák a távozó, eddig harcoló csapatokat, s hogy megvédjék a Magyarországon levő orosz polgárokat. Nagy nyíltan megmondta, hogy ezt nem tartja elegendő válasznak. Mondta, ha az orosz csapatok benyomulásának nem vetnek véget azonnal, az ENSZ-hez fordul segítségért. Andropov megígérte, hogy több katona nem érkezik.
New York-i idő szerint 8 órakor (Budapesten 14 órakor) Nagy ismét telefonált Andropovnak, s méltatlankodva mondta, hogy a csapatok bevonulása nem maradt abba, sőt, ellenkezőleg, folyamatosan új orosz katonák özönlöttek be az utolsó három órában. Emiatt, mondta, Magyarország ezennel kilép a Varsói Szerződésből. Andropov továbbra is békülékeny maradt, de óva intette Nagyot az ilyen meggondolatlan cselekedettől.
(New York-i idő szerint) 10 órakor (Budapesten 16 órakor) Nagy összehívta a kabinet különleges és történelmi ülését. Értesítette a minisztereit azon elhatározásáról, hogy kilép a Varsói Szerződésből. A miniszterek szavazatukkal egyöntetűen mögötte álltak, és egy, a Magyarország semlegességével kapcsolatos nyilatkozatot írtak, továbbá támogatták Nagy Imrének az ENSZ-hez írt folyamodványát. Azután javasolták, hogy magát a szovjet követet, Andropovot idézzék maguk elé, hogy saját füleivel hallja, mit határoztak.
11 órakor, míg a teleprinter-összeköttetést létrehozták New Yorkkal, ami akkor még nem működött, Andropov megérkezett a magyar kabinethez. Nagy méltóságteljesen felolvasta a szöveget, teljes tudatában a saját és kabinetje tettének hatalmas jelentőségével. Andropov közömbös, de még mindig békülékeny maradt. Többször is biztosította Nagyot, hogy az összes orosz csapatot rövidesen visszavonják Oroszországba, s könyörgött, hogy Nagy vonja vissza tervezett, az ENSZ-hez írott kérvényét. Nagy azt mondta, hogy mindenképpen elküldi New Yorkba (a vonal akkor már létrejött és a kapcsolat készen állt), de visszavonja akkor, de csak akkor, amikor a szovjet csapatok valóban elhagyták Magyarországot.
Mindezek közepette egy miniszter sem látszott olyan lelkesnek és eltökéltnek, mint Kádár János, Nagy közeli és megbízható munkatársa. Mélyen meghatva, könnyekkel a szemében, Kádár a szovjet követhez fordulva ezt mondta: „Tudom, hogy politikai jövőm most elég homályos, de mint magyar, kimennék az utcára, és puszta kézzel küzdenék tankjaitok ellen.”
Mindeddig a nagy elhatározások már megtörténtek, de még nem hozták őket nyilvánosságra. Nagy minden diplomáciai főnököt értesített Budapesten következő lépéseiről, de ez még mindig titok volt a hivatalos közegeknél. 12:15 perckor tette meg az utolsó, visszafordíthatatlan lépést. A budapesti rádió nyilvános adásában értesítette az egész világot határozatáról. Nagy most már felégette az Oroszország felé vezető hidat, s elindult az ismeretlenbe. A továbbiakra engedélyt adott azzal, hogy a magyar kérelmeket az ENSZ-hez küldte.
Alig, hogy ez az adás befejeződött, az ENSZ teleprinterje majdnem ugyanabban a pillanatban működésbe lépett – 12:21-kor:
– Itt Budapest, készen áll, kérem?
Az ENSZ ismét kétszer igazolta magát. Ekkor Nagy Imrének az ENSZ-hez küldött segítségkérése fürgén, kiváló angolsággal, habozás és majdnem minden gépelési hiba nélkül érkezett meg. Dag Hammerskjöldhöz, az ENSZ főtitkárának volt címezve, és a következőket tartalmazta:
– A Magyar Köztársaság kormányához megbízható hírek érkeztek, misze rint szovjet egységek érkeznek Magyarországra. (A miniszterelnök) magához hívatta M. Andropov szovjet nagykövetet, és leghatározottabb tiltakozá sá nak adott hangot a szovjet csapatok Magyarországra történő bevonulása miatt. Követelte ezen szovjet csapatok sürgős és azonnali visszavonását.
Felvilágosította a szovjet követet, hogy a magyar kormány azonnali hatállyal felmondja a Varsói Szerződést és ugyanakkor kijelenti Magyarország semlegességét, s az ENSZ-hez fordul, a négy nagyhatalom segítségét kér ve országuk semlegességének megőrzésébe.
Ezért kérem Őkegyelmességét, hogy azonnal tűzze az ENSZ nagygyűlésé nek következő napirendjére Magyarország semlegességének kérdését és e semlegesség négy nagyhatalom általi védelmét.
Aláírás: „Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Elnöke, a külügyek felhatalmazott minisztere.”
A végén Budapest megkérdezte:
– Megkaptad, kérlek?
New York válasza:
– Rendben megkaptuk, nagyon szépen köszönjük –, és legépelte a hivatalos elismervényt pontosan a keleti standard idő szerinti 12:27-kor az Egyesült Nemzetek, New York.
II. rész
1956. november 1., csütörtök, 12:27 (New York-i idő szerint)
Ebben a pillanatban Magyarország segítségkérése törvényesen és hivatalosan az ENSZ kezébe érkezett. E pillanatban egy óra elkezdett ketyegni, melyet úgyszólván senki sem hallott meg. Még 58 órán át ketyeg, s utána ütni fog – az erőszakos orosz ellentámadással, mely elsöpri a Nagy Imre-kormányt, és vérbefullasztja a forradalmat.
Senki sem tudhatta az ENSZ-nél azon a csütörtök délután (s Nagy maga sem Budapesten), hogy csak 58 óra áll majd rendelkezésükre. Ez csupán a múltba való visszatekintéssel já ró tisztánlátás. De csak ezek az órák léteztek, s néhány ENSZ-megbízott, midőn most nyug talan szívvel visszatekint, a kegyelem egy túlontúl rövid időszakát észleli, mely idő alatt – ha az ENSZ heves erővel és elhatározással cselekedett volna – lehetett volna tenni valamit Magyarország megmentésére. Ez talán túlzott derűlátás, de a tanulsága miatt érdemes fel bon colni ezt az 58 órát, hogy megtanuljuk belőle, mint siklottak ki felhasználatlanul ezek az órák az ENSZ ujjai közül. Ez a kudarc menetrendje, ugyanakkor lecke is a jövő válságai hoz.
Nagy Imre 12:27 órai üzenete tökéletesen megváltoztatta az ENSZ jogi helyzetét Magyarországgal szemben.
Öt nappal korábban Magyarország még egy egészen más álláspontot képviselt az ENSZ-ben. Nem teljesen tiszta, hogy ezen a napon – október 28-án – Nagy Imre még mindig a kommunista rendőrök irányítása alatt állt-e akarata ellenére, vagy gondolataiban még nem fogalmazódott meg az ENSZ beavatkozásának kívánsága. Október 28-án még körbe volt véve a hírhedt AVO biztonsági rendőreivel, október 29-én jelent meg először nélkülük, végre szabad személyként.
[1]Bárhogy is vesszük, október 28-án Dr. Kós Péter (a valóságban Leó Konduktorov nevű szovjet állampolgár), aki Magyarország állandó ENSZ-megbízottja volt, s a Nagy-kormány nevében beszélt, hivatalosan elmondta a Biztonsági Tanácsnak, hogy a magyarországi események csupán belügyek, s az ENSZ számára nem jelentenek jogilag gondot. Ezen álláspontot (amit Nagy visszavonhatott volna a következő napon, de nem tette) később a Kádár-kormány újra megerősítette, ezáltal megállítva az ENSZ minden cselekedetét, még az ENSZ-megfigyelők belépését is. De az október 28. óta eltelt öt nap alatt a magyarországi események csodálatosan megváltoztak, és velük együtt Nagy Imre is. Most álláspontja tökéletesen megfordult. Mint Magyarország hivatalos kormánya, most nemcsak hogy megengedte az ENSZ beavatkozását, de szó szerint ezért könyörgött. Ez alatt az 58 óra alatt szívesen látták volna az ENSZ-megfigyelőket, talán még az ENSZ hadseregét is, ha ezek elérhetők lettek volna. Ezen 58 óra nagy részében – de sem előtte, sem azóta – Magyarország teljesen nyitott volt a Nyugat irányába, ausztriai határai hívogatón megnyíltak.
Ez alatt az értékes 58 óra alatt az ENSZ nem csinált semmit Magyarország ügyében. Még egyetlen egy határozatot sem hozott.
Ez alatt az 58 óra alatt a közgyűlés, mely önmagában is rendelkezik cselekvési hatalommal ilyen ügyekben, négy ülést tartott – mind Szuezzel kapcsolatban –, és soha nem mérlegelte a magyarországi kérdést.
Ez alatt az 58 óra alatt a Biztonsági Tanács, amely minden esetre tétlenségre volt kárhoztatva a biztos szovjet vétó miatt, háromszor találkozott Magyarország ügyében. De még egy határozatot sem helyeztek elébük addig, amíg ebből az 58 órából 50 már el nem telt, s a határozatra nem történt szavazás egészen addig, amíg Magyarországon már ütött az óra.
Az igazság kedvéért szükséges felidéznünk az ENSZ-küldöttek hangulatát, s az egész világét is attól a pillanattól kezdve, mikor a magyar segítségkérés megérkezett. Talán – a Titanic hívása kivételével – soha nem érkezett szerencsétlenebb órában S.O.S. Azon a csütörtök délután, az ENSZ történelme legnagyobb vizsgája előtt állt – Szuez miatt. Csak egy nappal azelőtt, hogy a két nagyhatalom, Anglia és Franciaország, mindketten az Egyesült Államok állhatatos szövetségesei, fegyveres háborút nem indított Egyiptom ellen, amely Szovjet-Oroszország védencének számított.
Csak négy órával azután, hogy Nagy kérése megérkezett, a közgyűlésnek találkoznia kel lett egy fontos és rendkívüli ülésen – Szuezzel kapcsolatban. A harmadik világháború lehetségesnek, sőt, valószínűnek látszott, s az ENSZ folyosóira rossz előérzetű, majdnem kibírhatatlan feszültség telepedett. Amíg Szuez négy szirénás riadót küldött, Magyarország hírei talán csak egy szirénás riadót jelentettek.
Ez érthető. A magyarországi hírek napokon át gyérek és zavarosak voltak, de a Nyugat számára hihetetlenül jónak látszottak. Úgy látszik, a forradalom sikeres volt. A harcok megálltak. Oroszország megígérte, hogy csapatait visszavonja Budapestről, és valóban azt is cselekedte. Az oroszok beleegyeztek, hogy egyezségeket eszközölnek valamennyi csapatuk Magyarországról való visszavonásával kapcsolatban. Nagy szabad választásokat ígért, s megnyitotta kormányát a nem kommunisták előtt. És, ha mindez túl jónak látszott ahhoz, hogy igaz legyen, a tény tény maradt: Oroszország visszakozott vagy egy héttel ezelőtt Lengyelországban; talán ugyanezt cselekszi majd Magyarországon is.
Ha visszatekintve ez naivnak is látszik, hasznos emlékezni arra, hogy abban az órában a legtöbb magyar sem volt kevésbé reményteli és bizakodó. E sorok írója, aki amerikai tudósító volt, aznap érkezett Budapestre, és a dolgok olyan reményteljesnek látszottak, hogy egy lakásbérleten gondolkodott.
Az ENSZ teleprinter hivatala felismerte, hogy Nagy üzenete különleges jelentőségű, ezért különfutárral küldték a főtitkár hivatalába. Délután 12:35-kor érkezett meg, s apró vagy semmilyen izgalmat sem keltett. Hammerskjöld úr hivatala is minden erejét Szuez felé irányította. Továbbá ebédidő volt. Nemcsak a főtitkár hivatala nem tett semmilyen kijelentést az üzenettel kapcsolatban, de nemsokára le is tagadta, hogy az valaha megérkezett volna.
Az újságok hírvivői, miután figyelemmel kísérték Nagy Európa felé küldött rádióüzenetét, észrevették, hogy azt mondta, hogy az ENSZ-hez fordul segítségért; most elmentek megbizonyosodni arról, hogy ilyen kérelem valóban érkezett-e New Yorkba. Megérkezett, de a zűrzavarban és figyelmetlenségből a főtitkár hivatala azt mondta, hogy nem érkezett meg. Az európai hírek annyira hitelesek voltak, hogy az ENSZ sajtófőnöke végül is személyesen elment a főtitkár hivatalába, s némi kutatás után megtalálta az üzenetet. Egy hirtelen összehívott konferenciára beidézte az ENSZ hírvivőit és felolvasta a szöveget – délután két órakor.
Ebben a pillanatban Magyarországon a budapesti rádió Mozart Requiemjét kezdte játszani a forradalom vértanúinak tiszteletére. Éjszaka volt, Mindenszentek napjának előestéje, és városszerte az elsötétített város ablakaiban százezer számra égtek a gyertyák, magyar halottakat gyászolva. A város bizonytalanul érezte magát. A Nagy Imre rádióközleményekor beállt lelkesedést lassan tompítani kezdték a vészterhes híresztelések. Ezek jogosak voltak. A sötétben orosz tankok indultak el, hogy körbevegyék a város három repülőterét. Kelet-Magyarországról orosz páncélosok váratlanul nyugat felé, Debrecenből Szolnok felé indultak.
III. rész
New York-i idő szerint délután 2:30-kor Nagy kérvényét másolat formájában juttatták el minden ENSZ-képviselőhöz, de az nem viselte magán a sürgősség jegyeit, így dobozaikban elkeveredett a számtalan egyéb jegyzettel. A legtöbb küldött tulajdonképpen nem is látta egészen e nap késő délutánjáig, és sokan csak aznap késő este.
Az ENSZ épületében nem mindenkit bűvölt meg Szuez annyira, hogy Magyarországot háttérbe szorítsa. Ahogy a délután közeledett, egy különös és teljesen fesztelen csoport keletkezett, melyet egyik tagjuk Cassandra Klubnak1 nevezett. Az ENSZ titkárságának néhány tagja tartozott soraikba, akik egy s más okból kifolyólag különös érdeklődést mutattak Kelet-Európa iránt. Közéjük tartoztak az amerikai magyarok, s néhány vezető magyar száműzött is. Ugyancsak magába foglalta az ENSZ-küldöttek kisebbségét, különösen a katolikus országokból.
Különösen tevékeny a kubai Dr. Emilio Nunez-Portuondo volt, aki fáradhatatlanul beszélt már öt éven át Kelet-Európa szovjet elnyomásáról. Mihelyt meghallotta Nagy kérvényét, azonnal elkezdte felkarolni Magyarország ügyét, mely 11.000 gratulációt eredménye zett neki, levél vagy távirat alakjában. Elkezdte a küldöttek zömét összeszedni3, és szenvedélyesen meggyőzni arról, hogy a magyarországi hívás sürgős és kétségbeesett, s hogy az ENSZ-nek még aznap este cselekednie kell.
Eredménytelen maradt. Ismét és ismét azt mondták a Cassandra Klub tagjainak, hogy „csak csapatmozgások zajlanak Magyarországon, de a valóságos lövöldözés Egyiptomban van. Helyezzük először Szuezt nyugvópontra, s azután következik Magyarország tárgyalása.” Ez különösen fennállt az igen erős afro–ázsiai–arab tömbnél, amely szavazás esetén a hatalom egyensúlyát képezi a közgyűlésen. Az AAA nagy jajgatással fordult az angolok és franciák felé, és minden mást elterelő mozdulatnak tekintettek.
Délután négy órakor, míg Nunez-Portuondo New Yorkban könyörgött, Kádár János beszélt a budapesti rádión, „dicső felkelésünket” dicsérve. De rögtön a rádióadás után, kerülő úton elment az orosz követséghez, ahol hosszú megbeszéléseket folytatott. Kétségtelenül ezen a ponton határozta el, hogy elhagyja Nagy Imrét – „elragadta a félelem”, amint azt Nagy később mondta. De Kádár saját elhatározását titokban tartotta; Nagy semmit sem gyanított, s a végsőkig megbízott Kádárban.
A sötétben 160 orosz tank vonult be, és a páncélosok körbevették Budapest mindhárom repülőterét. Több szovjet páncélos vonult megszakítás nélkül a várostól keletre, délre és nyugatra, egyik utat a másik után zárva le.
New Yorkban Nunez-Portuondo és támogatói nem mentek semmire, s a közgyűlés ülést tervezett – Szuez kérdésében – kevesebb, mint egy órán belül. Mind jobban és jobban belebonyolódtak a hosszadalmas jogi vitákba a parlamentáris ügyvitel tárgyában. Némely küldött azt vitatta, hogy miután e délutáni ülést azért hívták össze, hogy Szuezról tárgyaljanak, törvényesen nem beszélhetnek meg semmi mást. Nunez-Portuondo ezt tagadta. Figyelmeztetett mindenkit, hogy ez volna az első különleges gyűlés, amit valaha tartottak a „béke érdekében való egyesülés” nevében, amely ügyvitelt a koreai időkben alkották, melynek addig semmi előképe nem volt. „Ma mi alkotjuk a magunk irányadó esetét” – mondta. „Alkossunk jó irányokat.” Ragaszkodott ahhoz, hogy miután a közgyűlés már ülésezik, saját tárgyköreinek ura és egy kétharmados szavazással olyan tárgyat hozhat fel, amilyen neki tetszik.
Mások vitatták, hogy miután a Biztonsági Tanácsot még mindig a magyar ügyek „kötik le”, a közgyűlés nem tudja törvényesen megbeszélni. Nunez-Portuondo (akinek Kubája éppen a tizenegy tanácstag egyike) felhozta, hogy a Biztonsági Tanácsnak gyorsan kell cselekednie, még ma este adjon be egy határozatot, utána megkapja a várt szovjet vétót, s ezután irányítják át a kérdést a közgyűléshez.
Lábjegyzetek:
1. A Wikipédia szerint „A Cassandra nevet széles körben használják. Bár a modern használatban a »Cassand ra« név olyan valakit jelent, akinek jóslatát kételkedve fogadják.” – S. B.
2. A szövegben a „buttonholing” angol kifejezés áll, ami azt jelenti, hogy valaki olyan bőbeszédűen és hevesen ma gyaráz valamit, hogy a hallgató kabátját is megragadja, hogy figyelmét még jobban a mondottakra irányítsa.
IV. rész:
A harmadik tiltakozásnak nagy súlya volt számos küldött, s magának a titkárságnak a sze mében is – a sors iróniájaként volt azonban egy ellentmondás, amelynek soha nem kellett vol na megszületnie, és ami csak a titkárság hibájából következett. Ez a vita arról szólt, vajon Nagy úgy értette-e, amikor azt mondta: „a következő közgyűlésen”, hogy az a rendes ülés, mely nem gyűlt volna össze november 12-ig, illetve ennek a délutánnak a különleges ülé sét értette alatta. A tiltakozók azon elmélkedtek, hogy miután a mai külön ülés nem volt összehívva csak az előző este, Nagy a távoli Magyarországból talán nem is tudta, hogy meg lesz tartva.
Ebben nagyot tévedtek, de Nuñez-Portuondo és hívei nem tudták ezt bizonyítani. Csak azt tudták vitatni, hogy az orosz csapatok Magyarországra özönlésével Nagy biztosan nem akarta hátráltatni a dolgot még tizenegy napon át. Azt is vitatták (helyesen), hogy minden magyarországi rádióvevő, amely külföldi állomásokat tudott fogni, be lesz kapcsolva, hogy lássák, mit csinál a Nyugat, különösen az ENSZ, s hogy Nagynak valószínűleg az amerikai közönséggel egy időben tudomása volt a különleges ülés összehívásáról.
A vitát könnyen megoldhatta volna, ha a titkárság megkérdezi Nagyot, mire gondolt, de ez nem történt meg. A Magyarországgal való összeköttetés szabad volt és nyitva állt egész délután és az este nagy részében. A főtitkár ennek ellenére még ahhoz sem jutott hozzá, hogy tudomásul vegye Nagy üzenetét, egészen másnap hajnali 1:05 percig – tizenkét órával később –, s erre az időre a vonal már lezárult, s az üzenet elismervényét Genfbe kellett küldeni, amit valahogy Budapestre fognak majd juttatni.
A Nagy szándékaival kapcsolatos vitát azonnal nyugvópontra helyezhették volna, ha a titkárság nem nézte volna el egy okirat értelmét, mely már jó néhány órája az irodáiban volt. Ugyanaznap délután 12:45-kor, csak 18 perccel azután, hogy Nagy Imre hivatalos kérelme beérkezett, ugyanaz a teleprinter újraéledt – ez volt az utolsó közvetlen kapcsolat Budapest tel. Egy mondatos üzenetet hozott, ismét Hammerskjöld úrhoz címezve, Nagy saját aláírásával:
„Engem ért a megtiszteltetés, hogy értesítsem arról, hogy Szabó János úr, az állandó küldöttség első titkára fogja a Magyar Népköztársaságot képvi selni az ENSZ közgyűlése külön ülésén, mely 1956. november 1-én ül össze New Yorkban.”
Ez kristálytiszta üzenet volt, s örökre elhatározta volna a dolgot. De ennek az üzenetneka jelentőségét tökéletesen figyelmen kívül hagyták a titkárságon; úgy tekintették, hogy tisztán adminisztratív ügy, és nem köröztették a küldöttek között. Több, mint 24 órával később a főtitkárhelyettes még mindig nem tudott róla, és biztosította a Biztonsági Tanácsot arról, hogy ilyen üzenet nem érkezett. Gyorsan helyesbítették ezen állítását.
Mindezek felett egy kisebbségi harc indult, hogy cselekedjenek Magyarország ügyében – még ugyanezen éjjel, ha ez lehetséges, az ügy még le is lassult és kudarcba fulladt, mivel az Egyesült Államok nem támogatta. Ahogy egy küldött mondta: „Az Egyesült Államok elhatározta, hogy nem vonul hadba Magyarország miatt, s ezért elhatározta, hogy egyáltalán semmit sem tesz.” Az okmányok nagy vonalakban igazolják ezt az epés ítéletet, amit természetesen igen hevesen vitatnak az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumában. De ebben az 58 órás időszakban, majdnem kivétel nélkül, amikor létezett választási lehetőség az azonnali cselekvés vagy a halogatás között, az Egyesült Államok mindig a halogatás mellett döntött.
Ugyanazon a napon, körülbelül du. 3:30-kor a Cassandra Klub egy tagja, aki a híreket megszakítás nélkül figyelte, összegyűjtötte a Magyarországról szóló valamennyi legújabb hírt, mindinkább vészjóslónak találta őket, s végül is az egész kartotékot egy, az amerikai delegációba tartozó barátjához vitte. „A dolgok rosszabbak Magyarországon” – mondta. „Mit fog Amerika tenni?” Miután az amerikai elolvasta a legújabb közvetítéseket, beismerte, hogy a dolgok rosszul néznek ki, és azt mondta, hogy egyeztetni fog Washingtonnal. Körülbelül délután négy órakor jött vissza, és ezt mondta: „A szakosztály azt mondja, hogy ezeket a hí reket nem erősítették meg az embereik Budapesten. Úgy gondolják, hogy a hírek talán egy kicsit túlzóak.”
Ugyanebben az órában – 22 órakor Budapesten – az Amerikai Követség öt óra hosszat zárva volt, mintha ez már közönséges munkanap lenne. Az ügyeletesek munkájuk mellett maradtak, de elég szeszélyesen kapcsolatban is maradtak Washingtonnal. Még a közönsé ges munkanapok alatt is, bár Budapesten most békeállapot volt, az Amerikai Követség – egyedül a nyugati nagykövetségek és követségek között – különleges óvintézkedéseket foganatosított, hogy elhatárolja magát a magyar közönségtől. Míg a többi nyugati követség tárva-nyitva hagyta ajtait mindenki előtt, akik be akartak jönni, az amerikai kapuk zárva voltak egész nap. Idegesség lebegett a levegőben kint és bent, és ez rejtélyes volt a magyarok számára, akik elsősorban mind az amerikai követség felé fordultak. A követségnek nem volt megbízott vezetője, a legmagasabb rangú tisztje N. Spencer Barnes, az ügyvivő volt. Az új nagykövet, Edward T. Wailes New Yorkból ide repült, s most Európán átsietve, kétségbeesetten igyekezett állomáshelyét elérni. Előző júliusban nevezték ki magyarországi követté (miközben Dél-Afrikában szolgált követként), de ma reggel azt mondta a New York Times-nak, mielőtt elutazott Manhattanből, hogy nem volt még ideje az új magyarországi megbízatásáról tájékozódni.
New Yorkban, a türelmetlen Cassandra nem volt elragadtatva attól, hogy a budapesti hí reket amerikai részről nem erősítették meg. Új, s mind ijesztőbb hírei voltak Budapestről, s meggyőzte amerikai barátját, hogy valamit cselekedni kellene. Az amerikai tárgyalt pár munkatársával az amerikai delegációban, s ezek elhatározták, hogy biztosítják, hogy John Foster Dulles is tudjon a legutóbbi fejleményekről, még akkor is, ha a magyarországi követség nem is erősítette meg ezeket. Az idő rövid volt. Néhány perc múlva a Szuezzel kapcsolatos rendkívüli ülés elkezdődik, s ezt Dullesnak magának kellett volna bevezetnie később, az este folyamán. Most egy New York felé tartó repülőgépen ült. A külügyminisztériumnak viszont volt gyakorlata repülőgépen is felhívni a külügyminisztert, s a legutóbbi híreket továbbították neki a repülőgépre. Elolvasta őket, amint a gép New Yorkhoz közeledett.
Délután öt órakor a közgyűlés elkezdte soronkívüli ülését, hogy megtárgyalja a szuezi bűnöket.
Ugyanebben az órában Budapesten az orosz követség beismerte, hogy a szovjet tankok körülvették a repülőtereket, de azzal magyarázták, hogy kizárólag azért, hogy az orosz személyzet kiürítését biztosítsák. A követség nem említette, hogy a környező utak is el voltak vágva. Ekkor már csak egyetlen nagyobb út állt nyitva Bécs felé.
V. rész:
A közgyűlés szuezi vitája hosszú és keserű volt. Csupán egyszer említették meg a Magyarország nevet ezen az ülésen, az angol küldött könnyed megjegyzésében: „Nem tudom összehasonlítani [cselekedeteinket Szuezzel kapcsolatban] a Szovjetúnió fegyveres tetteivel, amely Magyarország feletti uralmát állandósítani akarja.”
John Foster Dulles körülbelül este 7-kor szólalt fel, és a következőket mondta: „Kétlem, hogy bármely képviselő valaha is ilyen nehéz szívvel beszélt volna erről az emelvényről, mint amilyennel én állok itt ma este.” De ennek semmi köze nem volt Magyarországhoz, amit meg sem említett. Ez a nehéz szív annak a következménye – mondta –, hogy Amerika szükségesnek érezte a barátai: Anglia, Franciaország és Izrael elleni a szavazást Szuezzel kapcsolatban. Mikor Dulles befejezte – este 7:40-kor – a közgyűlés berekesztette gyűlését. A második ülés szak később találkozott.
Amíg Dulles New Yorkban beszélt, egy nagy szovjet páncélos erő gurult nyugat felé, Kisvárdára. Egy másik erős tankcsoport Gyöngyös vidékén jelent meg, 80 kilométerrel északnyugatra Budapesttől, s már el is kezdte beásni magát.
Egy Vitetti nevű olasz ember szemében elképzelhetetlennek látszott, hogy ez az éjszaka elmúlhat legalább a segítség jelzése nélkül. Hamarosan felfedezte, mint ahogy Nuñez-Por tuon do is felfedezte, hogy minden ezirányú mozdulat végeérhetetlen parlamentáris vitát eredményezne a közgyűlésben. „És ez” – mondta egy másik küldött – „az ENSZ-et még szégyenletesebbnek mutatná be ebben az órában.” Vitetti ugyancsak belátta, hogy minden olyan kísérletet, ami Magyarország kérdését Szuez előtt vinné szavazásra, az afro–ázsiai–arab csoport „elterelés” felkiáltással bélyegezne meg. Ezért kb. este 10 órakor megállapodott az egyedül lehetséges eljárásban. Várni fog addig, amíg a szuezi szavazatok megtörténnek, s akkor napirenden szólásra emelkedik, hogy Magyarország ügyének sürgősségét megemlítse. Ezt az eljárást, amely a legjobb esetben is nagyon gyenge, Amerika is jóváhagyta. De tényleges amerikai támogatásra, hogy még az éjjel tegyenek valamit, nem számíthatott. Üres gesztus volt, ahogy ezt előre tudni lehetett; egy olyan módszer, amely Magyarország nevét jegyzékbe veszi, annak bizonyítékaként, hogy kérése fölött nem tekintettek el.
Éjjel 9:50-kor a közgyűlés megnyitotta az este második ülését is, és Szuez nagy vitája tovább folytatódott. A Cassandra Klub nagyon kis figyelmet szentelt ennek. Tagjai vadásztak a harmadik és negyedik emeleti újságügynökségek teleprinterjei után, s minden apró magyarországi hírt összegyűjtöttek. Az egyik Cassandra a Reuter hírügynökség gépeit figyelte azzal a hittel, hátha azok valamiképpen gyorsabb, részletesebb hírek. Ahogy az éjfél közeledett, szorongva kérdezte, hogy a vonalakat nyitva tartják-e, s biztosították, hogy azok nyitva maradnak. Hajnali 1:25-kor egy tudósítás érkezett, amit már félelemmel várt: egy hosszú, részleteiben félelem gerjesztő beszámoló az orosz csapatok magyarországi mozdulataival kapcsolatban. Egy elkeseredett magyar szavait idézte: „Egy második Korea leszünk?”
E hírről kapott másolatokból egyet elküldött a főtitkár hivatalába, másokat különböző delegációkhoz – különösen az amerikaihoz. John Foster Dulles maga is olvasta, mialatt a szuezi vita tovább zakatolt. Magyarország neve nem került szóba a teremben egészen kb. éjjel 2:30-ig. Az indiai Lall tett egy múló említést „holmi nehézségekről Magyarországon”.
Minden bizonnyal voltak nehézségek Magyarországon. Majdnem ugyanabban a pillanatban, amikor Lall beszélt, két hosszú páncélvonat-csoport gördült ki lassan Oroszországból Magyarországra a záhonyi határállomásnál. A magyarok látták a határon túl várakozó, nagy létszámú orosz csapatokat. A páncélos vonatok elfoglalták a záhonyi állomást és állandó mozgással mind mélyebben hatoltak Magyarországra, átvéve a fő vasútvonalat Nyíregyházáig, majd tovább, Budapestig.
Az olasz Vitetti New Yorkban türelmetlenül izgult. Nem tudott addig beszélni, amíg a szuezi szavazat nem történt meg. Már nagyon későre járt az idő, s szívében tudta, hogy túl késő van ahhoz, hogy Magyarország ügyében cselekedni lehetne, még akkor sem lehet, ha a közgyűlés cselekedni akarna. A szuezi szavazatra csak hajnali 3:30-kor került sor. Az Anglia, Franciaország és Izrael elleni amerikai határozat győzedelmesen átment 64 szavazattal, 5 ellenében, 8-an tartózkodtak a szavazástól.
Vitetti felemelkedett. „Beszédre kértem jogot a sorrend kérdésében.” Nagy Imre kérésére utalt, amely – mint mondta – „csak most került hozzánk”. Aláhúzta a magyarországi események sürgősségét és így folytatta: „Remélem, hogy az ENSZ – ha szükséges, még ezen külön ülésszak alatt – mindent megtesz, ami csak lehetséges, a magyar nép kérésével kapcsolatban.” Ezután leült. Nem volt határozat, csak napirendi felszólalás. Belaunde Peruból azt mondta, hogy egyetért vele, ezután ő is leült. Ennyi történt. Ezután beszédek következtek, mind Szuezzel kapcsolatban.
Addigra már tizenöt óra elmúlt az ötvennyolcból.
(Folytatása következik) - kuruc.info
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum