Amint hivatalba lépett gróf Batthyány Lajos kormánya - az első, parlamentnek felelős kabinet a magyar történelemben - azonnal súlyos bel- és külpolitikai problémákkal kellett szembenéznie, s valamiféle kompromisszumos megoldást találnia ezekre. Közülük - a nemzetiségi kérdésen túl - a legégetőbb Ausztria államadósságának, illetve a császárnak Észak-Itáliában nyújtandó katonai segítség kérdése volt. Végül a Batthyány-kormány, illetve az 1848. július 5-én összeült első népképviseleti országgyűlés (melyben a képviselők háromnegyede egyébként a földbirtokos nemesség soraiból került ki) mindkét kérés teljesítését megtagadta. Amikor a magyar rendi országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül, a Habsburgok által 1848 előtt felvett korábbi hitelek részbeni átvállalását kérte a Batthyány-kormánytól Bécs, s már-már a két ország közötti háborús konfliktus kirobbanása fenyegetett 1848 májusában, Petőfi lírai formában így örökítette meg ennek a válságos időszaknak a történetét Mit nem beszél az a német című versében:

Ami a bécsi kormányzat részéről rendkívüli arcátlanság volt, az az tény, hogy gróf Latour - az októberi, második bécsi forradalom idején majd lámpavasra kerülő - osztrák hadügyminiszter a magyarok ellen fegyverkező Jellasics horvát bánnak 100 ezer forintot küldött a horvát hadikincstár feltöltésére, ezt követően pedig magyar kollégáitól kérte a pénzösszeg visszatérítését. Vagyis a birodalmi elvárás 1848-ban is az volt, ami mamagunk finanszírozzuk saját elpusztításunkat. Azonban az akkori pénzügyminiszter, Kossuth Lajos - fikarcnyit sem "birodalom-kompatibilis" - méltó válasza az volt, miszerint ő maga nem érdemelné meg, hogy szívja a levegőt, sőt, méltó lenne arra, hogy saját nemzete szembe köpje, ha az ellenségnek pénzt adna.

Ausztria 1848 tavaszán az észak-itáliai forradalmak kirobbanása után fegyveres konfliktusba keveredett az olaszokkal. (Az 1814-1815. évi bécsi kongresszus döntése alapján a Habsburg Birodalom megkapta Lombardia és Velence tartományokat). A helyzetet bonyolította, hogy nemzettestvéreinek oldalán beavatkozott a szuverén olasz állam, Piemont is a harcokba, így Ausztria immáron egy idegen állammal is hadi állapotba került. V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király katonai segédcsapatokat kért Magyarországtól az olaszok elleni háborújához. (A Habsburgok, illetve a Habsburg-Lotharingiai-ház uralkodói a 15. század közepétől - kisebb megszakításokkal - az első birodalom fennállásának végéig, 1806-ig töltötték be választás alapján a német-római császári méltóságot, ám ettől függetlenül már 1804-ben létrehozták az örökletes osztrák császári címet is, hogy presztízsben ne maradjanak el Napóleon mögött, aki ugyancsak ebben az évben népszavazással szentesítette Franciaországban az örökös császárság jogintézményét.) A magyar országgyűlés végül megtagadta az uralkodói kérés teljesítését, így nem vezényeltek magyar katonákat a szövetségesnek tekintett olasz nemzeti mozgalom vérbe fojtására. Ettől függetlenül Radetzky tábornagy Custozzánál megsemmisítette a piemonti hadsereget, majd 1848. augusztus 6-án bevonult Milánóba (id. Johann Strauss az ő tiszteletére komponálta a bécsi újévi koncertek örökzöld ráadásaként elhangzó Radetzky-indulót), s ezzel a császár külföldi hadjárata befejeződött, most már foglalkozhatott az egyetlen honi ellenséggel, a magyarokkal.

Mind az udvari, mind a vezető katonai körök, sőt, az osztrák Wessenberg-kormány is pusztán kényszer hatására kierőszakolt, Ausztriát semmire sem kötelező papírnak tekintették az 1848. évi, áprilisi törvényeket, s a felelős magyar kormány megdöntésére készülődtek. Bécsben is nagyot változott a világ a márciusi forradalom óta, amelynek hatására az udvar Innsbruckba menekült. A bécsi polgárok, akik tavasszal még a forradalmi diákságot éltették, nyáron már egyik küldöttséget menesztették a másik után a tiroli fővárosba, rimánkodva a jóságos Ferdinándnak (Ferdinand der Gütige), hogy térjen haza, ami augusztus 12-én meg is történt.

A magyar vezetést nem érték váratlanul az osztrák háborús tervek, s Jellasics hadi készülődése sem. 1848. április 26-án a Batthyány-kormány elhatározta, hogy tíz állandó nemzetőr-zászlóaljat állít fel, megteremtve ezzel a nemzeti hadsereg magját. A kormányzaton belül, illetve a képviselők között is markáns ellentétek voltak azt illetően, hogy az újoncokat a közös, birodalmi seregbe sorozzák-e be, vagy a szerveződő honvédzászlóaljakba. Végül a Ház augusztus 21-én olyan javaslatot fogadott el, miszerint az újoncok döntő többségéből új honvédzászlóaljakat alakítanak, vagyis létrehozzák az önálló nemzeti hadsereget.

A kocka el volt vetve mindkét oldalon, ennek ellenére az udvar egyfajta békekövetként Pestre küldte a magyarbarát hírében álló István nádort, azonban a közvetítési kísérletek eredménytelenek maradtak, sőt, Jellasics 1848. szeptember 11-én átkelt a Dráván, s megindította a magyar főváros elfoglalását célzó hadjáratát. Öt nappal később a nádor véglegesen elhagyta Pest-Budát, ezt követően pedig Kossuth alföldi toborzó körútjára indult. Az egy évvel korábban elkészült vasúton Ceglédre utazott. (Magyarországon 1846-ban nyílt meg az első vasútvonal Pest és Vác, majd 1847-ben a főváros és Szolnok között azon koncepció alapján, hogy előbb a két birodalmi központot, Pestet és Bécset kell összekapcsolni, illetve ezzel egyidejűleg be kell vonni az európai közlekedési hálózatba a nagy gabonatermelő, alföldi körzeteinket, hogy ezáltal legfőbb exportcikkünket értékesíteni tudjuk a világpiacon). Itt mondta el első nevezetes, utóbb legendássá vált beszédét, majd sorra látogatta az Alföld minden nagyobb városát. Óriási lélektani hatása volt ennek az útnak. A parasztok először pillantották meg legendás hírű felszabadítójukat. Ekkortól kezdve Kossuth a föld népének szentje, istene, mindene lett. Számos példát találunk arra, hogy a paraszti háztartásokban gyakori fali vászonkendőkön a Szentháromság-ábrázolásokon az Atyaisten alakját Kossuthról mintázták meg. A toborzó körút művészettörténeti öröksége, hogy a legtöbb Kossuth-szobor úgy ábrázolja őt, amint az alföldi parasztoknak szónokol, még a New Yorkban emelt, Manhattan szigetén látható kompozíció is.

Miközben Kossuth az Alföldet járta, V. Ferdinánd még egy utolsó kísérletet tett a háború elkerülésére: szeptember 25-én kinevezte gróf Lamberg Ferenc altábornagyot királyi biztossá és a Magyarországon állomásozó összes haderők főparancsnokává, miközben Jellasics vészesen közeledett Pest-Buda irányába. Amikor Lamberg megérkezett a fővárosba, a magyar kormányfő már nem tartózkodott ott, hanem a magyar hadseregnél, sőt, a horvátoknál is kereste Lamberget. A királyi biztos pedig Batthyányt nem találta sehol. Amikor azonban a Pestet Budával összekötő hajóhídon (a Lánchidat ekkor még nem nyitották meg a forgalom előtt) kelt át, a radikális sajtó által felheccelt tömeg felismerte, kirángatta a kocsijából, s végül meglincselte, ezt követően pedig végigvonszolta az utcákon a holttestet.

E tragikus esemény idején Jellasics hadereje és a Móga János tábornok vezette honvédség Pákozd és Sukoró között felsorakozott az ütközetre. (Aligha sejtették, hogy egy hazaáruló bűnszövetkezet cionista tettestársaival 160 évvel később ugyanitt, e fontos nemzeti emlékhelyen indít majd újabb - igaz, nem fegyveres, de annál aljasabb eszközökkel - inváziót hazánk elfoglalására. Jellasics legalább az akkori katonákra jellemző, karakteres módon és férfiasan, szemtől szembe támadott.) A horvát bán serege kétszeres létszámbeli fölényben volt, hiszen az ő 30 ezer katonájával szemben Mógának mindössze 15 ezer hadra fogható embere volt. Seregének mintegy kétharmada volt honvéd vagy nemzetőr, a többi a közös hadsereg sorozott állományából került ki. 1848. szeptember 29-én, kétórai harc után a túlerőben lévő Jellasics-féle sereg mégis megállásra kényszerült. A pákozdi győzelem pikantériája, vagy, ha úgy tetszik, érdekessége, hogy a magyar győzelmet az 5. prágai tüzérezred cseh ágyúsai vívták ki azzal, hogy jobban céloztak, mint azok a cseh ezredtársaik, akik a horvát oldalon lévő ütegeket kezelték, de a honvédek és nemzetőrök is kitettek magukért, és hősiesen harcoltak. Az új nemzeti hadsereg megmentette a fővárost és a "törvényes forradalom" által teremtett politikai rendszert is. Az ütközetet követő napon Jellasics három napi fegyverszünetet kért - és kapott is - Mógától, majd csapatait október 1-jén visszavonta Székesfehérvárra, néhány óra múlva pedig innen is eltakarodott, egyenest Bécs irányába. Olyan lélekszakadva menekült, hogy október 3-án már Győrben volt, október 8-án pedig, átlépve az osztrák-magyar határt, elhagyta hazánk területét.

Voltaképpen a Habsburg-hadsereg történetének egyetlen belső háborúja valószínűleg elkerülhető lett volna, ha a közjogi helyzetet, vagyis Ausztria és Magyarország államjogi viszonyát megnyugtatóan szabályozzák alkotmányjogilag, oly módon, mint két évtizeddel később, az 1867-es kiegyezéskor. Tudniillik 1848-ban az a politikai abszurditás állt elő, hogy mind az osztrák, mind a magyar kormánynak volt külön külügy-, hadügy-, és pénzügyminisztere. Ily módon a hadsereget illetően például senki sem tudta és látta egyértelműen, hogy mely döntések meghozatalában illetékes a magyar, s melyekében az osztrák hadügyminiszter. A pesti tárcavezető vajon rendelkezhet-e a Magyarország területén állomásozó valamennyi katonai alakulat fölött, függetlenül attól, hogy a közös, birodalmi hadseregről vagy a honvédségről van-e szó, vagy csak a Magyarországon sorozott állomány tartozik intézkedési jogkörébe, függetlenül attól, hogy egy ilyen egység a Habsburg Birodalom melyik tartományában állomásozik éppen. Voltaképpen senki sem tudta, s ebből iszonyatos káosz következett. Arról már nem is szólva, hogy ezt a zűrzavaros hadi és politikai helyzetet tovább bonyolította a nemzetiségeinkkel, elsősorban a románokkal és a szerbekkel vívott - Bécs által is szított - polgárháború. A politikailag többnyire teljesen tájékozatlan nemzetiségi parasztok és népfelkelők például úgy fogtak fegyvert, s álltak be a császár lobogói alá harcolni a magyar király ellenében, miközben azt sem tudták, hogy a két méltóságot egy és ugyanazon személy tölti be: V. Ferdinánd. Természetesen az akkori elit nem valami fajta felelőtlenségből nem rendezte a közjogi helyzetet. 1848-ban nagyon is reális történelmi esély mutatkozott a nagynémet egység létrehozására a Habsburg-dinasztia vezetésével, s ebben az esetben a Habsburg Birodalom mintegy békés úton szűnt volna meg, s az új, nagy Németország és Magyarország között csupán perszonáluniós viszony állott volna fenn a továbbiakban, vagyis a két szuverén államot csak az uralkodó személyének közössége kapcsolta volna össze. (Valami hasonló valósult meg később a Brit Nemzetközösség tagállamai között.)

A nagynémet egység azonban nem valósult meg 1848-ban (hanem majd csak az Anschluss-szal kilencven évvel később), s végül azok a politikai faktorok kerekedtek felül Bécsben, de az európai nagyhatalmi politikában is, amelyek a Habsburg Birodalom centralizált formában történő fenntartásában voltak érdekeltek, így Magyarország számára nem maradt más út és lehetőség alkotmányosan garantált önállóságának megtartásához, mint a fegyveres ellenállás. Akkori honvédeink és nemzetőreink heroikus küzdelmet folytattak az osztrák, majd az osztrák-orosz katonai túlerő ellenében, hősiesen küzdöttek Európa két nagyhatalmának egyesült seregei ellen, a hazaszeretet és önfeláldozás soha el nem múló példáját örökítve ránk, kései utódokra. Mai, katasztrofális viszonyaink között, amikor hazánknak nincsen önálló, nemzeti honvédsége és honvédelme, különösen fontos '48-as eleink emlékének őrzése.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info