- A tragikus augusztus 29. – A mohácsi kézcsók,1529 (II. rész.)

- A tragikus augusztus 29. – A mohácsi vész, 1526 (I. rész)

Korábbi tanulmányaimban már részletesen kifejtettem, hogy az 1526. augusztus 29-én vívott mohácsi ütközetnek milyen messze ható következményei lettek, hiszen a középkori Magyar Királyság integritása megszűnt annak két részre szakításával, s hazánk egy közép-európai integráció, a Habsburg Birodalom része lett, noha I. János (1526-1540) király török védnökség alatt még kísérletet tett az ország egységének helyreállítására, amelyet I. Szulejmán is támogatott, akinek a közép-európai rendezést illető külpolitikai koncepciója az volt 1540-ig, vagyis Szapolyai János haláláig, hogy a Duna-völgy semmiképpen nem kerülhet a Habsburg hatalmi érdekszférába, ehelyett ott egy török protektorátus alatt álló egységes magyar állam töltené be a két világhatalom közötti ütközőzóna szerepét a Szapolyai-dinasztia uralma alatt. (Státusza lényegében megegyezett volna a későbbi Erdélyi Fejedelemségével). Bár a török szultán 1529-ben, majd 1532-ben is nagy hadjáratot indított I. Ferdinánd (1526-1540) ellen abból a célból, hogy rábírja őt a magyar trónigényéről való lemondásra, s az egész Magyar Királyság területét visszaadta védencének, Szapolyainak, a török ármádia távozásakor a Habsburg-uralkodó újra birtokba vette az ország nyugati területeit, s végül Ferdinánd és János maga szentesítette az ország kétfelé osztottságát az 1538-ban megkötött váradi békében, azzal a kikötéssel, hogy János országrésze még fiúörökös születése esetén is a Habsburg-dinasztiára száll. Szulejmánban tehát fokozatosan érlelődött meg eredeti koncepciójának feladása, s amikor I. János 1540-ben meghalt, egy pár hetes csecsemőt hagyva örökösként maga után - akit a Szapolyai-párti urak az elhalt király végakaratának szellemében, a váradi béke megszegésével rögvest királlyá is választottak II. János (1540-1571) néven, de soha nem koronáztak meg - , be kellett látnia, hogy immáron nem csak az a veszély fenyegeti, hogy Magyarország kettéosztottsága állandósul, hanem könnyen bekövetkezhet, hogy az egész ország Habsburg-kézre jut, s így egy hatalmas közép-európai birodalom jön létre az oszmán állam északi határainál, amely mögött stabil szövetségesként ott áll V. Károly (1519-1556) császárnak, Ferdinánd testvérének uralma alatt a Német-Római Birodalom, továbbá a 16. század első számú európai nagyhatalma, az Amerika java részét is birtokló mesés gazdagságú Spanyolország.

Ferdinánd a váradi béke megszegésére hivatkozva 1540-ben hadaival ostrom alá vette Buda várát, mire válaszként a Szapolyai-párti urak, Fráter György, Török Bálint, Petrovics Péter, Werbőczy István a megelőző 15 esztendő diplomáciai-katonai tapasztalatai alapján - ti. hogy a török mindenkor katonai segítséget nyújtott a Szapolyai-háznak, de hadseregével ezt követően ki is vonult az országból - ismét Szulejmán segítségét kérték. Az 1541 tavaszán a Balkán hegyláncai között végigvonuló oszmán had, melyet ez alkalommal is a világhódító padisah vezetett, azonban már azzal az eltökélt szándékkal tartott a magyar főváros felé, hogy azt végleg birtokba is veszi. Közben Ferdinánd seregei - a téli szünet után - 1541 májusában tovább folytatták Buda ostromát Roggendorff tábornok vezetésével. Fráter György és Török Bálint két és fél hónapon át küzdött az ellenséges haddal. Visszaverték a német rohamokat, letörték a város német polgárságának összeesküvését, amelynek célja a város Roggendorff kezére játszása volt. 1541. július 21-én a török előhad a Gellérthegy alá érkezett. A következő hetek kavargásában a tehetetlen Roggendorff seregét csaknem félig lemészárolták. A maradék is csak azért tudott időben kereket oldani a török elől, mert Török Bálint figyelmeztette az ostromlók között lévő koronaőrt, Perényi Pétert a szultáni had közeledésére. (Ez a kis epizód jelzi, hogy a német had felderítése és hírszerzése csapnivalóan hitvány volt). Mire a padisah irdatlan hadereje Buda alá ért a Habsburg-hadból csak a halottakat láthatta. György barát és a többi magyar vezető aggodalommal figyelte az aránytalanul nagy segítséget. Mikor a fényességes szultán a kis II. Jánossal, azaz a későbbi János Zsigmonddal az Óbuda alatt lévő török táborba invitálta az urakat követe, Ali aga útján, csak a gyógyíthatatlanul naiv és hiszékeny Werbőczy merte biztatni a többieket. Persze hiába volt az általános szorongás: a szultánt földühíteni egy esetleges visszautasítással még akkor is őrültség lett volna, ha Buda éppen nem egy három hónapos ostromzár következményeit nyögi. A folytatást Gárdonyi Géza örökzöld klasszikusának, az Egri csillagoknak Oda Buda című fejezetéből valamennyien nagyon jól ismerjük. Miközben 1541. augusztus 29-én Fráter György, Török Bálint, Werbőczy István, Petrovics Péter és társaik Szulejmán sátrában vendégeskedtek, a "városnézőbe" besétáló török janicsárság egyetlen kardcsapás nélkül megszállta a magyar királyok ősi székvárosát.

Másnap a szultán követe, Ali aga közölte Izabella királynéval, János Zsigmond anyjával ura szándékait. Eszerint Szulejmán Budával együtt megszállja az ország középső részeit, Erdély, a Tiszántúl és a Temesköz a Szapolyai-dinasztia uralma alatt marad évi 10 ezer forint adófizetés ellenében, a nyugati országrészekről pedig értelemszerűen lemondott a szultán, s ott a korábbi állapotoknak megfelelően a Habsburg-uralom folytatódott.

Ezzel teljessé vált az ország tragédiája. A még néhány évtizeddel korábban is európai középhatalomnak számító Magyarország idegen hatalmak vazallusává vált. A Dunántúl a Felvidékkel, valamint Horvátországgal együtt alkotta az ún. Királyi Magyarország területét Habsburg-uralom alatt, Pozsony székhellyel; az ország középső részén fokozatosan megszerveződött a Török Hódoltság a budai pasa irányítása alatt, végül a fentebb már említett keleti-délkeleti országrészeken megszületik az Erdélyi Fejedelemség Lippa, majd Gyulafehérvár székvárosokkal, János Zsigmond uralma alatt. Bár Erdélyt a török katonailag nem szállta meg - miként már fentebb volt róla szó - , évi adófizetéssel tartozott, külpolitikáját egyeztetnie kellett Isztambullal, sőt, fejedelmet is csak a török szultán engedélyének, az ún. athnáménak a birtokában választhatott. Ezzel a magyar állam területi egysége 150 évre megszűnt létezni, teljes állami szuverenitásunkat pedig több mint három és fél évszázadra veszítettük el.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info