„A buszra várva ültem a padon, s hogy elüssem az időt, hát olvastam az utazásra előkészített könyvemet. Körülöttem egy olyan ötéves körüli kisfiú ugrándozott, aki meg is szólított, beszélgettünk, majd megkérdezte, miféle könyvem van, és olvassak neki. Elmondtam, hogy ugyan felolvashatnék neki, de úgysem értené, mert magyarul van. Ő egy szerb kisfiú.
Erre kikerekedett a szeme, és a következő pillanatban már mindenki hallhatta, ahogyan azt kiabálja, hogy ha magyar vagy, akkor meg kell halnod, s a kérdésemre, hogy ugyan miért is, csak annyit mondott: Nem tudom, de az apukám mindig azt mondja, hogy minden magyarnak meg kell halnia.
Persze rögtön az anyjára néztem, de esze ágában sem volt fegyelmezni a fiát, bizonyára még büszke is volt rá, hogy csemetéje már ilyen kicsi korában megtanult ilyen fontos dolgot. Én pedig próbáltam tovább olvasni a könyvemet, miközben a fiúcska Meg kell halnod!-okat kiabálva továbbra is ugrált mellettem.”
/T.R., a MagyarSzó újságírója/
A helyszín Európa. Szerbia. Vajdaság. Valahol Topolya, a Tolerancia fővárosa és Szabadka, a multikulturalizmus gyöngyszeme között, félúton. Ami az időt illeti, bármennyire is hihetetlen, de 2010-et írunk.
Az elmúlt egy év meglehetősen csendes volt itt, a Délvidéken. Csak teltek a napok és egyre inkább elhitte a helyi magyar, hogy a békesség elérhető álom. Hogy Európa felé haladunk és a nemzetiségi alapú incidensek megszűnnek. Hogy az értelmetlen gyűlölet eltűnik a többségi nemzet fiaiból és igazi demokratikus, világi gondolkodású fiúkkal és lányokkal találjuk magunkat szemben az utcán. Titkon remélte, hogy 20 év múlva is hallatszik majd magyar szó az akkorra már európai színvonalú délvidéki városkákban, például Szabadkán.
Erre tessék! A gyönyörű rózsaszín álombuborék hamar kidurran, amikor szembetalálja magát az ember egy-egy efféle történettel. Az idilli képnél szürkébb a valóság.
És ha már szembetalálta magát vele, ahogy a mondás tartja, a baj csőstül jön – jön a következő és a következő hasonló történet, amelynek elszenvedője egy barát, egy egykori iskolatárs, egy ismerős gyermeke, egy idős nyugdíjas, vagy épp egy teljesen ismeretlen ember.
Nem sokkal a kisfiús történet után Szabadkán a rend őrei tettek tanúbizonyságot rátermettségükről, tájékozottságukról és toleráns, európai világszemléletükről. A Szent István-napi központi rendezvény plakátjait ragasztgatták önkéntes fiatalok, amikor összetűzésbe kerültek a helyi hatóság képviselőivel. Az egyik rendőr igazoltatta őket, eközben egy civil autóból egy másik egyenruhás rendőr kikiáltott éppen szorgoskodó társának, hogy állítsa falhoz ezeket a fiatalokat és lője le őket! Az igazoltatás során az is elhangzott, hogy akár be is vihetnék őket a rendőrségre és ott, mindenféle különösebb magyarázat nélkül fejbe is lőhetnék a fiatalokat.
Ismétlem, 2010 és Szabadka. Az a Szabadka, amely egykoron számos szempontból is Budapesttel vetekedett. Az a Szabadka, ahol régi Magyarország területén elsőként épül színház a magyar társulat számára, ahol elsőként kezdi meg útját a villamos és ahol előbb rendeznek újkori olimpiai játékokat, mint Athénban.
Ez a Szabadka 2010-ben ott tart, hogy a plakátozó magyar önkénteseket a falhoz akarják állítani és lelőni. Mi ez, ha nem rendőrségi túlkapás? Mi az, hogy bevihetik őket és lelőhetik? Még Szerbiában sincs ekkora tejhatalma egy rendőrnek… Másrészt viszont hogy lehetséges az, hogy a hatalmi kötelék embere nincs tisztában saját jogaival, hatáskörével? Több kérdés is felmerül ezzel kapcsolatban. Hogyan dolgozhat rendőrként az, aki saját jogaival sincs tisztában? Mióta lett a rendőr fő feladata a konfliktus szítása és nem a rend fenntartása? És ezek után hogyan érezze magát biztonságban a délvidéki magyar, ha a rend őre is ilyen szinten elvakult és gyűlöli a kisebbséget? És a legfontosabb kérdés az, hogy miért engedheti meg ezt egy rendőrfőnök és az állam? Miért nem tesz itt valaki rendet?
2010, Szabadka. Csak ülök az íróasztalomnál és írok. Folyamatosan küzdök a megválaszolatlan kérdésekkel és egyre inkább úgy érzem magam, mint a szélmalmokkal harcoló Don Quijote. Fájdalmas a tehetetlenség felismerése. Testet, lelket átható keserű, mély szomorúság. Mit tehetnék mást? Leírom, jobbat nem tudok. Ezeket a történeteket tudnia kell a nagyvilágnak, az utókornak. Nem maradhat titok, hogyan élünk és miket élünk át. 24 évesen azon töprengek, vajon mi lesz velünk itt, a déli végeken 15-20 év múlva. Ezzel pedig felteszek magamnak egy újabb kérdést, amire a választ nem tudhatom. Csakis a Jóisten. Nekem nem marad mást, csak a remény. Hinni, hogy megmaradunk. S amiben hisznek, az nem vész el! Túléltünk mi számos háborút, juszt is MEGMARADUNK!
Addig pedig ülök és írok. Mást jelenleg nem tehetek.
Korom Mari - Magyar-Hon-Lap - Közösség a keresztény kultúráért és közéletért
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum