Érték és érdek a Kárpát medencei magyar politikában

Manapság, a profitorientált globalizmus világában szinte közhely az anyagi érdekek primátusát valamint a hatalom önmagáért való akarását hangsúlyozni, miközben a politikában nemcsak érdekek mozgathatnak szereplőket, hanem a hit, az értékorientáltság, az elhivatottság is. Ha nem így lenne, akkor a Jobbik, mint párt, nem is létezne. A Jobbik nem egyszer felvállalt a nemzet érdekében olyan politikai platformot is, melynek népszerűsége erősen vitatható, s politikai mozgását mindezeddiglen a nemzeti érdekek és nem a választők kegyeiért való kuncsorgás határozta meg. (Az alapvetően békességre, egzisztenciális biztonságra vágyó magyar átlagpolgár, ha dédelget is jó esetben irredenta álmokat, nem valószínű, hogy nagyon örvend, ha egy párt egy nyíltan artikulálja. De említhető a kereskedelmi média megrendszabályozásának nyílt szándéka is ott, ahol a kontinensen belül a legtöbbet tévéznek az emberek.)

Ugyanakkor az is, tény, hogy a FIDESZ, ha nem áll a sarkára 1993-ban és megmarad a Fodor Gábori vonalon az SZDSZ kisöccseként, az ellenzéki FIDESZ-MSZP-SZDSZ koalíció vezető ereje lehetett volna az akkori közvélemény-kutatások szerint. Ehelyett kis híján kibuktak a parlamentből 1994-ben a liberális média háttéremberei úgy érezték, hogy kígyót melengettek a keblükön, hogy Orbán Viktor és követői hátbadöfték őket a nemzeti irányba való elmozdulással s minden frusztrációjukat, minden gyűlöletüket a magyar nemzet iránt a Fidesz elleni fröcskölődésben élték ki. Érdemes beleolvasni a Magyar Hírlap vagy a Népszava 1993-as számaiba, ömlik belőlük a ziháló nemzetellenesség. S ez akkor is így van, ha most nem csekély a politikai a feszültség a FIDESZ és a Jobbik között, elsősorban az előbbinek betudhatóan.

Az érték- és érdekvezérelt politikusok közötti törésvonal a Jobbikot leszámítva az összes pártot keresztbe metszi. Talán meglepő lehet, de valószínűleg a Jobbik után az LMP az a párt, melynek aktivistáit és politikusait a legkisebb mértékben mozgatja a karrier- és hatalomvágy. Az MSZP belső viszonyait feleslegesnek látom elemezni, ez a párt olyan mértékben kompromittálódott nemzeti szempontból az elmúlt években, hogy nincs mit elemezgetni rajtuk: ez a párt maga a vegytiszta ország- és nemzetellenesség (nem véletlen, hogy rögtön az országvesztő Károlyi Mihály mellé álltak, amikor szóba került az első számú nemzetáruló szobrának eltávolítása a parlament mellől), a hazugság, csalás korrupció melegágya. Az SZDSZ-es gondolkodás, a többnyire magyar szólamokba bújtatott magyarellenesség teljes mértékben eluralkodott az MSZP-n belül, az SZDSZ-nek sokkal inkább az MSZP az eszmei örököse a magyar parlamenten belül, mint az LMP. (Nem véletlen az sem, hogy távol maradtak a trianoni emléknapon megtartott parlamenti üléstől, mint ahogy az sem, hogy ünneprontó, blaszfém módon viselkedtek a Székely himnusz éneklése közben.) Az MSZP nem hordoz semmiféle olyan értéket, mely a párt megmaradása mellett szólna, a magyar nemzeti közösség optimális sorsalakulásának érdekében egyetlen dolog kellene történjen velük: hogy eltűnjenek mihamarabb a történelem süllyesztőjében s úgy emlékezzünk rájuk, mint Károlyira, Kun Bélára vagy Rákosira.

A Fidesz más kérdés és sokkal keményebb dió. A Jobbik szimpatizánsainak körében okkal népszerűtlen, de alapvetően nemzetben gondolkodó Orbán Viktornak egyensúlyozni kell a pártra ragadt érték-semleges karrieristák, a globalista háttérerők elvárásai és a magyar nemzet létérdekei között. Miközben még ott van a három alig burkoltan magyarellenes Kisantant állam is, melyek nemzetnyi magyar közösségek felett uralkodnak.

E közösségek érdekképviseletét éppen úgy megosztja az érték- és érdekorientáltak törésvonala, mint az anyaországi politikát, azt leszámítva, hogy a Jobbikhoz hasonlóan vegytisztán nemzetpolitikai, ütőképes pártszerveződés egy sincs köreikben. (Az EMNT valamint az SZNT nem párt, a Magyar Remény Mozgalom a Délvidéken teljesen új jelenség, életképessége és politikai következetessége elválik. Megjelenésük örömteli, ezúton kívánunk nekik sok sikert. Nem lesz könnyű dolguk, ha önmaguk akarnak maradni.) A kezdeti fellángolás és pár év nemzetpolitika után, mindenfelé győzött a „professzionalizmus”, a „józanság”, a „realizmus” illetve, ha az önlegitimáló címkék helyett a valóságot akarjuk leírni, akkor a komprádor-logika. Vagyis az a fajta politikai magatartás, melynek keretében az elnyomottakból kikerült vezetőgárda nem a saját nemzeti közösségét képviseli az elnyomó állam felé, hanem fordítva: a magyarság eltűntetésére törekvő ellenséges többségi elit érdekeinek megfelelően cselekszik saját karrier-megfontolásait követve, a saját közösség érdekeinek ellenére. Emlékezzünk csak: 1993-ra minden nagyobb kisebbségbe szorult magyar nemzeti közösség megalkotta a maga autonómiaprogramját. Erről az útról, mely göröngyös és veszélyektől sem mentes, de visz valahová, fokozatosan lehátrált minden szervezet.

A puha, de mégis autonómia-párti VMDK-t felváltotta Délvidéken a VMSZ, mely az RMDSZ-hez hasonló önfeladó politikát folytat máig, az RMDSZ 1996-ban a kormányzati szerepvállalás érdekében zárójelbe tette az autonómiaprogramot. Hogy mi minden történt még Erdélyben azóta, arról e rovatban elég sok bejegyzés szól, így ezt most nem részletezem, hanem inkább arról a nemzetrészről szólnék néhány szót, mely politikai elitjének keretében a legnagyobb mértékű a politikai prostitúció.

A nemzetben gondolkodó kívülállók tömegeit döbbentette meg, ami a Felvidéken történt a legutóbbi választáson: szlovák háttértámogatással bejutott a parlamentbe a Bugár Béla vezette részben szlovák párt, míg a formálisan magyar MKP kiesett.

A Magyar Koalíció Pártja (MKP) egyébként eleve a magyar önfeladás jegyében jött létre. 1997. december 2.-án a „demokratikus” szlovák pártok valamint a Magyar Koalíció Pártját megalkotó három magyar párt, az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom valamint a Magyar Polgári Párt elnökei aláírtak egy dokumentumot, mely a magyarság problémáinak vonatkozásában semmi konkrétumot nem tartalmaz, viszont integrál egy passzust, melyben az aláíró felek leszögezik, hogy „a koalíció egyetlen pártja sem szorgalmazza és politikai programjában vagy gyakorlati politikájában nem is fogja szorgalmazni az etnikai elvű területi autonómiát”.
Ezt a dokumentumot, mely a felvidéki magyarság legfőbb nemzetpolitikai követelését tagadja meg jóelőre, bizony szignálta Duray Miklós is, aki három évvel korábban, 1994-ben még társnemzeti státuszt követelt a felvidéki magyarságnak. A folytatás ismert: az MKP statisztált a szlovák kormány demokratikus imázsának kialakításához, hallgatott a náci szellemiségű Benes-dekrétumokról, mint a csuka, az autonómiát valóban nem képviselte, politizálására mind kormányon, mind ellenzékben az eseménykövetés, az erőtlenség, a defenzivitás, a vektorialitás hiánya volt jellemző.

Miután a politikai asszimiláns Bugárt, akit a választók szlovák népviseletben is láthattak ugrálni a tévé nyilvánossága előtt, az MKP elnöki tisztségében Csáky Pál váltotta – aki egyébként egykori szlovák miniszterelnök-helyettesként szintén felelős volt a felvidéki magyar politika tájbasimulásáért – Bugár megsértődött és saját pártot alapított szlovák elvbarátaival. Ma pedig ez a Bugár képviseli formailag a szlovák parlamentben a felvidéki magyarságot és nyilatkozik arról, hogy a magyar kormány érzéketlensége a felelős a szlovák törvényért, mely megvonná a kettős állampolgárságú felvidéki magyaroktól a szlovák állampolgárságot.
Van ennél lejjebb? Nem kizárt.

De lehetséges-e felemelkedés? Az MKP önmagára találása, határozott arcélű magyar politika megfogalmazása és pozíciónyerése? Nem túl valószínű forgatókönyv, de hát a remény hal meg utoljára. S ez vonatkozik a többi nemzetrészre is. Ha az anyaország magára talál, ha sikerül a nemzeti erőknek megtalálni az optimális együttműködési kereteket, akkor ennek kisugárzása lesz az egész Kárpát medencére.

Borbély Zsolt Attila