Más módszerek is adódtak arra, hogy megtűrtnek éreztessék otthon hontalanságukat. A főnökök mindenütt — a legmagasabb szinttől a legalacsonyabbig — románok lettek. Legtöbbjüket hozták.
A rájuk szabott „feladat": az állampolgárok „egyenlőként való kezelésének" még a látszatát is kerülni! Egy darabig nem váltották le a főispánt sem, Keresztes Károly volt Háromszék megye főispánja. Huszonkettőben lett Paltineanu a prefektus. Jegyző volt addig valamelyik háromszéki faluban. Az öccse polgármester volt, s ő lett a főispán, majd Rauca Rausceanu, s végül Bidu Valér következett. 1925-ben jött a Legea administrativa, az adminisztrációs törvény. Akkor aztán minden románul kezdett működni. A jelentéseket románul kérték...

A betelepítések másik eszköze az állások létrehozása s azok importált román munkaerővel való feltöltése. E tekintetben is a Székelyföldön kezdetben nehézségek adódhattak, mert a megszálló hatalom soha nem érezte biztosnak magát az őt meg nem illető területen, ezért féltek oda „pénzt vinni", pénzt befektetni. Ezért volt itt mindig nagyobb a szegénység, rosszabbak, sőt: országos viszonylatban legrosszabbak az utak, a legalacsonyabbak a jövedelmek — ma is az országos átlagnak a 65 százalékánál tartunk —, a legmagasabbak a munkanélküliség mutatói. Szándékkal akadályozták a terület felemelkedését, s ezzel akaratlanul is gátolták vagy inkább hátráltatták a románság beáramlását, az óhajtott asszimiláció ütemét. Talán az első „nagy" befektetések a Ceausescu-rendszerben történtek, amikor — megtartva az elszegényítés ideológiáját, módszerét — mégis „áldozatot hozott a hatalom", mert elérkezettnek látta az időt a terület teljes bekebelezésére. Ezért születtek konkrét betelepítési tervek, ezért kezdték építeni az új negyedeket a behozott munkaerő számára, ezért nyilvánították „zárt városnak" Marosvásárhelyt, hogy oda betelepedni magyar ne tudjon, de ugyanakkor tömegesen költöztették be a román munkaerőt. Ugyanezt tették Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson is. Ezért hoztak „ösztönző" intézkedéseket. Csak szóbeszéd járta, ezt bizonyítani nem tudták az itt élők soha, hogy külön letelepedési támogatást, kiemelt fizetést kaptak azok a „hazát cserélők", akik mint „tiszta, egészséges elem" betelepedtek ide. Az ő helyzetük amúgy is megkülönböztetett volt, hiszen itt mint románok mindenben előnyt élveztek. Ők lettek a főnökök, az igazgatók, a kisebb vagy nagyobb vezetők. Nekik van igazuk mindenben, nekik virágoztak és virágoznak a fák, ők e terület „kiválasztott népe". S hogy a folyamat biztosan felügyelhető legyen, az intézmények élére román igazgatókat neveztek és neveznek ki ma is. Ez tulajdonképpen másik eszközévé is vált az elrománosításnak.

Örökké azt mondtuk, hogy nehéz Kovásznán román mesterembert találni. Én nem láttam még Kovásznán román cipészt, román asztalost. Ők inkább vagy főnökök, vagy igazgatók, vagy kapusok, vagy rendőrök, vagy sofőrök. Vagy csobánok. (Bo. J.)

Régen az volt, hogy egy vendéglőfőnök csakis a neamuráját — fajtáját — hozta be, a kiszolgáló személyzet is az ő rokonságából került ki. Most az állami munkahelyek, posta, rendőrség az övék... A polgármesteri hivatalnál jobb a helyzet, de ami állami, ott ez van. S oda jönnek. Az erdészet még ilyen. A villamosművek, a gázművek, az megint nagy fészek. Ide kizárólag románokat alkalmaznak, jó nagyok a fizetések, a magyarok csak nagyon komoly ismeretség vagy szerencse révén kerülhetnek be. Na, és az itt dolgozó embereknek Szakadátban az ortodox egyház juttat telket. Ismerős a séma, a valamikori mezőségi történet újrajátszódik most a Székelyföldön. (M. Z.)

Ezeket a dolgokat mindig élesebben kezelték, hogy lássuk, nem mi vagyunk a saját berkeinkben az urak, ez elég kellemetlen dolog. Ez úgy néz ki a mai időkben is, az intézmények magyar vezetőit rendre lecserélték. Ha még voltak ilyenek. (Cs. Cs.)

Az Ady negyed főleg magyarokból és idősekből állt, amikor ide jöttem dolgozni. S egy román orvosnő volt, aki úgy tudott értekezni a betegekkel, hogy mi fordítottunk a kolléganőmmel. A kolléganőmmel sokat beszéltünk arról, hogy mind a marosvásárhelyi orvosi egyetemet, mind az egészségügyet hogyan románosítják. S hogy a magyar orvosok — még aki volt is eddig — tömegesen hagyják el a várost, az országot. (BIX)

Amikor Nyárádkarácsonyfalván dolgoztam, még a Ceausescu-időben, román főnöknőnk volt. A forradalom után szabadon lehetett választani, volt egy ilyen hullám, s mi megválasztottunk egy magyar orvost. (BIX)

A Ceausescu-korszak újabb ütemtervet készített az elrománosításra, „az ország homogenizálására".
Nem csak a vásárhelyiek, hanem gyakorlatilag egész Európa ismeri azt a központi bizottsági határozatot, amelyet ’89 decemberében Maros megye pártbizottságának irodájában találtak, és az a határozat — mely titkosított volt — fehéren-feketén kimondta még az időtartamot is, tehát megszabta, hogy melyik időpontig hány románt kell betelepíteni. Marosvásárhely azért kapta ezt az Azomures kombinátot. Azért kapta, azért hozták ide Európa legmodernebb kesztyűgyárát, azért hozták ide az Electromuresen belül a KGST-államok informatikai programjának azt a szeletét, amelyet úgy nevezünk, hogy mechanikus számító készülékek. Tehát a számítógépgyárat, és sorolhatnám. (F. I.)

Vegyes házasságok? Rengeteg van. Itt, Szovátán is. Szinte kizárólag román irányba billennek. A gyerekek még tudnak, ilyen probléma nincsen Szovátán, hogy nem tanulnak meg magyarul, mert még a román gyerekek is megtanulnak magyarul. De már román iskolába járnak 90 százalékban. Vannak kivételek, ahol az oltyán anyuka gyerekei magyar osztályban végeztek. Ez saccolgatás, semmiféle felmérés nincs. Az én tapasztalatom. (M. Z.)

A 70-es években beindult az a dolog, hogy a várost átrendezzék, akkoriban egy elnöki látogatás kapcsán a régi Kossuth Lajos utcát lerombolták. Sajnálatos, hogy semmiféle különösebb ellenállás ez irányban nem történt. Szenvedője volt mindenki, tanúja volt, és hát sajnos, hogy ezt a dolgot kivitelezték, lerombolták, felrobbantották a szép polgári házakat. Ez a Kossuth Lajos utca most kizárólag tömbházakból áll, csak a városi plébánia maradt meg, a többi házat mind elbontották, felrobbantották. Szép polgári házak voltak. Az érdekessége az utcának, hogy kicsit ellipszis alakú volt, tehát minden kapuból minden kaput lehetett látni. Szép utca, nyugodtan lehetett volna városon kívül terjeszkedni. Végül is arról volt szó, hogy van egy székelyföldi jellegzetes építkezés, egy olyan polgári építkezési stílus, ami itt jellegzetes, az eltűnjön. S hogy a lakosságot tulajdonképpen kicserélni. (Cs. Cs.)

És hagyták tönkremenni mindenütt a magyar múlt emlékeit, kastélyokat, udvarházakat. Néhányat lehet, hogy szándékosan. Tudatosan… Nem adtak pénzt a magyar templomokra, a magyar uradalmakra. A volt román templomokat ugyanakkor rendbe tették, rendben tartották... (Cs. S.)

Amíg bírták ezek a kastélyok nagyobb javítás nélkül, kihasználták, utána, amikor a tetőszerkezet kezdett megroggyanni, javítások hiányában — sem kedvük, sem akaratuk nem volt, hogy abba fektessenek — inkább kivonultak belőle, nehogy rájuk dőljön. Használták, amíg használható volt, s amikor már ráfordítás kellett, hogy tovább is használható legyen, többet nem érdekelte őket, hagyták, hogy menjen tönkre. (M. Z.)

A falunak volt egy kastélya. Ott laktak a földesúrék, Pócsa Józsefnek hívták, a felesége Domonkos Janka, háromszékiek voltak, onnan kerültek hozzánk. A háború után csak egy pár évet laktak benne, aztán kitették őket. Meghalt az öreg nagyságos asszony is, akkor kitették az urat. Sok könyvük is volt, nagy könyvtáruk. Azt hiszem, Jókai Mórnak az összes műve megvolt. Széthordták a faluba mind. Még a második, harmadik faluba is vittek el belőle. Az épület még odatartozott a Gostathoz (állami gazdaság) is, akkor még volt őr, az is, amit lehetett, szerelt le, adta el. 1992-ben április utolsó napján a ház szarvazata összedűlt, őszre még a fundmentuma is ki volt szedve. Pedig az volt a legelső épület a faluban. A székülést kiszedte a jó nép. A nép szedte szét! Lekerültek az ajtók, ablakok, le a szarvazat, őszre már nem maradt semmi belőle. Valaki egy éjszaka megbontotta az alapzatot, dőltek a falak, az emberek széthordták a téglát. Ott haltak meg Pócsáék az árendás házban, egy egyszerű falusi házba mentek. Ha benn maradhatnak, rendben tartották volna. Csak csupán, hogy ők ne legyenek benne, inkább pusztuljon el minden! Pedig nem ártottak senkinek. Egyáltalán nem ártottak senkinek. (M. F.)

’69-ben kezdődött igazán a betelepítések végeláthatatlan sora. ’69-ben a Metalotehnicánál dolgoztam, és akkor csinálták ezeket a hat hónapos gyorstalpalásos szakképesítési tanfolyamokat. Volt két-három magyar közte, és 30-40 román. Ez tény. Akkor átkerültem az Imatexhez. Ott szövőgépeket csináltak, ide, Sepsiszentgyörgyre is jártunk delegációba. És ugyanaz a mese folyt ott is. Lakást adtak nekik, munkahelyet, és azon kívül — akkor hallottuk — nem tudom, mennyi pénzt azért, hogy jöjjenek Moldvából, a Regátból meg tudom én, honnan, hogy telepedjenek oda be. (F. M.)

Az biztos, akkor történt meg, hogy több ezer románt hoztak be, azoknak rögtön adtak lakást. Én ezt megértem, én mint magyar, Marosvásárhelynek abban az ipari létesítményében dolgoztam, amely elsőhegedűse volt a románosításnak. A fogarasi vegyi kombinátból, Moldvában is volt vegyi kombinát, onnan hozták az embereket. (F. I.)

Ott a Tudor negyed. Esküszöm, én azt úgy képzelem, mintha Bukarestben járnék. Egy kőrengeteg, tiszta blokknegyed, tízemeletes blokkok, négyemeletes lényegesen kevesebb az út mellett, s ott ez van. És én ezt konkrétan nem tudom, de hallani hallottam, hogy a mai napig is folyik a betelepedés. Amikor a 70-es évekig az ember a főtéren elment s jött vissza, egy-két szót ha hallott, mindenki magyarul beszélt. Most? Egy magyar szót nem lehet hallani. Nem érti, vagy nem tudja, habár én ott születtem, ha megkérdik tőlem, hogy melyik utcát, hogy hívják, én azt tudom, ami akkor volt, amikor ott felnőttem. Mert azt is átváltoztatták. Most a főtéren akárhova bemegy egy üzletbe: Ce spuneti? Ce vrei? (Mit mond? Mit akarsz? - a szerk.) (F. M.)

Már 1921—22 után mindenüvé ki volt írva: vorbiti numai romaneste (csak románul beszéljenek - a szerk.). Elküldtek a szüleim intézni valami hivatalos dolgot az adóhivatalba, és köszöntem, jó napot kívánok, s saját fajtámbeli volt, aki becsúszott a hatalom szárnyai alá, s azt mondta, hogy iesi afara, si vino inauntru cu buna ziua (takarodj ki, és gyere vissza román köszönéssel - a szerk.)… (B. J.)

A gyergyói gimnáziumban majdnem azonnal, ’23-tól már megszűnt a magyar oktatás. Ebben az iskolában engedélyeztek tanterven kívül heti két magyarórát, de nem délelőtt, hogy a többi tanulót ne érdekelje, és a megkötés az volt, hogy ez csak a katolikus meg református magyaroknak lehetséges, az erdélyi magyar zsidók nem járhattak már magyarórára. Később még a román középiskolákban és érettségin is bevezették a numerus clausust, amelybe beletartozott a magyar, a német, a szász, a zsidó, ezeknek megadott létszámuk volt, hogy csak ennyi, ilyen százalék lehet egy osztály összetételében. (B. J.)

Felekezeti iskolába mentem, a paplakon volt a tanácsterem, s a tiszteletes úr feláldozta a mellékszobákat. A kántori lakban. Három évet én ott jártam iskolába. Tessék elképzelni, milyen nehéz volt, az egyháznak nem volt már pénze, hogy az iskolát fenntartsa, s nekünk szépen be kellett sétálnunk az állami iskolába. ’19-ben kezdtem az iskolát, akkor vettek fel. Tessék elképzelni, egy jó magyar ember gyermeke ’19-től napjainkig mindig a jó reményekkel voltunk, hogy csak kell valami legyen. (O. Gy.)

Ott, Keresztúron is volt református felekezeti iskola, ’27-ben, amikor én harmadikos voltam, s akkor úgy az év derekán megszüntették, akkor kellett az állami iskolába átmennünk, a negyedik elemit ott jártam. (Ko. F.)

Micsoda nagy öröm volt, amikor ’40-ben bekövetkezett. Sajnos, keveset tartott. (O. Gy.)

A magyar nyelvű iskolákat lehetőleg vegyíteni kellett, mert az volt az elv, hogy a gyárban is együtt dolgoznak a szülők, románok és magyarok, az iskolában miért ne legyenek együtt a gyerekek, románok és magyarok. Én, mint a Mikó igazgatója, hoztam be az I—IV. osztályokat. Ez egy folyamat volt, a Mikónak a kétnyelvűvé alakítása. Aztán az iskolák vezetőségének a vegyessé tétele. Az igazgató, ha magyar volt, akkor a helyettese román kellett legyen. Ez történt a Mikóban és a többi székelyföldi iskolában. (I. F.)

A jelenlegi Márton Áron Főgimnáziumban mindössze két osztály maradt magyar ’89 előtt. Akkor már egy olyan nyomás volt… A többi a román volt… (Cs. Cs.)

Akik az egyetemre készültek, román osztályban taníttatták Udvarhelyen. (H. S.)

Az én fiam is elment román osztályba, s az Unirea Líceumba. Mikor megtörténtek a ’89-es változások, átment automatikusan a Bolyaiba. Ott végezte. De így indult, itt volt a nagyobb esély. A román osztályban. Az volt a nagyobb esély, hogy a román osztályba ment tanulni. (XYZ)

A Bocskai István Középiskolában a kommunizmus vége felé hét osztállyal működtették a román tagozatot. Az volt a szándék, a románosítás… (Cs. S.)

A magyar iskolák esetében elvileg tizenöt gyerekkel lehetett engedélyezni egy osztályt. Külön kellett engedélyt kérni. Először tízig, aztán leszállították hétre. Tanévkezdéskor nem kaptad meg az engedélyeket, csak jóval azután, Damoklesz kardja ott volt állandóan, s nyilvánvalóan, hogy ez kigyűrűzött a szülők körébe is, hogy itt problémák vannak, lesz magyar tagozat, nem lesz magyar tagozat, jobb, ha már most átíratjuk a gyermeket román tagozatra. És akkor ne okozzunk nekik és magunknak ilyen sokkot. Hát ilyen eset tömegesen volt. (Sy. L.)

Én voltam tanfelügyelő is Kézdi rajonban, s tanügyi problémákkal először ott találkoztam. Amikor 1962-ben, ha jól emlékszem, a tanügyi osztály élére kerültem, ez november 1-jén történt, 28 román tagozat létrehozása volt folyamatban magyar falukban... A gyermeklétszám már úgy alakult, hogy legfeljebb egy óvónő és egy tanító maradhatott egy magyar faluban, két tanító már nem, annyira lecsappant a gyermeklétszám. Akkor már az volt a törvény, három román gyermeket, románul tanulni akaró gyereket ha összeszednek, megmaradhatott a három tanerő a faluban. S ezen az őszön 28 ilyen eset volt Kézdi rajonban. Hát ez felháborító volt… Egyszer egy valamikori osztálytársam megjelenik, s azt mondja: na, jól felvitte az isten a dolgodat. Ugye, meg sem ismersz. Mondom, én, téged, Áci, hogyne ismernélek meg. Kérdem, mi a problémája. Azt mondja, hát román tagozatot kellene létesíteni, értetted-e? Hol? Abban a faláska faluban? Haralyban? Azt mondja, hát igen, mert tudod, akkor ott maradhatna az uram is, s ott maradhatnék én is, s megmaradhatna az óvoda is. Így hárman meglehetnénk. Mondom, kinek fogjátok azt a román tagozatot létesíteni? Hát, akad arra három szülő! Érted-e? Hozod a nyilatkozatot, mert arra van szükség. Igen. Természetesen. Szerzünk három gyermeket. S ki fogja tanítani azokat a románul tanulni akaró gyerekeket? Azt mondja, hát ejsze én. Ismerlek én téged. Annyira ismerlek téged, tudom, hogy katasztrófa voltál a tanítóképzőben. Hát azt hiszed, hogy én rád merném bízni azokat a gyerekeket, hogy te románul tanítsad őket? Menj haza szépen, s gondoljátok át még egyszer, hogy meggyőzitek-e azt a három gyereket, mert akkor nekünk kötelességünk román tanerőt oda küldeni. Na, nem lett semmi belőle. Nahát azon az őszön a huszonnyolcból nyolcat — voltak ehhez hasonló esetek — nem tudtam megakadályozni, mert annyira határozottan lépett fel rendszerint a férfi iskolaigazgató, hogy nem vegyülhettem úgy bele. (S. L.)

Lassan-lassan mikor valakit ki kellett helyezni, akkor mindig románt helyeztek. Nagyrészt Bukarest környékéről, Szeben környékéről jöttek ezek. Fiatalok voltak, az igaz. Nem mondhatom azt, hogy ők azért jöttek, jószántukból ide, magyarok közé hittéríteni, hanem a sors, illetve a párt idevetette őket. A nagyborosnyói magyar iskolában már egyedül a magyart és a matematikát tanították magyarul. Amikor ’90-ben volt a változás, mind elmentek, de volt olyan, hogy azután visszajött látogatóba, s mondta, hogy örvendett, hogy végre hazakerülhetett ő az ő vidékére. (D. Gy.)

A családi vonatkozású legszörnyűbb nyelvtiprás, amit megértünk, Zoltán fiunk a Mikóban érettségizett, és három évfolyamtól neki kellett volna búcsúznia, s Plugor Magor képviselte volna az utána következő évjáratokat, mint két eminens gyerek. Zoltán megírta az egyoldalas, rövid, érzékeny, helyénvaló szöveget. És amikor kiment, hogy olvassa fel, Gábra elvtárs (a megyei propagandatitkár) utána riasztotta az igazgatónőt, s Zoltánnak a kezéből, mielőtt a száját kitátotta volna, elvették a papirosát. És így egy magyar szó, egy kukk magyar szó nem hangozhatott el. (S. L.)

Romániában csak egyféle ügyvitel van, román, mondták nekünk, amikor arra köteleztek bennünket, magyar egyházakat is most, a kétezres évek elején, hogy minden hivatalos papírt román nyelven állítsunk ki. (K. G.)

A ’89-es fordulatig egyértelmű volt az ilyen módon való románosítási szándék, s ezt nem is tikolták. Tiszta magyar városunknak a polgármestere, párttitkára, minden szállodának a vezetője román, a vállalatvezetők is mind románok voltak. Csak az aligazgatók vagy a második-harmadik sorban levők lehettek magyarok. (M. Z.)

Erdőink birtokbavétele rögtön a legelső volt, hisz az erdők jó része a Csíki magánjavaknak nevezett közös vagyon volt, s ennek az volt a rendeltetése, hogy a katonának felszerelését, fegyverzetét, ellátását, lovak tartását abból az óriási erdőjövedelemből fedezték. A székelység közös, oszthatatlan, kitéphetetlen vagyona volt ez. S pont ez volt, amire ’21-ben legelőször ráléptek, ennek, s az egyházak vagyonának az elkobzása egyszerre jött. (B. J.)

Kollektívvagyonok… Annak idején Siminiceanu tett kezet rá, majd eladta, s megvette tőle a Clermont Szálló tulajdonosa. A csomakőrösi kollektív épületeiben gattert nyitottak valami brassóiak. (Bo. J.)