Így lesz a székelyből román - az
állampolgárságot nemzetiségnek "fordítják" A Göteborgban élő Papp Tibor és a Budapesten még továbbra is a magyar állampolgárság elnyerésében reménykedő háromszéki hölgy szomorú története is egyértelműen bizonyítja, hogy a jelenlegi Magyarországon nincs szükség a gúnyhatáron túli magyarokra, még akkor sem, ha azoknak gyermekeik vannak. Ennek a nemzetellenes, telepes és telepítő társulatnak Joáv Blumok, kínaiak és négerek kellenek – pedig megnézhetnénk ma a csonkaország népességét, ha az évtizedek során nem duzzasztották volna azt folyamatosan a megszállt területeket – sajnos – elhagyó magyarok ezrei. 

Nagyon reméljük (de túl sok reményt nem fűzünk ehhez sem), hogy a Fidesz-kormány szélnek ereszti azokat a közhivatalnokokat is, akik tevékenységükkel kiszolgálták az elszakított magyarok megalázásának bűnös politikáját. Mert nem csak járogatni kell Erdélybe március 15-én, vagy nyaranta Tusnádfürdőn jópofáskodni, hanem itt az idő arra is, hogy a megfelelő nemzetvédő törvények meghozatala mellett a magyarság életének megkeserítőitől is megszabaduljunk. Eddigi tevékenységükkel is épp elég kárt okoztak a nemzetnek.

Íme a Svédországba elkergetett Papp Tibor tanulságos levele: 

Tisztelt Szerkesztőség!

A székely asszony esetére szeretnék reflektálni a saját tapasztalatomat is megírva. Papp Tibornak hívnak, 1980-ban születtem Nagyváradon, tehát nekem is román útlevelem van. 2002-ben átköltöztem Magyarországra, ahol a Soproni Nyugat-magyarországi Egyetem erdőmérnöki karán tanultam vadgazda mérnöknek. 2005 őszén megismerkedtem egy szintén Sopronban tanuló alföldi lánnyal, akit feleségül vettem.

S következzen a háromszéki asszonyéhoz hasonló történetem:

Nagyváradon 2006 júliusában a lejárt román útlevelemet lecseréltettem újra, majd a Kecskeméti Idegenrendészeten kérvényeztem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Ott olyan ügyesen lavíroztak a paragrafusok között, hogy letelt a három hónap vízummentes magyarországi tartózkodás ideje. 
Elmentem hát a szegedi Dél-Alföldi Regionális Központba, s kértem, hogy világosítsanak fel, miként szerezhetném meg a tartózkodási engedélyt, mert Kecskeméten semmit nem hajlandók mondani. Legfeljebb annyit, hogy jöjjön vissza jövő héten, kedden, két hét múlva stb. Miután Szegeden elkérték az útlevelemet, és látták, hogy román, közölték velem, hogy kilenc nappal tovább tartózkodtam Magyarországon a megengedettnél, s ezért három hónapra el kell hagynom az országot. 

A kiebrudalásom napján a feleségemmel már házasok voltunk, s a kislányunk pedig pontosan tizenhárom napos. De ez sem érdekelte őket, sőt, Péter Attila ügyintéző olyan vontatottan töltötte ki a jegyzőkönyvet, hogy a Kecskemétre induló buszt is lekéstem. 

Summa summarum, gondolkodás nélkül kitessékeltek három hónapra. A hatóságot az sem hatotta meg, hogy a feleségem és a kislányunk magyar állampolgár. Magyar mivoltom ellenére sem könnyítették meg számomra az állampolgárság megszerzését, de még tartózkodási engedélyt sem adtak, amely utóbbi elengedhetetlen föltétele a munkavállalásnak. Senkinek sem kívánok olyan szomorú karácsonyt, amelyet akkor töltöttem. 

Románia 2007. január 1-jén szintén EU-tagállam lett. A Magyarországról történt három hónapos kitiltásom ideje azonban csak január 22-én járt volna le, ám január 4-én, csütörtökön – az említett történelmi eseménynek köszönhetően – ismét a családommal voltam Szabadszálláson. Végre viszontláthattam az akkor alig három hónapos Boglárkát. Mindenesetre mindenkinek köszönöm, hogy emlékezetessé tették számunkra 2006 karácsonyát. Köszönöm Péter Attilának és a többieknek... 
Uniós tagság ide, szabad munkaerő-áramlás oda (nem beszélve Papp Tibor magyarságáról – a szerk.), ismét falakba ütköztünk. Kecskeméten óriási boci szemekkel nézett rám a már régi ismerősömnek számító ügyintéző. Csodálkozott, hogy miért tették ki a szűrömet, amikor ő megmondta, mit és hogyan kell csinálni. Bár azonnal belekezdtem az ügyintézésbe, csak május 24-től dolgozhattam, pedig mindent időre végrehajtottam. Arra már nem is emlékszem, hogy mennyit álltam sorban az Idegenrendészet, APEH, TB stb. váróhelyiségeiben. Egyetlen cél lebegett előttem: dolgozni szerettem volna, hogy megvehessük a kislányomnak szükséges dolgokat. 

Végül úgy kaptam meg a tartózkodási engedélyt, hogy a feleségem szülei átutaltak a bankszámlánkra több mint egymillió forintot a megélhetésem biztosításának bizonyítására. Bár a feleségem családtagnak minősült, én azonban nem, így aztán telekkönyvi kivonatot is kellett csatolni a különféle kérelmekhez, ami bizonyította, hogy az apósom befogad. 

Nagy nehezem sikerült elhelyezkednem szakácsként. A feleségem hosszas rábeszélésére kérelmeztem a magyar állampolgárságot. Persze mondtam neki, hogy sok értelmét nem látom, mert ha eddig is ilyen nehezen mentek a dolgok, akkor a magyar állampolgárságot ezután sem osztogatják könnyen olyan embernek, akinek felmenői 1826-ig visszamenően dokumentálhatóan magyar református földművesek voltak, magyar nevekkel és bihari gyökerekkel... Magyarország jelenlegi hatalmasainak nem ilyenekre van szükségük. 

S hogy mennyire igazam lett, az csak később derült ki. A budapesti Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal három hónapig pihentette a kérelmemet, majd kaptam egy levelet, amelyben közölték velem, hogy pótlólag küldjek el nekik bizonyos okmányokat. Ez volt szeptemberben. Októberben újabb levelet kaptunk. A feleségem már azt hitte, hogy a magyar állampolgárság megadásáról szóló határozat érkezett. De nem, mert még mindig az előző évi adóbevallásomra voltak kíváncsiak. Természetesen elküldtem. 

Mivel időközben átköltöztünk Sopronba, októberben újabb követeléssel lépett föl a Bevándorlási Hivatal: a főbérlő tanúk előtti nyilatkozata kellett arról, hogy befogadott a lakásába. De mivel az albérleti szerződés nem tanúk előtt íródott, visszaküldték. Novemberben ezt is elküldtem nekik. Decemberben aztán munkáltatói igazolás is kellett, és így tovább. Akkor sem értettem, s ma sem értem, hogy mindezt miért nem egy levélben, egyszerre kérték. Talán csak nem azért, hogy minden újabb csatolással újabb három hónappal meghosszabbíthassák a folyamatot, és közben a „romániai”, „szlovákiai”, „szerbiai” és „ukrajnai” szerencsétlen magyar feladja a küzdelmet? És jöhetnek a testvérek a Közel-Keletről. 
Mindenesetre nem tudtam tovább várni a „magyar” hivatal döntésére, föladtam a kilátástannak tűnő küzdelmet, s 2008 februárjában fogtam a román útlevelemet és meg sem álltam egészen Svédországig. Miután igényeltem az úgynevezett 4-számot – ez a kérvényező személyi azonosítója, a külföldiek esetében tartózkodási-, munkavállalási-, letelepedési és egyéb más engedély –, már aznap hivatalosan dolgozhattam. Közben a feleségem és a kislányom is kiköltözött utánam Svédországba. 
Mivel magyarként rám - és így a családomra - nem volt szükség az anyaországban, kénytelen voltam továbbállni. Svédországban eddig sohasem románozott le senki. Magyarországról viszont ezt nem mondhatom el... 

A feleségem diplomás szociális ügyintéző, a munkaügyi központban örömmel fogadták, a napokban közvetítik ki a munkahelyére. A kislányunk óvodába jár, boldogok vagyunk, itt nem kell bizonyos rosszindulatú hatóságoktól tartanunk.

Mindezt csak azért írtam, mert tökéletesen megértem szegény honfi- és nemzettársam helyzetét. Keserűség tölti el a bensőmet, ha a magyarországi helyzetre gondolok. Úgy látszik, azokra ott nincs szükség, akik építeni és gyarapítani akarják Magyarországot, ellentétben a rombolókkal, pusztítókkal, gyilkosokkal és a felvásárlókkal. 

Búcsúzóul munkájukhoz kívánok erőt, egészséget és kitartást! 

Papp Tibor 
Göteborg, Svédország

(Kép forrása: szikulusz.blogspot.com)