Balázs Anna, nôi fodrász: Bennünket a tömeg vitt magával.Azonban mindig benne élt a lelkünkben az összetartozás szelleme. A március 19-ét megelôzô napokban olvastuk az újságban, hogy mi történik, s úgy éreztük, hogy ugyanúgy, mint a gyertyás tüntetéskor, ki kell mennünk a fôtérre. Nem szervezett dolog volt, de ott voltunk. Délután a tízéves kisfiammal együtt, a tömegbe vegyülve mentünk a Bolyai felé. Ott nyomultak egyszerre a hátunkba az ordítozó görgényvölgyiek. A gyermekkel együtt bemenekültünk az RMDSZ-székházba, ott voltunk, amikor betörtek, s nyomultak fel az emeletre. Egy férfi segítségével sikerült kiszabadulnunk, aki valósággal kilökött az utcára. A fiamnak azonban azóta is tömegiszonya van.

Így visszagondolva, annyit mondhatok, szörnyűség volt az egész. Egy biztos: mi nem ezt akartuk, hanem nyugalmat, békességet, azt, hogy mindenki nyugodtan végezhesse a munkáját. Azt szerettük volna, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket. Valójában nem sokat akartunk. Utána napokig nem mertünk kimenni a házból, bezárkóztunk, Sokan elmentek utána külföldre, de én itt maradtam. Itt érzem itthon magam, érzem, hogy ehhez a közösséghez tartozom. Az a véleményem, hogy a halottakat nem szabad elfelejteni, de meg kell bocsátani még az ellenségeinknek is, nem szabad gyűlöletben élni.

Bartha Sándor, villanyszerelô: A Metalotechnikában dolgoztam akkor. Azt híresztelték a gyárban, hogy baj van a városban, ki kell menni. Akkor elindultunk. Felmentünk a fôtérre, onnan az RMDSZ-székház elé. Délután háromkor Sütô András a balkonról felszólította a tömeget, menjenek haza. Volt, aki elment, volt, aki maradt. Én ottmaradtam. Nemsokára érkeztek a hodákiak, botokkal, fejszékkel, vasvillákkal felfegyverkezve. Mikor odaértek, mi bemenekültünk a székházba, bezártuk a kaput. Azonban a megvadult hodákiak átmásztak a kerítésen, benyomultak az épületbe. Mi menekültünk elôlük, mind feljebb és feljebb. Az elsô emelet ajtaját is betörték fejszékkel. A padlásra már nem tudtak feljönni, mert egy vastartályt tettünk a nyílásra.

Én este kilenc-tíz óra körül jöttem le a padlásról. Akik nem mentek ki Sütôvel, azoknak nem történt bántódása. Ott voltak még a románok, de ott volt a rendôrség is, s egyenként kiengedtek minket az RMDSZ-székházból. A padláson összeírták azoknak a névsorát, akik fent voltak. Mindenki gyúródott, hogy a neve felkerüljön a listára. Én nem tettem meg, s így kimaradtam. A Fehér könyvben sem szerepel a nevem. Így sokan hôsök lettek, én pedig csak magam tudom, meg a legközelebbi ismerôseim, hogy ott voltam, amikor az a szörnyűség történt.

Rigmán István, nyugdíjas: Március tizenkilencedikén nem voltam a városban. Csak másnap, huszadikán mentem el otthonról. Mikor a Városháza elé értem, láttam azt a dühöngést, rettenetet, ami ott volt. Én ugyan nem sebesültem meg, szerencsém volt, pedig késô estig, úgy kilenc-tíz óráig kint voltam a fôtéren. Véleményem szerint valakik jól megszervezték, csak hát tudja, hogy van. Errôl nem beszélnek még ma sem. Nem zsákbamacska volt, akinek szeme volt, láthatta.

Halmágyi János, nyugdíjas: Március 19-én, az egyik ismerôsöm telefonált, nem tudnék utánanézni, mi van a férjével, mert az korábban bement az RMDSZ-székházba, s azóta sem tudnak semmit. Én felmentem a Bolyai térre, ott lakik a húgom, s láttam a botokkal, fejszékkel felfegyverkezett románokat. Estefelé megint kimentem a fôtérre, s láttam három tűzoltókocsit a Bolyai felé menni. Azt hittem a hodákiakat akarják "mosdatni". Mikor felértem, láttam a ponyvás teherkocsit, amely az RMDSZ bejáratához tolatott, s azt is, hogy kiáltották:"ãsta-i ungur!" Láttam, hogy a tömeg valakire ráment, csak akkor még nem tudtam, hogy Sütôt verik.

Másnap kimentem a Városháza elé. Mivel '88-ban volt egy infarktusom, elfáradtam, s hazamentem. Azt láttam, hogy hol vannak a magyarok, s hol vannak a románok, láttam egy sor rendôrt is közöttük. Este, mivel az állomás mellett lakom, megint kimentem a fôtérre, de hátul mentem, a szakszervezetek felé. A szakszervezet elôtt volt vagy 10-15 román, én átmentem a másik oldalra. Azok utánam jöttek, megkérdezték: esti român? Én mondtam, hogy magyar vagyok, s akkor hátulról husángokkal ütni kezdtek. Megfordultam, egy lány kezébôl kikaptam a botot, de akkor fejbe vertek, hogy leestem. Akkor nekem estek, rugdostak két oldalról, amíg elájultam. Amikor magamhoz tértem, már senki sem volt az utcán. Elvonszoltam magam a Szabadság utca sarkáig, ott két nô kihívta a mentôket, s felvittek a kórházba. Az ütések nyomán leszakadt a szemlencsém, Budapesten is kezeltek. Ötször voltam ott kórházban, háromszor itthon, de a szememmel ma sem látok jól. Zöldhályog alakult ki, azóta is naponta négyszer-ötször csepegtetni kell belé.

Az események után feljelentést tettem, de az ügyészségen azt mondták, ez a rendôrség dolga. A rendôrségen egy ôrnagy Farcas századoshoz irányított, de a titkárnôje szerint szabadságra ment. Így aztán abbamaradt az egész. Az RMDSZ felajánlott párszáz lejt, de nem fogadtam el. Azóta sem érdeklôdött senki felôlem.

Tömösváry István, nyugdíjas: Március 20-án a fôtéren voltam a "cordonban", amikor áttörték, s ránkzúdultak a románok. Akkor egy kôvel hátbadobtak. Mi, ahogy ôk nyomultak elôre, úgy hátráltunk. Én elestem. Mi csupasz kézzel jöttünk ki az IMATEX-bôl, amikor meghallottuk, hogy egy nappal korábban a hodákiak kiverték a Sütô András fél szemét. A támadók jól fel voltak fegyverkezve. Engem, ahogy leestem, fejszével vertek fejbe, úgy hogy Rettegi doktor nyolc öltéssel és kapcsokkal varrta össze. Amikor leütöttek, még fel tudtam szökni, s bementem a polgármesteri hivatal elôterébe, onnan vitt el a mentô.

Sajnos, azt kell mondanom, hogy meg volt szervezve a dolog, csak mi, magyarok nem tudtunk róla. Különben mi sem mentünk volna ki üres kézzel. Én maradtam a névtelen sebesültek egyike, engemet nem népszerűsítettek. Csak késôbb tudtam meg, hogy a Magyar Televízió filmezett, az unokáim a Panorámában ismertek fel.

Ion Caramitru, népszerű román színész, a forradalom után Iliescu egyik munkatársa: „Marosvásárhelyi barátaim unszolására többször bementem azokban a napokban Iliescuhoz, hogy miért nem megy le Marosvásárhelyre, de a válasz mindig az volt, most nem alkalmas. Miután lezajlott a pogrom jöttem csak rá: nem is akart lemenni, nehogy átírja véletlenül a már meglévő forgatókönyvet”.

"Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám lebontani a mendemondát a tizenkilencedikei történésekről, a több ezres románságról épített hazugságfalat, amely tévhit alapján az RMDSZ főkorifeusai azt próbálják belénk sulykolni, hogy e nap döntő pillanataiban helyesen cselekedtek. Holott valójában igenis az a helyzet, hogy az itthon maradt RMDSZ-es helytartó testvérek úgy begyulladtak, hogy a főtéri események közelébe sem mertek menni. Rendben van, mindannyian féltünk, de néhányan képesek voltunk úgy félni, hogy azért odamentünk közelebbről megtapasztalni a forróbb helyzeteket. Erről a több ezres román tömegről szóló kitalációt később a román és magyar médiumok egyaránt átvették, vagyis a közvélemény beetetése már akkoriban elkezdődött.

Most térjünk vissza megint március huszadikára, amikor a Városháza elé kivonult magyarsággal szemben csupán néhány tucat román sorakozott fel. Természetesen ez a felállás csak addig tartott, míg meg nem érkezett a falusiak körülbelül nyolc autóbusza. Kocsinként ötven fővel számolva, ha nem feledjük el a magukkal hozott harci felszerelést sem: bunkósbotokat, köveket, benzines üvegeket, amelyek sok helyet foglaltak, nem kevés jóindulattal cirka négyszáz beutaztatott falusi rendcsinálóról beszélhetünk. Létezik-e az, hogy egy nappal azelőtt pár ezer többségi tartotta megszállás alatt a Városházát, másnap pedig csak pár tucatnyian jelenjenek meg ugyanott a vátrás elvtársék? És ez történjék éppen akkor, mikor az alja magyarok az „ősi román város” székházát merészelték birtokba venni. Természetes, hogy ekkora létszámapadás nem következhetett be. Akkor mivel is magyarázhatjuk elöljáróink tizenkilencedikei viselkedését? A válasz erre roppant egyszerű: tisztségviselő UDMR-istáink annyira beijedtek, hogy hatványozott számú ellenséget láttak. András bácsi testi épségének a veszélyeztetése és szeme világának elvesztése ennek a valóságot eltúlzó gyáva viselkedésnek tudható be.

Később arról is értesültünk, hogy egy másik csoport a hóhér Árva Jani szobránál vert gyökeret, itt az új keletű Hitlerek pazarnál pazarabb beszédeket tartottak. Közben egy Görgény-völgyi testvér „diszkréten” bevegyült a magyarság soraiba, hogy személyesen is megtapasztalja a „való igazat”. Szegénykémnek a subába bújtatott egész lénye olyan bűzt árasztott, hogy a téren jelenlévők egy részének már egy ennyi is elég volt a meghátráláshoz. Azért úgy reménykeltésképpen a városháziak is igyekeztek beadagolni a köznépnek, hogy Iliescu bátyánk talán mégis útra kel. Végül kétségek között vergődve érkeztünk el ahhoz a bizonyos H órához, amikor megjöttek a mezőgazdasági munkaeszközökkel felszerelkezett, felajzott dákfiókák, és mindjárt támadtak is. Nekiláttak a kíméletlen böllérmunkának. A tulajdonképpeni bunyó sem úgy zajlott le, ahogyan azt egyesek felidézgetik. Magát a harcot magyar részről csak nagyon kevesen vállalták. A teret az első pillanatokban a csupasz kéz ellenében fejszékkel, kaszákkal elfoglaló többségiek már hórázni készülődtek, amikor nagyot fordult a kocka. Az első pillanatokban megszaladó magyarjaink megtáltosodtak, és a rákövetkező pillanatokban már recsegtek, ropogtak, törtek a főtéri padok, a Városházából meg repültek lefelé a szőnyegleszorító vasak. Még néhány pillanat, és hopp, máris vége volt a többségiek inkább szájhős, mint bátor menetelésének. Az igazság az, hogy tulajdonképpen nem is lehet tudni, mi történt. Ezek már önfeledten táncoltak. A fegyvereiket eldobva akartak ünnepelni, és akkor fordult egyet velünk a világ. Az ellennel ösztönösen szembeforduló magyarság a támadókat úgy megfutamította, hogy csak egy TAB (kétéltű katonai autó) segédletével és hosszan tartó unszolás után tudták őket Asztalos bátyámék visszaterelgetni. Így jött létre a több órán keresztül tartó patthelyzet. A nép nagy része sehogyan sem tudta elfogadni ezt a balkáni helyzetet. Időközben a téren álló személyek kicserélődtek, a támadás idejére az összegyűlt tömeg elég jelentős hányada asszonyokból és kisgyerekekből állt. A gyilkos támadás után a szélesre tárt kapukon keresztül, egymást majd letaposva, hosszú perceken át igyekezett benyomulni a megriadt asszonysereg az egyetlen biztonságosnak tűnő helyre, a Városházára. Ha most visszagondolok a történtekre, önkéntelenül is újra meg újra elém tárul az a rémséges kép. Szinte hallom a hitetlenkedő asszonynép kétségbeesett, égszakasztó sikolyát, és érzem még most is, amint a rákövetkező pillanatokban a levegő valósággal elhűl körülöttünk. Majd hirtelen elszabadult a pokol. De akkor is volt bennünk egyfajta vasfegyelem, és csak a védtelen nők mentek be a Városházára. A hölgytársaink arcáról leolvasott rémület, kétségbeesett sikoltozásuk oly hihetetlen mértékben megdelejezte erőinket, hogy aznap még tízannyi ellenség sem tudott volna legyőzni bennünket.

Aztán megérkeztek az első súlyos sebesültek, nagyobbrészt a fejükön vagy nyakukon megsebzett, szörnyűséges látványt nyújtó emberi rongybabák. Többszörösen is sokkoló volt ez a barbár támadás számunkra, hiszen akkor még nem volt jugoszláviai háború, nem tudtuk felfogni az ilyen méretű atrocitást. Lassan kezdtünk rádöbbenni arra, hogy valakik az igazságszolgáltatást három napra elaltatták. Természetesen ezeken a dolgokon nem sok időnk volt akkor gondolkodni, mert jöttek az újabb fejlemények: a tömegbe belevezetett teherautós támadás, amely a maga nemében talán egyedülálló aljas tettnek tekinthető. Az őrült brutalitással, ahogy a gépkocsi sofőrje a subás legényeivel együtt közénk hajtatott, ilyen vad embertelenséggel csak ritkán találkozni a földkerekségen. Így tehát nem csoda, hogy a jelenlévők jórészt mindvégig amúgy féloldalasan állingáltak ott a téren, készen bármely eshetőségre. Olyan személyek, akik még tegnap színházainkat töltötték meg zsúfolásig, most a felajzott balkáni fenevadaknak kellett hogy útját állják – nem csoda, hogy csak néhányan merték vállalni a tulajdonképpeni harcot.

Különös érzés bekeveredni az események sűrűjébe, és érezni, amint a kezdeti szorongás, félelem helyét egyszer csak átveszi a határozott magabiztosság. Hirtelen körülötted szinte minden megszűnik létezni. Már nem látsz, nem hallasz, nem félsz senkitől és semmitől, csak egyet tudsz. Éspedig tudod azt, hogy most eljött az idő, és neked is cselekedned kell. És azonnal tudod, hogy miként kell, hogy fordíts egyet a dolgok menetén. Különös, de a megoldások mindig ott vannak benned, és csak úgy röpködnek feléd hívatlanul a megfelelő válaszok, úgyhogy sokszor önkéntelenül is azt gondolod: te jó ég, minket csakugyan figyel felülről valaki. A megoldások ott vannak a tudatalattidban, és azokat az elmúlt ezer év történelmi viharai sem koptathatták el, és történjék meg bár számtalanszor, hogy igazságtalanul bántanak meg minket, mi erre, mint valami mély álomból felkeltett mérges mackó, egymagunkban megindulunk rendet teremteni, bizony a kedves ellen aztán az események végére megnézheti magát. Kemény volt a közelharc az első vonalban, ahol a küzdőknek emberfölötti erővel kellett megteremteniük a látszatát annak, hogy mi milyen elszántak volnánk. Holott a valóság némileg másképpen állott, és sokszor az első vonalat vállaló kimerült emberek helyébe nemigen kerültek őket felváltani hajlandók. De a tulajdonképpeni harcból részt nem vállaló személyek közül sokan hangyaszorgalommal gyűjtötték az elsővonalasoknak a kéz alá valót. Emiatt másnap bokáig érő üvegtörmelék fedte az összeütközés színhelyét. Közben a többségiek tankokkal zárták el egymástól a szembenálló feleket. Talán ennek az akciónak az volt a célja, hogy a nyílt terepen végrehajtott esetleges magyar támadás nehogy idő előtt kipucolja testvéréket a Főtérről. Minden jel arra utalt, hogy a többségiek várják az est leszálltát, hogy majd csak a Jóisten legyen tanúja újra az éj leple alatt elkövetett tetteiknek. És amint az várható volt, ahogy beköszöntött az est, a szakadatlanul repülő üvegekkel és kövekkel történő puhító hadművelet után a Balkán a jobbszárnyon fergetegesen támadva próbált elemi erővel rést verni sorainkban. Jöttek, nekünk rontottak a barmok. Gyors iramban közeledtek. Vadul tolultak előre, egy vérben forgó szemű, vaddisznóképű alak haladt legelöl nagyon elszántan, messze megelőzve társait. Talán részeg is volt szegénykém. Mindenesetre állati módra csörtetett be közénk ő urasága. Egy jókora husángot tartva kezében, az első útjába kerülő, figyelmetlen, vékonydongájú legénykét azon nyomban ki is szúrta magának. Majd kíméletlenül lecsapott rája, a szegény gyermek, az meg élettelenül terült el a földön. Az ott termő M. J. visszakézből úgy szájon teremtette vaddisznóképű támadónkat, hogy kiterült. Társai látván a gyászos végkifejletet, megfutottak. Talán az egyetlen szépséghibája ennek a hősies helytállásnak az lett, hogy a nagy forgatagban egyszer csak jött a figyelmeztetés: gyerekek, azért egy kissé vigyázzunk jobban, mert az egyik földön fekvő megrugdosott mellén ott virít a piros-fehér-zöld kokárda. Ugyanaz a gyermek volt, akit a vadember hagyott helyben.
Mások is bekapcsolódtak a harcba, és a Grand melletti kétemeletes épület tetejéről zúdították alá az áldást az ellenfél fejére. Ismét mások a jobbszélen Molotov-koktélokkal próbálkoztak – azokban a benzinínséges időkben –, szerencsére kevés sikerrel. Aztán néhány leleményes személy a Kultúrpalota épületére kívülről rögzített tűzoltófecskendőt is bevetette a küzdelemben. Ez kemény ellenérzéseket váltott ki a Görgény-völgyi támadókból, felháborítónak tartották, hogy idejekorán kijózanítják őket. Válaszul ők is megpróbálták bevetni a csatában a Grand hotel tűzoltó-felszerelését, de szakértelem híján csak annyit értek el, hogy a szálló hallját teljesen elárasztották vízzel.
Mindvégig hallszottak a biztató szavak: Gyerekek, mi is félünk tőlük, de ők még jobban félnek tőlünk. Ha ők elkezdenek rohanni felénk, akkor mi is gondolkodás nélkül rohanjunk feléjük. Ők meg majd elszaladnak, mint tolvajláskor szokott az történni. Tudják, hogy most megint ők azok a bizonyos útonállók. Majd meglátjátok, hogy el fognak pucolni. Vagy: Ezt a küzdelmet semmiképpen nem szabad feladni, mert itt egy picivel többről lesz szó, mint holmi utcai verekedésről, mert rajtunk van a világ magyarságának figyelő tekintete. Az a hír járta közöttünk, hogy a városban orvosi segélynyújtás végett jelenlévő norvégok műholdon keresztül a világ tudomására hozták a történteket. A mieink megtettek mindent, hogy minél elszántabbnak, sőt akár félőrülteknek lássanak minket a kedves támadók. Csodálatos volt megállapítani, hogy a parittya meg egy pár vasgolyó a technika milyen csodálatos vívmányává tornázhatja fel magát nehéz pillanatokban. És repültek a kólás- meg a tejesüvegek számolatlanul. Ami a cigányokat illeti, az ő érkezésük csak annyiban volt meghatározó a küzdelem kimenetelére, hogy – barna testvéreink sokkal okosabbak voltak, mint a Görgény-völgyi megvadított parasztok, és nem támadtak minket hátba. Volt egy virágárus cigányfiú is közöttünk, nem sokat tett, de mozgékony jelenlétével sokunkat felvidított. Ez a legény, akit úgy ismert a fél város, mint mihaszna helyi tréfamestert, a legnehezebb pillanatokban példát mutatott nekünk, igazi hősként viselkedett. Közülünk mindvégig csak úgy heten-nyolcan tudtak leereszkedni a helyzet által megkívánt kőkorszaki szintre. Ők voltak azok, akik puszta kézzel, no meg egy-egy bottal a kézben egymagukban tartották a vonalat addig, amíg úgy féltizenkettő óra tájban Márkus Pista uramék is megérkeztek a hadszíntérre.

A harc után a Nagykórház baleseti osztálya nem nyújtott valami szívderítő látványt. A folyosó tele volt bevarrt fejű, kis kerek kalapos és az alkoholtól meg egyebektől is bűzlő, alvó emberi mutánsokkal, őket odarendelt elit ejtőernyősök őrizték, ezek jóindulatúan figyelmeztettek, hogy reggelre társaik teljesen körülzárják a várost. Az információt reggeli hat óra tájban továbbíthattam, amikor is Kincses úr a testvérével együtt átvonult előttünk a téren. Mondandómat megtoldottam azzal, hogy a falusiakat minél sürgősebben küldjék haza. Aztán magam lettem az egyetlen épkézláb ember, aki a szolgálatos magyar orvosoknak tájékoztatást adhatott az eseményekről. Több mint különös volt ott állni a híres sebész orvosprofesszorok gyűrűjében, utólag visszagondolva azokra az örömtől, no meg büszkeségtől szikrázó tekintetekre, azt kell mondanom, hogy igenis néha az ilyesfajta helytállás a legfontosabb. Végül a derék professzoroknak kellett rejtegetniük egy erősen fülelő, a képéből teljesen kikelt egy szál vátrás orvos elől.

Visszatérve a végső és mindent elsöprő rohamra, Márkus bátyámék aztán már nem sokat kukoricáztak. Az ő esetükben tényleg érvényesült a jöttek, láttak, győztek mondás. Mit hogy győztek, kisebbfajta nagytakarítást rendeztek ott a téren azok az idős, hatvan és hetven körüli emberek, és mindezt csekély öt perc alatt.

Milyen megható volt hallani a nagy csetepaté egész ideje alatt azokat a biztatásokat a Városháza balkonjáról. „Vigyázat, mert ott jönnek.” „Arra menjetek.” Ehhez hasonló épületes – épületből jövő – tanácsok szálltak felénk a „díszpáholyból”. És amikor szépen minden rendbejött, és a Balkán hosszúra fogott léptekkel kipucolt a Főtérről, elöljáróink, mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták. Azaz bezárták a Városháza kapuját, és nekifogtak ahhoz, amihez a legjobban értenek, vagyis elkezdtek ünnepelni. Úgy, ahogyan csak ők tudnak, és hiába is igyekeztünk, hiába hívtuk segítségül vitéz nagyjainkat, hogy megmentsük a Grand szállót meg a „dolláros” üzletet – ugyanis akkorra az ital hatására székelyeink (mármint a fiatalabbja) is kezdtek kirúgni a hámból –, mert már akkor sem tudták, melyek a legfontosabb prioritások. Ők bent, mi meg kint – elejétől végéig ez volt a felállás. De nem szomorkodtunk egy csöppet sem, hiszen miután lecsöndesedett a tér, azután is mozgalmas pillanatokban volt részünk.

A meggyújtott tábortüzek fényénél az egyik idős bácsi a Nemzeti Dalt szavalta el nekünk oly tisztán, akkora szenvedéllyel – az eseményt rögzítették a fekete dobozosok, ők is csak ámultak-bámultak a csodálattól –, hogy mindinkább éreztük, még csak a nyomdokaikba sem léphetünk ezeknek az igaz Embereknek. Ünnepeltünk, de az ellen bizony nem adta olcsón a bőrét, és bár a város két legtávolabbi pontjára vonultak vissza a testvérék, kémjeik be-betévelyegtek közénk. Az egyik ilyen férfiú saját Trabantjával hajtott be közénk. Székelyeink pedig, amint elkapták őt, azon nyomban nekiálltak szétszedni darabjaira az akkoriban még valutát érő masinát. Egyúttal annak gazdáját is kezdték megegyengetni. Csak a Jóisten tudja, hogy miként szabadult ki végül a szerencsétlen a haragos emberek karmaiból. Az elkövetkező napokban sem történt ez másképpen, mert amit kínkeservesen a köznép elért ott a téren, azt utólag a háború utáni hős pozitúrájában tetszelgő elöljáróink ostoba mód mind elvesztették a zöld asztal mellett. Akkor is nagyjából minden a véletlenre volt bízva.

Még most is magam előtt látom, amint a sötétből kibontakozik egy hórihorgas szikár ember, és határozott léptekkel megindul a tankok felé, a tankok elé érve megáll, körülnéz, majd ellentmondást nem tűrő, határozott hangon, minket számba sem véve, így szól társaihoz: „Hármasok, ide hozzám.” S akkor mintegy varázsütésre a félhomályból több tucat székely parasztember lépett elő. Mi, a helybéliek rémülten rögvest odamentünk hozzájuk, és megpróbáltuk őket jobb belátásra bírni, hogy ezek istentelenek, ezekkel nem szabad ujjat húzni, hiszen vasvillával és fejszével vannak felszerelkezve. Az Öreg pedig, mintha mi ott sem lettünk volna, körülnézett a fejünk fölött, majd így szólott újra: „Hármasok, hát nem azért jöttünk, hogy megverekedjünk?” És meg se várva a választ, elindult a tankok felé, a társai meg utána. És amikor láttuk, hogy kik is mennek ott legelöl, a szemünkbe szöktek a könnyek. Igen, mert az első tizenkét-tizenöt személy egytől egyig hatvan év feletti ember volt. Ettől aztán mi is felbátorodtunk, de mire elindultunk volna, a Főtér már meg is volt tisztítva.

Évekig kerestem ezt az Embert, míg végül a szerencse jóvoltából sikerült találkoznom vele. Egy szovátai autószerelő-műhelyben hallottam az egyik inastól, hogy volna náluk egy idős bácsi, aki mesélni szokott nekik a vásárhelyi ütközetről, ők mindannyiszor tisztelettudóan meghallgatják a történeteket, de az igazat megvallva eleddig nem nagyon hittek az öregnek. Felkerestem az öreget, és hamar kiderült, hogy ő az, akit kerestem. Tíz év telt el úgy, hogy azok, kik e győzelemnek az árnyékában felépítették az erdélyi magyarságot minden szinten kiszolgáltatott helyzetbe sodró cselédbirodalmukat, az akkori események igazi hőseinek tetteit ködösítésekkel, a hamis hősök előtérbe helyezgetésével igyekeztek velünk elfeledtetni. Utólag megértjük őket, hiszen a hazugságokból összerótt világot csak újabb hazugságokkal lehet foltozni. Én szerencsésnek tarthatom magam, mert azon kevesek közé tartozom, akik viszontláthatták Márkus Pista bácsit. Tíz év után elbeszélgethettem vele. Az Öreg nem sokkal előtte agyvérzésen esett át, úgyhogy csak nehézkesen, egyik lábát kissé vonszolva tudott járni, de az elméje, az megmaradt tisztának. Tőle tudtam meg, hogy akik a legtöbbet profitáltak ebből a csatából, az érdekvédő díszes banda tagjai őt soha fel nem keresték. Szavaiból kiéreztem, nagyon jól esett neki, hogy azért mégsem feledte el őt mindenki. Én pedig, mivel a saját árnyékától is reszkető árnyékszervezettől amúgy sincs mit elvárni, csak úgy szerénytelenül – de őszintén – az egész magyarság nevében köszönetet mondtam neki a huszadik évszázad talán legutolsó, legnagyszerűbb győzelméért. Márkus Pista bácsi annak idején megjárta az orosz frontot, és ott is mindig a legjobbak között volt. Amit tett, nem holmi felkérésre tette. Vannak közöttünk olyan emberek, akik mindig és minden körülmények között tudják, hogy mi a kötelességük. A „hármas” megnevezés pedig onnan van, hogy derék székelyeink úgy gondolták, az ellenséget úgy lehet a legjobban felismerni, kiszűrni közülünk, hogy a gyanús személlyel kimondatják a „hármas” szót. Aki nem tudta kimondani e szót, magára vethetett. Azóta eltelt újabb két év, nemrégen értesültem arról, hogy a kedves öreg eltávozott az élők sorából. Vele, úgy érzem, egy elfeledett, magára hagyott, jobban mondva megtagadott igazi Hős hagyott itt minket, aki többet érdemelt volna tőlünk. Ezennel megkérném mindazokat, akiknek esetleg Szovátán keresztül vezet az útjuk, hogy ne sajnálják az időt és látogassanak ki a temetőbe, keressék meg Vásárhely igazi megmentőjének sírját, és helyezzenek el egy-egy szál virágot a Pista bácsi sírjára. Legalább ennyivel adózzunk egy elfeledett Ember emlékének.

Csak kevesen tudnak arról, hogy a pogrom idején Olténiában egy egész regiment két osztállyal, no meg a juhok mellett szerzett „általános műveltséggel” rendelkező, furkósbotokkal felszerelkezett embert készítettek fel arra, hogy az 1989-es temesvári kiszállás mintájára bevagoníroztassák őket egy külön erre a célra összeállított vonatszerelvénybe. Hogy majd Vásárhelyre érkezvén, házról házra járva egyenként felkutassák a magyar anyanyelvű személyeket, és kegyetlenül megbosszulják azt, amit nekik megbosszulandónak mondtak. Hogy az atrocitások nem fajultak tovább, és ezek nem mertek bejönni Vásárhelyre, azt bizony főként derék székelyeinknek és mindenekelőtt annak az Embernek köszönhetjük, aki mindig és minden körülmények között tudta a kötelességét. "

A szerző, Friessner József megjegyzései és visszaemlékezései:

-20 éve támadt Vásárhelyre a "demokratikus" román hatalom

- A nürnbergi per mintájára kommunista bűnösöket elítélő temesvári pert szeretne Tőkés László