- De ma már nincs Csehszlovákia.

- Valóban nincs, de Csehország és Szlovákia a jogutódjának tartja magát, s ezért szerintük a Benes-dekrétumok e két állam létjogosultságát is alátámasztják.

- Mivel támasztják alá?

- Edvard Benest a második világháború alatt az angolszászok, de később a Szovjetunió is de jure elismerték hadviselő félnek. Kimondták, hogy minden, ami előbb Münchenben, Bécsben, és a köztársaság 1939-es fölbomlásával bekövetkezett, valójában meg sem történt, s ezért Csehszlovákia jogilag továbbra is létezett. Más szóval szerintük Csehszlovákiát a háború után nem kellett fölújítani, hanem automatikusan létezett tovább, mert kimondták, hogy az 1939-es megszűnésére nem is került sor. Bár igaz, hogy a Szovjetunió 1939-ben elismerte az önálló Szlovákiát, fölvette vele a diplomáciai kapcsolatot és a szovjet nagykövet ott székelt Pozsonyban.


- A később háborús bűnösként kivégzett Jozef Tiso, alias Tisza József irányította Szlovákia Adolf Hitler katonai szövetségese volt. Tiso Szlovákiájából deportálták a zsidókat és létezett a Hlinka Gárda. Ez nem zavarta a háború alatt és után a Szovjetuniót, illetve a vele szövetséges hatalmakat? A győztesek miért nem büntették meg a szlovákokat is, amint tették ezt a magyarokkal és a németekkel?

- Edvard Benes 1943 decemberében fölkereste Sztálint. Ennek előzményeként zajlott 1943. november 28. és december 1-je között a Teheráni Konferencia, amelyen eldőlt, hogy a háború után Közép-Európában a Szovjetunió lesz az úr. Benes azonnal fölfogta ennek a jelentőségét és Londonból sietve Moszkvába utazott. Klement Gottwald elvtárs, a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció vezére kieszközölte Benes számára, hogy találkozhasson Sztálinnal. A találkozón a cseh Benes fölveti, hogy a háború után, akárcsak a magyarokat és a németeket, a szlovákokat is a kollektív bűnösség vádjával kellene sújtani, mert a szlovák hadsereg a Wehrmachttal vállvetve harcol a keleti fronton. Sztálin azonban erre a fölvetésre azt válaszolta, hogy szláv nemzetet nem szabad a kollektív bűnösség vádjával illetni. A szlovákok szlávok, mondja a grúz Dzsugasvili, s ezért őket nem szabad megbüntetni.

- A cseheknek a lengyelekkel is voltak, s a fű alatt vannak ma is határvitáik. Hogyan viszonyult ehhez Benes?

- Benes a Sztálinnal való moszkvai találkozóján fölveti azt is, hogy amiképpen a háború után el kívánja távolítani a németeket és a magyarokat Csehszlovákiából, hasonló módon a sziléziai lengyelektől is szeretne megszabadulni, mert Varsó 1938 októberében elvette Csehszlovákiától Szilézia lengyelek lakta területeit. Mint ismert, a lengyel hadsereg ekkor bevonult a csehszlovák fennhatóság alatti Cesky Tesin, lengyel nevén Czeski Cieszyn városba is. Sztálin azonban erre is azt mondta, hogy a lengyelek is szlávok, ezért őket sem szabad megbüntetni. Más lapra tartozik, hogy Sztálin saját maga mit művelt a szláv lengyelekkel.


- Ezek szerint a második világháború után a csehek és a szlovákok, csupán azért, mert szláv népek, eleve kiváltságos helyzetet élveztek a magyarokkal szemben.

- Minket, magyarokat másképpen ítél meg Európa, sújt bennünket olyanokért is, amelyekért más nemzeteket fölemel. A történelmi jogainkra mi mindig hiába hivatkoztunk, s ezzel szemben a cseheknek minden megadatott. De visszatérve 1918-1919-re, amikor a cseh történelmi államjogra való hivatkozás előtt Európa megemelte a kalapját, a magyar történelmi államjogra való hivatkozás semmit nem ért. Csehszlovákia hivatkozhatott etnikai elvekre, Magyarország nem. A csehek hivatkozhattak stratégiai elvekre, míg mi erre sem. A csehek 1918-19-ben, majd 1944-45-46-ban is a történelem elkényeztetett szerencsegyerekei voltak. A csehek és a szlovákok minden előnyüket másoknak köszönhetik. A verekedés végén mindig elő-elővitézkedtek a nagyok köpönyege mögül, és tartották a markukat. A bűnös Európa pedig kemény körmöci aranyakkal fizette őket a mások, elsősorban a magyarok és a németek rovására.


- Miért fogadja el Európa az egyértelműen kirekesztő, rasszista Benes-dekrétumokat, miközben elítélik például a Horthy-rendszer idején hozott magyar törvényeket?

- Európa minden skrupulus nélkül elismeri a Benes-dekrétumok létjogosultságát. Az európai jogi és politikai értelmezés szerint különbséget kell tenni például a Benes-dekrétumok és a Horthy-rendszer idején hozott törvények között. Az Európai Unió jogászbizottságának szakértői kimondták, hogy a Benes-dekrétumok összeegyeztethetők Európa jogrendjével. Európa nem alkalmaz egységes mércét, pedig a jog egy és oszthatatlan. Magyarán, a jogtalanságot és jogosságot azonos mércével kellene mérni. Más esetekben is tanúi lehetünk annak, hogy bennünket, magyarokat nem úgy ítél meg Európa, mint másokat. Egyébként, ha jól emlékszem, több mint száz dekrétum született, s ezekből mindössze 15-16 érinti a csehszlovákiai nemzetiségi ügyeket. Húsbavágóan pedig nyolc-tíz dekrétum vonatkozik ránk, így például a csehszlovák állampolgárság megszüntetése, a csehországi kényszermunkára való deportálás és a vagyonelkobzás.

- És az úgynevezett lakosságcsere?

- A lakosságcsere a két ország közötti diplomáciai egyezkedés szüleménye, mert a magyarok egyoldalú kitelepítését a győztes nagyhatalmak Potsdamban nem engedélyezték, de Magyarországot rákényszerítették arra, hogy vegye föl a kapcsolatot Csehszlovákiával, és igyekezzen megegyezni vele a méltányos lakosságcserében. A sors iróniája, hogy azt a pánszláv kommunista Vladimír Clementist, aki végül is aláírja Gyöngyösi János magyar külügyminiszterrel a lakosságcserére vonatkozó egyezményt, később, 1952-ben a híres Slansky-per egyik fővádlottjaként pánszláv kommunisták akasztják föl Prágában.


- Mi lehet az oka annak, hogy Európa mindig ellenünk van?

- Európában idegen test vagyunk minden itteni nép számára. Előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell érteni, hogy bennünket Európa soha nem mér azzal a mércével, amellyel másokat.

- Népünk többsége római katolikus, mint más európai népek többsége. De vannak köztünk evangélikusok is, mint a németek többsége. Akkor miért nem fogadnak el bennünket?

- Azért nem, mert irritáljuk Európát már azzal is, hogy létezünk. Már Johann Gottfried Herder megmondta a XVIII-XIX. század fordulóján, hogy amint az avarok, hunok, besenyők és a kunok nyelve eltűnt, előbb-utóbb a magyar nyelv is elenyészik, s a magyarság beleolvad a szláv, germán és román tengerbe, összecsap fejünk felett az a moslékos áradat, amelyik körülnyaldos bennünket.

- A német Herder tehát ideológiai fegyvert adott az ellenségeink kezébe.

- Pontosan. Az úgynevezett nagy szláv nemzetébresztők, mint például a felvidéki tót Ján Kollár a Dicsőség lánya, csehül Slávy dcera című, 1835-ben írt híres művében leszögezi, hogy a XX. század a szlávság évszázada lesz Európában. De a herderi jóslat hatására még a magyar irodalomban is föl-földereng a nemzethalál víziója. Megemlíteném Kölcsey Ferenc Zrínyi második éneke című versét, amelyben a Himnusz költője ezt írja: „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép; / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” Kölcsey tehát úgy látja, hogy kipusztul fajunk ebben a térségben. Ugyanezt a nemzethalál víziót találjuk Vörösmarty Mihály Szózat című versében: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.”

- Vörösmarty nem volt túl naiv, amikor azt hitte, hogy a minket körölvevő népek sajnálnák az eltűnésünket?

- Az embermilliók lehet, hogy körülállnák a sírunkat, de nem gyászkönny, hanem örömkönny ülne a szemükben. Örülnének, hogy végre eltűntünk Európának ebből a fertályából. Európa szerint ugyanis ez a terület még mindig nem a magyaroké. Valamikor elfogadták az önfeláldozó küzdelmünket, megengedték, hogy vérezzünk Európáért, de mindig csak vad, barbár, ázsiai betolakodóknak tartottak itt bennünket.

Hering József - Barikád