A legnehezebb talán nem is az lehetett Szvoboda Zoltánnénak, hogy José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke vagy José Luis Rodríguez Zapatero spanyol kormányfő után álljon fel a szegénységről szóló madridi uniós konferencia szónoki emelvényére. Hanem az, hogy a fogadáson ne csomagoljon el a pompás gyümölcstálakon kínált, szilvanagyságú szemű kék szőlőből egy fürtöt a gyerekeinek. Irént öten várják otthon, férje nemrég lett munkanélküli.
Amikor benyomásunkat később megosztjuk vele, azt mondja: tévedünk. A legnagyobb kihívás olyan emberekkel megértetni, milyen napról napra élni, akik egy kávé áráért annyit fizetnek ki, mint amennyiből a másik több embert megebédeltet. Mindezt úgy, hogy hallgatói azt érezzék: vele együtt lehet gondolkodni a szegénység megoldásáról. A kunszentmártoni asszony egyike annak a négy szegénységben élő embernek, akiknek példáján keresztül az unió vezetői megismerhették, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy rászorulónak.
Bőkezűség válság idején
Az unió soros elnökségét ellátó Madrid kitett magáért, élvezve, hogy - XVI. századi nagyhatalmi helyzete után - végre ismét Európa élén lehet; a konferencia megnyitójára Ibéria összes politikai nagyágyúját meghívták. Pedig nem szolgálhattak jó hírrel: Barroso azzal sokkolta hallgatóságát, hogy az unióban minden ötödik ember, 79 millió szegény, és a válság hatására nyolcmillióval nőtt a munkanélküliek száma.
Szertefoszlik a szociális Európáról alkotott kép? Pedig - Magyarországtól eltérően - a legtöbb uniós országban nem alkalmaztak megszorításokat. Ausztriában külön támogatásokat iktattak be az időskori ínség mérséklésére, Spanyolországban pedig ha valakinek lejár a munkanélküli-segélye, 420 eurós juttatásban részesül.
A szegénység azonban nemcsak pénzhiány: a kirekesztés talán még széleskörűbb a nélkülözőkkel szemben, mint a bőrszín vagy nemi identitás miatt. Segíteni kell, de hogyan? Mit tehet az unió, hiszen az egyik államban még nélkülözőnek számít az, aki a másikban már bőven középosztálybeli lenne. Spanyolországban az a szegény, akinek nincs kocsija, nálunk viszont minden negyedik családnak arra sincs lehetősége, hogy kellően fűtött lakásban éljen.
Amilyen lelkesedéssel ismételgették a szegénység felszámolásáról szóló jelmondatot az unió vezetői, annál nagyobb volt a kontraszt, amikor négy "mintaszegény" foglalt helyet a pulpituson. Olyan emberek, akik nemcsak méltósággal viselik állapotukat, de tesznek is azért, hogy meggátolják a nélkülözők kirekesztését a társadalomból. Így lett egy marokkói bevándorló, egy belga nagycsaládos anya, egy olasz menekülttáborban élő cigány mellett a kunszentmártoni magyar asszony a kerekasztal résztvevője, aki 12 év gyes után egy szegénységellenes civilszervezetben kezdett dolgozni, hogy másokon is segíthessen.
Láthatatlan nyomor
"Köszönöm, hogy láthatóvá lehettem. Mert a szegénységben ez a legrosszabb, hogy az ember úgy hiszi, láthatatlanná vált. Nem néznek rá, elkerülik a tekintetét. Nem szívesen elegyednek szóba vele" - panaszolta a szociális munkássá lett marokkói bevándorló, Idriss Sadi. "Negyven percig váratnak a telefonban, amikor azt szeretném kérni, hogy segítsenek, hadd fizessem be később a villanyszámlámat. A gyermekeimnek szüksége van az áramra, mert másként nem tudnak tanulni. Aki nem nélkülöz, annak fogalma sincs, mennyi megaláztatásban van részünk" - mondja a belga asszony, Genevieve Baert.
"Az olasz rendőrök megszállják a cigánytáborokat, és mindenkit kamionokra raknak, azt mondják, kérjünk politikai menekültjogot. A gyermekeink nem tudnak iskolába járni. Hónapokon keresztül tart ez a rettenetes állapot" - panaszolja Mirko Grga Olaszországban élő roma, hogyan bánnak az illegális bevándorlókkal.
"Ha valakinek nincs pénze, nem tudja megcsináltatni a fogát, nincs egy normális öltözet ruhája, így esélye sincs egy jó munkahelyre. A városunkban nyáron a gyerekek már délelőtt 11 órakor ott álltak az étterem előtt az ebédosztásra várva" - mondja Szvoboda Zoltánné.
Vakuk kereszttüzében beszél, Trinidad Jiménez, a spanyol szociális miniszter részvéttel hallgatja. Közben kisfilmet vetítenek, amelyben egy nő nem a marketingfogásoktól szédülve pakol mindenféle felesleges dolgot a kosarába, hanem hangosan számol, telik-e kenyérre is. "Önnel milyen gyakran fordul elő, hogy így kell vásárolnia?" - kérdezi Szvobodánét egy norvég újságíró. "Mindig" - feleli. Persze nem azért, mert nem lenne mit enniük. Két főiskolás és egy gimnazista gyermeke van - annak köszönhetően, hogy Magyarország megőrizte az ingyenes felsőoktatását. A legkisebb fia hiperaktív, és Szvobodánénak sikerült elérnie, hogy a gyermek minden fejlesztési lehetőséghez hozzájusson, és magántanulóként se kelljen fizetniük.
A legnagyobb változást azonban az hozta az életükben, hogy részt vehetett egy civil asszisztensképzésen, és csatlakozott a Magyar Szegénységellenes Hálózathoz. Így lett munkahelye, főiskolára jár, életvezetési tanácsokat ad szegényeknek. Ám hiába faggatják, hogy mit lehetne tenni a nélkülözés ellen, az apró asszony, aki alig látszik ki a pulpitus mögül, csak azt tudja mondani, hogy össze kellene fogni ellene. Igaz, a politikusok meg azt ismételgetik, hogy a szegénység elleni fellépés nemzeti hatáskör. Ám a fejletlen országokban sok a nélkülöző, és így sosem lesz elég pénz a nyomor felszámolására. Az unió egyelőre ott tart, hogy egy közös szociális minimum meghatározását tűzték ki célul.
Szvobodáné kétszer járt már Brüsszelben, a szegénységellenes hálózatok európai találkozóján, most pedig Madridban ámulhat azon, hogy januárban is működnek a szökőkutak, s talán ő is feszeng a szociálpolitikai rendezvények örök dilemmáján: szabad-e a nyomorról szóló plakátok alatt homáros és lazacos falatkákat majszolni.
Madridtól Kunszentmártonig
Mert mindez olyan messze van az ő mindennapjaitól. Kecskeméttől ötven kilométert kell autóznunk Kunszentmártonig, de hiába az autópálya közelsége, a városban sorban zárják be az üzemeket. A szociális védelem is hiányos: amikor a sajtgyár bajba került, előbb hónapokig nem kaptak bért a munkások, majd úgy tűnt el a tulajdonos, hogy nem adta ki a munkanélküli-segélyhez szükséges papírokat, így támogatást sem kaphattak.
"Az emberek választás elé kerültek: enni adnak a gyermekeiknek, vagy feladják a rezsit. Kézen fogva vittem őket az áramszolgáltatóhoz vagy a bankba, mert a hitelezők olyan számlára is inkasszót jelentettek be, amire csak családi pótlékot utaltak, pedig ezt nem szabad" - meséli Szarvák Éva, a helyi családsegítő munkatársa.
Szvoboda Zoltánné gyakran látogat ide, mindketten a FAIR program, a Magyar Szegénységellenes Hálózat adósságkezelési rendszerének tanácsadói. Nem pénzt adnak, hanem információt, hiszen az egyszerű emberek gyakran egy szót sem értenek abból, amit a bankban vagy az áramszolgáltatónál mondanak nekik. Irén viszont annak a mestere, hogyan lehet nagyon kevés pénzből gazdálkodni.
Hiába mutat mínusz 11 fokot a hőmérő, Szvobodáné kerékpárral közlekedik. Biciklijén hátul kétoldalt nagy fonott kosarak, ebbe pakolja a holmit, például jó sok pékárut, mert az a legolcsóbb.
Azután elmegyünk egy nagy darab sajtért, mert legkisebb fiacskája élelmiszer-allergiás, de a trappistát azért megeheti. Szvobodáné a szupermarketben se jobbra nem néz, se balra, neki aztán akciózhatnak, sajtért jött, sajtot vesz. Céltudatosan, keményen dönt. Oktatja is a szegényeknek, mi tartozik a túlélőprogramhoz.
"Egy vasárnapi ebédet ki lehet hozni fejenként kétszáz forintból. Hetven deka darált csirkehúsból pörköltöt készítek, ezzel megvadítom a kifőtt durumtésztát. Mindig a legolcsóbbat veszem, egy nagy pohár tejföl kerül a tetejére, és mehet a sütőbe" - magyarázza, milyen a tepsis bolognai "sokadikai" módra. A legfontosabb azonban, hogy hó elején kell a pénzt beosztani. "Régen a falra tettem ki a cetlit, amire felírtam, mire van szükség, és mennyi marad, amit szabadon el lehet költeni, de ez mérgelte a férjemet; úgy érezhette talán, hogy felrovom neki, amiért nem jut több" - meséli a praktikákat. Kunszentmárton még nincs túl a válságon, újabb elbocsátások várhatóak, Szvobodáné férjét is elküldték.
Irén azt panaszolja: amikor megszülettek a gyermekei, megállt velük az idő, azóta nem jutnak semmire. S itt a nagy ellentét, amely az egész uniót megroppanthatja. Felipe Gonzales, a volt spanyol kormányfő, aki most az EU "jövőfelelőse", arról beszél, hogy húsz év alatt harmincmillióval csökkenhet az aktívak száma. A gyerekhiány a gazdasági teljesítmény csökkenéséhez vezethet. S közben éppen az az egyik legnagyobb szegénységi kockázat, ha valaki gyermeket vállal. Íme egy szociális gond, amely Madridtól Kunszentmártonig mindenütt jelen van. Már csak a megoldást kellene fellelni rá.
(Heti Válasz)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum