A kisebb, törékeny pártok, mint az FKgP, a MIÉP, az SZDSZ, MDF, ha némelyik kormányzati tényező is volt valamikor, mára politikai hajótöröttekké váltak; a kisgazdák és miépesek tragikomikus frontembereikkel együtt végleg eltűntek a színről, a szabad és a magyar (!?) demokraták most rúgják az utolsókat még pár hónapig tartó agóniájukban, bár húsz év alatt megteremtett anyagi bázisuk és politikai-gazdasági kapcsolatrendszerük még mindig nem lebecsülendő. A kereszténydemokraták a polgári gyűjtőpárt tagozatává halványultak, melynek szárnyai alatt szándékoznak bent maradni a parlamentben. A két nagy pedig - a Fidesz-MPSZ és az MSZP - kényszerűségből elviseli egymást az országban és annak házában, próbálnak hellyel-közzel súrlódásmentesen egymás mellett élni, mert teljesen legyőzni eddig egyik sem tudta a másikat. A szocialisták a hatalom átmentése érdekében kommunista diktátorokból a vadkapitalizmus és liberalizmus szekértolóivá, az euroatlanti egység és a globalizmus mindenek felettiségét hirdető, hamis prófétákká transzformálódtak, nem átallván összeállni a hazánk gyarmatosítását előkészítgető SZDSZ-szel sem. A vörös csillagot és a sarlós-kalapácsos vörös zászlót vörös szegfűre cserélték, de mégiscsak megmaradtak vörösnek és szocialistának. Nem így a fiatal demokraták, akik a Bibó kollégiumból érkező, lánglelkű, -szavú és tekintetű, antikommunista, forradalmi ifjak közösségéből először antiszemitizmusát alig leplező, keresztény-konzervatív retorikával és politikai magatartással operáló, polgári értékeket hangsúlyozó (mit hangsúlyozó, a polgár szót gyakorlatilag kisajátító) jobbközéppé változott, hogy aztán újabb vargabetűvel legyenek a szavazatokért, hatalomért hazai és nemzetközi szinten majd’ mindenkivel kiegyező és majd’ mindenkit soraiba fogadó néppárttá. És megérkezett a magyar politikába a Jobbik, az „amatőr” politikusok pártja, akik azt mondják, amit gondolnak, hazafiasak, tabukat döntenek; prosperitást, biztonságot, nemzeti öntudatot és egységet kívánnak hazájuknak, elutasítva a megalkuvást. A radikális párt gyakorlatilag a semmiből nőtt megkerülhetetlen tényezővé: kis híján 15%-ot szerzett a 2009-es európai parlamenti választásokon, és népszerűsége azóta is felfelé ível (vagy talán épp ezért, hiszen számos, nemzeti radikalizmussal szimpatizáló szavazó azért nem merte voksát a Jobbikra adni, mert félt, hogy a párt nem éri el a megkövetelt minimális százalékarányt, ahogyan ez 2006-ban a Harmadik Úttal megesett, így a szavazat elvész. Mára azonban vastagon bebizonyosodott ennek ellenkezője, pedig a fideszesek buzgón sulykolják azt a demagógiát, hogy ha a 2006-os választáson a Harmadik Útra leadott szavazatokat ők kapják, nem alakíthattak volna kormányt a szocialisták). Több, mint valószínű, hogy a JMM része lesz a 2010-ben megalakuló magyar parlamentnek, sőt, a legoptimistábbak szerint akár kormányt, netán államfőt is adhat az országnak. Azonban előre megmondták: egyik jelenlegi parlamenti párttal sem tartják elképzelhetőnek a koalíciót, ezzel együtt, pártszimpátiától függetlenül, minden, a haza érdekét szolgáló javaslat megszavazását ígérték. Az MSZP és a Jobbik – mint Makó és Jeruzsálem; a posztkommunisták és a nemzeti radikálisok együttműködése elképzelhetetlen. A polgári oldal is eléggé prostituálódott és felhígult ahhoz, hogy a nemzetiek még az esetleges ajánlattételt megelőzően kikosarazzák. A Fidesz tehát kínlódik és számítgat. Ha „a szélsőségesek elleni összefogás” jegyében közösködnek a szocialistákkal – elárulják szavazóikat. Ha az általuk számtalanszor szidott és szélsőjobboldalinak bélyegzett Jobbik irányába próbálnak nyitni – elárulják azokat a háttérben született belpolitikai és nemzetközi alkukat, melyek megkötésére valószínűleg az 1998 és 2002 közötti, Miéppel való csendes együttműködés után kényszerültek rá (nem beszélve arról, hogy a Jobbik, ha hű az ígéretéhez, eleve nem áll szóba a műellenzékkel). Kínlódik a Fidesz. Kövér László -az MSZP-re és a Jobbikra utalva- azt panaszolta, hogy a következő országgyűlési ciklusban a Fidesz két tűz közé kerül. Ez a mondat valójában azt jelenti, hogy a Fidesz előtt -elnézést a kifejezésért- két fenék áll, és a narancsosok nem tudják, melyikre cuppantsanak csókot, és mit várhatnak cserébe (ha valamit egyáltalán). Míg a Fidesz kormányzása idején színfalak mögött alkut kötött a Magyar Igazság és Élet Pártjával (amiből persze a fideszesek aránytalanul többet profitáltak, a Miépnek legfeljebb morzsákat hullattak asztalukról), a néppárt most látványosan elhatárolódik a Jobbiktól (nota bene, az ellenszenv kölcsönös). De a polgári oldal valamelyest mégiscsak feni a fogát a nemzetiek szavazataira, ezért megpróbálja magát az első bekezdés szellemében a jobb-radikálisok mérsékeltebb szárnya előtt kedvező színben feltüntetni, ami leginkább abban testesül meg, hogy több Fidesz-közeli médiumban egyértelműen a Jobbik célkitűzéseit, programját, retorikáját idéző zsurnaliszták, írások, műsorok és műsorvezetők vannak jelen, továbbá fideszes és kereszténydemokrata politikusok a fősodratú médiákban olyan nyilatkozatokat tesznek -különösen a magyar gazdaságról-, melyek gyakran gyakorlatilag a Jobbik programjának plagizálásával egyenértékűek. Súlyos kérdés, hogy vajon a Fidesz ezzel valóban csak a radikálisok táborából akar szavazatokat halászni, vagy netán úgy véli, hogy ha a Jobbikkal együtt legalább kétharmados többséget szereznek a parlamentben, akkor elég erősek lehetnek ahhoz, hogy a nemzetiekkel szövetkezve lerázzák magukról és országukról azokat az eddig kellő támogatás híján kényszerből tűrt béklyókat, kompromisszumokat, amiket a globalizmus nemzetközi urai, szabadkőműves, bilderberger oligarchái erőltettek rájuk? És ha ez utóbbi a helyzet, vajon miből gondolja a Fidesz, hogy a Jobbik elfogadja esetleges közeledését? Ne feledjük Vona Gábornak a Barikád magazinban megjelent, intő szavait: „Valóban egy polgári körben voltam Orbán Viktorral, de amikor 2003-ban a Jobbik párttá alakult, kiléptem onnan, mert ezt tartottam tisztességesnek. … Azóta nem találkoztunk. Sajnálom őt, mert amit megismertem belőle, az pozitív volt. Nagyon tehetséges politikus, és azt érzem, hogy a szíve mélyén a szándékai is tiszták. Az ő tragédiája, hogy a rendszerváltozáskor egy olyan háttércsoport építette fel őt nagy politikussá, amelyből, még ha szeretne, sem tudna már szabadulni. Olyan, mint egy kitűnő futó, akinek viszont egy zsák van a hátán, tele mázsás kövekkel. Az elmúlt húsz év kövei. Tragikus szereplője a magyar közéletnek, aki talán jót akar, de már nem tud tenni semmit. Így maradnak neki a szép szavak.” Végezetül pedig tegyük fel magunknak a kérdést: ha a Fidesz 1998 és 2002 között kiváló kormányzati teljesítményt nyújtott, hogyan veszíthettek 2002-ben, és ha a Fidesz 2002 és 2006 között konstruktív ellenzék volt, miért nem őket hatalmazták fel a választók elsöprő többséggel a kormányalakításra 2006-ban? Münzberg Mihály Nyíregyháza Polgár Info

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés